Vidám nóta száll, hisz messze még a holnap,
meghalni ráérnek, most inkább dalolnak,
nem törődnek gonddal, mulatni akarnak.
Lakomaként száraz rozskenyeret falnak.  

Végignéz seregén. Ó, szerencsétlenek!
Sosemvolt eszmékért ontjátok véretek.
Haza, család, eskü, szabadság... Csak szavak.
A valóság köztük végig rejtve maradt.

Nincsenek itt hősök, nincsenek nemzetek,
nem lesz győztes végül, de lesznek vesztesek.
Mindaddig, míg ember lakja ezt a Földet
szünetelhet a harc, ám meg sosem szűnhet.

Branyiczky Rita: Csata előtt

Amikor vége lett a másodévnek, Harry nyáron folytatta az éttermi munkáját: továbbra is mosogatott. A napjai eseménytelenül teltek; reggel felkelt, munkába ment, dolgozott, majd visszament az árvaházba és aludt. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Tommal most sem találkozott többet, mint előző nyáron, így az élete lassan egész békéssé vált, még annak ellenére is, hogy nyár közepétől néha meglehetősen különös, dörrenésszerű hangokat hallott a messze távolból, amiket nem tudott mire vélni, mert amikor kinézett az ablakon, odakint hétágra sütött a nap, felhők alig voltak az égen, tehát sosem az ég zengett.

Később megtudta, hogy amiket hall, az nem mennydörgés, hanem bombák robbanása; bombáké, amiket Londonra dobtak le az ellenséges erők. Harryt igencsak meglepte a hír, sőt kétségbe ejtette, és átkozni kezdte magát, amiért a muglitörténelmet sem jutott eszébe jobban tanulmányozni erre az évtizedre vonatkozóan. Azonnal fogalmazott egy levelet Dumbledore-nak.

„Professzor, bombázzák Londont! A jövőből jövök, de fogalmam sincs, hogy mikor hova fognak leesni a bombák, ennyire pontosan nem tudok dolgokat. Igazság szerint arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán ez lesz... Mit tegyünk? Kérem, segítsen!
Harry Potter"

A pergament nehéz szívvel csavarta össze és erősítette Violetta lábára. A kismadár félve pillantott rá; neki is gyanúsak voltak a morajlások, és vonakodott kirepülni az ablakon.

– Kérlek, kicsim, vidd el ezt a levelet Dumbledore professzornak! Ígérem, hogy mire visszaérsz, egy nagy halom csemege fog várni – mondta neki a fiú. A bagoly nem lett lelkesebb; megült a párkányon, és úgy nézett kifelé, mintha a pokol kapuját látná.

– Na, gyerünk már – tuszkolta Harry egy kicsit hátulról. A madár erre panaszosan csipogni kezdett, és könyörgőn nézett vissza rá. „Tényleg makacs" – gondolta magában a fiú, de nem kárhoztatta érte az állatot, ő maga sem szívesen hagyta el az árvaházat. Ez volt ugyanis az egyetlen biztos pont; ha Tom elérte a felnőttkort, akkor erre az épületre nem esett bomba, míg ő benne tartózkodott, ellenben a város összes többi része veszélyes volt.

– Jól van, semmi baj – mondta végül lemondóan. – Ha nem megy, hát nem megy. Majd megoldom valahogy – simította meg Violettát, és elkezdte leoldani a küldeményt a lábáról. A madár viszont ekkor arrébb lépett, kerek szemével Harryre hunyorgott, aztán hősiesen kihúzta magát, és kiröppent. A fiú hálásan nézett utána, és megfogadta, hogy valósággal betemeti majd a kisállatot csemegével, amikor hazaér.

„Biztos vagyok benne, hogy csak a stratégiai pontokat fogják támadni, úgy mint a katonai létesítményeket, hidakat, repülőtereket, hasonlókat. A lakónegyedeket meg szokták kímélni, kérlek, ne aggódjatok Tommal; ha az említett helyeket elkerülitek, nincs mitől tartanotok.
Albus Dumbledore"

Ez volt a professzor válasza, de Harry nem nyugodott meg.

