Arra ébredek, hogy apám kinyitja Miss Patty ketrecét, és kukoricát szór elé, miközben becézgeti. Elnézegetem pár másodpercig, aztán lövök egy lesifotót, és átküldöm Krisznek azzal az üzenettel, hogy Panni megnyugodhat, a csirkéje biztonságban van. És amikor visszadőlök a kanapéra, rájövök, hogy nagyon rég nem ébredtem mosolyogva. Csakhogy a következő pillanatban eszembe jut Krisz bicskája, amitől felkavarodik a gyomrom. A fürdőbe sprintelek, és míg a reggeli zuhany alatt állok, megpróbálok kitalálni valamit, de hamar ráébredek, semmit se tudok, és először rá kellene jönnöm, tényleg igazak-e a megérzéseim, vagy ez a paranoid, hülye érzés feleslegesen stresszel.

Krisz nyomába szegődök. A lovaknál találom meg, éppen csutakolja az egyiket.

– Nocsak, kit fújt erre a szél – sóhajtja.

– Most, hogy legyilkoltad a csirkéket, nincs mit csinálnom reggel hattól hétig – vonok vállat.

– Akkor ezentúl gyere a lovakhoz – mondja érzelemmentes hangon. Észre se veszi, hogy cukkolni próbáltam. – Nézd meg, megették-e éjjel a zabot, és adj annak egy fánglival, amelyiknek nincs.

Otthagy, de két pillanat múlva már elő is kerül az istállóból.

– Ez a fángli – mutatja felém. Olyan, mint egy kisebb nyeles lábos, de ezt már tudom. – A zab meg bent van zsákban.

– Jó. Holnap itt kezdek. Panni jól van?

– Persze – áll vissza a ló mellé. – Már lement a láza, és össze is vesztünk, hogy pihenjen-e még. Az üzeneted épp jókor jött, sikerült vele lenyugtatnom.

– Szívesen – vigyorgok.

Krisz bólint. A farzsebében mintha látnám a bicskája körvonalait.

– Odaadnád egy kicsit a bicskádat? – bukik ki belőlem.

– Miért? – néz hátra a válla felett.

– Csak meg akarom nézni. Tudod, hogy sikerült-e lemosni azt a sok vért.

Krisz felsóhajt, de azért előbányássza a farzsebéből a bicskát, és a kezembe adja. Az ujjbegyei súrolják a tenyeremet. A bicska markolata meleg Krisz testétől. Koncentrálj, Milán!

Megvárom, hogy visszamenjen a lóhoz, csak utána kattintom ki a pengét. Igen, biztos, hogy ugyanaz a hang. Panni azt mondta, Krisz nem szereti a lovakat. Mi van, ha igazából annyira utál itt lenni, hogy képes lenne bántani őket? A csirkéket is gond nélkül megölte.

Nyitott pengével a tenyeremen bámulom, ahogyan simogatja a lovat, ahogyan precíz, sokat ismételt mozdulatokkal csutakolja. Eszembe jut, hogyan lovagolt, hogyan simult a lóhoz. Visszacsukom a pengét, aztán megint kinyitom. Nem, Krisz képtelen lenne bántani a lovakat. Talán tényleg csak le kellett vágni valamit arról a nyeregről.

– Gyere be! Mielőtt elkezded őket etetni, jobb, ha láttak már, és érezték a szagod.

– Mert különben megtámadnak?

– Esetleg megrúgnak, vagy megharapnak. Egyik sem kellemes. Szóval ne nyúlkálj a szájuknál, meg ne állj a hátsó felükhöz. Egyszer felrúgták Medvét, még kis kölyök volt, vagy tíz métert repült. Azóta se jön a lovak közepébe. Nem szeretném, ha te is így járnál.

– Csak nem féltesz?

– De. Na, jössz már?

Lefagyva bambulok, mire Krisz jön, kikapja a kezemből a bicskát.

– Várj! Nem vágott meg?

– Dehogy – kattintja vissza, aztán beenged a rugós kapun. – Elmondom a neveiket. Hallgatnak rá. Ő itt Ámor.

