Hosszú pillanatokig senki sem mozdul, mintha Álmosék sem akarnának balfaszságot csinálni, de pont, mikor elkezdek reménykedni, hogy megússzuk, Álmos előrelép, és mellkason lök a két tenyerével. Megtántorodom, Krisz utánam nyúl, de elhúzzák mellőlem. Álmos megragadja a pólómat, a táncoló telefonfényben forog a föld, és Álmos fekete tekintete a világ közepe, ahogy az arcomba sziszegi:

– Undorodom a fajtádtól.

Vissza akarok neki vágni, beszólni, de alighogy a számat kinyitom, Álmos hasba vág. Felkavarodik a gyomrom, az árpára esek, és miközben lélegezni próbálok, a kezemmel a telefon után matatok. Valahol itt kell lennie a földön mellettem, valahol itt hagytam, de nem találom. A pánik egyre jobban eluralkodik rajtam, Kriszt nem látom a sötétben, csak a motozás és ütések zaját hallom, csípi a szemem a könny. Megpróbálok talpra kecmeregni, de Álmos hasba rúg, és ettől elhányom magam.

– Fúj, de gusztustalan vagy! – röhög felettem, én még mindig nem kapok levegőt. Fel akarok állni, de Krisz hirtelen mellém térdel, nem tudom, hogy szabadult el tőlük, de itt van, a tenyerét az arcomra szorítja, és ez annyira meghitt, hogy elsírom magam, mert fáj, hogy bárki más is részese a köztünk történő érintéseknek.

– Jól vagy? – súgja. Bólintok. Álmosék újra közelednek, és Kriszbe akarok kapaszkodni, felállni, hogy ezekre a faszfejekre vessem magam, de Krisz lent tart a földön, átölel a két kezével, és csak arra tudok gondolni, hogy biztosan hányásos lesz a pólója, ahogy a fejem a mellkasának ér. Valaki oldalba rúgja, érzem az erejét, pedig nem is én kapom. Krisz visszatart, velem küzd, hogy én ne verekedjek.

– Engedj – hörgöm, de csak szorosabban fonódnak körém a karjai, egyik a hasamat, a másik a fejemet öleli át. Le akarom lökni magamról, mert nem lehet, hogy hagyjuk, hogy így legyen vége, hogy Álmos megkapja ezt az örömöt. Mi lesz, ha órákig folytatódik még ez? Krisz sem fogja bírni. De szerintem már így is órák óta tart. Lehet, feltűnik nekik, hogy mindenki eljött az asztaltól. Panni! Panni biztosan szól!

Krisz újabb két rúgást kap, nem látom az arcát a sötétben, de hallom a fájdalmas nyögéseit, emiatt nem tud rám figyelni, így végre elenged. Kibújok a karjai alatt, hallom, ahogy csalódottan felnyög, de nem törődök vele. A sötétben nem látom, kire vetem rá magam, de a földre esik a sapkája, úgyhogy szerencsére Álmost találtam meg. A fülemben dobog a szívem, ahogy ütésre lendítem a karom, az öklöm fáj, amikor valahová csattan, Álmos felszisszen. Bárcsak valami kurvára érzékeny pontját találnám el, ettől a gondolattól azonnal előre lendítem a lábam, és sikeresen megrúgom a sípcsontját. A többiek Álmos kiáltását hallva rájönnek, hogy Kriszt verni nem is olyan jó móka, ha közben engem is el tudnak kapni. Valamelyikük a hasam köré fonja a karját, elránt, és térdre zúgok, közben lefejelem Krisz vállát, de nem maradok lent vele a földön, talpra kepesztek, és a felém villanó lámpák fénykörébe vetem magam, hogy újra beleverhessek valamelyikbe. Egy-két ütésem célba is ér, valakinek belemarkolok a fülébe, és ha mást nem is, annyit elérek, hogy velem foglalkoznak.

Krisz felköhög mögöttem, és szeretnék visszakuporodni mellé, most én átölelni, de valaki elkap hátulról, a karjaimat hátracsavarja. Álmos közelebb jön, a szemembe bámul, és pont a gyűlölettől eltorzult arca az, ami kijózanít, és elpárolog a harci kedvem, csak a színtiszta megvetés marad bennem.

– Tűnjetek el innen! – kiabálok rájuk.

