A padláson fekszünk egymás mellett a szénában. Lassan dél, és még nem csináltunk meg egy feladatot sem. Nem etettük meg a lovakat, nem öntöztük meg a növényeket, nem szedtük be a tojást, nem sepertük ki a rackákat, csak elbújtunk ide.

– Talán nem is azt mondta – kezdem óvatosan.

– Mi más miatt jött volna el ide?

– Lehet csak papírokért a gyakorlat miatt.

– Lehet – bólint Krisz, de tudom, hogy nem hisz benne. Én sem hiszem el.

– Szerinted haza fog küldeni?

– Nem tudom. Lehet – mondja egyszerűen, és fáj, hogy ilyen fásult a hangja.

– Mi lesz veled nélkülem? Bántani fogod magad? – kérdezem, és kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.

– Megyek veled, nem emlékszel? – mosolyodik el.

– Most komolyan kérdezem.

– Én meg komolyan mondom. – És közelebb löki magát, felém hemperedik. A mellkasomba szorulnak a szavak, ahogy hozzám préselődik. Megcsókol, és ahogy fekszünk, minden porcikánk egymáshoz simul. Krisz ajka forró és puha, a hasamon lévő lila folthoz nyomódik a köztünk lévő karja, ficereg, kihúzza, és a hajamba szánt vele. Koncentrálnom kell, különben teljesen eltereli a gondolataimat, de nem hagyom magam, végigsimítok az oldalán, és rámarkolok az egyik lila foltjára. Belenyög a számba, végre kinyitja a szemét meglepetésében, és az ajkamra zihál. Még szorosabban fogom az oldalát, mire végignyal az ajkamon, és elszédülök a vágytól.

– Majd felhívlak – mosolyodik el, én pedig csak lassan forgó gondolatokkal értem meg, hogy végre választ kaptam, de nem ígéretet. Ez még nem elég. A nyakára hajolok, megcsókolom a bőrét, sós az íze, és többet akarok belőle. Megszívom, mire felsóhajt, de nem vagyok hülye, óvatosnak kell lennem, nem hagyhatok rajta semmilyen jelet, úgyhogy inkább csak csókolgatom a nyakát, felfelé haladok egészen a fültövéig. Krisz a nyakamat karolja, a vállamba kapaszkodik, és érzem, mennyire akar engem, akar tőlem mindent, amit adhatok.

– Sziasztok – harsog fel lentről Panni hangja, mire riadtan rebbenünk szét. Krisz sikeresen szemen könyököl, ahogy elhúzódik. A ruháját igazgatja, felül, én meg a hajamat simítgatom le, és próbálok látni a könnyeimen keresztül. – Már a létrán vagyok. Csak szólok.

Kriszre nézek, aki full komoly arccal bámul rám, de most muszáj elnevetnem magam, és ő is becsatlakozik.

– Örülök, hogy jó kedvetek van. Én közben megcsináltam mindent, amit ti ma ellustálkodtatok – mondja, miközben csattog a lába alatt a létra. A mondat végére jelenik meg a kócos copfjaival. Ahogy végigpillant rajtunk, elszáll a dühe, és elmosolyodik. Mintha ez a hülye kis vakarcs mindent értene, mindentudóan felvonja a szemöldökét. – Szóval ezért tűntetek el – mormogja.

– Miért jöttél? – kérdezi Krisz, és már nyoma sincs a vidámságnak a hangjában, színtiszta feszültség árad belőle.

– A panaszkodáson kívül? Mindjárt ebéd, anyu mondta, hogy szóljak – néz Panni hol Kriszre, hol rám.

– És Zsolt?

– Bezárkózott az irodájába egy ideje. Amióta itt volt Álmos.

Próbálom keresni Krisz tekintetét, de a szénával borított padlót bámulja.

– Nem hallottad, miről beszéltek? – puhatolózok.

– Nem szoktam hallgatózni – kezdi felháborodva, aztán sóhajt. – Na jó, most megpróbáltam hallgatózni, de nem hallottam semmit. Aztán meg anyu hívott segíteni.

Megszorítom Krisz kezét, aki megrezzen, de nem húzza el előlem. Mintha Panni előtt lehetne, és ez a gondolat megnyugtat. Talán, ha én elmegyek, akkor sem lesz itt egyedül. Ha Panni tudná, hogy mi történt...