– Akinek a nyergét meg kellett nézned – mondom azonnal.

– Mi? Ja, persze. – De mintha nem is emlékezne, miről beszélek. Csomóba ugrik a belsőm, de kibogozódik, ha arra gondolok, talán olyan sok nyerget kell igazítania, hogy ezért nem emlékszik egyből.

– Ő itt Donna – mutat egy szürkésfehér példányra. Aztán tovább. – Ő pedig Arzén. Az ott Valentin. A sötétbarna Villám, az a zsemleszínű pedig Vince.

– Remek. Egyiket se jegyeztem meg. Szar vagyok a nevekkel.

Krisz felsóhajt.

– Miért nem tudsz egyszer normálisan válaszolni?

– Most mit vársz? Hazudjak? Vagy jegyzeteljem a neveket?

Szemforgatást kapok válaszul. Krisz itt hagy, az istállóba vezeti a lovat. A mellkasomat feszíti valami belülről, ahogy figyelem, amíg eltűnik a fa ajtó mögött. Kifújom a levegőt, aztán hátra se pillantok, csak otthagyom.

*

A vacsorát piszkálgatom a villámmal, amikor apám meglep egy kérdéssel:

– Miért nem veszed fel a telefont Anyának?

Megvonom a vállam.

– Milán.

Olyan nyugodt a hangszíne, hogy rápillantok. Engem néz, mindenével rám fókuszál, mintha tényleg fontos lennék. Mintha én lennék a fontos. De nem hiszek neki. Nagyot nyelek, csak utána sikerül kinyögni:

– Nem akarok vele beszélni.

– Azért, mert még mindig mérges vagy rá, vagy azért, mert szégyelled, ahogy beszéltél vele?

– Mindkettő – felelem, és az eddig is íztelen paprikáskrumpli még kevésbé finom, de azért a számba lapátolom, mert amíg rágok, addig sem kell beszélnem.

Apám, mintha megértene, sokáig hallgat. Az utolsó falatom után szólal csak meg újra:

– Mit szeretnél csinálni a szülinapodon? – Felkapom a fejem. – Jövő héten lesz.

Lehetséges, hogy mindjárt tizennyolc leszek? Hogy felejthettem el? Hiszen végig azt terveztem, hogy majd veszek magamnak cigit. De nem is akarok már cigizni. Azt hiszem, az utolsó szálat sosem szívtam el, talán még mindig ott van a dobozban.

– Szóval?

– Nem akarom, hogy Anya lejöjjön. Sose töltöttem veled kettesben egy szülinapot se. Most ezt szeretném.

Apám bólint.

– Lenne kedved elmenni néhány napra horgászni? Van engedélyem, sátorozhatnánk. Zsolt biztosan elenged pár napra mindkettőnket. – Vizslatom apámat, a szakállába futó ráncait, a tükrömet a jövőbe, és gyomron könyököl az érzés, hogy ha elmegyek innen, ha visszamegyek Pestre, minden olyan lesz, mint régen volt. Az esetlenkedés, az egymás mellett leélt élet évi pár telefonálással. Nem akarom ezt, de nem vagyok hülye, ez a távkapcsolatok sorsa. Úgyhogy bólintok, mert ha most nem töltök vele annyi időt, amennyi még megadatott, akkor sosem fogok.

– De nem tudok horgászni.

– Alig várom, hogy megtanítsalak – mosolyog rám, és ismerem a szeme csillogását, mert pont olyan, mint az enyém. Így nézek ki, amikor majdnem elsírom magam. Megköszörüli a torkát, és folytatja: – Arra gondoltam, elvihetnénk Kriszt is magunkkal. Nem igazán van alkalma pihenni, lehet, ráférne egy kis kikapcsolódás.

Nem! Legszívesebben rávágnám, hogy a Futóbolond csak maradjon itthon, hogy nekem nem kell, hogy rontsa a levegőt. De aztán eszembe jut, ahogyan ott ült a fal mellett, amikor Panni beteg volt. Meg hogy mennyire büszke volt magára, amiért elintézte, hogy az apja vigyázzon Nimródra. Meg ahogy lovagolt. Ahogy a könyöke a bőrömet égette.

