„A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkolt víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.

Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit." 

Ágai Ágnes: Az elterelt idő

Harry egy földalatti nyilvános WC fülkéjében állt bezárkózva, Londonban. Másodéves kora óta tudta, hogy egy elhagyatott mosdó milyen kiváló helynek bizonyulhat, ha az ember titkos dolgokat szeretne művelni kíváncsi szemektől távol. Sötét éjszaka volt, a fiú egy zseblámpát tett a víztartályra, hogy az világítson neki. Arcáról csorgott a veríték; az időnyerőt épp a fordulatszámlálóhoz illesztette a lecsukott ülőke tetején, óvatosan, nehogy megbillenjen és egy véletlen fordulatot tegyen. Rengetegszer elpróbálta már, hogyan fogja az egészet végigcsinálni, így most minden mozdulata könnyed és gyakorlott volt, bár a keze remegett. Egy pillanatra eszébe jutott Ron és Hermione, hogy vajon mit mondanának, ha most látnák, de kiverte fejéből a gondolatot, csak a célra összpontosított; nem akarta, hogy bármi is eltérítse tőle, hiszen már mindent pontosan eltervezett.

Amikor a számláló tökéletesen csatlakozott a kis homokórához, Harry nagy levegőt vett, és a nyakába akasztotta a vékony aranyláncot, amin az időnyerő függött. Kihúzta övéből varázspálcáját, és a szerkezetre szegezte. A keze újból megremegett; most még meggondolhatja magát, még visszamehet a barátaihoz, és ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta... Hogy ott folytatódjon a Voldemort elleni kilátástalan harc is, ahol abbamaradt. Nem, ezt nem engedheti meg. Összeszorította a fogát, és gondolatban bezárta élete összes addigi boldog eseményét egy kis szelencébe, amit soha többé nem szándékozott kinyitni. El volt szánva arra, amit tenni készült, nem fog visszatáncolni. Erőteljesen megmarkolta a pálcáját, majd suhintott egyet a szerkezet felé.

Az időnyerő szélsebesen felpörgött, a számláló szintúgy, mindkettőből csak egy elmosódott csík látszott, de ez Harryt nem zavarta. Tudta, hogy még így is tetemes ideig kell majd várakoznia, míg megállnak a kívánt fordulatszámnál. Most már nem volt visszaút. Türelmesen ácsorgott a fülkében, hallgatva a szerkentyű halk berregését meg egy elromlott víztartály csepegését, és közben mélyeket lélegzett. Ezzel próbálta lenyugtatni magát, de hiába; minél hosszabb idő telt el, annál jobban gyorsult a szívverése. Habár a számokat magukat nem tudta kivenni, azt azért látta, hogy már a tízezresnél járnak, majd hamarosan átfordultak a százezresbe. Ekkor akkorát lódult a szíve, hogy belefájdult. Már nem volt sok hátra... talán csak másodpercek. A számláló csak pörgött és pörgött. A fiú már kezdett gyanakodni, hogy valamit elrontott, és sosem fog leállni a szerkezet, vagy hogy elszámolta magát, és végül kilyukad majd valahol az ókorban, amikor halk kattanás hallatszott, és az egész megállt. Harry még meg tudta állapítani, hogy a szám, amit egy pillanatra a mutatón láthatott, stimmelt a számításaival, majd egy erőteljes rántást érzett hátrafelé, mintha iszonyú erővel magába szippantotta volna egy hatalmas porszívó.

Nem először vett részt időutazáson, harmadéves korában is megtette már, de akkor csak órákat ugrott vissza az időben, míg most évtizedeket. Abban sem volt biztos, hogy túléli-e egyáltalán. A gyomra kavargott, ahogy egy alagútszerű valamiben repült, végig háttal, és egyre csak gyorsult, a mellette elhúzó színek és formák pedig ezüst fallá folytak össze. Aztán a „porszívó" egyszer csak kiköpte.

A landolása nem sikerült túl elegánsra; hanyatt a macskakövön kötött ki, a szemüvege pedig messzire repült, de Harry határozott megkönnyebbülésére nem hallatszott üvegtörés, és úgy tűnt, ő sem törte össze magát. Szédülve és hányingerrel küszködve tápászkodott fel, kitapogatta a szemüvegét, majd miután meglelte, föltette. Itt is épp éjjel volt, de a WC eltűnt, és a jelek szerint egy kihalt utcácska állt itt egykoron, azaz most. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy valóban abba az időbe sikerült érkeznie, amibe szándékozott, ezért leporolta magát, és elindult az utcán. Két oldalt egy-egy pad, mellettük pedig kovácsoltvas lámpák álltak, olyasmik, amiket egyszer egy régi, muzeális értékű újságban látott, még a mugli általános iskolájában kiállítva.

