A maradék három napban ugrásra készen állok, hogy mikor csippan a telefonom, jelenik meg Krisz a küszöbön, hogy kellek, de egyszer sem hív. Amikor látom, csak az állatokról beszélünk. Álmost, vagy azt, hogy szeretné-e, ha maradnék, szóba se hozzuk.

Hétfőn hatkor már a tyúkokat etetem. Olyan tempóban dolgoztat az ideg, mint soha eddig, és fél kilencre az egész délelőtti munkámmal végzek. Aztán elindulok a lovak felé, mert nem bírok tovább magammal. Arra érek oda, hogy a külső kifutóban Krisz Vince mellett áll, mellettük pedig Donna, akit Álmos csutakol. Nem hallom, mit mondanak, de látom, hogy beszélgetnek.

Mintha a két szemem között basznának homlokon, úgy szédít el a gondolat, hogy Krisz talán örül Álmosnak, talán az újrakezdésben reménykedik. És rájövök, mennyire mocsok vagyok, mert napok óta azt várom, legyen annyira szarul, hogy bántani akarja magát, és nekem szóljon. Csak hogy megnyugodjak, hogy fontosnak érezzem magam. Felfordul a gyomrom, és megpróbálok elhátrálni, észrevétlenül eltűnni a tanya végtelen sűrűjében, de Krisz felemeli a fejét, és találkozik a tekintetünk. Álmos észreveszi, hogy valami történt, de mielőtt rám nézne, sarkon fordulok.

A nyulakhoz megyek, mert a padlás ilyenkor még Pannié. Zöld fűvel, salátával etetem őket, és megpróbálom visszaidézni Álmost a lovak között. Sapkás fejét, széles hátát, a tanyasi élethez fehér bőrét, és minden porcikáját végtelenül utálom.

Délután egy zacskó szeggel indulok neki a tanyának, az összes laza lécet visszaszegelem. Olyan helyekre jutok el, ahol sose jártam. Megtalálom az elhagyatott házat is, ahol talán először beszélgettünk normálisan Krisszel. Emlékezetembe égett az az éjszaka, és most a napfényben minden fájdalmasan kiábrándító. A ház nem rémisztő, a vérfolt is csak egyszerű rozsdának vagy talán penésznek látszik. Ahogy hazafelé baktatok, arra jutok, hogy Krisznek igaza volt, nem bírnám itt a tanyán.

Hirtelen visszavágyom Pestre, vissza Dávidhoz és ez az érzés olyan erős, hogy le kell ülnöm az egyik kerítés tövébe, ölembe rakom a kalapácsot meg a zacskó szöget. Jólesően bökdösik a bőrömet. Aztán előveszem a telefont, és visszatiltom Dávidot.

Elönt a szégyen, mert megszegem az esküt, de túl erős a vágy, és nem akarom Kriszt ezzel zavarni. Mert mit mondanék, mit írnék? Ha az állatokkal van, úgyse hallja meg a telefont. És különben is, most úgyis Álmossal foglalkozik, rendbe akarja hozni a dolgokat.

„Sajnálom."

Megfordul velem a világ, elnyúlok a fűben, és bámulom Dávid üzenetét. Már tudom, hogy nem kellett volna visszatiltanom.

Este megkeresem az utolsó szál cigimet, amiről el is felejtkeztem. Nem tudom, hogy búcsú vagy újrakezdés íze lesz-e. A muskátlik mellett állok, apám odabent horkol. És abban a pillanatban, amikor a számba veszem a cigit, megrezzen a telefonom.

Remeg a gyomrom, mert biztos vagyok benne, hogy Dávid lesz az, észrevette, hogy elolvastam, hogy visszatiltottam, de Krisz profilképe jelenik meg a kijelzőn, az üzenet pedig csak egyetlen kés emoji.

Visszatömöm a cigit a zsebembe, és futásnak eredek. Kifulladva érek az istállóhoz, ahogy berobogok az ajtón, azonnal Ámor felé fordulok, de aztán meghallom Krisz hangját a padlásról:

– Fent vagyok.

Karcos suttogás a hangja, amire elönt a rémület. Napok óta számítottam erre a percre, most mégis félek. Amikor felérek, Kriszt a szénában találom, a macskák karnyújtásnyira alszanak tőle egy kupacba bújva. A bicskája becsukva, de mellette hever.

