A sátor sötét, Krisz lassan lélegzik mellettem, de még nem alszik. Felbátorodom, hogy nem látom, és újra rákérdezek arra, amitől csomóban feszül a gyomrom napok óta.

– Mit csináltál a bicskáddal Ámornál?

Krisz felsóhajt.

– Sosem fogsz leszállni a témáról?

– Amíg meg nem tudom az igazat, addig nem – mondom határozottan a sötétbe.

– Nem bántom a lovakat – feleli néhány másodpercnyi szünet után. – Sosem bántanám a lovakat.

– Tudom.

– Akkor miért kérdezel hülyeségeket?

– Mert... mert talán ha a lovakat bántod, az a kisebbik rossz – hadarom.

Krisz hallgat, a hálózsákja hangosan zizeg, ahogy mocorog. Meg kellene kérdeznem. Csak úgy kimondani, mintha semmiség lenne. Mintha nem emiatt taperoltam volna le a hasát.

– Túl nehéz – súgja. Messzebbről érkezik a hangja, mintha arrébb mászott volna tőlem, el, egészen a túlsó falig. – Anyámmal, apámmal. És ott van Panni, Nimi és a tanya. – Levegőt sem merek venni, nehogy megrémisszem, nehogy rájöjjön, hogy végre őszinte hozzám. – Szeretem az istállót. Megnyugtatnak a hangok, a lovak, a szagok. A padlás egy saját világ. De ha sokat vagyok egyedül, csak a rossz jut eszembe. Néha attól félek, olyan leszek, mint...

Legszívesebben mellé csúsznék, az arcára simítanám a tenyerem. A homlokához hajtanám az orrom, segítenék neki lélegezni, de ehelyett mozdulatlanul fekszem, zajt sem csapok, csak hagyom, hogy elmondja, amit szeretne. És közben rettegek, mit fogok megtudni.

– Talán már olyan is vagyok. Elvégre velem kezdődött, én voltam az első, aki megszületett.

– De erről nem tehetsz. És nem te mondtad, hogy legyen még két tesód – súgom, mert olyan keserű a hangja, csípi a szememet. Félek, hogy elijesztettem. Olyan sokáig hallgat, hogy kezdem feladni a reményt, de aztán mégis újra megszólal.

– Az istállóba megyek megnyugodni. Akkor, amikor apám nem hajlandó tudomásul venni dolgokat. Akkor, amikor anyám úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Amikor anyám bolyong a házban. Amikor Nimródot végre elaltattam, és Panninak is meséltem. Az a baj, hogy már annak sem tudok örülni, ha mosolygósan ébred, és befonja Panni haját, mert azt várom, mikor romlik el újra minden. És ha túl sok a nyomás, ha túl sok a pánik, amikor azt hiszem, már én is olyan vagyok, akkor a bicskám segít.

Pislogni sem merek, várom, mond-e még valamit, de csak a csend feszül köztünk, mint a sátorponyva.

– Megvágod magad?

– Néha.

– Hol? – Amint kimondom, rájövök, hogy mennyire érzéketlen kérdés. De a miérteket már tudom.

– A combomon. – Krisz mocorgása fülsértően hangos. Mire mély levegőt veszek, már ott is van mellettem. – Szeretnéd megfogni?

Megcsap a lélegzete, és megfordul velem a világ. Visszhangzik, ahogyan nyelek, de nem tudok megszólalni. Krisz megérinti a karomat, amitől elönt a forróság.

– Megmutatom – súgja a fülembe. Már a gondolat is kikészít, de elhúzom a kezem. Tudom, mire játszik. Terel. – Korábban annyira akartad érezni. Akkor is ezt kerested, igaz? A vágásokat a hasamon.

– Azt mondtad, soha többé nem nyúlhatok hozzád.

– Az engedélyem nélkül. Most megengedem.

Megrázom a fejem, amitől egymásnak koppan a homlokunk. Kibaszott Isten, mennyire közel van!

– Mióta csinálod?

– Néhány éve, mióta megvan a bicska.

– És senki soha nem vette észre?