– Jó.

– Akkor kérdezd meg tőle, hogy szeretne-e jönni.

– Miért én? – hőkölök hátra.

– Mert a te szülinapod – vigyorog apám, nekem meg már ugrik is ökölbe a kezem, mert nem bírom, ha rajtam szórakoznak. – Én lerendezem Zsoltot.

Bólintás közben eszembe jut valami:

– Panni nem jöhet?

– Nem hiszem, hogy Zsolt elengedné őket egyszerre.

– Mert akkor nem lesz, aki vigyázzon Nimródra? – fortyanok fel.

– Ha hárman elmegyünk, a többiekre sokkal több munka hárul majd. Krisz talán így sem jöhet.

Felszuszogok, már kavarog bennem a méreg, de próbálom visszafogni, úgyhogy lassan, nyugodt hangon válaszolok.

– Panni csak tíz éves, miért kéne, hogy ő is számítson, ha munkáról van szó?

– Itt máshogy működnek a dolgok, mert ez egy tanya...

– Tanya a picsát! Azért működnek rosszul a dolgok, mert Zsolt hagyja, hogy a gyerekei szenvedjenek, és azt csinálják, amire ő meg Timi képtelen.

– Milán. – Apám hangja kedves, amitől csak még jobban felforr bennem a harag.

– És mindenki csak szó nélkül tűri, és hallgat, pedig Timinek nem itt lenne a helye.

– Milán! – Most már csattan.

– Mi van? – morranok vissza.

Apám megrázza a fejét.

– Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Minden döntést nehéz meghozni. Nem látsz bele rendesen a család működésébe, és nem kellene beleszólni sem.

– Ne már, azok a gyerekek rossz helyen vannak itt. Krisz utál itt lenni! Én is utálnék itt élni a helyében a depressziós anyámmal és a döntésképtelen apámmal!

– Fejezd be, Milán!

Apám hangja határozott, én meg nem emlékszem, mikor kezdtem kiabálni, és mikor pattantam fel a helyemről. Visszaroskadok, és próbálom nyugodtabb hangnemben megkérdezni:

– Miért véded őket ennyire?

– Mert nem tudsz mindent. Nem tudod, milyen volt Timi előtte. Nem tudod, milyen volt, amikor kiköltöztek, és jobban lett, nem tudod, miért...

– Nem tudok semmit. Persze, hogy nem tudok semmit, mert sosem mondtok el semmit! Róluk sem és rólunk sem tudok semmit. Te miért hagytál ott minket?

Apám hátradől, megnyikordul a szék alatta.

– Így volt a jobb – sóhajtja.

– Faszt volt jobb. Terelsz! Miért nem lehet megmondani az igazat!?

– Mert nem tartozik rád – mondja, de nem néz a szemembe.

– Mi az, hogy nem tartozik rám? Az én életemet is érintette. Kurvára érintette!

Rám villan a szeme, vékony vonallá préseli az ajkát, majd felsóhajt.

– Majd elmondom, ha rendesen tudunk beszélni.

Az asztalra csapok dühömben, csörögnek az evőeszközök, a kanalam lerepül az asztalról, de csak bámulok apám arcába.

– Most tudunk rendesen beszélni!

– Nem, nem tudunk, Milán. Ideges vagy, és így nincsen kedvem elmondani neked semmi fontosat. Mert bármennyire is szeretnéd most tudni, nem ez a megfelelő alkalom. Ha az lesz, hidd el, el fogom mondani.

Feláll, és a tálakért nyúl, én pedig leforrázva bámulom, ahogy összepakol.

Miért baszok el mindent?