Az árvaházban is említésre került néha a bombázás az idősebb gyerekek közt, és a fiú a nevelők pár egymás közt váltott mondatát is elcsípte alkalom adtán. Legnagyobb meglepetésére mindenki bizakodó volt; azt hitték, hogy néhány hónap, és vége lesz az egész háborúnak, könnyedén győzni fognak, dicsőség és ünneplés vár rájuk. Pedig, ha tudták volna, mekkorát tévednek...

* * *

Harry augusztus közepe felé egy éjjel valami iszonyú robajra ébredt álmából. Riadtan ült föl, szíve a torkába ugrott. Gyorsan felkapta a szemüvegét, kipattant az ágyból, és félrehúzta a függönyt, hogy kinézzen az utcára, ám hiába meresztette a szemét, odakint semmi szokatlant nem látott. Pár pillanat múlva megint egy ugyanolyan dörrenés hasított az éjszakába; egészen közelről jött, és olyan ereje volt, hogy még az ablak is beleremegett. Harry hátrahőkölt, és a szíve akkorát dobbant, hogy belefájdult; a fiú a mellkasához kapott, majd összegörnyedt. Soha nem hallott még ehhez fogható dörejt, szinte szétszaggatta a dobhártyáját, és a zsigereibe vájt. Harry szédülve támaszkodott a falnak. Azt hitte, megsüketült, de hamarosan lábdobogások, majd kiabálások hangjai szűrődtek be az ajtón át és a plafon felől is; a többi árva is felriadt a zajra, és most valószínűleg kiszaladtak a folyosóra, vagy átmentek egymáshoz, hogy megkérdezzék, ki tud valamit. A fiú is belebújt a papucsába, magára kanyarította két számmal kisebb, ki tudja, kitől örökölt hálóköntösét, és kilépett a szobájából.

Gyerekek forgatagába került; rémült, sikoltozó lányokat, fel-alá futkosó fiúkat, megdöbbenve beszélgető gyerekek csoportosulásait látta. Aztán egyszer csak kiszúrta Tomot; a fiú egyedül ácsorgott a szobája előtt, és láthatóan meg volt zavarodva. Értetlenül pislogott hatalmasra nyílt szemmel, de mintha nem fókuszált volna semmire.

Nemsokára felért a lépcsőn Mrs Cole, zihálva megállt a folyosó közepén, és elkiáltotta magát:

– Gyerekek, figyeljetek ide! Mindenki jöjjön le a pincébe! Most azonnal, mozgás! – harsogta, és kezével sürgető mozdulatokat tett, hogy az árvákat leterelje a lépcsőn. Közben benyitott minden ajtón, ami mellett elment, és akit bent talált, azt zavarta kifelé.

– De Mrs Cole, mégis, mi történt? – kérdezték kórusban a lányok, akik a közelében voltak, mire odagyűlt köréjük egy kisebb tömeg a válaszra várva. Az asszonynak nem nagyon akaródzott felelnie.

– Majd ha már mindenki biztonságban lesz odalent, elmondom!

– Biztonságban? Hogy érti ezt? – hördült fel egy nagyobb fiú. – Maga tudja, hogy mi történt, igaz? Mondja meg, mi folyik itt! Miért kell lemennünk a pincébe, mi elől nem vagyunk biztonságban a szobáinkban? És mi volt ez a két dörrenés az előbb? – A kérdéseit egyetértő moraj fogadta, és bár egyesek nem várták meg, mit mond erre az asszony, inkább lerohantak a jelzett irányba, többen is harsányan bekiabáltak, hogy tudni akarják, mi ez az egész. Közben még több szobából jöttek ki a gyerekek. Mrs Cole végül beadta a derekát; talán úgy gondolta, hogy ha kielégíti a kíváncsiságukat, hamarabb sikerül rávennie őket az engedelmességre.