– Még nincs vége – veti oda Álmos, és sarkon fordul, utána a többiek. Aztán döngő léptek zaját hallom, és rájövök, nem én vagyok ilyen félelmetes, hanem jön valaki.

– Jól vagy? – kuporodok le Krisz mellé, de nem látom az arcát. Vakon tapogatózok a sötétben

Krisz nem szól, de érzem, ahogy bólint, tenyeremmel végigsimítom a fejét, az arcát, nedves-meleg lesz a kezem, és tudom, hogy valahol vérzik.

Aztán végre megérkezik Apa, Zsolt és Viki. Remélem, látták, ahogy Álmosék elhúzták a belüket! Krisz hirtelen elhúzódik a tenyerem alól, az árpára zuhanok, de legalább nem a hányásomba érkezem. Zseblámpával világítanak a szemünkbe. Apám azonnal mellénk térdel, végignéz minket, megtapogat a kezével.

– Hol fáj? – Reszketős a hangja, mint aki mindjárt sír. Nem mondhatom azt, hogy mindenhol, nem itt mindenki előtt, úgyhogy hallgatok.

– Mi történt? – kérdezi Zsolt, ő nem hajol le Kriszhez, Viki az, aki mellé érkezik, és egy papírzsepit szorít a szemöldöke fölé. Végre látom, hogy a bal szemöldöke felett szakadt fel a bőr, az orra, a szája, minden más rendben van. Legalábbis a fején.

– Nekünk estek – mondja Krisz egyszerűen, és meglep, mennyire nyugodt a hangja.

– Ti provokáltátok őket? – jön Zsolt újabb kérdése, és rám emeli a tekintetét.

– Csak... – kezdem, de Krisz közbevág.

– Persze, mi provokáltuk, azért minket vertek el – köpi, a hangja tele van haraggal.

– Csak szeretném tudni, mi történt.

Krisz nem válaszol, nekem kell mondanom valamit.

– Megöleltem Kriszt, meglátták, félreértették.

Minden elcsendesedik, csak az árpa folyik körülöttünk apró patakokban, odakintről beharsog a tücsökciripelés, de a tárolóban akkora a csend, hogy fejszével is vágni lehetne.

– Talán jobb lenne, ha Krisz ma nálunk aludna – kezdi apám. – Ne zaklassuk fel Timit. Menj haza, Zsolt! Én elintézem a többit.

Zsolt egy hosszú pillanatig Krisz szemébe bámul az elemlámpa fényében. Aztán bólint.

– Rendben. Megkeresem Pannit. Reggel beszélünk.

Nem tudom, hogy ezt Krisznek, apámnak, esetleg nekem mondja-e, vagy mindenkinek. Egyszerűen csak kifordul az épületből, el a fal mellett. Krisz hátraroskad az árpába, meg akarom fogni a karját, újra belé akarok kapaszkodni, de elhúzza a kezét. Apám és Viki úgy tesz, mintha semmit sem láttak volna. Viki felemeli a földről a telefonom.

– Ez kinek a mobilja?

Kinyújtom a kezem, a hideg tok belesimul a tenyerembe, ahogy zsebre rakom. Viki a hónom alá nyúl, felsegít, sziszegve állok talpra. Sajog a gyomrom, az oldalam és a térdem is.

– Belehánytam az árpába – mondom neki.

– Ne aggódj, mással is megtörtént már.

Tompa az agyam, ahogy elindulunk. Mögöttem Krisz és apám lépéseit hallom, aztán ahogy a fűre érünk már csak a tücsökciripelés marad. Nehezen lélegzem, de minden lépéssel egyre könnyebb, és amikor belépünk az ajtón, tűrhetőre csökken a fájdalom. Leülök a kanapéra, apám mellém ereszti Kriszt, aki sokkal lassabban, megfontoltabban mozdul.

– Főzök egy meleg teát – mondja Viki, és eltűnik a konyhában. Szerintem senki sem vágyik meleg teára, csak nem akar útban lenni. Apám a fürdőbe megy, kettesben maradunk.

– Jól vagy? – fordulok azonnal Krisz felé.

– Nem kellett volna azt mondanod – mondja halkan.

– Mit?

