– Szia, négyszemű! – hallotta egyik nap Harry valamelyik alsóbbéves lány gúnyos hangját maga mögött, közvetlenül ezután pedig kuncogásokat. Amikor megfordult, csak akkor vette észre, hogy a megnevezés nem neki szól, hanem Myrtle-nek, aki őmögötte próbált elsomfordálni a lépcsők irányába. A fiút érzékenyen érintette ez a „négyszemű" dolog; Tom Denem is épp ezzel a névvel illette őt, amikor az árvaházban kivívta a haragját, ezért felment benne a pumpa.

– Szóval négyszemű – mondta az alsóbbéves lánynak és barátnőinek. A másiknak, amint meglátta, hogy a szintén szemüveges, és jóval nagyobb termetű Harry szólt hozzá, egyből megcsappant a gúnyolódási hajlama.

– Ömm... nem neked mondtam, hanem Hisztis Myrtle-nek – felelte a lány egy békítőnek szánt, csábos mosoly kíséretében, ami a fiúra vajmi kevés hatással volt.

– De ha ő négyszemű, akkor én is az vagyok, nem? – kérdezte Harry olyan hangsúllyal, mintha egy óvodáshoz beszélne. A lány arcáról lehervadt a mosoly.

– Jól van na, nem kell felkapni a vizet. Mondtam már, hogy nem téged akartalak cikizni.

– Myrtle-t se cikizd.

– Miért véded ennyire?

– Mert nem akarom, hogy bántsátok.

– És miért nem akarod, hogy bántsuk? Csak nem vagy szerelmes belé? – kérdezte a lány röhögve. Harry erre kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Úúú! Te bele vagy zúgva Hisztis Myrtle-be! Halljátok ezt, csajok? A Hisztisnek hódolója van! – fordult a lány a három másikhoz, akik úgy vihogtak fel, mint a hiénák.

– Egyáltalán nem vagyok bele szerelmes, én csak... – magyarázta volna Harry, de a lány beléfojtotta a szót.

– Harry Potter szerelmes Hisztis Myrtle-be! Gyertek, ezt mindenkinek el kell mondanunk! A két négyszemű egymásra talált! – Ezután eszelős nevetés robbant ki a lányokból és még pár diákból, akik a közelben voltak és hallották őket. A lányok odamentek a lépcsőhöz, ahol Myrtle állt legyökerezve, majd kissé félrelökve őt lesiettek, hogy terjeszthessék a hírt.

Egyetlen ember volt csak Harryn kívül, aki nem nevetett velük: Hagrid. A hatalmasra nőtt, tizenkét éves fiú összevont szemöldökkel nézte végig a jelenetet, most pedig Harry és Myrtle közt járt a tekintete. Rá volt írva, hogy nem tudja, mit gondoljon. A lány ekkor sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn. Hagrid ezután már csak Harryt nézte.

– Mi az? – kérdezte ő, amint észrevette a vizslató szempárt. Tudta, hogy amaz nem kedveli, így nem is próbált már barátkozni vele.

– Furcsa vagy te, Harry – mondta egyszer csak Hagrid.

– Miért vagyok furcsa?

– Hát, mardekárosnak vagy furcsa. Griffendélesnek, vagy mittomén, hugrabugosnak nem lennél az.

– Miért? – próbált Harry puhatolózni, de úgyis sejtette, hogy a másik mire értette ezt.

– Először is, megpróbálsz barátkozni velem, ami már eleve gyanús, mer' nincs az az elvetemült mardekáros, aki szóba állna egy griffendélessel, ha nem muszáj, pláne, ha rólam van szó. – Hagridot, ahogy Harry észrevette, eléggé kerülték a többiek. Ez egyértelműen félelmetes testméreteinek volt köszönhető, amikről gyanították, hogy leginkább valami óriás felmenőhöz van köze. Az óriásokról pedig mindenki tudta, milyen agresszív és kiszámíthatatlan népség, így jobbnak látták kitérni a fiú útjából, ha csak megpillantották. – Aztán meg, megvéded ezt a lyányt, pedig az ember azt várná, hogy te is bántani fogod. Hihetetlen fazon vagy, amondó vagyok – nevetett föl a fiú, ám egyáltalán nem gúnyosan, inkább csak a csodálkozás miatt mulatva.

