Azt hiszem, erre születtem: becsapkodni a szögeket egy fába. Kész, slussz-passz. A dühömet is ki tudom ereszteni végre, nem kell félni, hogy a nyúlketrec szétesik a kezem között, mert azzal, hogy ütöm, meg is javítom. Oké, leizzadok, és elkínozottan simítom hátra a csapzott hajam, de Krisz mintha elismeréssel nézne rám. Na, szevasz, nem nézted volna ki belőlem, ugye? De azért most mégsem leszek nagyszájú fasz, mert egy órával ezelőtt még be voltam szarva a szegeléstől.

Krisz keresztbe fonja a karját, és felvont szemöldökkel méreget, míg én befújok a pólóm alá a nyakamnál. Szarrá izzadtam magam, pedig még csak nagyjából reggel hét lehet.

– Nagyon jól megy ez neked – jegyzi meg, és egy másik ketrecnek dől, amiben élő, igazi nyúl is van. Éppen füvet rág, ide hallom, de rá se nézek, mert még jobban kiver tőle a víz.

Majdnem kicsúszik a számon egy köszi, de kapcsolok.

– Mit akarsz?

– Semmit.

– Nem hiszek neked – mondom. Minden vonását igyekszem pásztázni. Lassan megvonja a vállát, aprót félrehajtja a fejét, és a cipőjével fűcsomót rugdosva válaszol:

– Be kellene segíteni.

– Mégis mibe?

Összecsücsörödik a szája, aztán elsétál mellettem. Otthagy, bemegy a pajtába.

– Hé, marha jófej vagy. Lelépni a beszélgetés közben – puffogok. Vidéki tuskó. Kellene a segítségem, aztán meg...

– Félsz egyedül? – jelenik meg egy pillanattal később, de a tornacipő helyett most gumicsizma van rajta. Magasra emeli a lábát, hogy tudjon benne járni. Ki kell röhögnöm. Életemben nem láttam még ilyen igazi paraszt gumicsizmát. Micsoda okádék.

Aztán villámcsapásként jövök rá a tervére, és már nem nevetek.

– Nem fogok állatok közé menni! – érem utol.

– Pedig nem bántanának, a társaikat elfogadják.

– Annyira vicces vagy, mondták már?

– Rengetegen.

– Hová viszel?

– Én sehová, jössz magadtól.

Ó, ez igaz. Megtorpanok. Miért is mennék én vele? Nem dolgozni jöttem ingyen a rühes tanyájukra. Sarkon fordulok, és elcaplatok. Jólesik lecsapni a talpam, de minden tele van kurva porral, ami aztán az izzadt karomra tapad, és mire a házhoz érek, csak a hideg zuhany éltet. Hogy lehet ezt kibírni? A homok asszonya ehhez képest kutyafasza.

Elhúzom a szám, mert A homok asszonya anyám egyik kedvenc könyve, ezért a filmet is megnéztük egyszer, kétszer, tízszer. Még a valahányadik Könyvfesztiválon vette meg, és teljesen odáig volt érte. Már akkor se értettem, hogyan lehet megélni egy olyan helyen.

Amikor lenyomom a kilincset, az ajtó kinyílik, de apám sehol. Gondolom, itt a semmi közepén nem divat kulcsra zárni az ajtót. Mindegy, bevetem magam a zuhanyzóba, és míg új életre kelek, fantasztikusan okos tervet agyalok ki.

Reggel fél nyolckor(!) – istenem, előző életemben tizenegyig aludtam! – bekopogok a nagyház ajtaján. Nem nyit ajtót senki, szóval besétálok. Ha nem akarják, hogy bejöjjek, zárják be a kibaszott ajtót.

Tudom, hogy Krisz nincs itt, mert elment elintézni valami mocskos állatot. Nekem amúgy sem ő kell, hanem a konyha. Az előszoba után nyílik az étkező, itt ettem Krisz csodás túróstésztás ünnepi vacsoráját. Cukorral, te gyökér?!