– Az ölelést. Apám most ezen fog rugózni hetekig. – Lehajtja a fejét, és rájövök, hogy talán a tanyájukon se mindenki olyan elfogadó, mint ahogy gondoltam. Talán Krisznek csak azért volt szerencséje, mert az apjában fel sem merült a lehetőség. Mert Zsolt kedves, meg megpróbál mindent kézben tartani, és megengedi, hogy ledolgozzak egy betört ablakot, de azt már nem nézné el, ha a fia meleg lenne. És az a csend, ahogy nézte Kriszt, végigborzongok, ahogy visszagondolok. Kriszt is kirázza a hideg, nem tudom, hogy az emlék vagy a stressz hatása-e.

– Sajnálom. Majd holnap elmegyek hozzá, kimagyarázom. Csak hogy kibékültünk, és azért, és...

– Nehogy! Ne csinálj semmit! Csak rontanál a helyzeten.

– De ha elmondom, hogy nem...

Krisz megrázza a fejét.

– Na, fiúk, kivel kezdjük? – Áll meg felettünk apám egy doboz Betadinnal, sebtapasszal, kötszerrel a kezében.

*

Krisz mellett fekszem a szobában. Apám kiköltözött a kanapéra, mi meg megkaptuk a nagyágyat, mert az kényelmesebb. Ha Zsolt tudná, hogy a fiával egy takaró alatt fekszünk, biztosan kikészülne. Nehezen üli meg a levegőt apám dezodorjának illata, ráadásul úgy hasogat a fejem, nem tudom elképzelni, hogy képes legyek elaludni. Az öklöm még mindig fáj, zsibbad, két bütyköm is belilult, de senki sem vette észre.

Krisz sem tud aludni, átfordul mellettem. Ha lehunyom a szemem, látom magam előtt a három vörös foltot az oldalán. Felszisszent, ahogy apám végigtapogatta, de arra jutottak, hogy nincs eltörve, megbeszélték, hogy holnap megnézetik az állatorvossal. Én meg ott ültem mellette, bámultam a csupasz mellkasát centikre tőlem, és utáltam a helyzetet, mert ennek nem így kellett volna lennie. Az én hasam is vörös egy foltban, de már alig fáj, csak érzékeny, és míg apám megvizsgálta, Krisz elfordította a fejét. Ettől újra elkapott a hányinger.

És most is úgy fekszik az ágyban, nehogy bárhol is egymáshoz érjünk, pedig én csak azt szeretném, hogy a mellkasára hajthassam a fejem, és halljam, ahogy ver a szíve.

Krisz újra megfordul, a feje a karján, látom a nappaliból beszűrődő kék tévéfényben. Apám sem tud aludni. Krisz kinyitja a szemét, találkozik a tekintetünk, aztán lehunyja, és elfordul, hátat fordít nekem. De nem fogja sokáig bírni, nyomja a szemöldöksebe. Apám lefertőtlenítette, leragasztotta. Néhány centis vágás, de nem túl mély. Remélem, nem fog örökké látszani.

Krisz sóhajt, visszafordul. Azóta nem szólt hozzám, hogy megkérdezte, melyikünk megy hamarabb fürdeni. Azt akartam mondani, hogy együtt. Hiszen a tóban úgyis majdnem mindent láttam. Szerettem volna lemosdatni, végigtapogatni, hogy minden rendben-e, hogy minden csontja megvan-e.

– Menj te – mondta, mert én nem tudtam válaszolni. Ő meg tovább ült a kanapén, oldalához szorítva a konyharuhába tekert jégakkut. Azóta pedig hallgatunk.

– Sajnálom – súgom, mert megöl a csend.– Sajnálom Álmosékat, meg amit mondtam.

Felsóhajt, de megint úgy, mintha egy ötévessel kellene újra, ezredszerre is megbeszélnie a napi menetrendet.

– Álmosékról nem tehetsz. Az apám meg mindegy.

Azt akarom mondani, hogy nem mindegy, dehogy mindegy, hogyan lenne mindegy! De az óra hajnal egyet mutat, és biztosan nem most, félig összeverten van itt az idő ezt megbeszélni.

– Akkor azt sajnálom, hogy belehánytam az árpába.

Krisz felhorkant, ahogy elneveti magát. Végre elengedi a görcs a testem, ellazulok kicsit, hiszen ha tud nevetni, nagy gond nem lehet.

– Hihetetlen vagy – súgja aztán a csendbe.

– Miért?

