Amikor reggel felébredek, egyből a kívánság jut eszembe. Várom a csodát. Hang nélkül reggelizünk apámmal, mindent elmondtunk már. Különben is jólesik most a csend. Fél hétkor azért elindulok, hogy még utoljára körbenézzek a tanyán. Azt remélem, hogy még látom Kriszt, de nincs a lovaknál. Azért egyesével elköszönök mindegyiktől, Ámorhoz hozzá is bújok, és megkérem, ha Krisz megjelenne nála, lökje ki a kezéből a bicskát, mielőtt bármit is kezdhetne vele. Ámor felprüszköl, és elhúzódik. Nem együttműködő, talán ő is érti, hogy ezt Krisznek kell leharcolnia önmagával.

A farzsebemet égeti a bicska, még mindig nálam van. Vissza akarom adni, mert nem merem elvinni magammal, félek, hátha talál valami mást, valami máshogyan önpusztító és veszélyes dolgot. Elsétálok a rackákhoz. Attól is félek, mi lesz, ha nem lesznek itt többé, kit fog Krisz simogatni? Aztán végighúzom a tenyerem az összes megszegelt nyúlketrecen, megjavított több kilométernyi kerítésen. Megnézem a szénabálát, ahol tegnap ültünk, az elhagyatott házat, az Álmossal épített faházat, a tehenek épülő helyét. De Krisz nincsen sehol.

Úgyhogy utoljára hagyom a padlást, mert máshol már semmiképpen sem lehet. Mosolyt erőltetek magamra, úgy mászok fel a létrán, felkönyöklök az utolsó fokra, már azt is tudom, mit fogok mondani. Na, elegendő alsógatyát csomagoltál? Mert ez vicces. De lehervad a mosolyom, mert Krisz itt sincsen. Azért felmászok, legalább megsimogatom a cicákat. A kedvenc feketémet nem találom, de ketten itt hemperegnek, rágják a szalmát vagy az anyjuk fülét, kergetik a farkukat. Olyan kis hülyék, hiányozni fognak. Nagyon sok minden fog hiányozni.

Mégse egy rohadt redvás mocskos tanya ez.

– Hé, ez most az én időm! – ront rám Panni.

– De ma vagyok itt utoljára. Igazán megkegyelmezhetnél.

Panni drámaian felsóhajt, majd egy kegyes kézlegyintést követően megforgatja a szemét.

– Legyen, maradhatsz.

Aztán lehuppan mellém.

– Nem láttad Kriszt?

Panni a szája elé teszi két ujját, és elhúzza az ajkai előtt, mintha cipzár lenne.

– Oké, értem, nem beszélhetsz.

– Erről nem. Majd megtudod. Várod már, hogy újra otthon legyél?

– Egy kicsit, talán.

– Nekem egyáltalán nem fogsz hiányozni. Végre akkor jövök ide, amikor akarok. Meg végre Krisz is újra velem fog foglalkozni.

Elvigyorodom.

– Nekem nagyon fogsz hiányozni.

Erre nagy szemeket mereszt, aztán lebiggyed az ajka, és baszki, mindjárt elsírja magát. Nem bírom ki, ha megbőgetem Pannit, mert az biztos, hogy akkor én sem bírom tovább tartani magam.

– Csak vicceltem! – kiáltok fel gyorsan, felmarkolok egy marék szalmát, és beleszórom a hajába. – Utállak.

– Helyes – szívja fel az orrát, és bólogat.

Felrezeg a telefonom, reménykedek, hogy Krisz az, de Anya hív, hogy megérkezett. Így hát megölelem Pannit, és lekecmergek a padlásról. Szűk csomó a gyomrom, vagy inkább fekete lyuk, úgy tátong benne az üresség. Mi van, ha valami gáz van Krisszel? Panni nem tűnt aggódónak, de el tudom képzelni, hogy nem mondja el, ha otthon valami vita volt.