*

Óvatosan sétálok a lovak között, vigyázok, ne lépjek egyik mögé sem, de mind olyan nyugodt, hogy lassan bennem is oldódik a feszültség. Hatalmasok, nem gyereklovaglásra tartott pónik, hanem igazi lovak. Egyikük nevére sem emlékszem, csak Ámorra. Óvatosan simítok végig az oldalán, mire a kezem érintése mellett végigfut a borzongás az izmain. A fejéhez lépek, okos szemével figyel, lassan nyújtom a kezem, mire tenyerem alá dugja az orrát. Meleg a bőre, apró szőrök simulnak a tenyerem alá, okos szemek kapcsolódnak a tekintetembe.

– Szia – suttogom, mire Ámor megemeli a fejét, mintha bólintana. – Milán vagyok.

Újabb bólintás.

– Elárulod nekem, mit csinált Krisz a nyergeddel? – súgom, és Ámorhoz döntöm a homlokom. Mélyet szusszant, mintha zavarná az emberszagom. Engem nem zavar a lószaga. Végigsimítok a nyakán, és visszagondolok, Krisz hogyan simulhatott hozzá.

– Még a végén féltékeny leszek.

Ámorral összenézünk, majd mind a ketten Krisz felé fordítjuk a fejünket. Karba fűzött kézzel áll tőlünk pár lépésnyire, száján félmosollyal. Napfény játszik a bőrén.

Ma meg kell kérdeznem, négy napja gyűjtöm az erőt. Csak mi lesz, ha megint félreérti, mint a mozit. Ha nemet mond. De akarom, hogy nemet mondjon, nem igaz? Semmiképpen sem akarom a sátramba. Biztosan büdös lába van, horkol éjjel, és idegesítően próbál majd rendet tartani azon a négy négyzetméteren.

Elengedem Ámort egy utolsó simítás után, és kilépdelek a napfényre. Nézem Kriszt, aki nem veszi le rólam a szemét. Elvörösödöm ettől a bámulástól.

– Mikor is van a szülinapod? – kérdezi, pont mikor én is összeszedném az erőmet, hogy szóba hozzam a dolgot.

– Holnapután.

– Hm. Oké.

– Igazából apámmal sátorozni meg horgászni megyünk.

– Biztos jó lesz – mondja, miközben megfogja a rugós kaput, hogy könnyen ki tudjak jönni. Miután visszaakasztja mögöttem, újra erőt veszek magamon:

– Nincs kedved eljönni velünk?

Krisz nem tűnik meglepettnek, összehúzott szemmel figyel pár másodpercig, de talán csak azért, mert a nap a szemébe süt.

– Szeretnéd, hogy menjek?

– Persze.

– És miért?

Megvonom a vállam.

– Akkor nem kellene kínosan feszengenem apámmal kettesben.

– Pedig szerintem rátok férne, hogy beszélgessetek. Nem lennék útban.

– Nem leszel útban. Nem lenne jó pár napra itthagyni a tanyát? Pár napig egy állatot se látni?

– Te ott leszel – sóhajtja.

– Tudod mit, baszd meg! Nem kell jönnöd.

Elcaplatok mellette, dühösen fújtatva rohanok, de közben azt várom, hogy Krisz elkapja a karom, hogy bocsánatot kérjen, hogy megjelenjen mellettem, és azt mondja, akar jönni. Meghülyültem. De Krisz nem jelenik meg, nem követ, úgyhogy biztosan jobb is így minden.

*

Azt hiszem, végre összegyűjtöttem az erőt, de az ujjam remeg az ikon felett. Mellettem a kismacskák hancúroznak. Rajtuk látszik, hogy telik az idő. Hogy olyan régóta itt vagyok, amit sosem hittem volna. Haza kellene mennem, és ha ledolgozom az ablakot, haza is megyek. De ahhoz túl kell ezen a telefonhíváson lennem most, hogy ne otthon, szemtől szembe kelljen.

Apró ponttá süllyed a gyomrom, amikor megnyomom a zöld ikont. Azt remélem, nem veszi fel, hogy talán nem ér rá, de nincs ilyen szerencsém. Két csengetés után hallom az idegesen remegő hangját:

– Milán? Jól vagy?

– Szia, Anya. Jól vagyok.

– De jó, hogy végre visszahívtál! – És hallom, ahogy magassarkújában kivágtat az irodából egy jobban visszhangzó helyre. – Hogy vagy?