– Mert hiába fogtalak le, nekik mentél. Nem érdekelt, hogy szét is verhetnek, nekik mentél.

Megvonom a vállam.

– Te meg meg tudtad volna verni mindet, biztos vagyok benne, mégis engem fogtál le.

Most Krisz vonja meg a vállát, húzódik a takarónk.

– Valakinek néha vigyáznia kell rád.

Elszédülök a hangjától. Nem tudok mit mondani. És persze egyáltalán nincsen igaza, tudok magamra vigyázni, ő az, akire vigyázni kell, mert bántja magát, és...

– Ha reggel korábban felébredsz, ne menj el. Várd meg, míg én is felkelek, jó? – súgom.

– Jó.

Aztán hallgatunk, hosszú percekig fekszünk egymás mellett a csendben. Én végre találok egy kényelmes, kissé összegömbölyödött pózt, amiben nem fáj nagyon a hasam. Krisz is fordul párszor, aztán elcsendesedik. Csak azután alszom el, hogy hosszú percekig hallgatom a nyugodt szuszogását.

Madárcsicsergésre és kávéillatra ébredek. Krisz még alszik mellettem, egyenletesen lélegzik. Nem merek megmoccanni, pedig jó lenne látni, hány óra van, de félek, felébresztem. Lerúgta magáról a vékony takarót, látom az alsógatyás fenekét, a hátán gyűrődik a póló, amit kölcsönadtam. De elővillan a csípőjén a bőr, sötétlila, és elszorul a torkom. Szeretnék hozzáérni, de biztosan fáj.

– Túl hangosan gondolkodsz – mormog rám álomittas hangon, majd kinyitja fél szemét.

– Bocs, csak...

Hátra fordul, nyújtózik, és ásít.

– Hány óra van? – mormogja.

– Nem tudom. – És mozdulok, hogy megnézzem a telefonom, amit apám éjjeliszekrényére tettem, de Krisz suttogó hangja megállít.

– Még ne, még maradjunk.

Ránézek, figyelem a szemöldöke feletti sebtapaszt, az anyajegyeit a szeme alatt, amitől annyira megveszek, de most mintha még érezni sem tudnék rendesen, mintha eltompultam volna, mint a sokat használt ceruza.

– Mi lesz, ha hazamész? – kérdezem halkan.

– Gondolom, anyu nem tud semmiről, de apám biztosan beszélni akar majd velem a verekedésről.

– Menjek veled, hogy elmondjam, semmi nem történt?

– Attól, hogy valami nem történt meg, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. – Felforrósodik az arcom, és ég körülöttünk a levegő, amit a tüdőmbe szívok.

– Ezért nem ütöttél vissza? Nehogy ebből is baj legyen?

Krisz felóhajt.

– Nehéz apámmal, nem figyel másokra. Megvannak az elvei. A kemény munka, a hibáid jóvátétele... Ilyen elv az is, hogy aki gyakorlatra jön, az a család tagja. Nem verhetem meg Álmost, amíg itt van nálunk. Főleg, hogy aztán vissza kell mennem a suliba szeptembertől, ahol ő is ott lesz. Nem akarom, hogy minden még rosszabb legyen, mint most. De igazából mindegy, mert már úgyis minden rosszabb, mint volt.

– Ezért nem akartad, hogy én verjem el? – kérdezem harciasan, mert már lobog bennem a düh.

– Így is szerencséd van, hogy elfutottak. Ha meg apám látta volna, hogy visszaütöttél... – Felsóhajt. – Mindegy, megúsztad. Azért fogtalak le, mert nem akartam, hogy apám téged rakjon ki, mert megverted a gyakornokát. Nem akarom, hogy bajba keveredj. Van elég gondod így is, anyukád teljesen kiborulna, ha azt hallja, hogy itt is verekedsz.

– De ha önvédelem volt!

Krisz megrázza a fejét. Megrémiszt a lemondás, ami belőle árad, és beleivódik apám lepedőjébe. Nem akarom, hogy elérjen hozzám. Felülök, és én is megrázom a fejem. Így nem lehet élni!

– Gyere velem Pestre!

Krisz felnevet, hosszan, elnyúlóan, aztán már egyáltalán nem vicces, kegyetlenül vágja a húsom a hangja. Mintha valami orbitális faszságot mondtam volna. Abbahagyja, rám néz, és talán rájön, hogy szarul esett, mert ellágyul a tekintete.