Anya átölel, és akármennyire is haragszom rá, most jó érezni az illatát: naptej és gyöngyvirág.

– Jól vagy, Milus? – Bólintok. – Bajt kevertél, hogy korábban jössz haza?

– Hiányoztál neki – jelenik meg apám az ajtóban. Rám mosolyog, én meg vissza, de belül a nyelvemre harapok, nehogy elsírjam magam. Mennyiszer elterveztem, milyen lesz itt hagyni apámat, még el is akartam szökni tőle. Hiába próbálom felidézni azt a haragot, már nyoma sincsen bennem.

Aztán leülünk ebédelni. Húsleves, pörkölt nokedlivel, a tökéletes vasárnapi kaja, egyébként ez finom, apám jó pörköltet csinál. Bárcsak többet tudnék enni, de a gyomrom, mint egy apró dió, pár falatnál nem fér bele több.

– Jaj, de csendesek vagytok, fiúk – sóhajt fel Anya.

Apa erre belekezd a tanyával kapcsolatos dolgok mesélésébe, a bárányok eladásába, a tehenek új helyének építéséről beszél, a lovakról és nyulakról, és megint a nyelvemet rágom, mert tudom, hogy azért csinálja, hogy elterelje rólam a figyelmet. Hogy Anya hagyjon lélegezni, hogy tudjak készülni a búcsúra. Már ha Krisz előkerül, és lesz időm beszélni vele. Az is lehet, hogy utoljára a bála tetején láttam.

Az asztal alatt előszedem a telefonom, és ráírok. Minden rendben? Ugye, látlak még, mielőtt elmegyek?

Krisz még akkor sem válaszol, amikor lepakoljuk az asztalt, akkor sem, míg Anya és Apa megissza a kávét, én meg utoljára elmosogatok. És még akkor is csend van, amikor háromkor kipakoljuk a bőröndömet a kocsihoz. Panni arra szalad Medvével az oldalán, csak mint aki pont arra járt, de aztán megáll mellettem. Végignézi, ahogy apám belepakolja a bőröndömet meg a sporttáskámat a csomagtartóba, aztán oldalba könyököl.

– Mi van? – nézek le rá.

– Ezt neked csináltam. – És a kezembe tesz valamit, aztán már el is szalad. Egy karkötő, színes fonalakból van valahogy csinálva, nem értek hozzá, de olyan jólesik, hogy ez a kis vakarcs gondolt rám.

– Köszönöm! – kiáltok utána, mire megfordul, kiölti rám a nyelvét, aztán szalad tovább. Eltűnik a kanyarodó földúton a fák mögött, és megrémülök, hogy mi van, ha most láttam utoljára.

– Akkor mehetünk? – néz rám Anya, miközben Apa lecsukja a kocsi csomagtarját.

– Még ne – nyögöm, és a telefonom után kapok. Krisz még mindig nem írt, nem is látta az üzenetem.

– Jó lenne hazaérni a nagy forgalom előtt – mondja Anya, és tudom, hogy vasárnap van, mire hazaérünk lesz vagy hat, és holnap reggel nyolcra mennie kell dolgozni, és nemsokára újra egyedül leszek a lakásban, de ezt most nem lehet, mert nem mehetek el úgy, hogy még egyszer nem láttam Kriszt.

– Csak még egy kicsit, légyszi. – Felvont szemöldökkel néz rám, nem érti, miért forgolódok körbe, nem tudja, kitől akarok elbúcsúzni, mert apám itt áll mellettem. – Krisz még nem ért ide – hadarom. Neki ez nem jelent semmit, de apám érti.

– Addig megmutatom a lovakat, gyere – fogja kézen anyámat, aki engedelmeskedik, és nem sokkal később egyedül állok a kocsi mellett. Nem bírom tovább, felhívom Kriszt. Kicsöng, de nem veszi fel. Nézek a nagy ház felé, de ha ott lenne, már jött volna. Vajon hol lehet? Vajon valami baj történt?