Hangját halkabbra véve válaszolt:

– Bombáznak minket. Most pedig nyomás a pincébe, ne mondjam még egyszer! – rikkantotta utána, mire valósággal kitört a hisztéria. Így, hogy az árvák tömegesen estek pánikba, a félelem nem összeadódott, hanem meghatványozódott. A gyerekek özönleni kezdtek a lépcsők felé, némely lányok hangos zokogásban törtek ki, egy fiú azt ordibálta, hogy „Nem akarok meghalni!", és sokan szinte odaverekedték magukat a lépcsőlejárathoz, hogy ők jussanak le előbb. Harry szeme közben megint Tom felé tévedt; a fiú még mindig furcsán a semmibe bámult, és nem indult meg a többiekkel, pedig az áradat vitte volna, ő csak sodródott céltalanul, mint száraz falevél a szélben. Pár gyerek neki-nekicsapódott menekülés közben, kis híján felborítva őt, aztán egyszer csak jött egy őrjöngő, idősebb fiú, és szinte elgázolta. Mindketten a földre zuhantak, az idősebbik szitkozódott, és aztán még egy másik fiú is átesett rajtuk kisebb forgalmi akadályt képezve ezzel. A két utóbbi gyorsan felállt, és tovább szaladt, Tommal ellenben senki sem törődött; továbbra is a földön feküdt, és még számos gyerek botlott belé.

Harry agyán átvillant a gondolat, hogy ő is otthagyja, tápászkodjon fel, ahogy akar, de aztán győzött a jobbik énje. Bevette magát a tömegbe, és odaevickélt a fiúhoz, közben őt is majdnem elsodorták. Lehajolt hozzá, aztán megragadta, és elvonszolta a fal tövébe, hogy több gyerek már ne eshessen át rajta.

– Tom, megsérültél? – kiáltotta neki, próbálva túlharsogni az eszeveszetten menekülők zaját, amikor leguggolt hozzá. A fiú nem válaszolt és még csak rá sem nézett; a szeme összevissza járt, mintha egy olyan jelenetet nézett volna, amit csak ő láthatott. Nyilvánvalóan sem fogta, hogy mi történik vele, csak a mellkasa intenzív hullámzása mutatta, hogy valójában fél.

– Figyelj, el kell innen mennünk, rendben? Gyere velem, itt nem maradhatsz! – mondta Harry, és a karjánál megragadva felhúzta a fiút a földről. Az nem ellenkezett; egy élettelen bábbá változott. Harry kézen fogta, hogy ne szakíthassák el őket egymástól – közben mintha áramütés érte volna –, és a lépcsőlejárat felé vezette. Ezalatt még a felsőbb szintekről is folyamatosan érkeztek a gyerekek, amikor Mrs Cole leterelte őket, és a fiú elcsodálkozott, hogy sosem tűnt föl neki, mennyi sok árva lakik itt. Mind elhagyott, eldobott, szerencsétlen sorsú gyerekek voltak; az emberiség nem kívánt fölöslege, akik most attól rettegtek, hogy az utolsó dolgot is elveszik tőlük, amijük még megmaradt: az életüket.

Harry óvatosan levezérelte Tomot a lépcsőn, közben jobbjával szorosan markolta a fiú kezét, baljával meg a korlátot, nehogy egy türelmetlenebb árvának köszönhetően leguruljanak. Odalent Mr Garrett mutatta az utat a pincék felé. Amikor Harry be próbálta tuszkolni Tomot a vasajtón, a fiú nyöszörgő hangot adott, és ellenkezni kezdett.

