Utálok minden koszos, mocskos állatot. A reggel ötkor csicsergő madarakhoz idővel hozzászokik az ember. Az utcasarkon fújó macskákhoz meg az ugató, házsarkokhoz odaszaró kutyákhoz is. Még az eső után előmászó csigák is okék. De a bárányok? Valahogy annyira idegenek a vékony lábaikkal, vastag, kerek hasukkal, hosszú arcukkal és rám meredő gombszemükkel, hogy nem akarok egyikhez sem hozzányúlni.

– Mennyien vannak? – kérdezem, amikor beoldalazok a karám ajtaján Kriszt követve.

– Számold meg! – mondja, és egyre beljebb megy. Most komolyan, miért nem lehet elkapni egyet itt a szélsők közül?

– Akkor biztosan elalszom – nyögöm, mire Kriszből nevetésféle hang szalad fel, amitől végigborzong a gerincem íve. Aztán rájövök, hogy csak egy bárány dörgölőzött hozzám, attól van.

– Na figyelj, egyszerű. Itt megfogod bal kézzel a nyaka alatt, jobbal meg így tartod a jobb lábát, idenyúlsz, és így megemeled. Aztán már csak el kell vinni néhány lépésnyire a nyírókhoz.

Hogy mi van?

– Ööö. Megmutatod még egyszer?

Krisz bólint, én pedig tompa aggyal bámulom, ahogyan gyors és határozott mozdulatokkal felültet egy újabb bárányt, ami ülve majdnem akkora, mint ő maga. Aztán a báránnyal a lába között rám néz.

– A farkcsontjára kell ültetni, akkor nem tud mozogni. Gyere, próbáld ki te!

Közelebb lépek hozzá. Mellettünk mindenhol bárányok, a többnyire fehér pofájukkal bámulnak rám, és folyamatosan bégetnek. Odabentről köszörű zaja szűrődik ki. Tétovázva körbenézek, de csak ketten maradtunk Krisszel idekint.

Lehajolok egy kisebbfajta bárányért, mert biztos, hogy egy olyan böszmét nem fogok tudni megemelni, mint az előbb Krisz. Ahogy a szőréhez érek, visszakapom a kezem, annyira szokatlanul furcsa érzés megérinteni.

– Csak bátran, állj mögé! – mondja mellettem Krisz. – Bal kézzel a nyaka alatt keresd meg, ahol bele tudsz markolni.

Követem az utasításait, és közben azt rebegem magamnak, hogy ha lenyűgözöm Zsoltot, el fogja fogadni az ablakos alkut, és akkor megszabadulok. Megéri, igaz? Dávid megér ennél többet is. Úgyhogy belemarkolok az állat szőrébe, és furcsa, meleg lebernyegszerű bőrbe akadnak az ujjaim.

– Ez az. Most jobb kezeddel markold meg a jobb lábát!

Rákulcsolom a kezem a hófehér bárányszőrre. Kliensem erre egy hangosat béget, mire összerezzenek, és majdnem elengedem.

– Ne félj, nem fáj neki – lép mögém Krisz.

– Nem félek – mormogom, ő pedig a kezemre simítja a tenyerét, amitől végigcikáz rajtam a forróság. Kezének durva érintése horzsolja a bőrömet, legszívesebben elengedném a bárányt, de Krisz nem hagyja, a megfelelő helyre tolja a tenyeremet. A nyakamban érzem a leheletét.

– Itt, érzed? Itt a térdénél meg tudod akasztani a kezed és megemelheted.

Előre bámulok, semmiképpen sem fogom elfordítani a fejem, hogy közelről lássam az arcát. Ahogy lazul a szorítása, kirántom a kezem, mire a birka a lábamra borul, és feháborodott bégetésbe kezd.

– Vigyázz – nyújtja hosszúra az á-t Krisz. – Semmi baj, kezdd újra!

Azt hiszi, csak elrontottam. És most nincs erőm belekezdeni abba, hogy mi az igazság. Mert az igazság az, hogy aludni akarok, hogy bárányhoz sem akarok nyúlni, hogy apám arcára sem vagyok kíváncsi. Azt akarom, hogy Krisz mérges legyen rám, ha elbénázom, ne pedig kedves. Mert a mérges Kriszt kezdem kiismerni, de a kedvest nem tudom hová tenni. És kurvára nem is akarom.