Apropó újság. Szerezhetne egyet, és abból megtudhatná a dátumot, gondolta. Szétnézett; újságos stand sehol nem állt, de valószínűleg ha állt volna, akkor sem lett volna telepakolva éjjel, ezért inkább egy kukát keresett, hátha abban talál valami kidobott példányt, és hamarosan meg is látott egyet. Reménykedve túrta fel, de újságot nem lelt benne, ezért odament egy másikhoz, majd módszeresen a soron következőhöz, míg végül az egyikből sikerült előhalásznia egy undok ragaccsal borított papírdarabot; a London Times egy számának a cafatja volt. A betűk egészen másnak tűntek rajta, mint az ő idejében, és a mondatokat is furcsa, régies stílusban fogalmazták meg, a dátum pedig... A közelben álló lámpa fényénél Harry megláthatta, hogy pontosan az volt, amit várt. Elégedetten lökte vissza az újságot a kukába, majd továbbindult az utcán a célállomását keresgélve.

***

Minden akkor kezdődött, amikor meglátta Hermionénál az időnyerőt harmadéves korában. Amikor megpillantotta a kis arany homokórát, még csak egy halvány gondolatfoszlány volt az ötlet, amivel Harry eleinte csak a hecc kedvéért foglalkozott. Néha eljátszott a gondolattal, hogy „Mi lett volna, ha...?", néha viszont egész hosszú időre sikerült félretennie a következő három év alatt, főleg olyankor, amikor épp jól ment minden, de az később megújult erővel tört elő, kiterebélyesedett, formálódni kezdett, aztán eluralkodott az elméjén, és nem hagyott neki többé nyugtot.

Amikor a terv már elkezdett kikristályosodni, félelmetesen megvalósíthatóvá vált. A fiú végül már megszállottan tömködte be az elképzelésén lévő utolsó réseket is, ahogy egyre reménytelenebbé vált a háborús helyzet. A Roxfortban töltött utolsó évében rengeteg éjszakát töltött azzal, hogy kiolvasott minden könyvet, ami hasznosnak tűnt a célja szempontjából; begyakorolta belőlük a nonverbális varázslást, és megtanult számos ártó és defenzív bűbájt. Egy ősrégi, fekete színű kis kötetből, amit a Zsebpiszok köz antikváriumában talált, végre sikerült megvilágosodnia az okklumencia és a legilimencia elméletéről is, mert az író már-már gyógypedagógusi stílusban magyarázta őket. Az utóbbit egyszer lesből kipróbálta Malfoyon, minek következtében olyan dolgokat is megtudott, amit sosem szeretett volna, például, hogy Draco igen formásnak tartja a hátsóját. Ugyanebből a kötetből Harry még pálcanélküli varázslást is tanulgatott, több, de inkább kevesebb sikerrel.

A döntést egy bizonyos esemény megtörténtéig azonban még mindig nem tudta meghozni; ehhez a végső lökést Dumbledore halála adta. A bálványozott varázsló elvesztése letaglózta, és teljesen kétségbe ejtette. Nem volt képes belegondolni sem, hogy nem láthatja őt többé, nem számíthat a tanácsaira, nem nézhet bele azokba a kék szemekbe, ezért kizárta elméjéből a veszteséget és minden hozzá tartozó emlékét; továbbra is úgy gondolt a professzorra, mint élő emberre, aki csak elutazott valahová, és hamarosan visszatér majd.
Innentől már nem volt több kétsége a tervet illetően.

A barátainak azt hazudta, hogy azért van szüksége egy kis magányra, mert a horcruxok lelőhelyét latolgatja, és ki kell dolgoznia egy tervet a felkutatásukra, így Ron és Hermione csak néha érdeklődött, hogy hol tart, de meg kellett esküdnie, hogy nélkülük nem kezd bele semmilyen akcióba. Bűntudatosan szegte meg az esküjét, de tudta, hamarosan úgyis örökre maga mögött hagy mindent.