– Nagyfiú vagyok, egyedül fürdök, egyedül öltözöm – súgja a számra lelketlenül. Mintha semmiség lenne. – Na, megfogod?

– Ez... ez nem játék. Veszélyes.

Krisz hátravágja magát mellettem, koppan a feje a földön, de nem szisszen fel.

– Azt hittem, te meg fogod érteni. – Csalódottságtól ragadnak a szavai.

– Megértem, de...

– De mégsem. „Jaj, Krisz, ez veszélyes. Jaj, Krisz, mi lesz ha elfertőződik? Jaj, Krisz, miért bántod magad?" Ez pont nem hiányzik, inkább...

– Akkor mi hiányzik? – vágok közbe gyorsan.

– Nem tudom – csap a kezével a földre. – Fogalmam sincs! De azt hittem, tőled majd megtudom.

Elfordul, messzire mászik. A falig hátrál tőlem. Csalódást okoztam. De mit kellett volna mondanom? Mit kellett volna másképp... nem, nem akarnám megérinteni. Pont azért, mert Krisz bőre a tenyerem alatt talán túlságosan is jó érzés lenne.

– Nem mondom el senkinek – súgom, hátha ezzel jóvá tehetek bármit.

– Mindegy.

Hideg költözik a gyomrom helyére a hangjától. Túl kegyetlen. Elfekszem a hálózsákomon, és bámulok a sötétbe. Hallgatom, ahogy Krisz ugyanezt csinálja mellettem.

*

Egyedül ébredek, és rám zuhan a valóság. Hogy végre tudom, hogy végre rájöttem, de hogy mihez kezdjek ezután, arról fogalmam sincs. Talán csak el kellene mennem, és hagyni békén Kriszt meg a családját. Az éjjel vadabbnál vadabb dolgokat gondoltam ki, de a napfényben mind hülyeségnek tűnik. Csak abban reménykedhetek, hogy a másik bitem is jó helyen van, és talán nem teszek mindent még rosszabbá.

– Boldog szülinapot! – mosolyog rám apám, amikor végre előbotorkálok a napfénybe. – Rosszul aludtál?

Szóval ennyire látszik a pofámon, hogy hajnal négykor még fent voltam. Fasza.

– Csak kényelmetlen volt a föld – mondom, és nem nézek Kriszre, aki éppen összehajtja apám sátrát. Ahogy körbefordulok, látom, hogy majdnem mindent elpakoltak már.

– Lassan indulni kellene. Kapd össze magad, jó?

Bólintok és belevetem magam a susnyásba egy reggeli hugyozásra.

Mire előkeveredek, már a mi sátrunk se áll, össze van csomagolva. A hátizsákom mellette, Krisz meg éppen a hálózsákomat készül összehajtani.

– Majd én! – robbanok be a képbe. Mintha olyan mocskosul fontos lenne, hogy én csináljam. De talán az is. Talán ettől újra megtalálom a helyes ritmust, mert reggel óta mintha mindig én lennék az, aki a csendbe tapsol bele.

– Bocs – motyogja Krisz.

– Csak hadd csináljak én is valamit – magyarázkodom. Félek, hogy megint félreért valamit. Ahogy elsétál mellettem, nem fordulok utána, megpróbálok nem gondolni a rövidgatyája alatt lévő sebekre.

Hazafelé a kocsiban esik le, hogy végre tizennyolc vagyok. Hogy akár haza is mehetek, úgyhogy elhatározom, hogy beszélek Zsolttal, amint lehet. Még a héten.

Kriszre pillantok, mert a jobb oldalsó tükörben pont látom, ahogy mögöttem ülve kifelé bámul az ablakon. Perceken belül belekényelmesedem a bámulásba. A haja már megnőtt néhány centisre, a homlokába hullik. Szemével követi az elhaladó tájat. Állát a tenyerén támasztja és a száját keresztben eltakarja a kisujja. Miért nem vettem észre korábban, hogy mennyire szép? Talán máshogy indíthattam volna. És azt miért nem vettem észre, mennyire el van veszve? Talán jóban lehettünk volna, úgy igazán. Talán lehetett volna valami, de így, hogy nemsokára elmegyek, már majdhogynem minden felesleges.