Újra megpróbálom, el is jutok a helyes fogásig, de a megemeléskor bennreked minden levegőm. Csak úgy tudom húzni a bárányt, hogy a feneke a földön súrlódik.

– Te, Árpi, amit az a kölyök hoz, azt a faránál nem kell nyírni! – Nevetnek rajtam a nyírók, én pedig legszívesebben elhajítanám ezt a rühes dögöt a karomból. Már fut is fel a mérgem, már markolom szorosan az állatot, de akkor Krisz tekintete megtalálja az enyémet. Lehunyja a szemét, és megrázza a fejét, nekem pedig kitisztulnak a gondolataim. Mert igaza van, nem csinálhatok most cirkuszt, azzal mindent elrontanék.

– Leteheted – mondja. – Bele fogsz jönni, amire a tizedikhez érsz, a hátadon is elcipeled.

Hallgatok, és nézem a bent készülődő munkásokat, csavarokat húznak meg, szerszámokat élesítenek, kupicás poharakkal koccintanak, és hirtelen még távolibbnak érzem magam mindentől itt, a hajnali birkabégetéssel körülvett tanyán. Mintha lakatlan szigetre kerültem volna a birkakarámmal együtt. Első dolgom az lesz, hogy Kriszt vízbe fojtom. Mert itt áll mellettem, és már a létezésével is idegesít.

– Mit vigyorogsz? – kérdezi.

– Semmit, csak elképzeltem, hogyan öllek meg.

Csak sóhajt. Aztán mire észbe kapok, megindul a munka. Apám füttyent, és Krisz felkapja az első birkát. Mire kettőt pislogok, már nyírják is.

– Mire vársz? – tér vissza mellém, ahol mozdulatlanná merevedtem. – Fogj meg egyet!

Aztán újabbat cipel, én meg végre a kezeim közé kerítek egy feketét, aki kisebb a többieknél. Muszáj ezeket összefogdosnom, hadd vigye Krisz a nehezebbeket.

Kétezer liter víz izzad le rólam, mire eljutok a nyírókhoz, Krisz negyedszerre fordul. Már csak Timi áll szabadon, így neki passzolom le a birkát.

– Akarod nézni? – kérdezi, mire megrázom a fejem. – Pedig most nyolc-tíz percig nincs más dolgod.

Körbenézek. És tényleg. Krisz négy embernek cipelt birkát, mire én egynek. Kurvára kínos. Fel kell szívnom magam. Megugrok, amikor Timi mellettem beindítja az elektromos nyírógépet. A birka hasához közelít, ott kezdi. Csak fél szemmel merem nézni, kurvára hangos, meg amúgy is, ki szereti, ha éles késekkel jönnek felé. De a birka le se szarja, meg se moccan, és én érzem magam puhapöcsű városi kiskölyöknek, akinél még egy bárány is bátrabb.

Timi óvatosan, mégis gyorsan szalad végig a bárány hasa mentén, tényleg ügyesnek tűnik. Hajából kiszabadult néhány apró szál, csapzottan lóg az arca elé, de úgy tűnik, nem zavarja, pöpec kis foltot nyír a birka hasára, aztán rám mosolyog. Mire észbe kapok, már újra a birkához fordul, és a zajt átkiabálva szólal meg:

– Ezután jönnek az emlők, ez az egyik legtrükkösebb rész, mert elég könnyű elnyírni őket. Az első nyírásom óta nem követtem el ezt a hibát. Na, lássuk, picinyem. – Ezt már a birkának mondja, nem nekem. Az első két vonás úgy siklik, mint kés a vajon, aztán a birka rúg egyet, Timi kezében pedig megrezzen a nyíró. Két pillanat múlva piroslani kezd a vér, de Timi, mintha nem látná, folytatja tovább.

Szólnom kéne? Vagy ez normális?

Körbenézek, de egyetlen másik birkán sem piroslik vér. Timi birkája újra rúg, majd fájdalmasan felbéget, mire Timi mintha álomból ébredne, kikapcsolja a gépet, és kiejti a kezéből. A vezetéknek hála nem csattan a földön, csak leng az állványhoz kapcsolva.