– Csak nem szeretem, ha többen mennek egy ellen – sumákolt Harry. – Amúgy a Süveg először a Griffendélbe akart rakni – bukott ki belőle végül.

– Mondtam én! Ugye, hogy megmondtam? – rikkantotta Hagrid jókedvűen. Ezen már ő is elmosolyodott.

Ezután Harry elmesélte neki a Mardekárba kerülésének történetét, a kellő helyeken persze megfelelően elferdítve az igazságot, majd a másik is elmondta, hogyan került a saját házába. Délután lévén sokáig beszélgethettek, aztán még vacsora után is folytatták a diskurzust egy pár köpkőparti mellett az egyik üres tanteremben, immár Steve társaságában. Steve úgy viselkedett Hagriddal, mintha régi haverja lenne, igaz, neki még egy rosszkedvű Tom Denem sem volt ellenszenvesebb, mint bármelyik másik diák, Harry pedig hosszú idő óta először végre egy kicsit vidámabb volt.

Pár nap elteltével két óra közt odaóvakodott Harryhez Myrtle, miután a fiú egy magányos körutat tett a mellékhelyiségben, és épp kijött onnét. A lány már napok óta készülhetett erre az akcióra, mert iszonyú lámpalázasnak tűnt, teljes erejéből szorította a kezében lévő mappát, és kiguvadt szemmel nézte Harryt.

– Szia – köszönt rá a fiú. Myrtle először meg sem bírt mukkanni, de aztán vett egy nagy levegőt, és úgy szólalt meg, mintha felmondana egy kívülről megtanult verset. Idegességében szinte kiabált.

– Szia! Én azért kerestelek meg, mert szeretnék neked köszönetet mondani, amiért megvédtél azoktól a lányoktól, akik... – És itt elfelejtette a szöveget. Harry várt egy kicsit, hátha fel tudja még venni a fonalat, de mivel ez nem történt meg, megpróbálta kisegíteni a lányt.

– Akik csúfoltak téged a szemüveged miatt?

– Ihiii... igen... – válaszolta Myrtle, és majdnem elsírta magát.

– Igazán nincs mit. Tényleg. Nem volt nagy ügy.

A lány ekkor a szemébe nézett, és fülig elpirult. Harrynek gyanús lett ez az elpirulás, és felidéződött benne, hogy őt meg mivel cikizték azok a lányok.

– Ömm... azt azért tisztázzuk, hogy nem azért tettem, mert szerelmes vagyok beléd. – Harry itt egy picit gondolkodott. Elnézve Myrtle arcát, nem igazán azt mondhatta, amit ki szeretett volna fejezni. – Vagyis oké, bárkiért megtettem volna, de érted nem azért, mert szerelmes vagyok... – Ez így még mindig félreérthető volt. – Szóval az a lényeg, hogy nem vagyok szerelmes beléd, sem senkibe – bökte ki végül. „Különben is, kinek jutna eszébe egy tizenegy éves lánnyal randizni?" – tette még hozzá magában. Minek nézték vajon azok a libák, pedofilnak?

– Értem – bólogatott Myrtle szaporán. – Tudtam, hogy csak Olive Hornby fejéből pattant ki ez a butaság – mondta a lány, és arca lassan visszanyerte eredeti színét. – És egyébként is, ki akarna pont velem járni? – mondta még, csak úgy magának. Harry nem válaszolt. Ezután Myrtle kissé felszabadultabb lett, és amíg a fiú elkísérte őt a következő órájára, hasonlóvá vált Iphygeniához; elmesélte neki szinte a fél életét. Ezt Harry képtelen volt ásítás nélkül átvészelni; megpróbált feltűnésmentesen megejteni egyet, ám a lány így is észrevette.

– Ó, nem akarlak fárasztani a zagyvaságaimmal. Tudom, hogy rémesen unalmas vagyok. Köszönöm, hogy eddig is kibírtad a társaságomat – mondta Myrtle, és megint sírós arckifejezésre váltott.

– Dehogyis vagy unalmas – hazudta Harry. – Ki mondott ilyet? – A lány erre fájdalmasan elmosolyodott.

– Nagyjából mindenki.

A következő köpkőpartin mindenesetre már Myrtle is tiszteletét tette.