– Gyerünk már, itt biztonságban leszel, nem kell félned – mondta neki, ám a fiú a fejét rázta, és kezeit két oldalról nekitámasztotta az ajtófélfának, hogy ne lehessen őt beljebb tessékelni. Ettől feltorlódott mögöttük a tömeg, és ingerült kiáltások hangzottak fel. – Tom, be kell menned, nincs más választásod! – kiáltotta Harry, és nekifeszült a fiú hátának. – Mi a franc bajod van? – kérdezte, amikor átbújt az egyik karja alatt, és szembefordult vele. A fiú arca intenzív rettegést tükrözött, és megint valami olyasmit nézett, amit csak ő látott. Ekkor Harry megunta a mögöttük várakozó gyerekek egyre agresszívebb fenyegetéseit, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsiklandozta Tom hónalját, és amikor a fiú ösztönösen összerántotta a karjait, ő megfogta Tomot, és behúzta a dohszagú pincébe. Ezt örömujjongás követte, és utánuk betódult a tömeg is.

Odabent a földalatti helyiségben már összegyűlt vagy három tanteremnyi gyerek, akiknek arrébb kellett húzódniuk, hogy elférjenek az újonnan jöttek. Mindenki hálóruhában, álomtól bedagadt szemmel és kócosan várta, hogy mi fog történni vele, közben méltatlankodások és kérdések keltettek hangzavart. A plafonról két villanykörte lógott le egy-egy kábelen, mindössze ennyi fényforrás világított a helyiségben; az egyik időnként hunyorgott párat; a nedvesség valószínűleg már hozzáfogott, hogy kikezdje. Harry odairányozta Tomot egy sarokba, és jobb híján leültek a földre; a padló kellemetlenül hideg és nyirkos volt, de nem nagyon tehettek mást, a fiú sejtette, hogy itt kell maradniuk éjszakára.

Tom izzadt, és úgy zihált, mintha éppen futott volna. Harry megfogta a csuklóját; a pulzusa az egekben lehetett. Valahogy magához akarta téríteni a fiút a sokkból, de fogalma sem volt, mit csináljon. Rázogatta, beszélt hozzá, később kiabált is, aztán két kézzel ragadta meg a fejét, és úgy kényszerítette Tomot, hogy ránézzen, de mindhiába. Egyértelmű volt, hogy máshol jár, akkor is, ha a szeme látszólag összetalálkozott az övével. Harry azzal sem ért el semmit, hogy pofon vágta a fiút. Ezután megpróbálta odahívni valamelyik nevelőt, de mind fel-alá rohangált a gyerekek közt, és a hangzavarban akkor sem hallották meg őt, amikor már torka szakadtából üvöltött nekik. Túl sok volt az árva, és egytől-egyig meg voltak ijedve, ráadásul el kellett őket látni pokrócokkal, és legalább egy pohár vízzel is, hogy valamelyest komfortosabbá tegyék a hideg pincében való tartózkodást. A nevelők egyébként is a síró lányokhoz mentek oda először. Tom viszont teljes csendben maradt; nem hívott segítséget, de valószínűleg akkor sem segített volna rajta senki, ha kéri. Ám Harry sejtette, hogy ez a hallgatás minden kiabálásnál veszedelmesebb; Tom sikolya néma volt, mintha a fiú végső búcsút készült volna venni a külvilágtól, hogy örökre bezárja magát saját, személyes poklába.

Mr Garrett hamarosan a gyerekek közé lökött  egy nagy halom takarót, és Harrynek is sikerült szereznie egyet, hogy belebugyolálja magukat. Szorosan kellett egymás mellett ülniük, ha nem akartak kilógni belőle; Harry érezte, hogy Tomnak remeg a teste. Tom viszont megint csak fel sem fogta, mi történik vele, mert ha felfogta volna, valószínűleg hangosan tiltakozott volna az ellen, hogy ilyen közel legyenek egymáshoz, így csak szótlanul tűrte, hogy cseppet sem finoman belecsomagolják a lószőr pokrócba. Mrs Cole aztán műanyagpoharakat osztott ki, utána pedig az árvák közt körbejártak a kancsók. Harry már egyre jobban kétségbeesett; Tom megfogta ugyan a poharat, amit a kezébe nyomtak, de nem ivott belőle, csak a távolba meredt. Harry egyre biztosabb lett benne, hogy ez az éjszaka sarkalatos pont lehetett az életében, és ha ő nem csinál valamit sürgősen, akkor a fiú megint tesz egy lépést a Voldemorttá válás rögös útján.