Undorító.

Aztán jobbra fordulok, és megtalálom a konyhát. A hűtőhöz lépek, de giccses mágneseken kívül nincsen rajta semmilyen felirat. Kihúzok két fiókot, az egyikben evőeszközök, a másikban konyharuhák. Nem járok sikerrel. Visszaindulok a bejárat felé, de ekkor meglátom a lépcsőt.

Panni. Panni lehet, hogy tudna nekem segíteni. Fogadok, őt hagyják aludni tizenegyig! Az emeleti lépcső előtt egy pillanatra megtorpanok, lerúgom a cipőmet, aztán fellendülök rajta. Mit veszíthetek, ha rájönnek, hogy mocsok mód betörtem a házukba? Ha kibasznak innen, mehetek haza anyámhoz. Az lenne a tökéletes büntetés.

Odafent folyosó, aminek a túloldalán hatalmas ablak ontja a fényt. Az első ajtó, tőlem jobbra, nyitva áll. Fél milliszekundum elég, máris látom a tüll- és csillámtengerből, hogy ez Panni szobája. Elindulok a következő ajtóhoz, de azon éppen a kislány lép ki, kezében az öccsével, akinek már nem emlékszem a nevére.

– Jaj, de jó, hogy jössz! – Azzal a kezembe adja a gyereket, akit fogalmam sincsen, hogyan kellene fogni, így csak eltartom magamtól. A dundi fejű kiskölyök erre felkacag, majd a kezemre köp egy adag nyálat. – Lehoznád a lépcsőn?

És lerohan, dobogva minden fokon, én meg sóhajtva követem. Hogyan is hihettem, hogy kiakadnak, ha engedély nélkül bejövök a házukba!? Hiszen ezek nem normális emberek.

Pannit a konyhában érem utol, üveges babakaját vesz elő egy szekrényből, meg kiskanalat.

– Ültesd az etetőszékbe! – mutat a fehér négylábú szörnyetegre, amiben a kiskölyök már a vacsorakor is ült. Amennyire egyszerűnek hangzik, annyira bonyolult, mert a gyerek folyton kirúgja a lábait.

– Na, hát nem vagy éhes?

Erre csak rám köp egy újabb adag nyálat, de nem hajlandó behajlítani a térdét. Végül valahogy csak lebirkózom, és sikeresen belecsatolom a székbe. Jobban leizzadtam, mint a szegelésben. Azt hiszem, a napi tíz zuhanyzás lesz ezek után az átlag.

– Kösz – mondja Panni, ahogy leül a gyerekkel szemben, és lecsavarja a babakaja kupakját. – Egyre nehezebb, alig bírom már lecipelni a lépcsőn.

– Nem tud lejönni maga?

– Még nem tud járni – mondja felháborodva.

– Mennyi idős?

– Tizenhárom hónapos.

Fingom sincs, miért kell hónapokkal dobálózni. Szóval kábé egy éves. Én meg borzalmasan rossz vagyok a kisbabák korának meghatározásában, úgy látszik.

Panni végre beletuszkol a gyerekbe egy kanál kaját, mire az megnyugszik, abbahagyja a kapálózást, és mint a gép: tát és nyel.

– Hol van anyukád? – kérdezem, mert Panni túl nagy rutinnal eteti az öccsét.

– Alszik – mondja. Nyugodt a hangja.

De azért én sem vagyok síkhülye, tudom, hogy valami nem oké az anyjával. Timivel. Mindegy, nem oknyomozok most, mert fontosabb dolgom van: megszerezni a wifikódot. Csak nem ronthatok ajtóstul a házba. Főleg azután nem, hogy már átkutattam a konyhájukat. Úgyhogy egy kis bájcsevejt kezdeményezek. Egy tízévessel.

– Hány éves a bátyád?

– Krisz? Tizenhat.

A picsába, ezzel elbuktam az ötletet, hogy majd ő vesz nekem cigit. Nem mintha hajlandónak tűnne rá, de mindenkit meg lehet valamivel zsarolni. De ha nincs tizennyolc, akkor mindegy.