* * *

Harry az év során szorgalmasan törte magát, hogy Tom közelében legyen; étkezésekkor valahogy mindig mellé keveredett az asztalnál, akkor is, amikor az óráikra, vagy a kviddicsedzésekre mentek, és ilyenkor mindenféle mondvacsinált ürügyekkel szólította meg. Tom nem mutatta, hogy ez zavarná, de az első pár alkalommal csak egyszavas válaszokat adott, ami nem könnyítette meg Harry dolgát. Ám a fiú aztán mintha kapcsolt volna; néha már összetett mondatokkal is felelt neki, sőt, egyszer még az is megtörtént, hogy ő maga kezdeményezett egy suta párbeszédféleséget a bájitaltan házi feladattal kapcsolatban. Amikor ez megtörtént, Harry egyből tudta, hogy nyert ügye van; ha tanulásról volt szó, Tom sosem szorult volna rá az ő segítségére, sem senki máséra, egyértelmű volt tehát, hogy a fiú is keresi a társaságát.

Ezen felbuzdulva Harry gyártani kezdte az indokokat, amikkel újból és újból megszólíthatta Tomot, ezekből pedig most már végre normálisnak nevezhető diskurzusok is kialakulgattak. Néha az is előfordult, hogy kviddicsedzés után nem siettek annyira vissza a kastélyba, hanem az erdő szélén sétálgatva beszélgettek még. Ellenszenvét legyűrve Harry párszor még arra is rávette magát, hogy meghívja Tomot köpkövezni vagy varázslópókerezni Steve-vel, Hagriddal és Myrtle-lel, csak, hogy úgy tűnjön, barátkozni próbál. A fiú mindig udvariasan elfogadta a meghívásokat, és előzékenyen hagyta is nyerni valamelyik jelenlévőt. Bár semmi jelét nem adta, Harry akkor is nagyon jól tudta róla, hogy ha rajta múlik, egészen másképp válogatja össze az asztaltársaságot, de akár nélkülözni is képes lett volna a többieket – Harry most is megtartotta azt a szokását, hogy az iskola legkevésbé népszerű diákjaival barátkozzon –, akik viszont jóhiszeműen már szinte barátjukként üdvözölték Tomot egy-egy újabb kártyapartin.

Harry aztán különböző trükköket vetett be, hogy elterelje Tom figyelmét a tanulásról, ám mindhiába. Akárhányszor hívta el kártyázni, köpkövezni, csavarogni, és akármilyen furfangos ötletekkel állt is elő, a fiú továbbra is tudott időt keríteni a házi feladataira, és arra, hogy mindent tökéletesen megtanuljon. Harry még Tom könyveit és jegyzeteit is ellopta néhanapján, de a másik mindig mindent megoldott, és kikezdhetetlen volt.

* * *

Harry egy tavaszi délutánon kviddicsedzésre készülődött – ami annyit jelentett, hogy átvette a melegebbik talárját –, miközben Iphygenia vágott át szélsebesen a helyiségen. Senki sem haragudott Abraxasra, amiért hagyta a kígyóját szabadon kószálni, még a rigorózus elveiről közismert Walburga is mindig ellágyult, ha a kis hüllőre nézett. Iphygenia most épp megint Violettát üldözte, aki vijjogva menekült előle, mert egy óvatlan pillanatában majdnem lecsapott rá a kígyó. A bagoly nagyon utálta a kényszerfogócskát, és nyitva felejtett pinceablak után kutatott, pedig a hüllő bevallottan csak szórakozott vele.

A fiú pillantása ekkor Malfoy éjjeliszekrényére tévedt. Azon mintha egy ismerős könyv feküdt volna félig eltakarva egy üres pergamennel. A kötetet még ő kölcsönözte ki év elején, és egy héten belül vissza is vitte a könyvtárba, ám gondolatai rendszeresen vissza-visszajártak a képekhez és leírásokhoz, amik egy bizonyos tárgyról szóltak. Mit kereshet ez most Malfoynál? Egyáltalán, biztos, hogy azt a könyvet látja, vagy csak a paranoia láttatja ezt vele? Már odalépett volna, hogy alaposabban megnézze, mi van az éjjeliszekrényen, de Tom hangja eltérítette a szándékától.