Tanácstalanul nézett a gyerekekre és a nevelőkre, de sehonnét nem jött segítség, sem egyetlen ötlet, hogy mégis mit tehetne. A bombázás mindenkit felzaklatott, de az esemény valódi jelentőségét fel sem foghatták; senkinek nem volt halvány sejtése sem, hogy kivel vannak összezárva, és hogy ez az éjszaka mihez vezethet. Csak a saját dolgukkal, saját fájdalmukkal voltak elfoglalva.

Harry végső elkeseredésében Tom arcába löttyintette a poharában levő vizet. Ekkor megtörtént a csoda. A fiú ismét fókuszálni kezdett; meglepetten törölgette magát, és a vizes kezét nézte, majd őrá pillantott, és pár centire elhúzódott tőle, aztán végignézett a helyiségen, és Harry kivételesen örömmel állapította meg, hogy visszatért arcára a „gyűlölöm a világot" kifejezés. Sóhajtott egy nagyot, és fáradtan nekidőlt a falnak.

Ahogy telt-múlt az idő, a gyerekek egyre csendesebbek lettek, bár minden nagyobb zörejre összerezzentek, és várták, mikor zuhan le egy újabb bomba, talán éppen őrájuk. Harry hiába tudta, hogy itt az árvaházban biztonságban vannak, ezt nem mondhatta el nekik, hiszen mivel magyarázta volna meg az állítását? Kénytelen volt végignézni Tom és a többiek szenvedését.

Közben a hunyorgó villanykörte végleg kialudt, és már csak egyetlen fényforrás világított. Ennek láttán az egyik lány ismét zokogásban tört ki. Harry nem értette, miért kell ettől így kétségbeesni, de valahol mélyen őt is kellemetlen érzéssel töltötte el a dolog; egy nagyon rossz ómennek tűnt.

Aztán Harry összegömbölyödött, és lehajtotta a fejét, úgy várt. Ez volt élete leghosszabb éjszakája; a percek nem és nem akartak tovább vánszorogni, hogy újaknak adják át a helyüket. A fiú nem tudta, hogy még éjszaka van-e, vagy már időközben kihajnalodott. Vagy hogy ki fog-e valaha is hajnalodni.

Harry minden addigi hétköznapi kis gondja egyszeriben nevetséges apróságnak tűnt. Persze ott volt Tom is, aki nem volt nevetséges apróság, de azok után, amik aznap történtek; a fiú sokkos állapotának látványa, a remegő testének érzése a magáé mellett... valahogy Tom nem tűnt akkora fenyegetésnek, mint azok a muglik, akik képesek voltak egy ilyen fegyvert bevetni. Vajon Voldemort tört valaha is tömegek életére? Vagy nem? Vagy nem??? Lehet, hogy a muglik még rosszabbak, mint a sötét varázsló? Mi van, ha Voldemortnak mindvégig igaza volt velük kapcsolatban? Ezt az ötletet Harry sürgősen száműzte a fejéből; nem gondolhat ilyesmire, hiszen a varázsló ölte meg a szüleit, miatta halt meg Sirius, Dumbledore és még sokan mások! Semmi nem menti őt fel ez alól! Harry mérgesen szívott egyet az orrán, és megmozgatta a hátizmát.