– Mennyit tudsz a verekedésről? – kérdezem Pannitól.

– Csak hogy megtörtént.

– Ne – kezdi Krisz. Megrázom a fejem, de folytatja. – Panninak nem kell ezt tudnia.

– Hát köszi – morogja Panni, de Krisz mintha meg sem hallaná.

– Te menj haza! – fordul hozzá Krisz. – Mondd meg, hogy mindjárt megyek.

Panni durcásan biggyeszti az ajkát, és egy hang nélkül fordít hátat. A copfjai a vállának csapódnak. Letrappol, Krisz pedig akkor szólal meg újra, amikor már az istálló ajtaja is becsapódik mögötte.

– Nem akarom, hogy Panni tudjon ezekről. Épp elég gondja van.

– Csak arra gondoltam, ha elmegyek...

– Nem boríthatsz fel mindent, és mehetsz el utána, mert nekem kell rendet tenni – sóhajt, mintha már a gondolattól is fáradt lenne, és megértem. És összeszorul a torkom, hogy itt kell majd hagynom. De megértem, nem hagyhatom úgy itt, hogy minden romokban áll körülötte. Épp mondanék valami ígéretfélét, már nyitom a szám, de Krisz közbeszól:

– Találkozzunk este? A repceföldön, az elhagyatott ház mellett.

– Hánykor? – kérdezem sietve, mert már áll is fel, leporolja a gatyáját, én pedig aprónak érzem magam mellette a földön ülve.

– Tizenegy után. Addig megpróbálok rájönni, mit beszélt apám Álmossal.

– Nem fog elküldeni – kapok a keze után. – Az ablak után sem küldött haza. Az is veszélyes volt, bánthattam volna Nimródot, vagy...

Krisz megszorítja a kezem, de a tekintete nem lesz bizakodóbb.

– Bárcsak igazad lenne, de rossz érzésem van. És ha apámmal vagy anyámmal kapcsolatban rossz érzésem van, az általában nem tévedés.

Belekapaszkodok a karjába, visszahúzom, és hagyja magát, belebújik az ölelésembe, jó így, mert közben megkeresem a farzsebét, és rámarkolok a bicskájára.

– Mit csinálsz? – sóhajt, és csak most jövök rá, hogy közvetetten a fenekét taperolom.

– Csak kell a bicskád – súgom a nyakának vörös fejjel. – Hagyd nálam, jó? – És nem nézek rá, mert félek, mérges lesz, hátralök, elrohan, és mindennek vége.

– Vedd el nyugodtan – súgja a fülembe, amitől végigbizsereg minden porcikám. – Maradhat nálad, amíg nem mész haza. – Elhúzódik, összekapcsolódik a tekintetünk. – Találkozunk este.

Elindul a létra felé, de utána kapok, és érti, érzi, mire készülök, mert ő is belehajol a csókba. Most is ugyanolyan édesen puha az ajka, körbevesz az almaillat, meg az ajka felett ülő sós izzadtság íze a nyári melegben, és nem akarok megválni tőle. De valahogy mégiscsak sikerül elbúcsúzni, és Krisz a ház felé rohan, én meg a tyúkokhoz, hogy megnézzem, Panni tényleg megcsinálta-e, amit mi ellógtunk.

*

Délután három, de nem bírok tovább nyugton ülni, úgyhogy elindulok a karámok mellett. Egészen addig tervezem a mászkálást, amíg össze nem futok Zsolttal, és ha végül nem találom sehol, még azt is el tudom képzelni, hogy elmegyek hozzájuk, mit sem törődök Krisz pánikban úszó tekintetével, elsétálok mellette is, aztán bekopogok az iroda ajtaján, és felteszem a kérdéseimet, hogy Mit hazudott Álmos? meg hogy Haza fogsz küldeni? és hogy Baj, hogy megcsókoltam a fiad?

– Milán! – hallom meg Zsolt hangját, és megrezzenek. Megfordulok. A nyúlketrecek közül lép elő, mint aki épp rám várt, de valószínű, hogy csak a házból jött kifelé. Végre szemtől szemben állunk. – Megtennéd, hogy bejössz kicsit hozzám? Valamit szeretnék megbeszélni veled.

