Amikor következő vasárnap beállítok a kezemben a listával, hogy Zsolt kezébe adjam, a házuk megint csendes. Nem sokkal múlt dél, de most érek rá, mert délután apám el akar menni velem moziba.

A lista nagyon gyér, napokra lebontva leírtam a munkámat. Hétfőn azt a soknak tűnő kevés mindent, kedd-szerdára semmit, csütörtök-péntek-szombatra az öntözést, tyúk- és csirkeetetést, tojásösszeszedést. Krisz – azonnal összeugrik a gyomrom a gondolatra, ha rá gondolok – ragaszkodott hozzá, hogy „ne terheljem túl" magam, főleg, mert a harmincnyolc fokos hőhullám napok óta tart, és minden egyes vízcseppet kiszipolyoz állatból, emberből egyaránt.

A sebem már csak kis, barna folt a lábujjamon, a többi mind begyógyult, a gumicsizma meg, habár kurvára meleg, elhagyhatatlanul hozzám nőtt.

A konyha felé indulok, de sem Panni, sem az öccse nincs sehol. Talán csak le kéne tennem valahová a listát. Vajon van Zsoltnak irodája? Kellene, hogy legyen, de merre lehet?

Amikor megfordulok, a rózsaszín köpenyes Timi bámul rám. Összevont szemöldökkel figyel, mintha elsőre nem tudna hová tenni, aztán zavartan elmosolyodik.

– Szia, Zsoltot keresed? – kérdezi, lassan, monotonul forgatva a szavakat a szájában.

– Igen, hoztam neki egy cetlit – nyújtom felé a sárga post-itre írt listát.

– Odaadom neki. – Elveszi tőlem a papírt. Enyhén reszket a keze.

– Kösz – mondom, és indulok kifelé, mert nyomaszt az egész találkozás. De ahogy visszapillantok, még mindig ott áll, ahol hagytam, kezében a papírral. – Jól vagy?

– Persze – kapja fel a fejét, majd, mint akinek fogalma sincsen, hol van, a papírra néz a kezében. – Odaadom Zsoltnak.

Bólintok, és lelépek. Egyértelműen nincsen rendben vele valami, és habár szar, mégse tudok tenni semmit. És nem is akarok. Beleavatkozni meg főleg nem fogok semmibe.

Zsolttal azóta nem találkoztam, hogy láttam az ablakos fickóval. Akkora kibaszott nagy ez a tanya, hogy napestig lehet bújócskázni benne. Bezzeg Krisz mindig a szemem elé kerül. Hármat lépek, és megint megakad rajta a szemem. A bárányokhoz tart. Csak tudnám, mit eszik azokon a kibaszott bárányokon. Mondjuk, legalább addig se ül lóra, és nem kell a feszes gatyában a seggét néznem. Megrázkódok a gondolatra, és hátraarcot vágok, hogy visszameneküljek a házba.

De csak a küszöbig jutok, mert a nyitott ablakon át női hang szűrődik ki.

– És jól kijöttök?

Nem kell kurva okosnak lenni, hogy rájöjjek, Viki az. Gyakorlatilag a tanyán alig vannak nők, és Timi az előbb kóválygott a házuk konyhájában.

– Persze. Remekül megvagyunk – hangzik apám válasza.

Belesek a muskátlik mellett, de csak apám könyökét látom az asztalnál. Pedig milyen szaftos lenne elkapni az öreget valami kompromittáló dolog közben. Nem mintha a csajozás az lenne, csak eddig nem vettem észre, hogy az eszébe járna ilyesmi. Ami egyébként tök fura. Miért nincs senkije, mióta meglépett tőlünk? Annyira kiábrándult a nőkből, az anyámmal töltött néhány év alatt, hogy azóta bottal se piszkálja őket? Simán lehet.

Nem figyelek, pedig Viki kacagása száll ki az ablakon, én meg a nyakamat tenném rá, hogy apám kurvára nem mondott semmi vicceset. Rá van indulva a csaj. Ami rémesen fura. Mondjuk, ha az itteni felhozatalt nézem, tényleg apám a legjobb faszi. Zsolt házas, már ha ez számít valamit. A két munkásgatyás fickó meg nem az a fajta, aki többre tartja a nőt a házicselédnél. Viki biztosan nehezen illeszkedett be közéjük. Gondolom, apám néha mellé állt, aztán már kész is a szerelem. Megforgatom a szemem.