De csak visszakígyóztak azok a gondolatok, mégpedig inferusok képében. Az élőholtak a barlangi tóban is mind Voldemort áldozatai voltak. De talán mégsem; azon kívül, hogy feltűnő lett volna ennyi ember hirtelen eltüntetése, minek bajlódott volna a megölésükkel, ha egyszerűen ki is üríthetett egy temetőt? Kiüríteni egy temetőt... Vajon hogy csinálta? Először talán ásóbűbájjal, aztán lehet, hogy Levicorpusszal, majd valamiféle életet lehelt a holttestekbe? Milyen életet? Honnét? És hogy végezte ezt el egy egész temetőnyi halottal egyszerre? Mert csak nem egyenként csinálta... Vajon az inferusok tudták, hogy mi történik velük? Éreztek közben valamit? Vagy nem? Lehet, hogy ő, Harry is már egy élőhalott, eltemetve egy föld alatti kriptában többedmagával... Egy inferus, akit már a férgek rágnak, de még csak nem is tud róla...

Arra riadt föl, hogy enyhe nyomást érez a vállán. Odanézett; Tom fejét az ő vállára billentve aludt. Véletlenül hajthatta rá, ahogy elbóbiskolt. Talán őt, Harryt is elnyomta végül az álom, de most hirtelen teljesen éber lett; a tudattól, hogy Tom megint ennyire közel van hozzá, és az arcát csiklandozó fekete hajszálaktól megélénkült a szívverése.

A pozíció, amiben ült, már nagyon kényelmetlenné vált, de nem mert megmozdulni, nehogy amaz felébredjen.

Eszébe jutott, milyen volt menekülés közben megfogni Tom kezét. Nem tudta miért, de kísértést érzett, hogy megint megérintse a fiút, így egy kis habozás után leheletfinoman végigsimított Tom haján, majd az arcán. Érdeklődéssel fedezte őt fel, úgy tanulmányozta, mint egy műalkotást. A bőre selymes volt és hibátlan; hiába, Tom még nem serdült, pattanásokkal nem kellett bajlódnia. Aztán Harry keze lejjebb csúszott, a fiú nyakára. Érezte a verőér lüktetését. Mutatóujját végigszánkáztatta egészen a kulcscsontjáig, aztán ujjaival óvatosan körülfogta a nyakát; olyan vékony volt, hogy szinte át is érte. Ekkor valahonnan a mélyből állati brutalitás és védelmező gyengédség érthetetlen keveréke kezdett a felszín felé törni benne. Egyetlen mozdulattal véget vethetne Tom életének, csak erősebben kellene megszorítania a torkát. Olyan hamar megölhetné a fiút, hogy az szinte fel sem ébredne, már vége is lenne a dolognak. A keze megremegett, de aztán visszasiklott Tom arcára, hogy teljes tenyérrel simítson végig rajta.

A fiú ekkor egy nagyobbat szusszant, Harry pedig összerezzent, és gyorsan elkapta a kezét. Tom nem ébredt fel, de ő inkább nem kockáztatta meg, hogy megint hozzáérjen, csak sűrűn pillantgatott feléje.

Több bomba azon az éjjelen már nem esett le, Harry szemére azonban most már nem jött álom, ébren várta ki a fiú a reggelt.

Soha többé nem tudott normálisan aludni. Egy kicsike rész őbenne is zaklatottá vált, és örökös riadókészültségbe helyezkedett. Valami olyan rész lehetett ez odabent, ami nem volt hajlandó az észérvekre hallgatni; az, hogy az árvaház biztonságos hely egyáltalán nem nyugtatta meg. Esténként alig bírt elaludni, de ha mégis sikerült, rendszeresen felriadt az éjjeli neszekre, utána pedig csak nehezen tudott visszaaludni. Nappal is összerezzent a nagyobb zajokra, a keze remegni kezdett, és a szíve is szúrt néha. Ez az éjszaka az ő emlékezetébe is örökre belevésődött.

* * *

Tom másnap úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Ennek Harry valahol örült; semmi kedve nem lett volna feleleveníteni az éjszaka történéseit, hogy megint átélje őket, inkább ő is el akarta felejteni.