Krisz észreveszi, hogy bámulom, találkozik a tekintetünk a tükörben, és hiába kapom el gyorsan a fejem, lebuktam. Sok-sok másodpercet várok, mire újra a tükörre nézek, és újra összefonódik a tekintetünk. Most nem nézek el, de ő sem. Vajon ő milyennek lát? Vajon mit gondol rólam?

Apró mosolyra húzódik a szája.

– Tetszem? – Megrezzenek a hangjától.

Apám felénk fordul, szóval nem mondok semmit.

– Ha akartok fürdeni, nemsokára meg tudunk állni. Van itt egy bányató – szólal meg.

– És az legális? – fordulok felé.

– Persze. Kijelölt fürdőző hely.

– Nincs fürdőgatyám – mormogom.

– Nekem se – szól Krisz mögöttem. – De én bevállalom.

Ránézek a tükörben, figyel. Mintha direkt játszana a tűzzel. Mi van, ha a gatyája alól kilátszanak a vágások? Már csak a gondolatra is gyorsabban veszem a levegőt.

– Jó, álljunk meg – nyögöm.

– Még korán van, csak fél kilenc, nem lesznek sokan – mondja apám vigaszként. És igaza van, a tóparton csak egy kutyát setáltató nőt látok.

Apám a kocsiban marad, hagyja, hogy ketten menjünk. Mennyire jó arc, de most igazán örülnék a jelenlétének.

– Nem lesz túl hideg?

Krisz felnevet mellettem.

– Annyira vicces, hogy így félsz. Csak egy kis fürdés. Te akartad, nem? – Aztán kigombolja a gatyáját, és lehúzza a sliccét. Elfordulok, és vetkőzni kezdek. Nem fogok ránézni, és akkor minden rendben lesz.

– Csak azért akartam, hogy levedd a pólódat – mormogom, aztán rájövök, mit mondtam. – Csak hogy lássam a hasadat.

– Akkor fordulj meg, és megnézhetsz.

Lehunyom a szemem. Legszívesebben elkapnám, a földre taszítanám, és a pofájába vernék, hogy miért viselkedik így. Miért nem fél, hogy elárulom? Miért nem fél, hogy meglátom? Inkább csak lerúgom a cipőm, kilépek a rövidgatyámból, és a vízbe masírozok.

Krisz követ. Mellém sétál. Én meg a távolba bámulok. Csakazértse rá!

A víz hirtelen mélyül. Néhány lépés, és már a nyakamig ér.

– Amúgy én nem tudok úszni – mondja enyhe pánikkal a hangjában. Riadtan kapok utána, mielőtt még egyet lépne, összeakad a kezünk, ahogy elmerülünk. A karja a nyakam köré tekeredik, és felbukik a vízből. – Csak vicceltem.

Olyan közel van, fulladok az arca látványától. Vízcseppek ülnek a szempilláin. És akkor elkapja a tenyerem, és a combjára szorítja, egészen a hajlatban.

– Érzed? – súgja.

Tenyerem alatt barázdák húzódnak, mint a kiszáradt sivatag repedései. Nem kapok levegőt. Letépem magamról Krisz kezét, ellököm a másik kezemmel, és néhány karcsapás után már kint is vagyok a vízből. Felkapom a ruhámat, és visszacaplatok a kocsihoz.

– Majd, ha megszáradtál – nyitja ki apám az ajtót.

Legszívesebben felüvöltenék, de csak leszórok mindent a porba, talpam alatt böknek a kavicsok. Leülök a földre, és a tenyerembe temetem az arcom.

– Hol van Krisz? – riad meg apám. Biztos látszik mennyire szétcsúsztam. Még mindig nem tudok normális ritmusban levegőt venni. – Milán?

– Még úszik.

– Minden rendben?

– Krisz... – Azt mondtam, nem árulom el. – Az agyamra megy. Hülyeség volt magunkkal hozni.

– Mi történt?