Aztán meghallom mögülem a fékezést. Krisz pattan le a biciklijéről, izzadt, kipirult az arca, liheg, ahogy kirúgja a kitámasztót, a térdére támaszkodva próbál levegőhöz jutni.

– Hol voltál? Minden oké? – sietek mellé, mire a nyakamba veti magát, ragad az izzadságtól, jeges a teste, és betölti orrom az almaillat. Olyan szorosan ölelem, ahogy csak tudom.

– Apám nem vitt el kocsival – lihegi. – Úgyhogy biciklivel kellett mennem.

– De hol voltál?

Krisz nem válaszol, hanem kibontakozik az ölelésemből. A csomagtartóhoz megy, amire rá van rögzítve egy nagy kartondoboz.

– Neked akartam adni, de el kellett vinnem az állatorvoshoz. Nem is dolgozna ma, de nekem megcsinálta – hadarja, ahogy lecsatolja a dobozt, aminek a tetején több lyuk is van vágva – Mert tudom, mennyire szereted. De nem volt benne chip, és...

És akkor kinyitja a dobozt, és benne van a kedvenc fekete macskám, aki majdnem kiugrik, de Krisz visszatuszkolja, aztán ügyetlenül a kezembe adja a dobozt, és csak áll, egyik lábáról a másikra. Zavartan pillant rám, aztán lehajtja a fejét, nem látom az arcát. Én pedig meg akarom ölelni, de a doboz útban van, szóval csak lerakom a földre, és az ölelésembe húzom Kriszt.

– Köszönöm – súgom a fülébe, mert hangosan kimondani már nem tudom, akkor biztosan elsírnám magam.

– Elfelejtettem visszaadni a pólód, most jutott eszembe – mondja halkan, lehelete a bőrömnek csapódik. Talán utoljára érzem, milyen is ez.

– Nem baj. Tartsd meg. Vagy majd visszaküldöd postán.

– Nem tudom a címed.

– Majd megírom. Nálam van a bicskád.

Egy pillanatra megfeszül a karomban.

– Visszaadod?

– Igen. Vedd ki a farzsebemből! – súgom a fülébe.

– Csak azt akarod, hogy letapizzalak, igaz?

– Lebuktam – mormogom. Krisz belenyúl a zsebembe, elsőre megtalálja a bicskát. Ha nem ez lenne az utolsó pillanataink egyike, talán mondanék valami vicceset, de most csak elszorul a torkom. – Emlékszel, mit ígértél?

– Igen.

Elhúzódok, látni akarom az arcát. Komoly. Nyoma sincs mosolynak, de vörös a szeme. Túl vörös a szeme. Az arcára simítom a tenyerem.

– Hol van a bőröndöd? – kérdezem, és megremeg az ajkam. A szám belsejére harapok, hátha úgy sikerül benntartanom a könnyeket.

– Ugye tudtad, hogy nem megyek veled? – súgja Krisz, és egy apró könnycsepp elindul a szeméből, de elkapom a hüvelykujjammal, és szétkenem a bőrén.

Bólogatok, mert nem tudok megszólalni. Ő is bólint. Így állunk pár másodpercig, aztán újra a karomba húzom, és megölelem.

– Minden rendben lesz. Írni fogok, jó? Mindennap. És felhívjuk egymást. És jövök az őszi szünetben, meg a téliben, és újra itt leszek nyáron. És meglátogathatsz te is Pesten, majd kitalálunk valamit. És vigyázok a cicára. Basszus, el ne mondd Panninak, teljesen ki fog akadni, hogy elviszem az egyik macskáját.

Krisz felnevet az ölelésemben, de hallom, hogy két szipogás közt teszi, és nem merek az arcába nézni, de tudom, nem állhatunk itt örökké. Apámék mindjárt visszajönnek.

– Megcsókolhatlak?

– Nem lehet – súgja. – Így is annyira egyértelmű.