– Tudod, hogy nem szabadulhatok el innen. Nekem maradnom kell. Neked pedig menned. Így lesz a legjobb.

Felmérgesít a tárgyilagos hangsúly, mintha azt leltározná, hány zsákkal arattuk le a zabot. Megrázom a fejem, mert félek, nekiesem, az ágyba nyomom a fejét, és ráüvöltök, hogy lehet ennyire fafejű, ekkora seggfej, ennyire önfeláldozó hülyegyerek, ennyire anyuci jókisfia. De nem mondok ki semmit, nem érek hozzá, csak belemarkolok a takaróba.

– Keljünk – sóhajtja, és kimászik az ágyból. Végignézek rajta, és elszorul a mellkasom. El akarom dugni, elrejteni a hátam mögé vagy a tenyerembe, hogy senki se érhessen hozzá, senki se szólhasson hozzá, senki se nézhessen rá. Meg akarom védeni, de nem vagyok rá képes, nem tudom, hogyan kell csinálni. – Elmegyek a fürdőbe.

És már nincs is mellettem, már a nappaliban van, apámmal beszél, én meg eldőlök az ágyban, vissza a puhaságba. Megnézem a telefonom. 7:24 van. Meglátom az értesítéseket.

Lili azt kérdezi, minden rendben van-e. Aztán látom a nem fogadott Messengerhívást Dávidtól, még tegnap, késő este. Három nem fogadott hívás Anyától, szintén tegnap este. Megnyitom Lilit.

„Mondd, hogy minden rendben, és időben odaért apukád. Dávid szólt, hogy gáz van, ezért felhívtam anyudat. Ugye minden ok??" Emellett még négy hangüzenet, de azokat most nem hallgatom meg. Majd ha egyedül leszek. Gyorsan válaszolok, hogy minden oké, semmi nagy gáz, és hogy köszönöm, majd még írok.

Krisz visszajön a rövidnadrágjában, de póló nincs rajta. Elakad a lélegzetem, ahogy a lila foltjait nézem, és legszívesebben felugranék, elrohannék addig a kurva tyúkfarmig, ahol Álmos lakik, és addig ütném, amíg mozog. De csak ülök csendben, mozdulatlanná dermedve.

– Koszos – mutatja fel a pólóját, összegyűrve a kezében. És persze, hogy koszos, rajta lehet a hányásom, a vére. Végre meg tudok mozdulni, kikecmergek az ágyból, és kiveszem a fiókból az egyik pólómat. Talán ez a legnagyobb, szürke-kék csíkos.

– Kösz – mondja Krisz, és felveszi. Feszül a karján, a mellkasán. Meg akarom ölelni, hozzá akarok bújni, érezni akarom, hogy minden rendben van vele, velünk. De nem moccanok. Apám a konyhában bögréket pakol, behallatszik a kocogás. Meg különben is, a legutóbbi ölelés is hová juttatott minket. Nem mintha nem tudnám, hogy Álmosék bármi másba is belekötöttek volna.

Krisz közelebb lép, karnyújtásnyira áll meg tőlem.

– Jól vagy? – Bűntudattal a szemében néz rám. Mintha az ő hibája lenne minden, ami történt.

– Teljesen.

– Megnézhetem a hasad? – Szinte súgja, hogy apám meg ne hallja, hogy elvörösödjek, hogy utáljam magam, amiért egy ilyen helyzetben is arra tudok csak gondolni, hogy mi lenne, ha utána hozzám érne, ha még közelebb lépne, ha megsimítaná a hasam, ha... A kurva életbe, Milán, kussoljál!

Felhúzom a pólómat. Krisz felszisszen, pedig a hasam semennyivel sem szebb vagy rondább, mint az ő oldala, épp olyan lila és vörös. Ráadásul nekem csak egy van belőle, neki három nagy folt. Leengedem a pólóm, de Krisz elkapja a jobb kezem, a tenyerébe fogja, és óvatosan végigsimít a belilult öklömön. Átfut rajtam a borzongás, mondanom kellene valamit, bármit, csak megszólalni, de elmúlik a pillanat, Krisz elengedi a kezem, és a szemembe néz.

– Haza kell mennem. Apám biztos, hogy beszélni akar velem.