– Semmi – rázom meg a fejem, és reménykedem, hátha ez lesz az utolsó hazugság.

Apám elindul a part felé, a vízben látom Kriszt, szóval nem aggódok. Végignézek rajta, ahogy kimászik a tóból. Szürke alsógatyájából csorog a víz, én pedig a combját lesem, de túl messze van, hogy lássam a vágásokat. Felkavarodik a gyomrom. Némelyik friss, karcos sebnek érződött.

Krisz leül mellém. Levakarhatatlan árnyék. Apám törülközőt hoz, aztán elsétál a tó mentén, mintha fontos dolga lenne. Áruló.

– Sajnálom – mondja Krisz halkan.

– Nem gondoltál rá, hogy segítséget kérsz valakitől? Abba kellene hagynod.

Krisz felsóhajt.

– Még mindig a vágásokról akarsz beszélni – állapítja meg lemondó hangon, amitől felbaszódik bennem az ideg.

– Te mutattad meg őket!

– Te akartad annyira tudni.

– De nem azt kértem, hogy taperolhassalak le! – köpöm neki.

Krisz hallgat, sokáig, mélyen. Majdnem teljesen megszáradok. Kihűlő tűzhányóként alszik ki a haragom mellette. Meg kellene nyugtatnom, hogy nem vele van a bajom, hogy nem megvetem, hogy nem haragszom, csak... talán féltem? Nem tudom. Semmit sem tudok, ezért csak hallgatok.

Síri csendben utazunk haza, és most egyszer sem találkozik a tekintetünk a tükörben.

*

Apám leparkol Kriszék előtt, aki kipattan a kocsiból, de azért egy boldog szülinapot még kapok tőle. Miután kiveszi a cuccát a csomagtartóból, rohan fel a lépcsőn, mi meg haladunk még kétszáz métert, csak hogy anyám lessen rám a küszöbről. Nem tudok moccanni, a lábam odafagyott a kárpithoz.

– Te hívtad? – kérdezem apámat.

– Nem – mondja, aztán kiszáll. Anyához megy, és ha nyitva lenne az ablak, hallanám a felelősségre vonást. Anyám minden pillanattal dühösebb. Felfújja az arcát, szettárja a karját, mintha ő lenne az áldozat. Felenged a fagyott lábam, és végre ki tudok kecmeregni a kocsiból.

– ...pont a szülinapján? – csattan Anya.

– Megkért, hogy most ne.

Anya észrevesz, el akar lépni apám mellett, de Apa elé áll, elkapja a karját. Elbújhatnék a széles háta mögött.

– Hagyd – mondom halkan, mire elengedi Anyát, és felém fordul. Nem mond semmit, de mint valami biztonsági őr, figyel, mikor kell közbelépnie.

– Milán! Boldog szülinapot! – ölel meg anyám.

– Azt kértem, ne gyere le – sóhajtom.

Anya beleborzol a hajamba.

– Tudom, de felhívtam Ákost, mert küldeni akartam neked ajándékot, és mikor mondta, hogy ma értek haza, én meg pont ráértem... Nem örülsz.

Felsóhajtok, miközben lesimítom a hajam.

– Mindegy.

Nincs erőm hozzá. Mintha három napja hullámvasúton ülnék. Talán csak hagynom kéne, hogy kizuhanjak belőle.

– Na látod! Gyere, ünnepeljünk! – mondja, és a táskáját a küszöbről felkapva besétál a házba, amit apám azóta se zár kulcsra.

Míg kipakolunk a csomagtartóból, érzem magamon apám égető tekintetét.

– Mi van? – csattanok fel.

– Elküldöm, csak egy szavadba kerül.

Ahogy felé fordulok, a pillantása lenyugtat. Türelmet és megértést látok a szemében, amitől elképzelem, milyen lenne, ha mindig ezt kapnám. Vajon mi lett volna, ha itt a tanyán élve baszom el a sulit? Vajon végigmentünk volna ugyanazokon a borzalmas vitákon, mint anyámmal? Vajon eljutottam-e egyáltalán addig, hogy Dávidékkal haverkodjak, ha közben mindig így nézett volna rám apám?