– Na, mi lesz, még ma elindulunk az edzésre? – Harry megdermedt a mozdulatban, aztán inkább cipőkötést mímelt, hogy értelmet adjon a lábemelésnek. Nem akarta Tom figyelmét felhívni a könyvre és a benne foglaltakra; végzetes hiba lett volna. Az időnyerőt pedig most már tényleg csak a legvégső esetben akarta használni, ráadásul hozzá akarta szoktatni magát, hogy megfontoltan cselekedjen, mert az is eszébe jutott, mi lenne, ha a kis homokóra egyszer véletlenül eltörne...

Száraz idő lévén az edzés kellemes körülmények közt zajlott, Tom pedig brillírozott, mint mindig. Olyan éles kanyarokat tudott bevenni a seprűn, és olyan hamar el tudta kapni a cikeszt, mint ő. Harry irigyelte is fogójátékos pozíciójáért, de ennek nem adhatta jelét, hiszen maga mondta a csapatnak, hogy inkább terelő szeretne lenni. Két óra hossza múlva vidáman baktattak vissza a kastély felé Tommal, és abbéli reményükről beszélgettek, hogy hátha a Mardekár nyeri majd az idei kupát. Ezt sem gondolta volna soha Harry, hogy egyszer majd a Mardekár győzelmét fogja várni.

Úgy belemerültek a témába, hogy nem volt még kedvük visszamenni a kastélyba, ezért az erdő széle felé vették az irányt, hogy egy messziről kiszemelt kidőlt fatörzsre ráülhessenek, és azon folytassák a társalgást.

– Nem hagyhatjuk, hogy megint azok az agyalágyult griffendélesek nyerjenek – mondta Tom.

– Nem, bizony – vágta rá Harry lelkesen, és a legutóbbi meccsre gondolt, ahol az egyik griffendéles terelő olyan precízen megküldött egy gurkót, hogy a fiúnak eltörött az orra. Ezt szándékában állt megtorolni egy győzelemmel.

– Kár, hogy az árvaházban nem tudunk gyakorolni a muglik miatt. Pedig akkor nyaranta tréningezhettünk volna, és nem jöttünk volna ki mindig a formánkból. Bezzeg a varázslók gyerekei annyit kviddicsezhetnek otthon, amennyi beléjük fér – szólalt meg ekkor Tom.

– Igen, az árvaházban csak focizni lehet. Bár edzésnek az sem rossz.

– A foci hülyeség – jelentette ki Tom kategorikusan. – Én sosem játszom ilyen nevetséges játékot. – Harrynek volt egy olyan sejtése, hogy valójában a fiú szorult ki mindig a meccsekből, mert az árvák nem nagyon mertek játszani vele. De persze Tom ezt nyilván tagadná. – És azok a mugli árvák sem a legmegfelelőbb játékpartnerek, ezt azért el kell, hogy ismerd – folytatta. Harry beigazolódni látta a gyanúját.

– Nem kedveled őket, igaz? – kérdezte.

– Mit kedveljek rajtuk? Ostoba, rosszhiszemű, ítélkező banda. – nézett rá Tom. „Mintha nem lenne rá jó okuk, hogy rosszakat gondoljanak" – felelte Harry magában.

– Talán nem mind ilyen. Nekem a többség egész normálisnak tűnik. – Ez a válasz nem tetszett Tomnak.

– Mert még nem ismered őket annyi ideje, mint én. Te csak nyaranta látod őket, én meg ott éltem köztük tizenegy évig – mondta a fiú kioktatóan. – Hidd el, a többségük igenis a látszat alapján ítélkezik. – „Ha egyszer az a látszat több mint meggyőző" – válaszolta Harry némán.

– Mind olyan, mint az a Billy Scrubbs is például – folytatta Tom. Harry tudta, melyik fiúról van szó, de még mintha máshonnét is ismerős lett volna neki a név. Aztán eszébe jutott, honnan; az idős Dumbledore emlékeiben szerepelt, hogy ennek a fiúnak a kisnyulát akasztotta fel Tom valamiért bosszúból. Akkor és ott olyannak tűnt az egész, mint valami ősrégi legenda, most viszont ez a legenda életre kelt.

– Miért, milyen ez a Billy Scrubbs? – kérdezte óvatosan.