Nem bírok bólintani, sem a nyomában bemasírozni az irodába, mint egy szófogadó kisgyerek.

– Álmosról van szó? Mondott valamit? – kérdezem, és nehezemre esik a szemébe nézni, de nem kapom el a tekintetem.

Zsolt megadóan sóhajt, de még mindig viszonylag kedvesnek, jókedvűnek tűnik.

– Azt mondta, megütötted.

– Ez igaz – felelem őszintén. – De provokáltak. Mióta itt volt, azóta folyamatosan belém próbált kötni valahogyan.

– Mit csinált? – És Zsolt olyan őszinte tekintettel néz rám, hogy egy pillanatig elhiszem, hogy megérti majd, mi a probléma. De aztán eszembe jut a „mocskos buzik", Álmos utalgatásai, hogy azt mondja, inkább száradjon le a farka, minthogy Krisz hozzáérjen. És tudom, Zsolt nem fog megérteni, ha ezeket nem mondhatom el. De ezeket nem fogom elmondani.

– Piszkálódott – vonok vállat.

Zsolt elnézően elmosolyodik, mintha hat évesek lennénk Álmossal, akik összevesztek azon, kié a piros labda.

– Tudom, milyen a barátság, de akár hárman is lehettek jóban, mind a ketten lehettek Krisz barátai – mondja lassan, és feltámad bennem a vágy, hogy beletérdeljek az arcába.

– Kriszt a suliban is piszkálta.

– Félreértés. Régen a legjobb barátok voltak. Előfordul, hogy egy ideig valaki mégsem barátkozik a másikkal, később pedig mégis.

Ökölbe szorítom a kezem, nehogy olyat tegyek vagy mondjak, amit megbánok. Még az ajkam is összepréselem, ráharapok a nyelvemre, nehogy kiszökjön valami, amivel megint megnehezítem Krisz életét. Zsolt folytatja:

– Jó lenne, ha most már megtanulnád felnőtt módjára intézni a dolgokat. Elmúltál tizennyolc éves, mégsem ismered a felelősségvállalást. Butaság volt az egész ablak dolog, és reméltem, hogy tanulsz a hibádból. De a verekedés... – Megrázza a fejét. – Pedig reménykedtem, hogy majd a kemény munka segít, hogy megkomolyodj.

Ezt nem hiszem el. Zsolt tart nekem szentbeszédet? Ráadásul ebben a leereszkedő stílusban?! Pont ő, aki klasszisokkal szarabb szülő, mint apám?

– Remélem, megérted, hogy a verekedés mekkora butaság. Nem bánthatja senki a gyakornokokat. Az iskola is és mi is felelősséget vállalunk a testi épségükért. Ha az iskola emiatt úgy dönt, nem küld hozzánk több gyakornokot, elesünk a bevételtől, amire szüksége van a tanyának.

Bólintok, mert nem merem kinyitni a számat.

– Örülök, ha megértettük egymást – mondja komolyan a szemembe nézve, és indulni készül.

– Az nem is érdekel, hogy ők is megütöttek minket? – csattanok fel. Talán a tarkója látványa az, ami ennyire beszédre késztet. Zsolt visszafordul hozzám, szóra nyitja a száját, de folytatom. – Az nem érdekel, hogy Krisznek még mindig lila az oldala? Hogy mi csak ketten voltunk, ők pedig öten? Hogy ők kezdték? Ők kötöttek belénk, mi csak beszélgettünk. Már két hete mindig provokált valamivel. És nem hiszem, hogy az a jó üzenet a gyakornokoknak, hogy ha idejönnek, bátran verjék szét a fiadat.

Zsolt élesen beszívja a levegőt. Változik az arca, eltűnik róla a jóságos mosoly, az a mindig jellemző könnyed álarc, ami mögött egészen más vonások feszülnek: ráncok és aggodalom. Sokkal emberibb, de közben kegyetlenebb arc néz vissza rám. Végre érzem, hogy figyel, nem tudok csendben maradni.