Mindössze két komolyabb gyakorlati nehézséggel szembesült készülődés közben. Az egyik az volt, hogy az időnyerő minden fordítással egy órát röpíthette vissza az embert a múltba, így Harry mihelyst osztott, szorzott, és belegondolt, hányszor kellene megfordítania ahhoz, hogy évtizedeket tudjon utazni vele, elbizonytalanodott. Na, de ő varázsló volt, biztosan tudta, hogy ezt valamilyen bűbájjal meg lehet oldani. Ám mivel nem tudta, mi lehet az a bűbáj, ami pontosan ötszáztizenötezer-kilencszázhetvenhatszor perdíti meg az időnyerőt, ezért szerzett egy mugli fordulatszámlálót, és beállította a kívánt számra, úgy, hogy aztán ne engedje onnan tovább pörögni a homokórát. Elkelt volna azért Hermione segítsége (de legalábbis Vernon bácsikájáé), de tudta, ha a tervéről egy szót is szól a lánynak, az inkább bezárja őt egy pincébe, és ki sem engedi onnan addig, míg le nem tesz a megvalósításról.

A másik nehézség maga az időnyerő megszerzése volt. Tudta, ezen áll vagy bukik minden, mégis ezt hagyta utoljára, mert nem akarta, hogy még az aurorok is nehezítsék a dolgát. Mivel Hermione harmadév végén visszaadta McGalagonynak a nála lévő időnyerőt, és ötödévben a Mágiaügyi Minisztériumban az összes kis homokóra megsemmisült, a fiú egyetlen reménye az maradt, hogy a professzor még magánál tartotta a lánynak kölcsönadott darabot. Harry úgy okoskodott, hogy az talán a tanárnő roxforti szobájában lehet. Megtudakolta hát, melyik ablak a McGalagonyé, és egyszer év végén, amikor nyitva találta, elsuttogott egy „Invito időnyerő"-t. Ám sajnálatára nem történt semmi.

Harry második tippje a boszorkány otthona volt. A fiú kiderítette, hol áll a kérdéses ház, aztán a nyár elején egy éjjel egyszerűen odahoppanált. Egy ideig csak távolról figyelte a csinos kis rezidenciát, ahol a tanárnő egyedül élt, és felmérte, milyen védelem van rajta; több védő- és riasztóbűbáj is óvta a behatolók ellen. Harrynek sikerült egyet-kettőt hatástalanítania, ám a nagy részükkel nem bírt. A bejárati ajtón és az ablakokon ráadásul olyan varázslat ült, amit még soha nem látott, és így nem is mert hozzápiszkálni. De nem adhatta fel, tovább pásztázta a házat; még a kéményen és az apró alagsori ablakokon is ezt az ismeretlen mágiát érezte.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer pont McGalagonyhoz akar majd betörni... Szégyellte magát, ahogy ott ólálkodott, még így is, hogy elvileg a jó ügyért dolgozott. Aztán feljebb emelte a tekintetét, és... A rácsozott, fürdőszobai szellőzőnyílás irányából nem érezte a bűbájt. Íme, a rés a pajzson.

„Invito időnyerő!" – suttogta reménykedve.

Pár perc feszült várakozás, aztán egy halk kis zörgés következett, és hopp, a homokóra szépen kiröppent a rácson, egyenesen Harry kezébe.

***

Ez a kis homokóra most a fiú nyakában lógott, miközben Harry megérkezett egy puritán külsejű épület elé. Azt már előre megtudakolta, hogy pontosan hol állt egykor – azaz most –, ezért még a saját idejében odahoppanált a közelébe.
A varázspálcáját és a láthatatlanná tévő köpenyét el kellett valahova rejtenie, hogy még véletlenül se találhassák meg nála, ám alkalomadtán kéznél legyenek, így odament egy kuka mellett heverő, teli szemeteszsákhoz, és kiborogatta a tartalmát. Aztán kifordította a zacskót, és a viszonylag tiszta belsejébe dugta a holmijait. Egy környéken álló, megtermett hortenziabokor alkalmasnak látszott rá, hogy a tövében elássa.
Amikor megvolt a művelettel, és megtisztogatta a kezét, bement a kovácsoltvas kapun, majd fellépdelt az ajtó előtti lépcsőfokokon.

Rendbe szedte a ruházatát, bár az ócska szövetnadrág és ing, amit direkt erre az alkalomra vett egy turkálóban (elvégre mégsem állíthatott be a nagyapja idejébe pólóban és farmerben) ettől sem állt rajta jobban, majd nagy levegőt véve bekopogott. Egy jó darabig nem történt semmi. Azután világosság gyúlt az egyik ablakban, és vagy öt hosszú perc elteltével Mrs Cole nyitott ajtót; az a nő, akit Harry Dumbledore emlékeiben látott, és aki ennek az árvaháznak a vezetője volt. A fiatal és sovány, egérszerű nőn most egy viseltes hálóköntös volt, amit sebtében kaphatott magára. Mrs Cole bágyadtan meredt Harryre, szemlátomást nem örült neki, hogy felzavarták álmából.