Szaporán lélegezve bámulom, mire végre felemeli a fejét, és rám néz.

– Még nem csináltam semmit.

– Odaadod? – lépek közelebb, kinyújtott tenyérrel. Krisz csak egy pillanatot tétovázik, aztán a bicskáért nyúl. De mielőtt a kezembe adná, még a szemembe néz.

– Visszaadod?

– Vissza – súgom. Krisz ujjbegye karcolja a tenyerem bőrét. A bicska hideg, úgyhogy már egy ideje a földön heverhet Krisz farzsebe helyett.

Mellé ülök, a bicskát a tenyeremben szorongatom, hátha erőt ad az, hogy utálom a létezését. Aztán mégis zsebre dugom.

– Jó, hogy hívtál. – Krisz bólint, és visszadől a szénakupacba. Én is mélyebbre fészkelem magam. Körbeölel a nyárillat. – Akarsz róla beszélni?

Krisz megrázza a fejét, de már a mozdulat közben előbuknak belőle a szavak:

– Jófej volt. Nem értem. Most annyira normális volt, mint még soha.

Összeszorul a gyomrom.

– Talán... talán azért ide jött gyakorlatra, mert újra a barátod akar lenni.

Krisz megrázza a fejét.

– Két év szemétség után? Nem.

A nyelvemre kell harapnom, hogy nehogy azt mondjam, hogy biztosan igazad van, hogy ne higgy neki, hogy hozzá se szólj többet, hogy...

– Talán megváltozott. Az emberek képesek a változásra.

– Az ilyenek, mint Álmos, azok nem.

Konokul védi az igazát. Nem akar hinni. Pedig talán megéri hinni a változásban.

„Sajnálom." Megborzongok.

– Miért, milyen Álmos?

– Nem tudom – vágja rá gyorsan. – Három évvel ezelőtt a legjobb barátom volt. A kilencedik előtti nyár minden percét együtt töltöttük. Örültünk, hogy felvettek a mezőgazdaságiba mind a kettőnket. Aztán elkezdődött a suli, jöttek új emberek, Álmos talált magának jobb barátokat, én meg el lettem felejtve.

– Nem értem, miért ne változhatna meg – mondom, miután elhallgat.

Krisz kapja a fejét. Visszafojtott düh kavarog felém.

– Miért véded ennyire? Miért olyan fontos neked, hogy jóban legyek vele?

Nem értem, miért támad.

– Mert igenis az emberek tudnak változni – mormogom, és Dávidra gondolok, meg arra a kurva sajnálomra, ami beleégett az agyamba. – Én is sokat változtam, te mondtad.

– Ez igaz – sóhajt, és elfordul. Bárcsak érteném a sóhajait!

– Azért akartad bántani magad, mert feldühített, hogy kedves veled?

– Azt hiszem.

– És most már jobb?

Megrázza a fejét.

– Nem tudom kikapcsolni a gondolataimat.

– Hogyan tudnék segíteni?

Krisz rám néz, és a pillantásától elakad bennem a lélegzet. Néha olyan a szeme, mintha az egész padlást tűzbe tudná borítani vele. Nem akarok elégni.

– Te is tartod magad az alkuhoz, igaz?

– Persze – nyikkanok idegesen. Tényleg elfelejtettem hazudni.

– Jó. Mesélj nekem erről a Dávidról!

Megvonom a vállam.

– Csak egy haver.

Krisz felvonja a szemöldökét, mire felsóhajtok.

– Jó. Valahogy összegabalyodtunk.

Krisz felkönyökölve fordul felém.

– Hogy lehet valahogy összegabalyodni?

– Hát tudod. Csak úgy történtek dolgok. Csók, ilyesmi. Neked is volt már valakid, nem?

Az a pír, ami végigfut az arcán, az enyémen is éget. A számra pillant, mire végigvág rajtam a forróság.

– Még senkim. – Halkan mondja, gerincet borsództató suttogással, és belém mar a vágy, hogy én legyek neki az első, hogy itt és most a szénába döntve megcsókoljam, hogy fölé hemperedjek, hogy érezzem a bőrét a tenyerem alatt, kezét a hátamon.