Medve morran fel mögöttem, mire akkorát ugrok, hogy majdnem felborítom a muskátlis cserepet.

Panni áll mellette, kajánul vigyorogva.

– Hallgatózol? Leselkedel?

– Csak nem akarok zavarni – hazudom.

Panni megsimítja Medve fejét, úgy mondja.

– Akkor gyere velem, Medvével kivisszük a bárányokat a mezőre.

Összefonom a karom a mellkasom előtt, és még a fejem is megrázom.

– Nem megyek.

Panni megvonja a vállát.

– Gyáva szar vagy.

– Elmondalak apádnak, hogy rondán beszélsz – vágok vissza.

– És dedós is vagy. Felőlem maradj itt, és hallgatózz tovább! – mondja, a mondat végét már teli tüdőből kiáltva.

Mocsadék. Fogja magát, és köszönés nélkül megindul előre. Még Medve is úgy néz rám, hogy érzem, ha tudna, nevetne rajtam.

– Kevés gyereket utáltam még úgy, mint téged – lépek mellé.

– Az érzés kölcsönös – sóhajtja drámaian. – Amúgy Ákos mondta, hogy moziba mentek ma – vált át csevegő hangnemre.

El nem tudom képzelni a helyzetet, amikor apám a tíz éves Pannival beszéli meg a terveit.

– Mikor beszéltél te erről...

– Az mindegy. Az jutott eszembe, elvihetnétek Kriszt is magatokkal. Pasis este vagy ilyesmi.

Panni rám mosolyog, de nem tud meghatni.

– Mi vagy te, az anyja, hogy helyette intézkedsz?

– Csak biztosan örülne – néz előre, és vonogatja a vállát. Medve rám pillant, de nem hagyom magam.

– Menjen a haverjaival.

– Mondtam már, hogy nincsen neki.

– Azt nem csodálom – mormogom.

Panni mélyet tóhajt.

– Ritka egy bunkó vagy, ugye tudod?

– Neked meg kurvára mocskos szád van tízéves létedre.

– Mondod te – ciccen fel.

Argh! Nem akarok tíz évesekkel szócsatázni. Hallgatok. A nyelvemre kell harapnom, hogy be tudjam fogni a pofám, de megteszem.

A birkáknál Krisz is ott van, a kicsiket simogatja, akik olyan gyorsan nőnek, hogy lassan ugyanakkorák méretben, mint a nagyok. Egy hét, és nem fogom tudni megkülönböztetni őket.

Rám pillant, amikor megjelenünk, de nem szól semmit. Pannihoz beszél, a feladatra koncentrál.

– Biztos, hogy elbírtok velük Medvével?

– Persze – bólogat Panni, és Krisz arcát látva kezdek aggódni, hogy miért is hagyják a birkákat egy tízévesre. De nem mondhatom, hogy jöjjön Krisz is, még a végén azt hiszi, a társaságában akarok lenni. Pedig úgy kerülöm, mint a leprást. A húsleves óta egymáshoz se szóltunk. A szemem sarkából figyelem, ahogyan elmondja Panninak, melyik rétre hajtsák az állatokat. Fél szemmel látom, hogy hogyan gyöngyözik a homloka, hogy foltot izzadt a hónaljára és a háta közepére, hogy kicsit megnőtt a haja, már nem az a néhány milliméteresen rövid. És hogy...

Elkapom a fejem, amikor rám pillant. Mintha korbáccsal vágnának végig a hátamon, úgy éget a tekintete.

Követ rugdosok Panni mellett, úgy megyünk tovább. Felhőn járok, kusza és ködös minden, de ahogy beszélni kezd, a kislány csicsergő hangja visszaránt a poros földútra, Krisz pedig messzebb rebben a gondolataim közül. Végre.

– Tereltél már birkát?

– Azt hittem, Medve csinálja.

– A nagyját igen, de nekünk is figyelni kell. Néha eltévesztik az irányt. Volt már párszor, hogy megijedtek, aztán beugráltak a másik kerítéseken. Egy nap, mire kitereled őket egyesével.

Lelkesen magyaráz, de én csak az arcomra tapadt port, a hátamon csorgó izzadságot meg a tarkómat égető forróságot érzem.

– Nekem nincsen egy napom ma erre – sóhajtok, mert izzadok, legyullad rólam a ruha, és Krisz pillantása még mindig ott lebeg a tudatom szélén.