Akkor meg nem mindegy? – akarom kérdezni, de nem vagyok hülye. Én elmegyek, Krisz marad, és már így is annyira felforgattam mindent. Kibaszott forgószél vagyok, aki maga mögött hagyja a felborított autókat és a döglött teheneket. Mélyet lélegzek.

– Most elengedlek, de nem azért, mert ezt akarom. Szeretnélek megcsókolni, betuszkolni az autóba, és ha lehetne...

– Milán, ne. – És fáj a hangja, mintha engem is pengével vágnának végig. Nem mondok semmit, csak elhúzom a kezem, hátralépek, ahogy ő is. Centikre nő köztünk a távolság, és már ez is fáj. Mi lesz, ha a centikből kilométerek lesznek?

Hangokat hoz felénk a szél, és Krisz mögött megjelenik apám és anyám, mellettük ott sétál Viki, ő is jön elbúcsúzni. Krisz arrébb lép, megfelelő távolságra, és mosolyogni próbál. Viki megölel, anyámnak bemutatom Kriszt, túl sok az ember, túl sok minden történik, megjelenik Panni, kézen fogja Kriszt, aztán apám ölelésében találom magam, most sem szólunk semmit, mindent elmondtunk már. Neki is vörös a szeme, amikor belenézek, és már sebesre rágtam a szám belsejét, már érzem a vér ízét a számban.

Krisz kezet nyújt, megrázom. A cicát dobozostul az ölembe veszem, és beülök az autóba. Csapódik az ajtó, becsatolom az övet, integetünk. Krisz arcát bámulom, és ahogy lefolyik rajta egy újabb könnycsepp, már én sem tudom tovább visszatartani. És ki akarok ugrani a kocsiból, itt akarok maradni, meg akarom ölelni, csókolni szeretném. De anyám integet, gázt ad, és elhajt. A tükörben nézem, ahogy Krisz és a kezét szorongató Panni alakja apróvá zsugorodik az életemben.

*

A kocsi ablakán bámulok kifelé, gyűlnek a szememben a könnyek, és annyira elfordulok, amennyire csak hagyja a biztonsági öv. De anyámat nem tudom becsapni.

– Semmi baj. Visszajöhetsz majd – mondja kedvesen, úgy, mintha értené, hogy mi a bajom.

– Fogalmad sincs semmiről! – csattanok fel, mert vele ez a megszokott, ez az, ami biztonságot ad, és most jó, mert segít visszalépni a szokásos ritmusba.

– Akkor mondd el. Mesélj nekem, Milán!

Visszafordulok, hogy lássam, mert olyan szokatlan a hangja. Vezetés közben rám pillant, amennyire tud. Óvatos mosoly pihen az arcán, és egy pillanatra elhiszem, hogy minden rendben lesz, ha mindent őszintén elmondok neki, de mégsem tudok megszólalni. Visszafordulok az ablak felé. Várom, a szokásos lemondó sóhajt a fáradt anyától, akit ignorál a gyereke, de most nem ez következik.

– Míg nem voltál otthon, sokat gondolkodtam – kezdi, és olyan halk a hangja, hogy akaratlanul is figyelek rá, mert ez más, más, mint a megszokott. Azért persze a legszívesebben közbeszólnék, hogy azt hittem, csak az új fasziddal hemperegtél, de ennél már jobb vagyok. Nem hagyhatom, hogy minden újra olyan szar legyen, mint mielőtt eljöttem volt. – És arra jutottam, hogy sokkal jobban kellett volna rád figyelnem.

– Egész gyerekkoromban rám telepedtél, Anya! – fordulok felé hitetlenkedve.

– Nem jól fejeztem ki magam. Másképpen kellett volna rád figyelnem. Sokat beszélgettem erről Dénessel.

– Ki az a Dénes?

– A férfi, akivel randizom.

Mély levegőt veszek, és kifújom. Nyugalom, Milán, viselkedj!

– Rólam beszélgettek a randikon?