Krisz nagyra nyitott szemmel bámul, nem tudom, hogy vár vagy fél. Talán ő is erre számít, talán azt hiszi, megteszem. De nem vagyok ennyire hülye. Egy hónap, és elmegyek. Ott van Álmos, nem rondíthatok bele a kibékülős terveikbe. Talán Álmos is megbánta, talán ő így mondja el a sajnálom üzenetét. Nem Messengeren, hanem itt a gyakorlaton.

Krisz hátradől, a gerendát bámulja, ami vastag, fekete tömb a halvány lámpafényben.

– Nem gáz – mondom gyorsan. Krisz keserűen felnevet. Utálom ezt a nevetést. – Ez nem verseny.

– Úristen, úgy hangzol, mint apám!

– Zsolt beszélt neked a...

Felprüszköl.

– Csak a szokásos, ne reménykedj. A szép lányok, a gömbölyű formák, a szerelem, a család, a szex. Mintha valaha is akarnék családot!

Húsomba vág a hangjának éle.

– Nem akarsz saját családot?

Krisz megrázza a fejét.

– Nem. Ez is épp elég szarul működik, nem akarok senkit. Meg különben sem hiszem, hogy lesz gyerekem.

– Már van kettő – csúszik ki a számon.

– Mi?

– Semmi – kapok észbe, és remélem, nem hallotta. – Amúgy a család relatív, két buzi csávó meg a palotapincsijük is egy család. Szerintem.

– Inkább a macskájuk. A fekete macskájuk – emeli fel a fejét, és néz a kedvenc cicámra. – Kösz – mondja aztán.

– Mit? – lepődök meg.

– Lenyugtattál. Most már jól vagyok.

– Nem értem. Azt hittem, felidegesítettelek ezzel a család témával.

– Pontosan. Most már nem Álmos miatt zsong a fejem. Megszakadt.

Elmosolyodom.

– Ezt bármikor meg tudom tenni. Szólhattál volna első nap, tökéletes vagyok az idegesítésben.

– Tudom. El se hiszed, amikor megjelentél, mennyiszer...

Orrba csap a gondolat, amint Krisz elhallgat. Végigfut a belsőmön a hidegség, ahogy megkérdezem:

– Miattam is?

De nem néz rám vissza, még mindig a macskákat figyeli a két könyökére támaszkodva.

– Miattam is csináltad?

Nem bírok magammal, közelebb mászok, elkapom a karját, azt akarom, hogy végre rám nézzen, de csak hátranyekken a szalmába, és még mindig a macskákat figyeli, pedig már nem is látja, mert a szénakupac a feje fölé magasodik. Még közelebb fúrom magam, és már majdnem rajta fekszem, mire végre rám néz.

– Miattam is? – súgom az arcába. Olyan közel van a három anyajegye, hogy az ujjammal össze tudnám őket kötni.

– Csak amikor bedobtad az ablakot – leheli a számra. Elfordítja a fejét, látom az arcán a szégyent, és nem értem, hogy miért most, miért ettől, miért nem korábban.

Legördülök, a fejünk egymáshoz koccan. A gerendát bámulom.

– Sajnálom.

– Tudom. Én is.

Sokáig hallgatunk. Bárcsak tudtam volna. Bárcsak jobb lettem volna. Bárcsak figyeltem volna. Bárcsak segítettem volna.

– Bárcsak...

– Hagyd. Mindegy – mondja azonnal.

Én meg fel akarok ajánlani valami vígaszt. Hogy hagyja, hogy megcsókoljam, hogy hagyja, hogy megérintsem, de ahogy szóra nyitom a szám, elszökik minden bátorságom. Fekszünk tovább csendben.

*

– Megvannak!

Panni hangjára rezzenek. Amikor kinyitom a szemem, Krisz fekszik mellettem, még mindig a padláson vagyunk. Elsőre nem értem, hogy lehet itt Panni, hiszen éjszaka van, de kinézek a padlásablakon, és felhőtlen kék ég ragyog rám vissza.

Reggel.