– Tudom, a mozi. Mit néztek?

Vállat vonok.

– Majd apám választ.

– Ennyire minden mindegy? Még mindig itt tartasz?

Mi az, hogy még mindig itt tartok?!

– Na, én lelépek. Nincs kedvem ehhez, és mocsok meleg van. Medve megoldja, ugye?

– Persze – int a kislány.

És hiába várom, nem marasztal. Úgyhogy megfordulok és visszaindulok a házhoz. Elég sokszor utána nézek azért, de csak gyalogol előre Medve mögött a birkák után, akik békésen bégetve haladnak, mint eddig. Mi lesz, ha mégis valami gáz lesz? Egyedül nem tudja megoldani. Hogy jön vissza? Ki marad a bárányokkal?

A rohadék életbe!

Balra vágok az úton, be a legközelebbi bokros terület felé, ahonnan rálátni az útra, csakhogy ott éppen Krisz néz rám.

– Mit csinálsz itt? – dermedek le.

– Amit te. Vigyázok Pannira.

Azonnal tagadok.

– Én nem ezt terveztem. Csak cigire akartam gyújtani.

Krisz erre megforgatja a szemét, és megrázza a fejét.

– Most mi van? – csattanok fel. Idegesnek tűnik, és nem értem, miért.

– Nehezen ismered el, hogy néha segíteni akarsz másoknak. Inkább hazudsz, csak nehogy jót gondoljanak rólad. Ez idegesít.

Mintha elém tartottak volna valami kurva igazmondó tükröt. Legszívesebben bebasznám a képét. Mármint a tükörnek.

De nem tudok tovább gondolkodni a visszavágáson, mert Krisz a csuklómra markol, és beránt a bokorba.

– Aú, itt tüskék is vannak! – háborgok a mellkasának, de nem foglalkozik velem.

– Mindegy. Bekanyarodnak a mezőre. Ideláthat.

És a fejem felett, lábujjhegyre állva bámul el Panni felé. Egyáltalán nem érdekli, mennyire közel állunk egymáshoz. Mert nagyon közel. A meleg gazszag mellett az ő illata is az orromba tódul. Zöldalma. Miért van neki almaszaga?!

– Megcsinálta! Jól van, most a kerítést. Ez az, rácsukja.

Krisz ajkára olyan széles mosoly ül, hogy eszembe jut, azóta se néztem meg, hogyan is áll a szája. De most nem lehet, most túl közel van. És amikor rápillantok, elnyílik a szája, elkerekedik a szeme.

– Ne mozdulj, erre jönnek vissza! – súgja, és csiklandozza az ajkamat a lehelete.

– Medve észre fog venni.

Krisz összeszorítja az ajkát, nyoma sincsen mosolynak. Megrázza a fejét, és lassan kifújja a levegőt. Én csak arra figyelek, ne moccanjak, mert biztosan recsegne valami ág a talpam alatt. Így az útnak háttal állok, csak hallom, ahogy Panni elszalad, aztán Medve csaholása is elhal utánuk. Krisz halványan elmosolyodik, kicsit vár, aztán ellép mellettem, ki az útra.

– Mégse vagy olyan önző. Panni mindenkinek meglágyítja a szívét.

– Mondom, csak egy cigit akartam elszívni – kutatok a zsebemben. De sehol se találom a cigimet és a gyújtómat.

– Aha – mondja Krisz mindentudóan. Fú, de utálom megint. Mintha ez az ahája elég lenne, hogy begyújtsa a mérgem alatt a lángot. Már fortyog is bennem, visszavágnék, de tovább beszél. – Remélem, készen állsz rá, hogy holnap újra megpróbáld azt az adag munkát, amit elsőre adtam. Most a bárányok nem lesznek útban, könnyen kitakarítod a helyüket.

– Rendben – köpöm szárazon.

Krisz megtorpan. Fürkésző tekintetét megint nem bírom.

– Valami baj van? Kerültél egész héten. – Olyan ártatlanul mondja. Ó, baszki, fogalma sincsen, hogy miért nem akartam látni. – Hogy van a lábad?

– Teljesen jól.