Elfordul, de elkapom a csukóját. Közelebb húzom, és hagyja magát. Két pillanat múlva újra ott vagyunk, ahol Álmosék előtt abbahagytuk. De most Krisz mind a két karját szorosan körém fonja, belefájdul a hasam, de visszanyelem a sziszegést, nehogy elengedjen. Forró a teste, a nyakamra szuszog.

– Sajnálom – mondom neki, bár fogalmam sincs, mire értem. Talán mindenre, az összes hülyeségre, amit csináltam, amit mondtam, Álmosékra és a nehéz életére.

– Én is sajnálom – súgja vissza. – Köszönöm a pólót.

Aztán elenged, és kisétál a szobából. Elszorul a torkom, mert ez olyan, mint valami búcsú. És ahogy látom a hátát, rajta a feszülő pólómmal, rájövök, hogy nem akarok elbúcsúzni, nem így, nem tőle! Elköszön apámtól, csukódik az ajtó.

Kikapok egy tiszta rövidgatyát meg pólót a fiókomból, és felveszem, a kezembe fogom a telefonom, aztán megindulok. Apám megállít a konyhában, hogy hogy vagyok, minden rendben-e. Két hónappal ezelőtt elszaladtam volna, szartam volna rá, de most megállok. Bólintok, megnyugtatom. Aztán megyek, ki a muskátlik mellé, ahol végre felhívhatom Dávidot.

Hosszan cseng a Messengerhívás, és hangosan dübörög a szívem, mert tudom, ha nem veszi fel, el fog szállni minden elhatározásom, elkezdek majd gondolkodni, mérlegelni, és...

– Mondd – nyögi Dávid, alvástól ragadós a hangja.

– Felkeltettelek? – kérdezem.

– Milán! – Hallom, ahogy felébred. Mintha hangja lenne annak, ahogy tágra nyílik a szeme. – Jól vagy?

– Köszönöm a tegnapit – kezdem, és végig akarom mondani, de Dávid belevág a szavamba.

– Amikor hallottam, hogy belétek kötnek, eléggé...

A szavába kell vágnom, nem akarom végighallgatni, mennyire jó fej volt, mert az volt, de most nem az a fontos.

– Köszönöm, hogy szóltál Lilinek.

– Jól vagy? Minden rendben?

– Minden rendben – sóhajtom, és szerintem hallatszik a hangomon, mennyire nem ez a valóság.

– Ki az a srác? – kérdezi Dávid pár másodpercnyi szünet után.

– Egy barátom – mondom óvatosan.

– Nem barátnak hangzott. – Nem tudom eldönteni, hogy vádló vagy lemondó a hangja, esetleg féltékeny-e.

– Nem kellett volna hallgatóznod.

– Ha kinyomtam volna, szarrá vernek titeket.

– Ez igaz – ismerem be.

Hallgatunk, és zsibbad az öklöm, ahogy tartom a fülemhez a telefont, tompán lüktet a fejem, nem is tudom, hogy kezdjem, hogyan mondjam el azt, ami hetek óta érlelődik bennem. Nagy levegőt veszek, hátha az segít, de mintha Dávid tudná, mit kell kérdeznie.

– Soká jössz vissza? – Reménykedés, most tisztán hallom, és ez elég, hogy végre el tudjak kezdeni őszintén beszélni vele.

– Ha hazaérek, szeretném, ha nem találkoznánk többet.

– Egy suliba járunk.

– Úgy értem este, kettesben.

– Miért? – Megremeg a hangja. Mélyet lélegzek.

– Mert sosem volt igazi az egész. Sosem figyeltél másra, csak magadra. Mindig csak akkor volt rám szükséged, ha szarul érezted magad, és kellett valaki, akivel vigasztalódhatsz.

– Milán...

– És az sosem érdekelt, hogy én mit érzek, hogy ez nekem hogyan esik. És a bolti lopás meg a hamisítás. Amint kiderült, hogy gáz van, egyedül hagytatok. Én vittem el a balhét, és akkor sem érdekelt, nekem ez hogyan esik. Csak hogy te ne bukj meg.

– Te is tudod, hogy ha apám megtudta volna... – kezd mentegetőzni.

– Tudom. De ettől még ez így történt. Kérlek, ne keress többet!

– Milán...

– Szia.

Kinyomom, és újra letiltom Dávidot.