Krisz nem ébredt fel, egy hosszú pillanatig elcsodálkozom, milyen védtelen az arca, milyen nyugodtan szuszog. Átfut a fejemen a gondolat, hogy fel kellene keltenem, de nem tudom, hogyan. Csak rázzam meg a vállát? Simítsam végig az arcát? Óvatosan Panni felé pillantok, aki a létrán könyököl, tenyerében támasztja az arcát, és mindenttudóan vigyorog. Nem, az ő pillantása alatt nem tudok Kriszhez érni. Inkább felülök, megigazítom a pólóm, ujjaimmal átkócolom a hajam, hogy kihulljon belőle a széna. Mire végzek, Panni még mindig vigyorog rám.

– Mi van? – vakkantok oda.

– Elaludtatok. Együtt.

– És? – morgom, mikor felállok, hogy leporoljam a gatyámat. Bárcsak Krisz felébredne. Nem akarom, hogy arra keljen, hogy egyedül hagytam. De mintha a legkényelmesebb ágyban aludna, nem a padláspadlón, meg sem rezzen.

Panni nem válaszol, csak leszalad a létrán. Előre néz, nem is kapaszkodik, és mire egyet pislantok, már az istállóban sincs. Az ajtóban meglátom Álmost. Az arcán közöny. Megfordulok, és lemászok a létrán. Utálom, hogy hátat kell fordítanom neki. De Krisz azt mondta, Álmos kedves volt vele, szóval nekem is meg kell próbálnom civilizált módon viselkedni.

Odasétálok hozzá, és a kezemet nyújtom. Megfeszül az álla, de viszonozza a kézfogást. Szorítom, amennyire tudom, ő is így tesz, mert mocskosul fáj.

– Milán vagyok.

– Álmos. – Komolyan bólintunk. – Ott aludtatok egész éjjel?

Közömbös hangja semmit se mozgat meg bennem. Nem tudom eldönteni, miért kérdezi.

– Aha. Este sokáig beszélgettünk, aztán elaludtunk – mondom lazán, mintha nem jelentene semmit az egész. Még a vállam is megvonom, hogy lássa, nem érdekel.

Elsétálok mellette, ki az istállóból, mert rohadtul húgyoznom kell.

– Mocskos buzik – morogja, amikor elhaladok mellette.

Megtorpanok. Rábámulok. Biztos, hogy rosszul hallottam.

– Mondtál valamit? – csattanok fel.

– Semmit – tartja fel mindkét kezét maga előtt. Közelebb lépek, és már forr az agyam. Provokálni akarom, hogy mondjon valamit, és akkor orrba baszhatom.

Aztán megreccsen a padlás, és Krisz bámul ránk fentről. Hátrébb lépek, de azért még odasziszegem Álmosnak:

– Ne baszakodj se velem, se Krisszel.

– Dehogy – mondja hangosan. – Bocs, nem akartalak megbántani, nem úgy értettem.

És mosolyog rám, akkora kibaszott álmosollyal, hogy ökölbe szorul a kezem. Hátraarcot vágok, és elmasírozok.

– Nincs valami szegelni való? – kérdezem apámat, miután kijövök otthon a fürdőből.

– Esetleg a laza kerítések? – fordul hozzám a konyhapult mellől.

– Már tegnap végeztem velük.

– Valami gond van? – kérdezi, ahogy leül a konyhaasztalhoz. Reggeliznem kellene, de a gyomrom diónyira zsugorodott.

– Nincs. Csak hasznos akarok lenni.

Apám bólint, és megígéri, hogy reggeli után segíthetek a tehenek karámjának építésénél. Mivel túl kihívóan bámul, lenyomok egy vajas kenyeret.

Aztán egész délelőtt csak szegeket kalapálok fába, új kerítést építek, és közben minden dühömet beleadom. Apám ebédkor beszélgetni akar, de szerencsére a többiek is odaülnek mellénk az árnyékba. Viki rám mosolyog, Zsolt vizet hoz mindenkinek, én meg megmenekülök a komoly beszélgetés elől. De csak egy darabig. Már ismerem annyira Apát, hogy tudjam, rá fog kérdezni. Abban reménykedek, hogy estére kikalapálom magamból a haragot.