– Zsolt – hallatszik halkan Timitől, de erre már Krisz ott is van az anyja mellett.

– Mi történt?

Miután Timi nem mond semmit, rám mered, de én se tudok válaszolni. Az anyja valamit elbaszott, most mit mondhatnék.

Zsolt végre odaér, magához öleli Timit, és kivezeti a hátsó ajtón. A nyírók mind dolgoznak, apám az elkészült birkákat várja, hogy átterelje a másik karámba. Krisz csak egy pillanatra tétovázik, aztán a birkához lép, épp olyan természetesen veszi a lába közé a birka nyakát, mint az anyja, de a birka felbéget.

– Eltörte a lábát – morogja. Aztán nekilát a nyírásnak. Tétován kezdi, süt róla, hogy most először csinálja, ahogy az is, hogy rengetegszer látta. Lába között fogva a birkát, ide-oda ringatózva, mintha táncolna vezeti a bőrén a nyírót, óvatosan kikerüli a sebet, félredobja a véráztatta gyapjút. Aztán átfordítja a bárányt a lába között és a fejétől kezdve vezeti végig a nyírót, egészen az állat hátán. A fehér szőr alól lassan bújik elő a fekete bőr, mintha egy álruhát húzna le a bárányról, hogy előtűnjön az igazi valója.

Krisz fáradhatatlan. Kezén kidagad két ér, nyakán lüktet a véna, kapkodja a levegőt és a szemébe csorog a verejték.

A csendre ocsúdok. Krisz megtörli a csapzott arcát a pólója vállában.

– Szólj apádnak!

Apa mintha eddig valahol a sarokban várt volna a végszóra, futva érkezik mellénk. Még a számat se tátottam ki, már ott van.

– Eltört a lába, és sebes az emlője – jelenti Krisz.

Apám bólint, és lehajol megvizsgálni az állatot. Mi Krisszel, mint műtőssegédek téblábolunk mellette.

– Kihívom Kapocst – szólal meg apám felegyenesedve, mire Krisz bólint.

– Há aztán nem kapunk új birkát? – morrant a pocakos Árpi, mire Krisz ugrik. Egy pillanat múlva már fogja, és hozza is a bárányt.

– Lódulj, öcsi! – mondja bunkón a másik nyíró.

Vissza akarok szólni, közölni, hogy velem így ne beszéljen. De mellettem Krisz újabb birkáért megy, a nyírók csak várnak, apám az állatorvossal telefonál, és tudom, hogy ez most nem az a pillanat. Így hát indulok, hogy becipeljek egy újabb dögöt.

Néhány óra és minden izmom ég, mintha nyársra tűzve tűz felett perzselnének. A nap is égeti a nyakam. Krisz csendben, hangtalanul dolgozik mellettem, és ez engem is erre ösztönöz. Különben sem marad lélegzetem felesleges szavakra. Ebédidőben az udvarra kipakolt nagy asztalnál eszünk, annyira habzsolok, hogy elmegy magamtól is a gusztusom. A kaja tényleg finom, bárcsak tudnék lassabban és kevesebbet enni, de ettől a rohadt birkacipeléstől áldozatát habzsoló oroszlánná váltam. Mindenki csendben eszik, a vendég nyírók elégedetten isszák a sörüket, cigiznek, és rájuk senki sem szól, hogy ne gyújtsanak rá. Erről eszembe jut, hogy egyetlen kurva szál cigivel kell túlélnem a maradék hónapot, kivéve, ha valamelyiküktől sikerül lejmolnom. Ez lesz az életcélom, amit teljesítenem kell a délutánra.

– Jó látni, hogy végre rendesen eszel – szólal meg apám, amire azonnal felfordul a gyomrom, és félre is tolom a húst a tálamon, elég lesz az uborkasaláta is.

– Ezt is te főzted? – nézek Kriszre, aki velem szemben ül.

– Ezt anyám.

Hm. A fantasztikus birkanyíró, aki birkát nyírni nem tud, de főzni legalább most az egyszer sikerült neki.