– Akkor mi a gond? – És olyan őszinte nagy szemeket mereszt rám, hogy legszívesebben elrohannék. Egészen Pestig. Annyira nem akarok itt állni vele szemben, a pillantása alatt viszket a bőröm. Az agyam menekülőutat keres. És akkor bevillan a megoldás, amivel megmutathatom, hogy nincsen vele semmi bajom. Nem gondolom át, amikor kimondom.

– Nincs kedved eljönni moziba?

Krisz lefagy. Konkrétan látom, ahogy elnyílik a szája, próbálja újraindítani a rendszert. A picsába!

– Apámmal megyek, és gondoltam, lenne kedved valami mást is csinálni, mint itt lenni – hadarom gyorsan.

Mondj nemet, könyörgök, mondj nemet!

Krisz összevonja a szemöldökét, ráncok kúsznak a homlokára, aztán megrázza a fejét.

– Ne haragudj, de most nem jó. De kedves tőled, hogy hívtál.

Bólintok. Ő is. Fagyos a levegő a harmincnyolc fokban. Aztán újra elindulunk. Krisz néhányszáz méter után, amit csendben teszünk meg, végre megszólal:

– A lovaknál van dolgom. Szia. És jó mozit.

Aztán egy intés után hátra se nézve elsiet. Mekkora barom vagyok. Teljesen kiakasztottam ezzel a lépéssel. Azt hiszi, valamit akarok tőle. Nekidőlök a legközelebbi fatörzsnek. Legszívesebben beleverném a fejem, de az archorzsolásom is éppen hogy meggyógyult, nem kellenek újabb sebek. Hangosan nyögök egyet, aztán elindulok vissza a házhoz. Már csak az éltet, hogy talán apám majd valami normális filmet választ.

*

– Kérsz pattogatott kukoricát? – kérdezi apám, és a pénztárcáját keresgéli a zsebében. A bal farzsebébe tette alig egy perccel ezelőtt, miután kifizette a jegyeket.

– Nem, kösz.

– Inni valamit?

Megrázom a fejem.

Apám aggódó tekintettel méreget, mintha kóros lenne, hogy nem vagyok éhes. De szerencsére inkább beáll a sorba magának. Mielőtt elindultunk, megnéztük otthon a moziműsort, és sikerült közösen választani egy akciófilmet. Majdhogynem izgatottan várom, milyen apámmal mozizni. Nem sok kedvem volt, de most, hogy már itt vagyunk, ki kellene hozni belőle a maximumot.

Apám az a fajta, aki végigüli a reklámokat, én meg az vagyok, aki az utolsó pillanatban esek be a székembe. De most ő a főnök, szóval megnézem az összes bénán szinkronizált szart, amit a képembe nyomnak. Egyik sem mozgatja meg a fantáziámat. Asszem, az átlaghoz képest kevés filmet és sorozatot nézek. Amikor a fél napomat elcseszem a Tiktokon, mindig megfogadom, hogy ehelyett legközelebb majd legalább sorozatot nézek, de aztán mégse.

Dávid se szeretett filmet nézni. Talán kétszer voltunk négyesben moziban, de láttam rajta, hogy nincs kedve hozzá. Azt reméltem, talán azért, mert inkább lenne kettesben velem. Mekkora hülye voltam. Ahogy telik az idő és egyre távolabb kerülök tőle, eszembe jutnak pillanatok, amikor határozottan le akart rázni, amikor összeröhögtek vagy kegyetlenül szívattak Atival. Később azt mondta, csak vicc, nem lehet, hogy nem értem a viccet. Nem lehet, hogy nem értem, mi a poén abban, hogy a felüljáróról autókat dobálunk kővel. Nem lehet, hogy nem értem, mi a poén abban, hogy lenyúlunk pár üveg piát. Én meg úgy tettem, mintha érteném.

Apám mellett kötöttem ki, aki, amikor ránézek, elém tolja az extra adag popcornt. Megrázom a fejem, erre hümment egyet és egy hatalmas adagot lök a szájába. Nagy keze van. Én sem vagyok alacsony, ezt tőle örökölhettem, de ő olyan robusztus is mellé. Tudom, hogy arcra is hasonlítunk, de vajon másban is? Vajon tőle örököltem, hogy vajat kenek a májkrém alá, ami anyám szerint szentségtörés? Még nem láttam májkrémes kenyeret enni.