Az első adandó alkalommal írt egy levelet Dumbledore-nak – de csak miután letakarította az asztaláról a nagy halom idegen eredetű bagolytollat, ami úgy látszik, itt is megtalálta őt, nemcsak a Roxfortban.

„Professzor, az éjszaka valahol mellettünk csapódott be két bomba! Azt mondta, a lakónegyedeket nem fogják bombázni, és most mégis ezt teszik! Tudom, hogy az árvaház biztonságban van, de ezt nem lehet senkinek sem elmondanom. Ráadásul hogy megyünk majd el az Abszol útra?
Harry Potter"

Violetta bátran elvitte az üzenetet, és hamarosan meghozta a választ is.

„Sajnos nem feltételeztem, hogy London lakosságát is bombázni fogják. Arra kérlek, lépj ki az éttermi munkahelyedről, nem biztonságos többé. Azon kívül, már elküldtem a jövő évi tankönyvlistátokat, legyetek szívesek augusztus tizenhatodikán délután egy és öt óra között elmenni az Abszol útra bevásárolni. Nem előbb, és nem hamarabb! Elterelő bűbájt fogok küldeni az utcára és az útvonalra, ami oda vezet, ezért kérlek, nagyon igyekezzetek, és tartsátok be az időpontokat!
Albus Dumbledore"

Harry nem értette, hogy ha pár óra hosszára lehetséges egy utcára bombaelterelő varázslatot küldeni, akkor miért nem lehet mondjuk évekre, és egy egész városra. De inkább nem akart kötekedni; örült, hogy a professzor gondoskodott róluk. Eldöntötte, hogy a kérdéseit inkább majd személyesen teszi föl neki.

Amikor megkapta Dumbledore levelét, még aznap odament Tomhoz az egyik folyosón.

– Te is megkaptad a tankönyvlistát? – kérdezte tőle.

– Igen – felelte a fiú.

– És azt is tudod, hogy tizenhatodikán kell mennünk az Abszol útra?

– Igen, tudom.

– Akkor... khm... mehetnénk együtt – tette a javaslatot kissé félve. Tom egy pár pillanatig habozott, aztán megszólalt.

– Menjünk – mondta foghegyről, és megrántotta a vállát.

– Oké, akkor ebéd után – tette még hozzá Harry, Tom pedig rábólintott, majd elment.

A tervezett napon Harry bevárta a fiút a bejárat előtt, aztán elindultak. Szinte egész úton meg sem mukkantak, úgy haladtak egymás mellett. Néha a vásárlás során adódott valami megbeszélnivaló, amit aztán két-három mondattal elintéztek, és újra kínos hallgatás állt be közöttük. Talán a bombázás miatt burkolóztak mindketten ilyen megrendült némaságba, de legalább most már nem bántották egymást szavakkal sem. Tom meglepően emberi hangnemben szólt Harryhez – ha szólt –, ugyanakkor neki sem volt oka begurulni semmin, mert Harry is megerőltette magát, és igen példásan viselkedett; nem akart Dumbledore előtt megint lebőgni, hogy elvesztette a fejét, és most már az időnyerőt sem akarta használni.

Szigorúan célirányosan mentek; az előző két nyáron már mindketten kitapasztalták, mi merre található az utcában, így gyorsan haladtak a bevásárlással.

Ahogy Harry néha rápillantott a többi járókelőre, azt vette észre, hogy mások is meglehetősen igyekeznek letudni, amiért jöttek. Már nyoma sem volt senkin annak az optimista nyugalomnak, ami pedig pár nappal azelőttig olyan békésen ráérőssé tette az embereket; akárhol jártak, mugli és varázsló arcokra egyaránt kiült a megszeppent rádöbbenés, hogy ez a háború mégsem lesz az a sétagalopp, mint aminek gondolták.