– Csak el akartam mondani, hogy Apával horgászni megyünk holnap. Három napig nem biztos, hogy elérsz minket, ha lenne valami.

– Ó, hát akkor előre is boldog szülinapot – mondja lelkesen, de csalódottság bujkál a hangjában. – Azt gondoltam pedig, hogy lemennék hozzátok hármasban ünnepelni a hétvégén.

– Igazából... – Nagy levegőt veszek. – Igazából most szeretnék apával kettesben tölteni egy kis időt.

– Aha. Akkor ne menjek?

– Ne... Haragszol?

– Csak hiányzol. Nehéz, hogy nem tudok rólad semmit.

És kinek a hibája, hogy nem tud semmit? Igen, az enyém. De talán ő is lehetett volna jobb. Talán betarthatta volna a határokat, hogy meg tudjak bízni benne. Hogy akarjak neki elmondani dolgokat. Mivel nem válaszolok, anyám folytatja:

– Minden rendben egyébként?

– Persze. – Megpróbálok lelkesnek hangzani. – Tök sokat segítek, még le kell dolgoznom az ablak árát, nem tudom, tudsz-e róla. De ha megleszek vele, akkor hazamehetek hamarabb.

– Apa említette. Akkor jól érzed magad?

– Nem olyan rossz – vonok vállat. – Itt van Panni, meg... Krisz, szóval nem vagyok egyedül.

Anya hallgat néhány pillanatig, talán bólogat.

– Akkor rendben. Boldog szülinapot még egyszer!

– Köszönöm... És... bocs a múltkoriért – nyögöm ki gyorsan, mielőtt leteszi.

– Semmi gond.

– Tényleg van valakid? – kérdezem hadarva.

– Igen.

Elmosódnak a világ élei körülöttem. Legszívesebben kinyomnám, de nem lehet, nem lehetek megint gyerekes, önző. Valamit jól kell csinálnom már végre.

– Ha hazamegyek, majd...

– Majd megbeszéljük – mondja gyorsan. – Most mennem kell. Vigyázzatok magatokra, te duplán, ha hülyeséget csinálsz, most már börtön vár.

– Nagyon vicces vagy, Anya.

– Szia – nevet a telefonba, majd marad a csend. Nem tudom, miért vagyok ennyire összezavarodva. Mintha megint azt várnám, hogy értem jön, mintha azt szeretném, hogy megmentsen, de közben jól tudom, hogy csak hiányzik.

Megnézem a kismacskákat. Krisz azt mondta, lassan hat hetesek. Ilyenkor már el lehet őket venni az anyjuktól. Mégis mindegyik az anyjához bújva szuszog.

*

Az autó csomagtartója lassan megtelik, de Krisznek nyomát se látom. Reggel fél nyolc van, már órák óta ébren lehet, mégse tűnt fel sehol a tanyán. Talán kerül, talán tényleg nem akar jönni. Pedig amikor tegnap átvittem Pannihoz Miss Pattyt, hogy megkérjem a felügyeletre, akkor majdnem reménykedni kezdtem. Ott állt az ajtóban, karba fűzött kézzel, és bámulta, ahogy etetjük azt a hülye tyúkot. Mondjuk megfogadtam, hogy többet nem hülyézem, hátha akkor kevesebbet csíp az ujjamba. Szóval etettük azt a kedves tyúkot. És amikor eljöttem, azt mondtam:

– Eljöhetnél.

– Nem tudom.

– Nem csak azért akarlak a sátramba, hogy ne kelljen apámmal kettesben lennem.

Krisz arca kipirult, mire rájöttem, mennyire hülyén fogalmaztam, szóval gyorsan hozzátettem:

– Neked is jó lenne kicsit távol lenni mindentől. Még az is lehet, nélküled sem dől össze a tanya. Egy csomó felnőtt jut így is két kisgyerekre. Itt lesz az apád, Viki, a többi munkás. Lehet, pont az kellene anyukádnak is, hogy ne legyen segítsége. Talán pont ez segítene.