– Kezdődhetne – hajol hozzám. Bólintok. Nincs kedvem a hangzavarban beszélgetni. Szerencsére hamar elsötétül a terem, de én apámra pillantok. Napok, de lehet, hogy évek óta nem voltam ilyen közel hozzá. A fekete szakáll alól kikandikáló arca világosabb a vászon fényében. Haja a homlokára göndörödik, őszes szálak vegyülnek bele. Orra épp olyan vaskos, mint az enyém. A szemöldöke íve is a sajátom. Megismerem a fülcimpáját, az előre szegeződő állát. Megint tükörbe nézek, csak most a jövő tekint rám vissza.

Vajon, ha velünk élt volna, több ősz hajszála lenne? Vajon mélyebben ülnének a ráncai? Vajon méregbe gurult volna úgy igazán, mint Dávid apja, aki képes volt a gyerekét elpicsázni, ha az valami faszságot csinált? Ennek ellenére Dávid mindig csak faszságot csinált.

Hátra vágom magam a székben, mert nem akarok megint Dávidra gondolni. A moziterem felnevet körülöttem, apám meglöki a vállam, én meg elmosolyodom, hogy bekapcsolódjak a körülöttem folyó életbe. Koncentrálj, Milán!

De nyolc perc alatt látom, hogy ez a fosabbnál is fosabb akció: óriás robotokkal harcoló halászfaluból származó magányos hős, akire máris rácuppant egy jó nő. Ennyi. Legalább a pasik tűrhetően néznek ki benne, ezzel vigasztalom magam.

Azért vannak benne szép tájképek, meg nyugodt, horgászós flashback pillanatok, ezekért picit megéri. Ezekre tudok figyelni. Csakhogy a halászfaluban bárányokat is tartanak, és amint meghallom a báránybégetést, azonnal érzem a szalma és az állatok szagát.

Ha Krisz igent mondott volna, vajon apám mellé, vagy mellém ült volna? Evett-e volna popcornt? Kólát vagy vizet inna-e? Megleshetném-e őt is titokban a sötétben? De lebuknék. Itt ülne mellettem, és rám susogná, hogy „ne bámulj", én meg azt mondanám „dehogy bámullak, csak a helyes fiút nézem mögötted". De megnézném az arcát, lehet, azt se tudja, mi az, hogy meleg. Vagy bi. Vagy LMBTQ. Lehet homofób. Az annyira tipikus lenne, az egyetlen korombeli, akivel két szót válthatok, utálja a létezésem gondolatát is. Felforr bennem a harag, és erővel kell a lábamat a földre szorítanom, hogy nyugton tudjak ülni. Próbára akarom tenni Kriszt, és legszívesebben a tanyáig rohannék most azonnal.

– Izgalmas, mi? – szólal meg apám, ami annyira meglep, hogy megugrom a székben.

– Az – mormogom. De alig jön ki hang a torkomon.

Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy innentől csakis a filmre figyelek.

– Na, tetszett? – kérdezi apám kifelé a sorban másfél óra múlva.

– Nem igazán.

Belém karol, hogy ne keveredjek messze tőle a kifelé tartó tömegben.

– Én se vagyok elragadtatva tőle. Üljünk be enni, gyere, közben megbeszéljük.

A pláza emeletén eszünk. Apám lecsap a legelső rántotthúsos helyre, én azonban nem tudok dönteni. Háromszor sétálok végig, de semmit sem kívánok. A popcornszag megülte az orrom. Azért beállok a Mekihez a sorba. Egy hamburger egy kis krumplival talán könnyen lecsúszik.

– Ennyi? – néz apám a tálcámra, mikor leülök mellé. Az ő tenyérnyi rántott húsai mellett tényleg apró az én sajtburgerem. Elhúzom a szám, mert épp ilyen szánalmasul érzem magam.

– Szóval mi nem tetszett? – néz rám, miután levágott egy falatot a húsból.

– A sztori? Hogy lenne esélye egy halászfalunak egy óriásrobot hadsereggel szemben? Balfasz az alapötlet.

– Az alapötlet A hét szamuráj-ban is működik, nem?

– Nemtom – vonok vállat, miközben kicsomagolom a hamburgeremet, de még nem harapok bele, csak a kezemben tartom.

– Nem láttad A hét szamuráj-t?

– Nem.

– A feldolgozást sem?

Megrázom a fejem.

– A hét szamuráj-ban is egy falut kell megvédeni. Csak nem óriásrobotoktól, hanem fosztogatóktól.

– Aha. De azok akkor szintén emberek, ugye?