– Rólad is, hiszen az életem része vagy, és Dénes szeretne megismerni.

– És miért olyan fontos, hogy mit mond ez a Dénes?

– Pszichológus – von vállat anyám. – Elég sok dologra világított rá, sokat beszéltünk, sok mindent máshogy látok már. És szeretném, ha ezentúl másképpen lenne.

– Nem tudom, menni fog-e – mormogom őszintén. Nem bízok se benne, se magamban. Szerintem mi nem tudunk jól együttműködni. Túl sok mindent kellene megjavítani. Aztán apámra gondolok. Azt is lehetetlennek tűnt rendbe tenni. És eszembe jut Krisz is. Ha az én helyzetem anyámmal javíthatatlan, akkor neki végképp semmi esélye, hogy kibéküljön Zsolttal vagy hogy az anyjával jól alakuljanak a dolgok. És azt akarom, hogy Krisznek legyen esélye!

– Én szeretném megpróbálni – folyatja anyám –, hogy úgy figyelek rád, hogy az neked is jó legyen. Megtalálni az egyensúlyt. De ebben neked is segítened kell. Szólnod kell, ha túl sok vagy túl kevés vagyok.

Rábámulok. Nem akarom elhinni, hogy anyám ennyire tisztában van a helyzettel, hogy ő is tudja, hogy a gyerekkorom piócafigyelme, majd az utóbbi évek elhidegülése mennyire borzalmas volt.

– Mit szeretnél? – kérdezem óvatosan. Mintha mélyre süppedő sárban járnék, ismeretlen, ingoványos a talaj, nem akarok elmerülni benne.

– Ha őszinte lennél. Mindig.

– Azt megpróbálhatom – válaszolom.

– Rendben, akkor mesélj! Milyen volt a tanyán?

Találkozik a tekintetünk, és látom benne az érdeklődést, hogy tudni akarja, mi történt velem az elmúlt két hónapban. Részese akar lenni, annak ellenére is, hogy lemaradt mindenről. Újra akarja kezdeni.

– Az elején utáltam – kezdem zavartan. Olyan, mintha nagy tömeg előtt kellene beszélnem, vagy mintha kihívtak volna felelni az osztály elé. De segít, hogy Anya az utat nézi, és nem engem. – Mert az egész annyira más volt. Az emberek, a ritmus, a zajok, a szagok, a csend. És Apa is. Őt is utáltam, annyira haragudtam rá.

Várok, hogy anyám közbeszóljon, hogy azt mondja, jaj, Milán, nem szabad nem szeretni az apádat, vagy hogy bedobjon valami közhelyet, vagy ami még rosszabb, beszéljen a saját életéről. De csak hallgat. Figyel és hallgat.

– Aztán könnyebb lett. Megszoktam a koránkelést, az állatokat. A lovak egészen jófejek. És összebarátkoztam Pannival – mondom mosolyogva. – Szaros kis tíz éves, de a legnormálisabb volt azon a tanyán. Komolyan.

– Örülök, hogy lettek barátaid. És mi van azzal a fiúval, akit annyira vártál, hogy megérkezzen, mielőtt elmegyünk? – mosolyog rám anyám, aztán vissza is fordul az úthoz.

– Ő Krisz.

De bennem akad minden szó. Mert mit lehet elmondani Kriszről, és mindarról, ami az elmúlt hetekben köztünk történt? Hogyan mondjam el, hogy mennyire utáltam, mennyire haragudtam, mekkora falusi bunkónak tartottam? Hogyan lehetne elmondani, hogy mennyire fontos lett nekem, hogy mennyire nehéz neki, hogy mennyire szép, hogy mennyire puha a bőre, hogy milyen, ha mellettem alszik, és reggel együtt ébredünk? Hogyan mondjam el, hogy életemben először teljesnek éreztem magam valaki mellett? És ezt a valakit ott kellett hagynom a tanyán.

– Jóba lettetek?