– Az sem tűnik fel, mennyire nehéz itt Krisznek, igaz? Hogy mennyire fáj neki ilyennek látnia az anyját. Hogy mennyi felelősség van rajta. Hogy ő neveli a testvéreit. Hogy megtanult mindent, ami ahhoz kell, hogy ellássa az állatokat. Ez semmi?

Az utolsó mondatot már kiabálom, mert szétfeszít a düh, hogy Zsolt arcán nem a szomorúság vagy a megértés tükröződik, csak a harag. Mérges rám, mert határt lépek át. De valakinek meg kell tennie, ha ő ennyire vak. És mérges rám, mert tudja, hogy igazam van.

– Úgy érzi, feláldoztad. Ezt mondta – mondom halkan.

Zsolt elkapja a tekintetét, mintha a nyulak kurva fontosak lennének. Talán végre eljut hozzá valami abból, amit mondok.

– Nem kellett volna engednem, hogy ide gyere – sóhajt, majd újra a szemembe néz. – Más vagy, mint mi. Nem érted, milyen világ ez. Itt mindenki feláldozza magát valami miatt vagy valaki másért.

Halkan beszél, de feszíti a düh.

– Tudom. Feláldoztad a városi életet a tanyáért. Timi boldogságát és egészségét egy harmadik gyerekért. Krisz jövőjét és lehetőségeit. Panni gyerekkorát.

Zsolt arca kipirul. Sosem láttam még ilyen élőnek, most végre jelen van, most végre figyel arra, mi történik körülötte, és ebből tudom, hogy mindent elrontottam.

– Eddig tartott a vendégszeretetem. Még a verekedést is elnéztem volna, de azt nem, hogy a saját házamban, a saját otthonomban sértegess. Beszélek apáddal. Menj vissza Pestre! Az ablakot ledolgoztad, az aratásnál sokat segítettél, fogok tudni fizetni.

Legszívesebben azt mondanám, tartsa meg a pénzt, de az nem lenne eléggé felnőttes. Vadul kutatok az agyamban, mit kellene mondanom, amivel már nem rontok a helyzeten.

– Engedd el velem Kriszt! Ha akar jönni, hadd jöjjön el velem – hadarom, ahogy Zsolt egyre szűkülő szemét látom. – Csak a maradék két hétre, ami még hátra van az iskoláig, csak hogy egy kicsit...

– Elég! – kiált fel. – Krisz nem megy sehová.

– De ha most...

– Ha most nem maradsz csendben, én magam teszlek be az autóba, és viszlek fel Pestre. Ebben a szent pillanatban – Mintha egy egészen más ember nézne rám. Tág orrlyukak, mérgesen kavargó tekintet, kipirult arc, vonallá préselt száj. Pont olyan, mint amikor reggel kirángattam mellőle Kriszt. Mély levegőt vesz, kifújja. – Hétfőn már nem akarlak itt látni – veti oda, hátat fordít, és elsiet. Amikor eltűnik a szemem elől, lekuporodok a nyúlketrecek mellé, és hagyom, hogy elkapjon a remegés, amit egész eddig visszafogtam. Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, és kifújom. Újra és újra, amíg végre ura nem leszek a testemnek.

Ma szombat van.

*

A tücskök sosem alszanak?

Feltelepedtem egy szalmabála tetejére, onnan bámulom a csillagokat, és várom Kriszt. A levegőt megüli az egész napos forróság, mintha a levágott és itt maradt szalmaszálak közül a szél nem tudná kifújni a meleget. A földből árad felém a hő, és szeretnék hátra dőlni, de félek, Krisz nem lát majd meg, és rám tapos a sötétben.

Zsolt után megkerestem apámat, elmondtam, mi történt. Felajánlotta, hogy beszél Zsolttal, de azt mondtam, nem kell. Mert ha most elkezdenék könyörögni, azt hihetné, megbántam. Pedig semmit sem bánok, minden szó igaz volt, és tudom, hogy talán apám rá tudná venni, hogy gondolja meg magát, de azzal nem változna semmi. És nekem most az a legfontosabb, hogy Krisznek jobb legyen. Bárcsak az, amit mondtam, hatással lenne Zsoltra!