– Azok – bólogat apám, miközben élvezettel rág, aztán a szájába lapátol egy adag rizst.

– De ezek robotok.

– Ezért kellett elmenni, és segítséget kérni a Mamiritáktól.

– Persze, elveszett törzs az őserdő mélyén, ami titokban robotokat épít. Olyan titokban, hogy mindenki tudott róla a faluban! Csak azért írták bele, hogy Gerno kapjon egy szexjelenetet a mamirita csajjal – idegesítem fel magam.

– Nem eszel – legyint apám a hamburgerem felé, amibe tényleg nem haraptam bele, mert elragadott a hév. Majd most. Hm. Nem is rossz. – Na, de amúgy igazad van. Szerintem is hülyeség volt.

– Meg a lezárás – háborodok fel, miután lenyeltem az első falatot. – Az egész konfliktust agyoncsapták vele! A probléma az volt, hogy nem tudtak a robotok miatt élni, erre kiderül, hogy mire visszaérnek, a robotok már ott sincsenek. Mi értelme volt az egész kalandnak?

– Karakterfejlődés. Gerno érettebb lett a történet végére – feleli teli szájjal apám.

– Persze, de akkor ez nem akcióba való. Ha akció, akkor vér meg töltényhüvelyek, meg felrobbanó autók. Ha kalandfilm, akkor rendesen felépített kalandok kellettek volna. Ha fantasy, akkor pedig hihető világ. De egyik sem volt meg.

Apám felhúzza az orrát egyetértése jeléül.

– Jó, mondjuk ki, hogy szar volt.

– Mondjuk ki – bólintok, miközben egy krumplit rágok.

– Szar volt. De volt-e benne jó?

– A horgászós részek tetszettek. Van egy horgászós játékom a telefonon. Az is meg szokott nyugtatni, meg itt is jók voltak ezek a jelenetek.

Apám bólogat. Már meg is ette az egyik rántott húst. Újra beleharapok a hambimba.

– Tudsz horgászni?

– Nem. Sose próbáltam.

– Kár, talán jót tenne. A csend valóban le tudja nyugtatni az embert, ha ideges.

– Akkor nekem való – sóhajtok, mire apám elneveti magát.

Hallagtunk egy darabig, aztán végül apám szólal meg újra:

– Nem akarom elbagatellizálni, amit csináltál, mert nagy hülyeség volt, de jobb, ha tudod, mindenki elköveti a saját hibáit ebben a korban.

Komolyan néz rám az ugyanolyan ívű szemöldökünk alól, aztán belekortyol a vizébe.

– Te is? – kérdezem, miután lerakja az üvegét az asztalra.

– Persze.

– Anya is?

– Hohó – rázza meg nevetve a fejét.

– Mesélj!

Miközben újabb falatot vág a húsból, úgy beszél:

– Anyádét nem nekem kell elmondani. De a sajátjaimról tudnék mesélni. Egyszer például betörtünk a portásfülkébe Gábor haverommal, aztán elcsórtuk a kulcsokat, és felmásztunk az iskola tetejére. Csakhogy Gábor nem volt egy vékony alkat, és amikor lefelé haladt, beszorult a tűzlétrába. Mi meg fenn ragadtunk felette – neveti el magát. – A tűzoltók vágtak ki, mind a négyen, Gábor, Zoli, Tamás és én is igazgatói intőt kaptunk.

– Hogy tudsz ezen így nevetni?

Mert tényleg, olyan vidáman csillog a szeme, amilyennek még sose láttam.

– Jó kérdés. Talán amikor már felnő az ember, megszépülnek a dolgok, és más kerül a középpontba. – Elhallgat, és hosszan fürkészi az arcomat. Állom a tekintetét, mert kapcsolódni akarok. Valakihez végre kapcsolódnom kell, és most csak ő maradt. – Nem azt mondom, hogy ami veled történt, az nem fontos. Tényleg nagy hülyeség volt. De az élet megy tovább. Nagyapád is megbukott irodalomból.

Nem ismertem a nagyszüleimet. Apámat az apja nevelte, mert az anyja meghalt valami munkahelyi balesetben tizenpár éves korában. Nem is emlékszem pontosan. A nagypapám meg akkor halt meg, amikor épp, hogy megszülettem.

– Én azt hittem, te buktál meg – mondom lassan.

– Én nem, de akár meg is bukhattam volna. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy tanulj a hibáidból.