Elkészülünk vagy öt méternyi kerítéssel, de még mindig nem érzem magam jobban, pedig leszakad a karom. Két vízhólyagot is növesztettem, pedig már azt hittem, olyan kemény a tenyerem bőre, mint Lobéliáé.

Amikor összepakolunk, a zsebembe tömöm a szegeket, és elindulok az erdősáv felé. Tájolni próbálok, merre lehetünk, és merre sétáltunk múltkor Pannival, aztán balra kanyarodok az erdősáv mögött, végig a kis patakmeder mentén, amiben egy csepp víz sem folydogál.

Meglepődöm, amikor megtalálom a faházat. Óvatosan mászom fel rá, de feleslegesen fosok, mert a fatörzsre szegelt lécek erősen tartanak. Odafent egészen egyenletes a padló, a tető legalább lyukas. Ettől jobban érzem magam, hogy Krisznek és Álmosnak nem sikerült tökéleteset alkotnia.

Azt terveztem, hogy össze-vissza verem szegekkel ezt a szart, de mégsem tudok nekiállni. Túlságosan fáj már a tenyerem. Úgyhogy csak nekidőlök a középen áthaladó nagy fatörzsnek, és megpróbálok rájönni, mi a faszt kéne Álmossal csinálnom. Kellene-e egyáltalán valamit kezdenem vele, vagy csak kerüljem el, amennyire lehet.

Talán el kellene terelnem a figyelmem, talán csak tényleg írnom kellene Dávidnak. Mert haza fogok menni, és egyszerűbb lesz akkor nem a nulláról kezdeni újraépíteni mindent. Csak ki kéne találnom, akarom-e egyáltalán újraépíteni.

Megzörren az avar, hallgatódzok. Biztosan valami madár. Esetleg egy őz?

– Már el is felejtettem – hallom meg a lépések közé keveredő beszédet.

– Rég volt – mondja Krisz, és a gondolattól, hogy idehozta Álmost, valami marcangolja a zsigereimet. Csapdában vagyok idefent. Akármit mondanak vagy csinálnak, azt végig kell hallgatnom. És ha feljönnek...

Talán jobb lenne most előjönni.

– Nagyobbra emlékeztem – mondja Álmos.

Zörög az avar, lépkednek, helyezkednek. Én meg óvatosan a legtávolabbi sarokba kúszok, hogy a lehető legmesszebb legyek tőlük.

– Ki szoktál jönni ide?

– Nem voltam, mióta kész lett.

– Egyedül befejezted – jelenti ki Álmos.

– Igen – válaszolja Krisz, és hallom a reményt a hangjában. – Felmászunk?

Belém fagy a szar, megdermed a szívdobogásom, és kurvára rájövök, hogy mekkorát hibáztam. Akkor kellett volna előbújnom, amikor megjelentek. Így már mindenhogyan szar lesz.

– Persze – mondja Álmos, és már ropognak is a talpa alatt a faágak.

A kurva életbe. Ezt nem úszom meg.

– Sziasztok. – Kidugom a fejem. Egymás mellett állnak, túl közel. Krisz szája elnyílik, nagy szemeket mereszt rám. Álmos gyorsabban kapcsol, összehúzza a szemöldökét, aztán rávágja:

– Mit keresel itt? – Egyáltalán nem kedves, remélem, Krisz hallja. De Krisz csak bámul rám.

– Már ezer éve járok ide délutánonként. Ez a titkos helyem. Bocs, nem tudtam, hogy foglalt – hazudom meglepően könnyedén, és remélem, hogy Kriszt be tudom csapni. Mert közben kibaszottul szorul a torkomban a csomó.

A kalapácsot zsebre dugom, a szegeket szorongatom, miközben lemászok, szerencsére nem magas a fa, nem tart sokáig. Lehuppanok a fűbe, Álmos mellé, aki mered rám, mint a légyre, aki beledöglött a levesébe.

– Semmi gáz – szűri a fogai között. – Ezt még mi építettük Krisszel. Igaz?

És olyan kedves, ártatlan mosolyt villant Kriszre, hogy odadermedek a fa törzse mellé.

Krisz hallgat, nem is pislog, mintha valami délibáb lennék, akinek nem mer hinni.

– Minek kell a kalapács? – bök állával a zsebemből kilógó kalapácsra.