– Nem vagy nagyon fáradt? – kérdezi apám kaján vigyorral. – Ha jól számolom, lassan eléred az ébren töltött harminc órát.

Pont ekkor ül le apám mellé Zsolt, és egyből belekérdez.

– Miért, mit csináltál egész éjjel?

Mi közöd hozzá, baszd meg!

– Elszökött – mondja apám, én meg legszívesebben átugranék a tálak felett, és pofán basznám.

Krisz felkapja a fejét, találkozik a tekintetünk, de nem bírom állni a pillantását. Tudja, mekkora lúzer vagyok, hogy még megszökni se tudok normálisan.

Nevetésre vagy viccekre várok, de mindenki úgy bámul rám, mintha hirtelen három szemem nőtt volna.

– Mégis miért akartál elmenni innen? – Zsolt hangja maga a kurva megdöbbenés. Na, vajon mégis miért? Miért akarnék megszökni erről a redvás tanyáról, ahol mindenki olyan, mintha a legboldogabb álmát élné?

Megvonom a vállam, és a salátát piszkálgatom a villámmal, hogy ne kelljen az engem bámuló tekintetekbe néznem. Apám nem bírja a csendet.

– Ezért alkut kötöttem vele. Addig marad, míg ki nem fizeti az ablakodat.

– Lehet róla szó. Ezt akartad megbeszélni reggel?

– Igen – nézek Zsoltra.

– Holnap gyere át, kitalálunk valamit. Ma elmegy a nap a birkákkal, aztán meg aludhatnál. Ha gondolod, lefekhetsz, megoldjuk a délutánt nélküled is.

És mondjak le a cigiről? Dehogy.

– Nem, tényleg szeretnék segíteni – hazudom. Krisz felprüszköl, és összevont szemöldökkel figyeli minden rezzenésem. A szemem sarkából látom, de nem nézek rá. Nem bír csendben maradni:

– Nem hiszek neked. Miért akarsz a birkáknál lenni?

– Krisz – szólal meg figyelmeztetően Zsolt. – Legyél egy kicsit kedvesebb Milánnal. Majdnem egyidősek vagytok, kijöhetnétek egymással.

– Biztos, hogy nem – köpi Krisz, és összefonja a karját.

– Szerintem sem – mondom felhúzott orral. Mire van olyan nagyra ez a gumicsizmás, birkaszagú parasztlegény? Látni se akarom!

Mégis, egész nap ott van a nyomomban. Dirigál, hogy kinek melyik birkát vigyem, utasít, hogy hová tereljem a levágott, kopasz, remegő lábú juhokat. Majdhogynem sajnálom őket. Ha épp megpihenek, akkor meg mellettem ül a földre, ha iszok, úgy figyel, mintha azt várná, mikor hat a méreg, amit a vizembe kevert.

Amikor végre elmegy a klotyóra, azonnal letámadom a nyírókat. Na, nem annyira egyértelműen, csak megállok mellettük, míg egy újabb cigit szívnak.

– Mit akarsz, kölyök? – kérdezi Árpi. Nem olyan undok most, gondolom, a nikotin segít az idegein.

– Csak meg akartam mondani, mennyire zseniálisak a nyírásnál. Fogalmam sem volt, hogy ezt így kell és így lehet csinálni.

– Hát nem láttál még birkanyírást?

Megrázom a fejem.

– Tavaly nem voltál itt? – kérdezi Karcsi, Árpi fia. Olyan szótlan, szerintem ma szólalt meg másodszor.

– Nem, pénteken jöttem Pestről.

Tüzetesen megvizsgálnak a pillantásukkal, mintha valami másik fajhoz tartoznék.

– Aztán milyen ott Pesten?

– Jó. De itt minden sokkal szebb – hazudom és remélem, eléggé meggyőzően hangzik.

– Azt elhiszem. Itt még a levegő is frissebb – fúj az arcomba egy adag füstöt Árpi.

Ja, tele van trágyaszaggal. Marhára friss.

– Az biztos. Vissza sem akarok menni.

– Miért is mennél? Van itt elég tennivaló a tanyán, besegíthetsz Zsoltnak.

– Így tervezem – bólogatok.