– Hát ostoba, rosszhiszemű és ítélkező – vágta rá Tom, mintha magától értetődő lenne a válasz. – Megérdemelte, amit kapott – tette még hozzá. Harry kíváncsi lett; nagyjából ismerte a történetet, de Tom szájából akarta hallani a beismerő vallomást vagy az átlátszó hazugságot. A kettő lényegében ugyanaz lett volna.

– Mit kapott? – nézett rá Harry.

– Körülbelül szívrohamot, amikor meglátta a gerendán felakasztva a hülye kisnyulát – vigyorgott vissza Tom féloldalasan. Ő legszívesebben képen törölte volna, de ehelyett tovább kérdezett.

– Te akasztottad fel?

– Igen, én – mondta Tom büszkén. – De nem én öltem meg – tette még hozzá. Ezen a válaszon Harry nem is tudta, hogy csodálkozzon-e vagy sem.

– Nem? Akkor azt mondod, senki sem az akasztásba hal bele, hanem mondjuk, halálra unja magát, ahogy ott himbálózik? – szaladt ki a száján. Erre lehervadt Tom szája sarkából a vigyor.

– Az a nyúl már döglött volt, amikor felakasztottam – válaszolta kimérten.

– Persze.

– Nem kell hinned nekem, más sem szokott, úgyhogy tőled sem várom el – sziszegte Tom.

– Azt nem mondtam, hogy nem hiszek neked – próbálta jóvátenni a botlását Harry. – Azért elmondod, hogy történt a dolog? – kérdezte. Tom sóhajtott egyet, és folytatta.

– Mint már mondtam, a tárgyak néha eltűnnek, és nálam kerülnek elő. Így volt ez a nyúllal is; megtetszett nekem, egy nap pedig ott találtam őt is a szobámban. Mit tehettem volna? Felkaptam, és megpróbáltam észrevétlenül visszacsempészni Billyhez, csakhogy ő meg pont akkor jött be valamiért, és meglátott. Persze, egyből azt gondolta, hogy el akarom lopni, én meg muszáj voltam kitalálni valami hazugságot, hogy miért vagyok a szobájában, kezemben a nyúllal, de nem sikerült meggyőznöm, úgyhogy veszekedés lett belőle. Másnap már mindenki rám mutogatott, hogy tolvaj vagyok. Aztán nem sokkal később a nyúl megszökött. Most kivételesen nem énhozzám vándorolt, bár rajtam keresték először. A többiek egyfolytában fogdosták, nyúzták, talán ezért léphetett le, meg le is fogyott már, és az idegei is kikészülhettek, mert remegett. Aztán egyszer az udvaron láttam meg egy bokor tövében, döglötten. Gondoltam, úgyis a nyakamba varrnák ezt is, hát rátettem a dologra még egy lapáttal; megfogtam, és egy cipőfűzővel felakasztottam a nyakánál fogva egy gerendára, egy jól látható helyre. Ha ebből azt szűrték le, hogy aki kötekszik velem, az pórul jár, hát annál jobb. Ennyi a történet. Ha nem akarod, nem hiszed.

Harry nem mondta meg, mit hisz el, és mit nem, mert akkor neki is hazudnia kellett volna, így inkább kérdezett valamit:

– És mi volt a barlangban?

– Milyen barlangban? – nézett rá Tom gyanakodva.

– A kiránduláson, amikor Amy Benson és Dennis Bishop sokkos állapotba kerültek – bukott ki Harryből, de már meg is bánta.

– Hát erről meg honnét tudsz? – komolyodott el Tom.

– Ők maguk mondták – cincogta Harry, de máris betonba verte volna a fejét.

– Ez furcsa. Senkinek nem beszélhettek erről, mert megtiltottam nekik – mondta erre a másik alig hallhatóan. Ettől Harry kisebb pánikba esett. Nem akarta újabb veszélybe sodorni azt a két szerencsétlent.

– Kihallgattam, amikor egyszer egymás közt erről beszélgettek – vágta ki magát.

– És mi mindent mondtak még, "egymás közt"? – kérdezte a fiú egy kis éllel a hangjában.

– Csak annyit, hogy becsaltad őket egy barlangba, ahol szörnyűségek történtek. Többet nem nagyon hallottam.