Összevissza hadováltam, mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Krisz csak annyit mondott:

– Meggondolom.

És most itt állunk apámmal, aki negyedszerre nézi meg a telefonját. A nap egyre elviselhetetlenebbül tűz, és indulnunk kellene, de apám meg én is csak téblábolunk a kocsi mellett.

– Mennünk kell – sóhajtja, mire bólintok, bedobom a csomagtartóba a hátizsákom, és rácsukom a tetejét.

– Várjatok! – Megpördülök, és Krisz siet felénk, kezében egy becipzározatlan táskával, amiből kilóg valamelyik ruhájának a széle. – Jövök. – Hálózsák ugrál a vállán fel-le a lépései ritmusára. Ugyanerre a ritmusra dobol a szívem.

Lihegve áll meg mellettem. Rávigyorodom.

– Akkor pattanj be, indulunk.

Krisz elmosolyodik, majd a hátsó ajtót kinyitva bemászik az ülésre. Én apám mellé ülök előre, és próbálok nem hátranézni állandóan. Egyszer azért jól megnézem, amikor becsatolom a biztonsági övemet. Kifelé bámul az ablakon, látom a szája szélen, hogy aggódik, mert most sehol a felfelé görbület. Bárcsak megmondhatnám neki, hogy minden rendben lesz. Már nyitnám a számat, de eszembe jut, hogy az, hogy Krisz velünk jött, azt jelenti, hogy három napig velem lesz. Ha nem gyilkoljuk le egymást ez alatt, az csodaszámba fog menni.

Mint kiderül, apám lefoglalt egy helyet a parton, úgyhogy kipakolunk a kocsiból, mindenki kétszer fordul, mire mindent odacipelünk. Egyszer vertem már fel sátrat, amikor nyolcadikban elmentünk Gabi nénivel sátortáborozni a Bakonyba, de azóta se gyakoroltam. Szarul is megy, de csak az nyugtat meg, hogy Krisz éppen olyan béna, mint én.

– Azt szerintem oda kell – mutatja az egyik rudat, miközben kezében a rajzot böngészi.

Nem veszekszem, csinálom, amit mond, mert ismeretlen terepen vagyunk. Nem tudom, mi lesz, ha elborul az agyam, és legyilkolom a bokrokban vagy belefojtom a tóba. Mély levegőt veszek, és odadugom a rudat, ahová mondja, pedig érzem, hogy így nem lesz jó. Aztán mégis neki van igaza, mert a sátor keresztrúdjai találkoznak, és két perc alatt már csak a pöcköket kell a földbe nyomni, ami száraz és kemény, de apámnak van hozzá kalapácsa.

Amikor bemászok a sátorba, elfog a pánik, mert túl kevés a hely, és el se tudom képzelni, hogy nem fogjuk kibelezni egymást Krisszel, főleg, ha nála van a bicskája. Bemászik utánam, kezében a hálózsákjával és sporttáskájával, és máris egymásnak préselődik a válluk, amitől elönt a forróság, nem merek ránézni.

– Én inkább kimegyek, míg elrendezed a cuccaidat – hadarom, és kievickélek mellette a lyukon.

Odakint égető napsütés, amit megszűr a fák árnyéka, kaleidoszkópszerű fények villódznak, apám pedig tábortüzet gyújt a kilencven fokban.

– Gyere, segíts! – néz rám, én pedig mellé ülök az egyik farönkre, amit az előttünk táborozók hagyhattak itt, és nekiállok előpakolni a horgászfelszerelést.

– Az még ráér, hagyd csak. Előbb beetetünk.

Bárcsak tudnám, miről beszél, meg kellene kérdeznem, de inkább a horgászbot zsákján levő cipzárral játszom, fel-le húzogatom és Kriszre gondolok. Talán a bicskája most is ott van a zsebében. Mélyet lélegzem, megpróbálok visszaemlékezni arra az estére. Teljesen normálisnak tűnt, amikor előjött Ámortól. Lehet, hogy nem is a bicskát hallottam, lehet az övcsatja volt, vagy a nyergen valami fém. Nem lehet, hogy...