– Azért akartál megszökni, mi? – röhög fel Árpi, mire arcon verem magam. Biztosan hallották az ebédnél, a picsába. Szóval inkább hallgatok.

– Hány éves is vagy?

– Tizennyolc – hazudom.

– Hm. Fiatalabbnak néztelek.

Egy hónap!

Aztán úgy döntök, ideje kockáztatni, mert nem bírom ezt a beszélgetést tovább.

– Amúgy nem tudna adni egy szál cigit? Pont kifogytam belőle.

Árpi újra végignéz rajtam, aztán felém nyújtja a dobozt. Gyorsan kapok utána, nehogy meggondolja magát, és ezzel több szál is kihullik a földre.

– Ha kell, fölszeded.

Oké, megalázó, de nem érdekel. Ezzel öt szál cigim lett.

– Köszönöm.

– Nincs mit – szív bele Árpi egy mélyet a cigijébe, én meg arra gondolok, mennyire jó volt, amikor Dáviddal megosztottuk azt az első szál cigit. Már akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy ugyanahhoz ér a szája, mint az enyém.

Amikor megfordulok, Krisz áll mögöttem. Az arcáról semmit sem tudok leolvasni.

– Megtennéd, hogy nem vagy mindig a seggemben? – morranok rá. Nem válaszol, csak követ azzal a hideg tekintetével. – Be fogsz árulni, mi?

– Nem.

Rápillantok, hosszan állja a tekintetem, és nem néz félre. Én sem, nem hagyhatom nyerni. Amúgy meg nem hiszek neki.

– Elmegyek a mosdóba.

– Jó, csak távol intézd a szalmától és szénától.

Felhorkantok, de nem szólok vissza. Más sem éltet, csak hogy végre elszívjak egy szál cigit nyugalomban. Ha ezt elszívom, marad öt. Ha beosztom, talán kihúzom napi egy szállal. Öt nap, aztán majd lesz valami.

*

Amikor már csak az éltet, hogy bezuhanjak az ágyamba, ezért félholtan botorkálok a ház felé, Panni penderül elém, mellette Medve, aki felmorran, amint megérzi a szagom.

Délután négy van, Zsolt elküldött aludni, mert kétszer is elestem, egyszer rá egy birkára, és nyilván ez volt az utolsó csepp, nem tehetek kárt az állományban.

– Hol voltál ma? – kérdezem, amikor meglátom Panni kócos szője haját. Nem mintha hiányzott volna.

– Anyával.

Felsóhajtok. Mi sem egyértelműbb, hogy Timi, miután elkaszálta a birka mellbimbóit, a lánya vállán sírja ki magát. Miért nincsen ezen a helyen egyetlen ember sem, akit szimpatikusnak találnék?

Az én anyám annyira más, mindig is más volt. Ő az, aki nem hagyott volna magamra a tanyán, aki a sarkamban lihegett volna tíz éves koromban, nehogy megbotoljak egy kiálló gyökérben vagy leugorjak poénból egy szénabáláról.

– Hallom, nem ment jól a szökés – néz rám, de nem vigyorog, nem gúnyos, csak érdeklődő. Hát íme, az egyetlen, aki talán egy kicsit is megérti, hogy mekkora fostalicska az életem, az egy tíz éves.

– Ja – vonok vállat, aztán elindulok újra a ház felé.

– Mit fogsz csinálni?

Megtorpanok, mert még mindig előttem ugrabugrál.

– Most? Alszom.

– Nincs kedved filmet nézni velem? – néz rám, Medve felmorrant mellette, hogy ne merjek nemet mondani.

– Milyen filmet?

– Valami horrort – mondja vállat vonva. Mintha mi sem lenne természetesebb.

– Tíz éves vagy.

– És? – néz rám nagy szemekkel.

Ja, ha ez így neki oké, akkor nekem is.

– Hol néznénk?

– Nálatok, nem akarok most hazamenni.

– Nincs wifikódom.

– De a telefonomon van, nézzük meg, elér-e a szobádig!

Hülye lennék visszautasítani az ajánlatot, hiszen ez azt jelenti, hogy a kezembe kerülhet egy telefon internettel. Megnézhetem, Dávid keresett-e. Vagy bárki. Írhatok anyámnak, hogy megszöktem, de visszahoztak. Már csak a gondolattól is sokkal jobban érzem magam.