– Elmesélhetem, bár nem tudom, miért érdekel, ha úgysem hiszed el – felelte Tom kisvártatva, immár könnyednek szánt hangon, miközben lecsukta a szemét, és összefonta a karját maga előtt.

– A kiránduláson először egyedül mentem be a barlangba, hogy felfedezzem, és egy kígyófészket találtam odabenn – kezdte. – Négy kis kígyó volt benne, viperák. Akkor jöttem rá, hogy tudok velük beszélni. Egyszerűen csak a számra jöttek a szavak, pedig tudtam, hogy nem emberi nyelven beszélek. Az állatok figyeltek rám, és amikor hívtam őket, odajöttek hozzám. Ostoba módon azonnal meg akartam mutatni valakinek a dolgot, Amy és Dennis meg pont ott voltak a közelben, így behívtam őket a barlangba, és megmondtam a hüllőknek, hogy őhozzájuk is menjenek oda. De a két hülye halálra rémült, azt hitték, meg akarom őket gyilkoltatni a kígyókkal. Ki akartak menekülni, mire én megharagudtam; ha nem kezdenek majrézni, megláthatták volna, hogy az állatok nem bántják őket. Dühbe gurultam, hogy hogy lehetnek ennyire fafejűek, meg akartam őket büntetni, és ekkor az orrunk előtt eltűnt a kijárat, mintha összefolyt volna a szikla; a barlang foglyai lettünk. Amy meg Dennis őrjöngtek, sikítoztak, azt mondták, magam vagyok a megtestesült gonosz. Ezen még jobban feldühödtem, mire az egész barlang remegni kezdett, és apró kődarabok kezdtek hullani felülről; úgy tűnt, ránk omlik az egész. A két gyerek sokkot kapott, fuldokolni kezdtek a halálfélelemtől. Aztán a kőzápor egyszer csak elállt, a sziklatorlasz eltűnt, és megint ugyanúgy nézett ki a kijárat, mint azelőtt. Akkor most lehet gúnyolódni meg hitetlenkedni – fejezte be Tom szenvtelenül.

Harrynek az jutott eszébe, milyen jó volna úgy használni a legilimenciát, hogy a másik ne vegye észre. Végre bizonyítottnak vehetné, hogy a fiú tényleg egy hazug kis féreg. Csak kimondaná magában, hogy „Legilimens!", azzal már meg is tudná, amit akar, és akadálytalanul áramlanának feléje Tom érzései. Vajon mit érezhet most? Mondjuk szomorúságot, megbántottságot, magányt, az ártatlanul megvádoltak fájdalmát...? Hogy mit?! Harry összezavarodott. Ő ilyeneket az életben nem feltételezne róla. Tom Denem egy szívtelen zsarnok, akinek nem lehetnek efféle érzelmei, ha vannak neki bármiféle érzelmei egyáltalán. De akkor mégis honnan jönnek ezek? Szinte sokkot kapott ő is, amikor rá kellett jönnie, hogy valóban mintha a fiú felől szivárognának feléje. Valahogy véletlenül működött a legilimencia? Habár egyszer már Draco Malfoyon is működött, de akkor szándékosan használta, és pálcával. Most miért volt ennyire könnyű pálca nélkül? Eszébe jutott, hogy régebben is volt már kapcsolata Voldemort elméjével, és ettől kétségbeesése a kétszeresére nőtt.

Akkor ez azt jelenti, hogy Tom mégiscsak igazat mondott. Kapásból hazugnak tartotta volna a fiút, annyira nevetségesen átlátszónak tűntek a történetei, de sajnos ezek szerint igaz volt mind, az utolsó szóig. Gyorsan kimenekült a fiú gondolatai közül, Tom sötét érzései kezdtek mérgezően hatni rá. Nem tudott hirtelen mit felelni, nem arra készült, hogy ezzel kell majd szembesülnie. Elkönyvelte már magában a fiút beteges hazudozónak, és meglepetésként érte a dolog, hogy néha igazat is mond. Ha nem Voldemortról lett volna szó, talán sajnálta volna, de így... Inkább csalódott volt, hogy nem azt kapta, amit várt. Még kárörömöt sem tudott érezni.

– Hiszek neked – nyögte ki végül nagy nehezen.

Csendben ültek még egy darabig egymás mellett, aztán bementek a kastélyba.