És mire észbe kapok, már azt tervezem, milyen lenne ittmaradni vele. A tanyán lakni, besegíteni. A városba járni suliba, ahol nem tudnák az osztálytársaim, hogy megbuktam, ahol nem lenne ott Dávid. Újrakezdhetném. Második esély. Mindenkinek megadatik, nem? Nem kéne anyám faszijával sem találkoznom. És itt lenne Krisz. Felkavarodik a gyomrom, felbizsereg a tenyerem. A bőröm alá ette magát az érintésének emléke.

Végre megrázom a fejem.

– Kibírjuk ezt a napot – sóhajtom.

– Tényleg csak egy szavadba kerül – szorítja meg Apa a vállamat, amitől sírás kapargatja a torkom. Bólintok, mire kikapja a sátrat és a horgászfelszerelést a csomagtartóból, én meg hozom a táskámat.

– Látom, belaktad már a helyet – kerül elő Anya a hálószobából, ahová tényleg bepakoltam két fiókba is. Az ajtó mellett téblábolok, most én vagyok az ottfelejtett Mikulás, aki nem tud mihez kezdeni.

– Mesélj, Milán! Milyen itt a tanyán?

– Jó – mormogom, aztán végre megindul a lábam, és elsétálok mellette, hogy kipakoljam a táskából a szennyes ruháimat a szennyestartóba. Anya jön utánam a fürdőbe is.

– Nagyon hiányoztál. Habár minden este beszéltem Apával, azért jó lett volna gyakrabban látni téged. De most itt vagyok. Boldog szülinapot, Miluka!

Anya ölelésében apámat figyelem, aki a konyhában pakolászik. Nem tudtam az egyezségről. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy örülök neki vagy árulásnak érzem.

– Ne hívj így – sóhajtom, de úgyis felesleges.

– Tizennyolc! Most születtél, atyaég! – Anya távolabb lép tőlem, karjaival tart, a könyökhajlatomra szorít a tenyerével, én pedig nem bírom állni a tekintetét. Talán csak az árulás fáj még mindig, meg hogy lemondott rólam. Az új pasas, meg az, hogy megjelent, és most sem tartja tiszteletben, amit kérek. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

– Meddig maradsz? – kérdezi apám a konyhából, mire Anya elenged. A válla felett, egy szemüvegigazítás után felel:

– Ameddig nem zavarok – nevet fel. Annyira hihetetlen, hogy nem érzi. Nem érti. Apával összenézünk.

– Ma még programunk lesz. Lefoglaltam egy kétszemélyes szabadulószobát Milánnal. Ajándék – von vállat. Az órájára néz. – Ebéd után indulnunk kellene.

– Te jó ég, sajnálom, hogy így belerondítok a terveitekbe – sóhajt. – Tényleg csak jót akartam. Akkor viszont odaadom az ajándékot, amit elhoztam magammal.

Amíg kirohan, apám rám mosolyog.

– Tényleg van szabadulószoba? – kérdezem.

– Nincs. Kivéve, ha szeretnéd, mert akkor mehetünk.

Megrázom a fejem.

– Ha elment, nézünk inkább valami filmet?

– Persze. – És ma először végre én is képes vagyok egy kis mosolyra.

Anyám kezembe nyomja két puszival a dobozt. Az az ötvenkétezres Nike cipő az, amit úgy fél éve kértem, de Anya sose volt hajlandó megvenni, mondván minek ennyit költeni egy cipőre, ha jövőre úgyis kicsi lesz. Elnézegetem a hófehér színét, a narancssárga csíkokat, és azon gondolkodom, mennyire vicces lenne ebben menni szart söpörni Ámorhoz.

– Örülök, hogy tetszik!

– Köszi, nagyon szép. – Próbálok őszintének hangzani, hogy Anya ne jöjjön rá, mennyire felesleges az egész. Csak azért akartam, hogy bevágódjak Dávidnál. Mintha egy cipő kéne ahhoz, hogy a világosban is megcsókoljon. Baszki, akkora balfasz voltam!