– Segítettem apámnak a tehenek kerítését építeni – mutatok előre, ahonnan jöttem. – Na, sziasztok, én nem is zavarok.

Aztán már fordítok is hátat, hogy eltakarodjak a közelükből. Semminek se akarok fültanúja lenni.

– Nem zavarsz, ha akarsz, maradhatsz. Van sörünk. – Álmos felmutat egy fehér nejlonzacsit, amiben mintha egy hatos pack Gösser lenne. Na, ne.

Kriszre nézek. Sose láttam még inni. Elfordul előlem, megfogja az első lécet, és mászni kezd.

– Kösz nem, még dolgom van – mutatom fel a szegeket. – Jó szórakozást. És le ne essetek onnan.

Aztán hátra se nézek. Se Krisz megkönnyebbült arcára, se Álmos mosolyára nem vagyok kíváncsi. Pedig tudom, hogy lebuzizott. Biztos vagyok benne, hogy jól hallottam! Kiráz tőle a hideg. Legszívesebben Kriszt se hagynám egyedül vele, de ki vagyok én, hogy beleszóljak. Én, aki elmegyek, aki itthagyom. Neki pedig utána boldogulnia kell a suliban. Egyedül. Álmossal. Talán Álmos csak engem utál. Talán Kriszt nem, ezért ilyen kedves a társaságában.

Még éjjel is ezen gondolkodom. Nem tudok aludni, csak bámulom a szegeket a kanapé melletti asztalon, mert hazahoztam magammal őket. Apám horkol, zeng a ház, zúg a hűtő, csipognak a madarak, pedig éjjel van, hajnali kettő. És ahogy megnézem a telefonom, már nem tudok ellenállni a kísértésnek.

Megnyitom a Dáviddal való beszélgetést, bámulom azt a hülye sajnálomot. Megpróbálom elgondolni, milyen a hangja, ahogy mondja. Hogy majd ha hazamegyek, a számra súgja, aztán megcsókol. És ezt nem tudom elengedni.

„Hogy vagy?"

Elküldöm, aztán a párnám alá dugom a telefont, és lehunyom a szemem. Várom, hogy jöjjön a harag, a szégyen, de már túl fáradt vagyok érezni bármit is.

Egész nap várom a rezgést, de csak anyám hív egyszer, öt percet beszélünk a semmi fontosról. Lili küld macskás videókat, napi hármat legalább, amióta bevallottam, hogy a cicák egész cukik. Aztán este kilenc van már, mire megrezzen a telefonom.

„Bocs, eddig dolgoztam. Milyen vidéken?"

Ülésbe tornászom magam a kanapén, és csak bámulom az üzenetet. Aztán gépelni kezdek.

„Szar." De kitörlöm. „Jó." De ezt is kitörlöm. „Hiányzik Pest." Ez meg úgy hangzik, mintha ő hiányozna, szóval ezt is visszatörlöm, és inkább megnyitom Kriszt.

„Ráérsz egy picit?" – gépelem gyorsan. Azt tervezem, hogy mindent bevallok, töredelmesen beismerem, hogy írtam Dávidnak, de még nincsen olyan nagy baj. Csak egy kérdés volt, ha mostantól odafigyelek...

Dávid hív. Messenger hívás. Csak bámulom, de nem merek rányomni. Nem tudok a zöld telefonra nyomni. Nem lehet.

Elhallgat, leteszi. Nem hív újra. Felsóhajtok. Megnézem, Krisz válaszát.

„Bocs, most nem vagyok otthon."

„Hol vagy? Minden oké?"

„Kilovagoltunk Álmossal, mindjárt indulunk vissza. Baj van?"

Elképzelem, hogy beírom neki, igen, baj van. Igen, kellene, hogy lefogja a kezemet, hogy megállítson, nehogy hülyeséget csináljak. Hogy megakadályozza, hogy visszaírjak Dávidnak.

Nem kell. Nélküle is menni fog.

„Nincs semmi baj. Nyugi, minden rendben. Csak unatkoztam. Jó lovaglást!"

És miután elküldöm az üzenetet, kikapcsolom a telefont. Nem kell nekem senki, aki megmondja, mit csináljak. Egyedül is ellent bírok állni Dávidnak.