– Jó estét kívánok... Öhmm... – kezdte Harry, de nem tudta folytatni.

– Neked is, fiam – morogta a nő, miközben végignézett a fiún. – Mi járatban vagy itt? Ráadásul ilyen későn.

– Én... Fogadjanak be, kérem! – hebegte Harry.

– Nos, ez nem ilyen egyszerű – mondta erre Mrs Cole meglepetten, de aztán intett Harrynek, hogy menjen be vele. A fiú belépett a tisztítószerszagú, fekete-fehér kőpadlós folyosóra, együtt végigmentek rajta, aztán a nő beterelte őt egy irodának kinéző helyiségbe.

– Mi a neved? – kérdezte Mrs Cole, miután leült az asztal mögött, és a fiút is hellyel kínálta magával szemben, egy ütött-kopott széken.

– Harry Potter – felelte ő készségesen, miközben leült. Az ülőalkalmatosság irgalmatlanul megreccsent alatta. A nő elővett az asztal fiókjából egy erősen salátaszerű füzetet, majd egy tollat, és írni kezdett.

– Mikor születtél?

Harry már majdnem rávágta a saját születési dátumát, amikor észbe kapott. Még most sem bírt napirendre térni a jelenet abszurditásán. Az ő idejében ez a nő lehet, hogy már rég halott volt.

Az idegességtől a legelemibb számolás is nehezére esett. Mennyit is kell kivonni mennyiből? Nem számította ki előre, mi lesz az új születési ideje, és most mintha sötét köd ült volna az agyán. Idegesen fészkelődni kezdett, a szék pedig minden mozdulatára nyekkent egyet.

– Július 31 – mondta először. A nő felírta.

– És az évszám?

Harry majd' elájult. Olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta hirtelen, fiú-e vagy lány, nemhogy még számoljon is... De aztán jobb ötlete támadt.

– Nem emlékszem.

A nő furcsállva nézett fel rá.

– Nem emlékszel? Az meg hogy lehet?

– Sajnálom... de nem emlékszem. – Mrs Cole-on látszott, hogy szinte csikorognak agya fogaskerekei; leteremtse-e a fiút, vagy inkább aggódni kezdjen érte.

– Hogy hívják a szüleidet? – váltott végül másik témára, látva, hogy az előbbivel nem fognak boldogulni.

– Potternek... gondolom. – A nőnek erre megemelkedett az egyik szemöldöke.

– És hol vannak most?

– Meghaltak – válaszolta Harry. Jobban mondva még meg sem születtek, gondolta, de a lényeg ugyanaz volt. Akarva-akaratlanul elérzékenyült. A nő észrevette ezt, és egy árnyalatnyival lágyabb hangon folytatta a kérdezést.

– Hogyan haltak meg? – Harry nyelt egyet.

– Autóbalesetben – nyögte ki. Már rég eldöntötte, hogy ezt fogja mondani. Valahogy hihetőbben hangzott így, mugli környezetben, mint az, hogy „egy sötét varázsló megölte őket".

– Hogy történt a dolog?

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Nem emlékszem. – Mrs Cole várt egy kicsit, aztán lejegyzetelt valamit.

– És mikor történt mindez? – nézett föl megint.

– Arra sem emlékszem. – Harry remélte, hogy a nő már nem fogja tovább faggatni, kezdett kínvallatásszerűvé válni a dolog, és fáradt is volt. Mrs Cole viszont érdeklődve meredt rá, mintha várta volna a folytatást. Egy darabig feszült csendben nézték egymást, aztán Harry az egyik kezébe temette az arcát. A fáradtságtól homályosan látott, és igazából csak a szemét akarta egy kicsit pihentetni, de szerencséjére a nő félreértette a mozdulatot, és felpattant a helyéről, hogy odamenjen Harryhez, majd megnyugtatóan átkarolja.

– Jól van, kis drágám, nem kell most beszélned róla, ha nem szeretnél. Látom, nagyon felkavar a dolog, és össze is vagy zavarodva. Elmondhatod majd később is. Nyugodj meg, kicsikém, nyugodj meg szépen. Elszállásollak itt éjszakára, van még pár üres szobánk.

Amikor a fiú végre magára maradt új szobájában, az ágyon hanyatt fekve azt gondolta, egész reggelig csak az addigi eseményeken fog gondolkodni, és a következő nap teendőin. Ennek ellenére pár pillanat múlva a kimerültségtől már az igazak álmát aludta.