Aztán felhívtam Anyát. Megkérdeztem, értem tudna-e jönni holnap. Örült, azt mondta, persze. Na meg úgyis vásárolni kell nekem az iskolára, jobb is. Jobb is. Ezt mondta. Csicsergő, napsugaras boldogság volt a hangja, és már most félek, mi lesz, ha holnap megérkezik. Itt ebédel, és ebéd után indulunk. Vissza Pestre.

Haza.

Meghallom Krisz lépteit, ez szakít ki a gondolataim közül. A kezében lévő telefon fénye a lépései ritmusára fel-felvillan, ahogy közeledik. Csomóba ugrik a gyomrom. Csendben maradok, meglapulok, levegőt is alig veszek, és iszom magamba a látványát. Utoljára látom sötétben. A telefon fényköre körbevonja, kis sziget a learatott mező közepén, ahogy megnézi az időt. Tizenegy múlt, azt hiszi, kések. Zsebre teszi a telefont, elsétál pár lépést, aztán vissza. Felnéz az égre, sóhajt, összefonja a karját a mellkasán, majd leereszti. Évekig tudnám ezt csinálni: csendben figyelni, magamba inni a mozdulatait, hogy mindig emlékezzek rá.

Végül kinézi magának a szalmabálámat, megindul felém, és csendben várom, hogy ideérjen. Megrezzen, amikor észrevesz.

– Mióta vagy itt?

– Úgy fél órája.

– Miért nem szóltál? – kérdi, miközben felmászik mellém a bálára.

– Azt akartam, hogy megtalálj.

Mellém húzódik, egészen közel. Furcsán nehéz a levegő körülöttünk. Belereszketek, ahogy hozzám simul a karja, majd a tenyerét az enyémre simítja.

– Nem fogsz örülni, de beszéltem az apáddal.

Krisz felnéz az égre, a kezünk még mindig egymáson pihen.

– Mikor? – Elcsulik a hangja a kérdés végére. Tudom, mi érdekli.

– Holnap délután.

Bólint. Elkeseredek, mintha satuba fognák a mellkasom, úgy szorul össze. Miért nem háborodik fel? Miért nem haragszik? Az apjára vagy rám vagy az életére, a világra. Megint csak beletörődik mindenbe.

– Akkor holnapra én is összepakolok.

– Tényleg?

– Igen – néz a szemembe, de a sötétben csak a mozdulatot látom, a tekintetét nem. Nem tudom, hogy a játékot játsza-e, vagy igazat mond. – Nézd!

Követem az ujját a tekintetemmel, fel az égre.

– Mi volt az?

– Hullócsillag.

– Akkor kívánnod kell – dőlök neki a vállának, ő meg az enyémnek. Mintha egy emberré olvadhatnánk össze.

Krisz hallgat, nem tudom, éppen lehunyt szemmel megfogalmaz-e valami kívánságot, de remélem, nem hagyja veszni a lehetőséget. Mind a kettőnkre ráférne pár teljesülő kívánság.

– Emlékszel? – suttogom.

– Igen. Azt mondtad, augusztusban már nem leszel itt.

– Mégis itt vagyok.

– De nemsokára menned kell.

– Te pedig jössz velem.

– Igen, megyek.

Hallgatunk, bámuljuk az eget.

– Nézd! – kiáltok, mert ilyen csodaszép és hatalmas hullócsillagot még sosem láttam, mint ami most szeli át az eget.

– Kívánj!

Lehunyom a szemem, megkeresem a szívemben a sajgó, szorító érzést, és megpróbálom megfogalmazni, mire vágyok legjobban. Kérlek, hogy Krisz legyen boldog!

Ahogy kinyitom a szemem, Krisz lélegzete csap az arcomba, forró és mentolos.

– Én ugyanezt kívántam – súgja a számra. Válaszolni akarok, hogy remélem is, de rájövök, hogy az azt jelenti, egyikünk sem kívánta azt, hogy maradhassak a tanyán vagy Krisz jöhessen velem, és annyira szorít a sírás, hogy remegő ajakkal kapok a szája után, és Krisz azonnal közelebb csúszik, egyik keze a hajamban, a másik a nyakamon. Az oldalára szorítok, magamhoz húzom, és forrón éget a teste melege, a nekem feszülő mellkasa, a combomba nyomódó térde. A hátát simítom, a pólója alá nyúlok, puha és hideg a bőre, és megszédít a sok érzés, Kriszbe kell kapaszkodnom, hogy ne zuhanjak le a báláról a sötétbe.