– Akkor miért kell ezzel büntetni? Miért kellett idecipelni engem a világ végére? Miért kellett otthon hagynom mindent? Miért, ha később én is csak nevetni fogok ezen?! – csattanok hangosabban, a mellettünk lévő asztalnál a szemüveges, ősz hajú nő ránk bámul.

Apám nem válaszol azonnal, lassan rágja el a szájában lévő falatot. Csak akkor szólal meg, miután végzett:

– Talán, ha most nem büntetne meg senki, nem tudnál rajta később nevetni.

– Nem értem.

Apám leteszi a kést és a villát a kezéből és komolyan néz a szemembe.

– Milán, ha az iskola cirkuszt akart volna csinálni, sokkal rosszabb helyzetben is lehetnél. Anyád azt mondta, az igazolásokat egy barátod apjától szereztétek. Ez lehetne okirathamisítás és alapból rendőrségi ügy. Ha a boltos nem lett volna ennyire kedves, most lopásért lennél minimum közmunkán, de lehet egy felfüggesztett is ott lenne a nyakadban. Majdnem tizennyolc vagy. A hazudozás, a lógás... sokkal nagyobb gond is lehetett volna belőle. De nem lett, mert mindenki tudja, hogy milyen hibát elkövetni.

Apám szájából nem hangzik hülyeségnek mindez. Talán mert most nem vagyok ideges, azért tudom elfogadni.

Sóhajtok.

– De a portáskulcsot ellopni és fellógni a suli tetejére egészen más, mint lopni egy boltból – mondom lassan.

– Miért csináltad?

Ő az első, aki megkérdezi. Anyám csak a „Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget!" szajkózta. Mit mondhatnék erre? Talán azért csináltam, mert a többiek is mind csinálták. Amikor az első igazolást feltöltöttem, még görcsben állt a gyomrom az izgalomtól, aztán a tizediknél elmúlt.

– Nem tudom – hazudom apámnak.

Apám sóhajt, aztán nagy lapáttenyerével megpaskolja a karom.

Csendben eszünk. Én ugyanakorra végzek a hambimmal, mint ő a két óriási rántott hússal. Hátradől, és nagyokat kortyol a vízből. Látom, hogy a tekintete megakad valamin vagy valakin mögöttem. Aztán elvigyorodik, és az állával a hátam felé bök. Amikor megfordulok, két lány súg össze nevetgélve. Megforgatom a szemem, amikor hallom, hogy az egyikük azt mondja, „az apukájával vacsorázik, de cukik."

– Bejössz nekik – nézek apámra, aki erre megrázza a fejét.

– Inkább te – jelenti ki.

Hátradőlök, mint ő, és karba font kézzel szemrevételezem.

– Lehetne a stílusod kicsit fiatalosabb, moshatnál gyakrabban hajat, meg borotválkozhatnál is többször. Egy kis hastorna, és máris omlanának a lábad elé a nők. Miért nincsen senkid?

Apám elkapja a tekintetét, az asztal mintáját csodálja. Ennél nyilvánvalóbban sem húzhatná az időt. Mikor felpillant, még mindig őt nézem. Nincs menekvés.

– Nincsen rá időm.

– Vikinek bejössz – mondom, és iszom a rezdüléseit. A pírt az arcán, az apró fejrázást, az elkomorulást. Tudom, hogy valamit nem mond el. Miért szakított anyámmal, ha nem volt a képben másik nő? Miért kellett a világ végére menekülnie egyedül?

– Neked nincs valakid? – vág vissza. Borotvaéles szavai felszakítják a hegeket.

– Volt.

– És miért lett vége?

– Mert eljöttem – hazudom. Ha ott maradtam volna, akkor is vége lett volna. Most már tudom.

– Sajnálom.

Nézem az engem figyelő arcát, és bugyog bennem a keserűség. A veszteség, a csalódás. Hogy nem voltam elég jó, hogy Dávid velem maradjon.

– És te miért hagytál ott minket?

Apám sóhajt, a szalvétáját gyűrve válaszol:

– Hogy anyád boldog lehessen.

Nincs harag a szavaiban. Messziség és elengedés van.

– Megbántad?

Bólint.

– Sajnálom.

Halványan rám mosolyog, én pedig viszonzom. Ebben is apámra hasonlítok, éppen úgy hozok rossz döntéseket, mint ő.