– Mesélsz nekem a farmról?

Panni rám sandít, miközben újabb kanálnyi pürét tol az öccse szájába.

– Miért?

– Csak érdekel – vonok vállat.

– Krisz nagyon szereti az állatokat. Ha nem találod sehol, akkor a rackajuhoknál lesz. Szerintem a lovakat szereti legkevésbé, mégis azokkal kell a legtöbbet foglalkoznia.

Vajon mi baja Krisznek a lovakkal? Mondjuk megértem, bitang nagy dögök.

– Azt kértem, a farmról beszélj.

– Krisz is hozzá tartozik.

Felsóhajtok. Tényleg nemtom, minek állok le tízévesekkel.

– Engem nem érdekel a bátyád.

– Pedig szerintem nagyon magányos. És ha nem lennél ekkora pöcsfej, még örülne is neki, hogy valaki vele egykorú jött a tanyára.

Na, ez már sokkal hasznosabb infó. Ha Krisz ennyire vágyik valaki barátságára, lehet, hogy képes lenne megtenni dolgokat cserébe. Mondjuk rávenni az apját, hogy tegyen ki innen, vagy mit tudom én. Kár, hogy egyáltalán nem akarok a barátja lenni, még érdekből sem.

Elnézem, ahogy a kanál szélével Panni leszedi a kifolyt babakaját, és visszateszi az öccse szájába. Kaparni kezd a torkom.

– És te nem vagy magányos?

– Nem annyira. Még két hétig van suli. Nekem vannak ott barátaim.

– Krisznek nincsenek?

– Hát nem szokott átjönni senki, és nem is emlegeti őket – von vállat.

– Mondjuk megértem – mormogom. – Még egy kedves szava se volt hozzám.

Panni megforgatja a szemét, aztán csendben eteti tovább a gyereket.

– Akkor hétfőn nem lesztek itt, hanem suliba mentek?

– Aha.

Fura, valamiért el is felejtettem, hogy a ki nem buktatottak még két hétig suliba járnak. És ha suliba járnak, az azt jelenti, kijutnak a tanyáról. Például dohányboltba. Vagy piáért, vagy bárhová.

Panni gügyögve eteti az öccsét. Úgy bizsereg bennem a kérdés, mint földben a rügy. Na, máris kezd rossz hatással lenni rám a természet. Hányinger. Inkább csak kibököm:

– Figyelj csak, nem tudod véletlenül a wifitek kódját?

– Nem.

– Nincs telefonod?

– De van, apa állította be rajta a wifit. Ahogy a gyerekzárat is. Minden olyan videót kiszűr, amiben csókolózás lenne. Hihetetlenül béna.

– Az én telefonomon nincs gyerekzár, viszont vannak csókolózós videók – vigyorgok rá, mert még őt is meg lehetne valamivel vesztegetni. De erre a mondatomra csak nagy szemeket mereszt. Azonnal tudom, hogy elbasztam. Egy gyökér vagyok, akit nem kéne gyerekek közelébe engedni. Fogadok, megint az lesz az első, hogy szalad, és elmondja az apjának. – Nem úgy értem... Csak ne mondd el senkinek, hogy ezt mondtam – könyörgök.

– Egy feltétellel. Segítesz pelenkát cserélni.

Hát így történik, hogy a kanapén ülök Panni mellett majdnem egy órán át, mire az öccse végre hajlandó telekakálni a pelust. Ha ezt elmesélném Atinak meg Bazsinak, halálra szívatnának vele. Dávid csak a sötétben, két lihegés között súgná a számra, hogy nem hitte volna, hogy ezt is megteszem érte.

Mert érte teszem, nem igaz? Azért olyan fontos a wifikód, hogy ha egyszer ír, azt lássam. Hogy mindenképpen tudjak válaszolni.

Azért olyan fontos a cigi, mert Dávid hiányát akarom vele betölteni.