Krisz mellém ül a farönkre, amitől összerezzenek.

– Horgásztál már valaha? – kérdezi tőlem halkan, de közben nem néz rám, egy fűszálért hajol le a fa mellé.

– Soha.

– Én se. Nem leszünk valami nagy segítségek – néz apámra, aki éppen ekkor áll fel a tűz mellől, tenyerét a nadrágjába törli, majd mosolyogva felénk fordul.

– Hozzatok fát, fiúk!

– Minek? Hoztál két zacskó faszenet.

– A faszén csak parazsat ad – ingatja meg a fejét. – A bográcshoz tűz kell. Na, nyomás.

– Nem káros ez a környezetnek?

– Dehogy, kiszáradt fát hozzatok – mondja, majd a sátrához lép, ami még nincs felállítva.

Feltápászkodok, Krisz a nyomomba szegődik, és bevetjük magunkat a susnyásba. Szúnyogok zümmögnek a fülembe, ágak ropognak a cipőm talpa alatt, Krisz motoz mögöttem. Aztán megugrom, mert kattan a bicskája, és végigvág a gerincem mentén a hideg. Megbabonázva nézem, ahogy levág egy kiálló ágat, majd mikor észreveszi, hogy bámulom, magasra tartja.

– Nyársnak.

Újra kattan a penge, én pedig nem bírok magammal.

– Mit csináltál a bicskáddal Ámornál? – lépek hozzá közelebb, mire Krisz egy lépést hátrál. Zavar játszik az arcán.

– Megigazítottam a nyergét – mondja, de olyan soká, olyan lassan, hogy tudom, hogy hazudik. Még közelebb lépek, Krisz háta pedig egy vastag fatörzshöz simul.

– Bántod a lovakat? – bukik ki belőlem.

Krisz hármat pislog.

– Te hülye vagy.

– Akkor minek kellett a bicska?

– Leszállnál már erről a témáról?! – hajol előre az arcomba. – Megigazítottam azt a hülye nyerget, ami az istállóban volt.

– Tudom, másnap reggel megnéztem.

– Akkor? Miért olyan fontos ez neked?

– Mert tudom, hogy hazudsz.

Krisz idegesen a hajába túr, olyan közel állunk, hogy majdnem torkon vág a könyökével.

– Ha hazudnék is, de nem teszem, akkor sem lenne semmi közöd hozzá, mit csinálok egyedül.

– De érdekel! – csattanok fel, és legszívesebben löknék rajta egy hatalmasat. Ehelyett csak ökölbe szorítom a kezem.

– Miért?

Beszívom a levegőt, fülsértően hangos. Krisz bámul az arcomba, én pedig hiába kutatok válasz után, csak olyat találok az agyamban, amire nem akarok gondolni.

– Mert unatkozom ezen a hülye helyen.

– Ez most az erdő, foglald el magad. Az meg ne érdekeljen, mit csinálok egyedül – sziszegi az arcomba hajolva, aztán ellöki magát a fától, nekiütközik a mellkasomnak, ahogy kikerül.

Bámulom a hátát, ahogy elindul. A karom magától lendül. A vállára markolok, visszarántom, a mellkasomhoz simul a háta, meglepetten nyikkant, de nem törődőm vele. Emlékszem, hogy fel volt tűrődve a pólója, odanyúlok, besimítom a tenyerem alá, próbálom felhúzni az anyagot, hogy lássam, de Krisz torkon könyököl. Hörögve szívom be a levegőt, azonnal elengedem.

Krisz megpördül a karomban, és vörös arccal kiált rám.

– Ha még egyszer hozzám nyúlsz, megöllek!

Hátraarcot vág, és elcaplat előlem. A térdemre támaszkodva próbálok levegőhöz jutni, miközben hallgatom, ahogy zajt csap távolodás közben.

A tenyerem bizsereg. Semmit sem éreztem, csak sima bőrt, és legszívesebben visszaforgatnám az időt oda, mielőtt eszembe jutott Kriszt megérinteni.