Vagyok. Balfasz vagyok most is.

Apám előszed egy fagyasztott tortát a hűtőből. A Sparban vette, Smarties-os. Két óra, mire kiolvad. Anya örömmel nézi, ahogy elfújom a gyertyákat, ahogy eszem a meglepően finom tortát, én meg csak azt várom, hogy menjen már el.

Hálátlan gyerek vagyok.

– Sajnálom, hogy nem tartotta magát a szavához – mondja apám, miközben Anya kikanyarodik a kocsival, és mi a küszöbről nézzük. Eszembe jut a pillanat, amikor ugyanígy ment el egy hónappal ezelőtt. Amikor itt hagyott. Mintha egy más dimenzióban élnék, annyi minden megváltozott.

– Mindegy, kibírtuk – vonok vállat.

– Tényleg filmet akarsz nézni? – kérdi, miközben bemegyünk az ajtón.

– Aha.

Apa telefonja megcsörren, feltartja az ujját, és a zsebében kutakodik.

– Zsolt – mondja, aztán felveszi. Néhány pillanat után átnyújtja nekem a telefont.

Meglepetten veszem el tőle. Mit akarhat Zsolt? Apróra ugrik a gyomrom, mert mi van, ha történt valami Krisszel vagy Pannival.

– Tessék – szólok bele óvatosan.

– Szia, Milán! Boldog születésnapot!

– Köszönöm.

Kicsit megnyugszom, mert Zsolt hangja nyugodt a túloldalon.

– Megtennéd, hogy megkeresel holnap reggel? A birkáknál leszek egész délelőtt. Meg kellene beszélnünk néhány dolgot.

– Persze. Ott leszek. – Kicsit riadt a hangom. Mi van, ha Kriszről akar beszélgetni?

– Köszönöm! Még egyszer boldog születésnapot! És köszönöm, hogy elvittétek Kriszt, szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.

– Nincs mit.

Biztos, hogy Kriszről fog kérdezgetni!

– Minden rendben volt? Egy szót se tudtam kihúzni belőle reggel óta.

– Persze, minden oké volt – hadarom. Le akarom már tenni.

– Akkor jó. Holnap találkozunk.

Apám kérdő tekintettel néz rám, amikor visszaadom a telefont.

– Valamit meg akar velem beszélni holnap reggel.

– Biztosan az ablakot – mondja apám, miközben zsebre rakja a telefont. – Csináljunk popcornt?

– Mit akar az ablakkal?

Apám vállat von.

– Szerintem már réges-rég ledolgoztad. El fog engedni.

Úgy mondja, hogy nem néz rám, hiába keresem a tekintetét, inkább kimegy a konyhába, onnan hallom a hangját.

– Szóval... kell-e popcorn vagy más rágcsa? Maradt még abból, amit Zsolt küldött. Illetve válassz filmet! Nekem mindegy.

Ahogy utána megyek, a pultnak támaszkodik.

– Apa – kezdem, de megcsuklik a hangom. Nem emlékszem, mikor hívtam így utoljára.

– Hm? – kérdezi még mindig nekem háttal állva.

– Ha nem gond, itt maradnék a nyár végéig. Ha lehet.

Apám úgy fordul meg, hogy leborítja a pult szélén álló műanyag poharat.

– Persze, hogy maradhatsz! – Most először ölel meg, mióta itt vagyok. Sőt, talán azóta a nap óta nem tartott a karjában, hogy elbúcsúzott tőlünk. – Ameddig csak akarsz!

– A nyár végéig.

– Rendben – veregeti meg a vállamat. – Akkor popcorn?

– Csinálj. Látom, hogy te szeretnéd.

– Naná – neveti el magát.

Húsz perc múlva a kanapén ülünk a laptopom előtt. Mielőtt benyomnék bármilyen filmet, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. Hiszen megígérte.

– Elmondod most? – fordulok felé.

Apám, aki már a második marék popcornt tömi, rám mered. Majd bólint, lassan, megfontoltan.