Olyan vagyok, mint az a félig leszakadt kerítés, amit lerúgtam. Vajon meddig kell várnom valakire, aki végre engem is odaszegel a helyemre?

*

Ma már másodszorra zuhanyozok. Valószínűleg örök életemre traumatizált a babakaki látványa. Apám a bejárati ajtót veri ököllel, amikor kilépek a fürdőből.

– Bocs – nyitom ki a zárat, amit reflexből ráfordítottam magam után. – Csak nem akartam, hogy megtámadjanak zuhanyzás közben.

– Itt senki sem fog bántani.

Nem vagyok ebben olyan biztos. Nem bízom Panniban, ha elmondja az apjának, mit mondtam, még félre is érthetik. Halott ember meg nem szeretnék lenni. Ezt persze nem mondom el apámnak.

– Azért jó lenne, ha bezárnánk. Legalább amikor nem vagyunk itt.

– Felőlem – von apám vállat. – Majd a muskátliládába rakjuk a kulcsot.

Megrázom a fejem. Nincsen erre energiám. Tíz óra van, mégis már ma annyi minden történt velem, ami három napra elég lenne.

Miután felöltözök, kiállok a ház elé elszívni egy szál cigit, amikor visszaérek, apám vidoran szólal meg a kanapéról:

– Nem tartanak örökké a készleteid, ha elfogy a cigid, mihez kezdesz?

– Majd szerzek.

– Hm – feleli nagy bölcsen, és a lábát kinyújtóztatva nagyot sóhajt. – Erről jut eszembe, be kéne ugrani boltba. Van kedved eljönni velem? Vehetnék neked valamit, ha gondolod.

Felcsillan a szemem, még nem is mondok semmit, de apám letöri a lelkesedésem:

– Cigit és piát nem.

– És hová mennénk?

– Ide a városba. Huszonöt perc kocsival, van ott egy Tesco. Segíthetnél feltölteni a hűtőt olyannal, amiket szeretsz. Na?

Bólintok. Az unalmas semmittevésnél ez is jobb. Apa-fia bonding program. Anyám de büszke lenne ránk. Meg is nézem a telefont, de anyám nem írt semmit. El sem hiszem, hogyan bírja megállni, hogy nem ír vagy hívogat félóránként. Biztos, hogy apámmal kötöttek valami megállapodást.

A kocsiban bedugom a fülembe a fülhallgatót, nehogy beszélgetni kelljen. Az a huszonöt perc csak hét szám, hamar vége.

– Na, gyere – mondja apám, amikor kiszállunk a kocsiból. – Van valami, amit mindenképp meg akarsz venni?

– Van – bólintok. – Kezdjünk a drogéria részen.

Apám semmit sem sejtve bólint. Nem tusfürdő kell, hanem körömlakk. Apám a bevásárlókocsit maga előtt tolva követ. Túl hangosan zörög, idegesít. Gyűlik az ideg a gyomromban, de nem foglalkozom vele. Rosszabb dolgokat is csináltam már. Mondjuk ez most elég para. Mert ha apám is kiakad, akkor egyetlen szülőm se marad, aki támogatni tudna.

Idegesen megtorpanok a sprék mellett, gyáván megnézek párat, aztán hátra pillantok apámra a vállam felett. Éppen a telefonján néz valamit. Megtehetném, hogy csak lekapom a körömlakkot, és beleteszem a kocsiba, talán észre se venné, de annak mi értelme lenne?

Aztán torkot köszörülök. Micsoda beszari pöcs vagyok, ennyit nem tétováztam annál a vodkánál sem. Úgyhogy megteszem a maradék néhány lépést a körömlakkos polcig, és még meg is szólalok:

– Asszem, sprém még van – mondom, hogy apám rám figyeljen. – A körömlakkjaimat viszont otthon hagytam.

Nem nézek hátra, csak leveszek egy feketét, mert a fekete az alap. A kocsihoz fordulok, hogy beletegyem.