Aztán persze kiderül, hogy nem ér el a jel a szobámba. Ezért kitelepszünk a fűre, takaróra ülünk a házfal mellé az árnyékba. Medve is mellénk fekszik, rám emelgeti szemöldökét és csak egy-egy szemtelen légy miatt néz máshová, aztán mindig újra megtalál a nagy kutyaszemével.

Panni találomra választ valami filmet, aminek furcsa arcok vannak a plakátján. Hidegen hagy igazából, mert csak a telefonjára fókuszálok. Vajon hogyan érjem el, hogy bejelentkezhessek nála a Facebookra meg Instára?

– Jó lesz? – néz rám, és a képembe tolja a képernyőt.

– Odaadod egy kicsit a telefonod? – döntök az őszinteség mellett.

– Miért?

– Csekkolnom kéne, kaptam-e valakitől üzit, de nekem nincsen netem.

– Ja, persze. – Olyan lazán és könnyedén adja oda, hogy mindent megbocsájtok neki. Ígérem, hogy ezentúl kedvesebb leszek vele.

Amíg a jelszót gépelem az Instára, Panni az arcomat fürkészi.

– Kinek várod ennyire az üzijét?

– Egy... barátomnak?

– Szar lehetett mindenkit otthagyni.

– Ja.

Nincs kedvem erről beszélni, de nem lehetek túl bunkó, hiszen a telefonja a kezemben van.

– De szeptemberben visszamehetsz – próbál vigasztalni.

– Megbuktam, másik osztályba fogok járni.

– De egy suliban lesztek, találkoztok az udvaron, mehettek közös szakkörre, megvárhatjátok egymást suli után.

Elmosolyodom. Ez a szaros kis tízéves az első, aki el tudja hitetni velem, hogy minden rendben lesz.

– Talán – felelem.

Közben látom, hogy a kutya sem írt rám Instán. Dávid látta az üzeneteimet, de azóta sem reagált rájuk. Nehéz kő süllyed a gyomromba. Bejelentkezek a Facebookba is. Kiraktak a közös csetből. Bámulok az értesítésre, és megpróbálok nem törődni a szememet szúró érzéssel.

– Mindjárt jövök – ugrik Panni, és elszalad, Medve rögtön rohan utána. Én maradok, egyedül. És arra gondolok, most még a bárányokat cipelni is jobb lenne. Bárcsak ne kértem volna el Panni telefonját. A biztos pofára esésnél jobb a bizonytalanság. Csak bámulok magam elé, olyan fáradt, üres minden odabent, mint egy elhagyott kagylóhéj a tenger mélyén.

Aztán Panni megérkezik a kutyával a nyomában. A kislány a kezembe nyom egy jégkrémet.

– Kaktusz. Ez a kedvencem.

Kibontja a magáét, én pedig automatikusan leutánzom a mozdulatait. Drón vagyok, aki a legutolsó frissítéssel elveszített mindent magából.

A jégkrém hidegen simul a nyelvemre, ahogy Dávid nyelve simult az enyémhez, és megrezzenek, amikor egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

– Ugye, hogy milyen jó?

Bólogatok, közben meg szipogok. Panni semmit se mond, csak a térdemre rak egy papírzsepit. Mintha csak arra kellene, hogy letöröljem a ragacsot a szám széléről. Mintha én lennék az öccse.

– Hol a tesód? – Karcos a hangom.

– Nyírja a birkát – feleli könnyedén.

– A kicsi.

– Alszik. Még úgy két órát.

– Akkor nézzük azt a horrort, mielőtt felébred – adom vissza a kezébe a telefont. Elmosolyodik, és elindítja a filmet. Semmire sem akarok gondolni, csak bámulom a képernyőt, addig, amíg már szavakat és képeket sem fogok fel. Mellettünk Medve egyenletes ritmusban szuszog a fűben. Tudom, hogy el fogok aludni. Lejjebb csúszom, kényelembe helyezem magam, és épp, amikor a filmben valaki nagyot sikít, elsodor az álom.