– Ugye, tényleg velem jössz? – zihálom az ajkára két levegővétel között. Nem válaszol, csak végignyal az alsó ajkamon. Közelebb akarom húzni magamhoz, de olyan hülye pózban ülünk, hogy semmit sem tudok rendesen elérni belőle.

Krisz csók közben megszorítja a kezemet, aztán a tenyeremet a térdére teszi. Szédülök a puha bőrétől, az ajka forróságától, a nekem simuló mellkasától. Mit akarsz? Egyre feljebb és feljebb simítom a tenyerem, Krisz ajka remeg az enyémen, és amint bedugom a tenyerem a rövidgatyája szárán, olyan istentelenül édes hangon nyög fel, hogy azonnal rájövök, mit akar. A hüvelykujjammal simítok végig az első vágáson: puha bőralföldből kiemelkedő hegdombság. Aztán jön a következő, ez karcol, frissebb. Majd még feljebb, ebbe beleakad a kezem, Krisz megremeg. Lehet, hogy ez még fáj. Újra végighúzom rajta az ujjam, mire Krisz elhajol a csókból, bele a nyakamba, és piheg, velem pedig forog a világ, kevés a testem, annyi mindent érzek, mindjárt szétfeszülök. De meg kell szereznem az ígéretét.

– Mi lesz veled, ha elmegyek? Nem akarom, hogy bántsd magad. Nem szeretném, hogy újabb vágásaid legyenek – mondom, és minden mondatnál újra és újra végigsimítok az utolsó vágáson. Krisz reszket, a nyakamat csókolja, és nyalja. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ennek holnap ne legyen nyoma, de nem érdekel. Most semmi más nem érdekel, csak hogy eljussak oda, ahová tartok. – Ha nem leszek itt, újra fogod kezdeni. Tudom.

– Nem – súgja a bőrömbe, és végigfut rajtam a hideg, ahogy a nyálas bőrömre fúj a lehelete.

– Nem fogod bántani magad?

– Nem.

– Nem hiszek neked. – És végighúzom a körmömet a vágásokon. Krisz remeg, de a másik kezemmel erősen tartom a hátát. – Ha elmegyek, össze fogsz törni, és újra és újra vagdosni fogod magad, mint eddig.

– Nem.

– Nem bánthatod magad úgy, hogy én nem tudok róla. Érted? – súgom a hajába. Egyszerre akarok komoly, határozott és félelmetes lenni.

Krisz bólint, és közben újra a nyakamba csókol. Nehezemre esik gondolkodni, annyira szeretném magamhoz szorítani, de el kell érnem, hogy ha elmegyek, akkor se essen szét.

– Tudom, hogy képes vagy rá, hogy megálld. Hogy kibírd addig, amíg legközelebb találkozunk – súgom, és a hüvelykujjam körmével végigkarcolom a bőrét a legutolsó vágás alatt. Krisz felnyüszög, és mély lélegzetet kell vennem, hogy bírjam még. – És ha legközelebb találkozunk, és jó fiú voltál, akkor kérhetsz tőlem valamit.

– Mit? – lihegi, és közben kimászik a nyakamból, megtalálja a számat. – Mit kérhetek?

– Bármit – súgom az ajkára.

Újra megcsókolom, és remélem, hogy ez elég lesz.

– Visszajövök az őszi szünetben. Vagy télen. Nyáron mindenképpen.

– Jó. De mindegy, mert megyek veled.

– Jó – súgom, két kezembe fogom az arcát. – Mindig velem leszel. Írok majd, felhívlak. Megkérem apámat és Pannit is, hogy figyeljenek rád. Valahogyan mindig figyelni fogok rád.

Az orra mellé csókolok, érzem a szám alatt a sós könnycsepp ízét. Átkarolom, ő is körém fonja a karjait, a mellkasomhoz bújik, én a haját szagolom. Nem tudom, mennyi idő telik el így, míg újra feltűnik egy hullócsillag.

– Nézd – súgja Krisz.

– Látom. Kívánjunk.

Lehunyom a szemem, és magamban kimondom. Ne kelljen holnap hazamennem.