– Vehetsz többet is – mondja, semmit nem látok az arcán, se döbbenet, se undor. Sőt, visszafordul a telefonjához. Talán anyámnak ír, hogy tényleg lakkozom-e a körmöm.

Leveszek egy átlátszó lakkot, meg egy lilát és egy narancssárgát.

– Nekem ez a piros tetszik a legjobban – lép mellém, és a kezébe fog egy full csillámlós vörös lakkot.

– Túl buzis – húzom az orrom. Apám szája széle megrezzen, mire akaratomon kívül vigyorodom el.

– Ha neked nem kell, majd megveszem magamnak – mondja, és berakja a kocsiba. – Kész vagy?

– Még egyet. Fehér, világoskék vagy zöld? – nézek rá.

– Hozd mindet – von vállat, és közben megfordul a kocsival.

Engedelmeskedem, aztán egy adag vattakorongot, meg egy lemosót is felmarkolok.

Utána már csak kaját vásárolunk. Húst, tejet, vizet. Apám nyaggat, hogy mondjam meg, miket szeretek. Veszünk mirelit pizzát, halrudacskát, jégkrémet, cikcakkos hasábkrumplit, sárgadinnyét, minden szart, amire rámutatok.

Aztán a ruháknál apám ragaszkodik hozzá, hogy megnézzem, van-e valami, ami tetszik. Mindenképpen akar velem vetetni egy inget, mire bevallom, hogy amúgy hoztam. Erre csak felsóhajt, és otthagy. Fizetünk.

A hazaút is éppolyan hosszú, de most nem tudok zenét hallgatni. Bámulom a tájat, az elfogyó város után a végtelen mezőket.

– Másnak képzeltelek – szólalok meg, bele a kurvanagy csendbe.

– Én is. Okosabbnak hittelek. Olyannak, aki nem szabotálja a saját életét.

Aztán hallgatunk. Legbelül éget a harag, de valahogy nem ugyanazzal az izzással. Mégiscsak egy puhapöcs vagyok, aki apuci szeretetére vágyik. És ahogy erre rájövök, még jobban utálom apámat is, magamat is, meg az egész tanyát is.

*

Kezd kilátástalan lenni minden. Három szál cigim maradt, ebből most szívok el egyet. De a mobilnettel sem jobb a helyzet. Mivel anyám nem hajlandó segíteni, mindjárt elfogy a netem. Pedig semmit se csináltam a maradék egy gigámmal. Csak megnéztem az Instát, a Tiktokot, ráírtam Lilire, meg egy-két osztálytársra, nehogy azt higgyék, becsicskított anyám, és végleg eltűntem.

Lilivel hosszabban is írtunk egymásnak. Megígérte, hogy ha visszamegyek szeptemberben, akkor is lóghatok majd velük a szünetekben, nem baj, ha más osztályba kerülök. Aztán persze lehet, kedvem sem lesz közéjük menni. Mert az a három gyökér, élén Dáviddal, nem tud egy kurva üzenetet sem írni. Egyikük se bukott, csak én. Csak én voltam ekkora barom, hogy azt hittem, ha elhallgatom a lógást, mindent megúszhatok.

Dávid még mindig nem írt. Rúgom a port, és szívom az ízét-illatát. Nem értem, attól, hogy elbasztam, miért kell lepattintani. Miért nem lehet válaszolni az üzeneteimre?

Különösen ő, mert én azt hittem, több van köztünk. Több, mint szimpla barátság, de eszerint még a barátságnál is kevesebb volt.

A másik irányba indulok el, hogy kelljen valamire figyelnem. Ez a tanya, mint valami útvesztő. Mellettem kecskék. Borzalmasan bámulnak a fura szemükkel. És a csaj a vacsoráról, talán Viki, éppen egy kecskét simogat, miközben mellé hajol, és a lábát nézi. Aztán felemeli a fejét, észrevesz, és felém integet, de én csak megyek tovább.