– Mit szeretnél tudni? – kérdezi, miután végre lenyelte a popcornt.

– Hogy miért mentél el.

Mély levegőt vesz, mint az úszó, aki tengerbe veti magát.

– Anyáddal rájöttünk, hogy nem ugyanazt várjuk a másiktól, a kapcsolatunktól.

– Volt valaki más, akit...?

– Dehogy.

– Akkor neki volt valaki más? – kérdezem kegyetlenül.

Apám megrázza a fejét. Végül kimondom azt, amit majdnem biztosra sejtek.

– Meleg vagy?

Apám felvonja a szemöldökét, pislog párat, majd megrázza a fejét.

– Nem.

– Elmondanád akkor rendesen? Mert nem értem!

Apám felém fordul, egyik lábát felhúzza a kanapéra, a bokájára markol. Minden mozdulata megőrjít, mert időhúzásnak érzem. Legszívesebben rákiabálnék, de tudom, akkor megint nem fogok válaszokat kapni. Úgyhogy kifújom a levegőt, és hagyom, hogy a haragom is eltűnjön. Mert apámnak sem könnyű, minden mozdulatában félelem bújik meg.

– Anyád szeretett volna második gyereket. Amikor összeházasodtunk, négy gyereket akartunk. Be akartam teljesíteni nagyanyád álmát a nagy családról. Meg akartam felelni az elvárásoknak. Csakhogy... nehezemre esett... – megköszörüli a torkát. – A szerelem sok részből áll, és nekem mindig is gondom volt a testi részével.

Nem bír a szemembe nézni, a nadrágja szárát piszkálja az ujjaival, azt figyeli. Sosem láttam még, hogy apám szégyelli magát előttem. Meg akarom állítani, azt akarom mondani, hogy nem kell folytatnia, de akkor újra megszólal.

– Nehezen hangolódtam rá a... az egészre. Az elején azt hittem, csak mert nem a megfelelő személlyel csinálom. Aztán meg vártam, hogy jobb legyen. Majd miután Anya mellett sem lett jobb, rájöttem, én vagyok az oka. Velem van a gond... Nem akartam, hogy úgy élje le az életét, hogy...

– Aszexuális vagy? – vágok közbe.

Apám rám néz. Végre belekapaszkodhatunk egymás tekintetébe.

– Neve is van? – súgja.

– Persze. Lili is aszexuális. Az egyik barátom.

Apám bólint.

– Akkor megérted?

Reményteli a tekintete.

– Nem tudom... mármint, persze, ezt meg. De miért nem jöttél gyakrabban? Miért nem beszéltünk többet?

Apám megrázza a fejét, mintha maga se hinné, amit mondani fog.

– Mert gyáva voltam. Elmenekültem, hogy kevésbé fájjon.

Nézem a szakállában megbúvó száját, a nagy, felnőtt kezét, a homlokába hulló hajat... de már látom, már ezen túl is látom őt. Értem, hogy mennyire nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, mennyire nehéz lehetett otthagyni mindent, és új életet kezdeni máshol.

– Nem kellett volna elmenned – mondom halkan.

– Tudom. De akkor azt hittem, ez a legjobb döntés. Mióta itt vagy, minden nap ezerszer megbánom.

Könnyes a szeme, és talán az enyém is. Csak egy torokköszörülésre futja, meg arra, hogy megszorítsam a kezét.

– Marvel?

– Mi?

– A film – mutatok a laptopra. – Valami Marvel?

– Mehet.

És ahogy apám mellett ülve a kanapén összeér a vállunk, valami megnyugszik bennem. Érzem, ahogy percről percre kushad, piheg, elporlik, megszűnik. Nem én voltam az oka. És habár rossz döntést hozott, talán gyáván elmenekült, de itt van. Megpróbálja rendbe tenni. Ahogy rá pillantok, még azt is elhiszem, hogy sikerülni fog. Talán lehetünk még igazán jóban. Talán fogom tudni egyszer szeretni.

És hónapok, de az is lehet, hogy évek óta először azt érzem, minden rendben lesz. Már nem vagyok egyedül.