Megrezzenek Anya hangjától.

– Aha. Meghívtam Pestre. Meg azt mondtam, elmegyek majd a szünetekben. – Mély levegőt veszek, hogy ki tudjam mondani, amit most mindennél biztosabban érzek, de még sosem fogalmaztam meg magamnak, most viszont úgy égeti a torkom, hogy ha nem mondom ki, fel fogok gyulladni. – Azt hiszem, szeretem.

Anyám hallgat. Várom, hogy azt mondja, butaság, hogy azt mondja, csak tizennyolc éves vagyok, nem tudhatom, mi a szerelem. Hogy azt mondja, majd elmúlik. Vagy ami még rosszabb, hogy azzal legyen baja, hogy Krisz fiú.

De Anya átnyúl a kuplung mellett, megsimítja a térdem, és annyit mond:

– Akkor biztosan nagyon fájt, hogy el kellett jönnöd.

És nem bírom tovább, elerednek a könnyeim. Bámulom az ablak mellett elrohanó tájat, a fák zölddé összemosódó csíkjait, és közben minden félelmemet és fájdalmamat kisírom magamból. De nem lesz jobb, mert utána csak tátongó üresség marad.

Aztán megrezzen a doboz az ölemben. Csak most jövök rá, hogy lett egy háziállatom.

– Van egy macskánk – motyogom anyámnak.

– Remek. Akkor hazafelé be kéne ugrani egy állatos boltba. Nézd meg, légyszi, mi van nyitva ilyenkor!

Előveszem a telefonom, ami éppen megrezzen a kezemben. Krisz az. És a képen, amit küld, Pannival fekszenek a szalmában, és ugyanolyan széles mosollyal vigyorognak. Nem bírom, nekem is el kell mosolyodnom. Aztán újabb kép érkezik, ezen meg a csuklójára kötött karkötőt látom. Előszedem azt, amit Panni a kezembe adott, és a zsebembe gyűrtem. Ugyanolyanok a színei. Vigyorogva felkötöm az enyémet, és én is lefényképezem, és elküldöm.

Krisz szinte azonnal válaszol: „Azt mondja ez a kis nyomoronc itt mellettem, hogy ezek szerelemkarkötők."

„Akkor ajánlom, hogy hűséges legyél, míg nem találkozunk. Ahogy Pannit ismerem, tuti megátkozta őket, és ha ránézel egy másik fiúra, ki fog folyni a szemed!"

Aztán még elküldök egy szívecskét.

„Már most hiányzol" – írja Krisz.

„Te is nekem" – válaszolok, majd újra megnyitom a képet, amin Pannival mosolyognak. Ki fogom nyomtatni, és kirakom a szobám falára.

Aztán újra megrezeg a telefonom.

„Elindultál már? Mikorra érsz haza? Lemegyek a ház elé!" Lili. Megírom neki, hogy majd szólok, ha közeledünk.

– Na, megnézted? – kérdezi Anya.

– Bocs, csak Krisz és Lili is írt.

– Minden rendben?

– Persze – sóhajtom.

– Tényleg, hogy tetszett a cipő, amit a szülinapodra kaptál?

Először nem tudom, mire gondol, de aztán kapcsolok. Teljesen elfelejtettem, azóta is ott van, ahová tettem.

– Basszus, azt ottfelejtettem.

– Nem baj. Majd megkérjük apádat, hogy adja fel csomagban. Biztos, hogy van még egy-két koszos alsógatya a kanapé alatt – nevet anyám.

– Nem voltam trehány! – nevetek fel én is. És nézem anyám ismerős vonásait, a szemüvegét, az anyajegyet a füle mellett, és minden újra a régi. Sőt, talán még jobb is. Elmosolyodom, és megpróbálok hinni benne, hogy minden menni fog.

Újra megrezeg a telefonom, megint Krisz az.

„Csend és nyugalom van nélküled. Hiányzik a káosz."

Nekem is.

VÉGE