Messzebb van egy birkakarám. Fekete és fehér bárányok bégetnek, miközben szénát rágnak. A két másik munkás egy közeli istállóban fémállványokat állít fel. Apám is előkerül, a szél felém sodorja a hangjukat, azt kiabálják egymásnak, hogy reggel öt, én pedig hirtelen kurvára fáradtnak érzem magam.

Elkanyarodom a karám végén, hogy ne lássanak meg. De akkor meg Kriszbe botlom. Bent ül a karám közepében, és valami másféle bárányokat simogat. Vagy mik ezek? Csavart szarvuk van, fehérek, és harapósnak tűnnek.

Amikor észreveszem, azonnal bánom, hogy nem festettem ki a körmöm, mert akkor odakönyökölnék, hogy lássa. Csak, hogy bosszanthassam. Mondjuk a bosszantást szerencsére enélkül is megtehetem.

– Ide kellett volna jönnöm segíteni? – kérdezem.

De szerinte annyit se érdemlek meg, hogy felém pillantson. Mocsok. Nem hagyom annyiban.

– Nem félsz, hogy bűzleni fogsz, mint ők? – könyöklök a kerítésre. Elfancsalodik a képe, ahogy újra meghallja a hangomat, én meg máris jobban érzem magam.

– Mit akarsz?

– Még egy elmés visszavágásra se futja? Valami bajod van?

– Aha, az, hogy megjelentél – morogja.

– Na látod, csak sikerült.

Megforgatja a szemét, aztán végre rám néz.

– Mit akarsz? Keressek valami szegelnivalót?

Dühkezelésre tökéletes gyógyszer a szegelés, csak arra nem gondoltam, hogy a tenyerem mennyire nincsen hozzászokva. Már a villát tartani is kínlódás volt az ebédnél. Míg meg nem gyógyul a két vízhólyagom, biztos, hogy nem fogok a kezembe kalapácsot.

– Unatkozom – vonok vállat. – Nem lehet itt csinálni valamit?

– Dehogynem. Vedd fel a gumicsizmát – int fejével a karám bejárata mellett álló gumicsizma felé –, aztán gyere és seperd ki a helyüket!

– Biztos nem – hördülök fel.

– Félsz tőlük? – kérdezi mindenféle ugratás nélkül, és ez még inkább felidegesít.

– Dehogy – fonom karba a kezem.

– Akkor tessék! – áll fel, és a hóna alatt odahoz hozzám egy fehér, mekegő-bégető szőrpamacsot.

– Amúgy ez mi?

– Rackajuh.

– Hm – mondom, mert ettől még mindig nem tudom, hogy a juh az bárány vagy kecske-e.

Felém tartja, én meg megsimítom. Meleg a szőre. Üveggolyónyi kerek szeme van, melyben zöldes árnyalatok keverednek. Széna- és állatszagú lesz a kezem.

– Panni szerint örülsz, hogy itt vagyok – mondom aztán, miután a földre teszi az állatot, aki elszalad.

– És te tíz éves gyerekekre hallgatsz a saját megérzésed helyett?

– És mi van, ha a saját megérzésem is ezt jelzi?

– Akkor rosszul vagy bekötve. – Azzal otthagy, és a szemben lévő kerítés mellől felvesz egy seprűt, és seperni kezd. A bogyókakik ide-oda gurulnak a földön. Krisz hosszú percekig dolgozik szótlanul. Nem értem, miért nem hagyom itt a picsába. Mi dolgom vele?

Amikor leteszi a seprűt, akkor fordítok hátat, és elballagok.

Aztán meghallom a hangját:

– Hé, holnap reggel kéne a segítséged.

Visszafordulok.

– Miért?

– Csak egy kicsit a birkákkal. Hiszen úgysem félsz tőlük.

Aha! Szóval a juh az birka!

– Jó – mondom. Mert biztos, hogy nem ismerem be, hogy ha az életem múlna rajta se mennék be közéjük. – Mikor?

– Majd érted megyek.

Bólintok. Ez a mániája.

Végül is lehet, hogy ha segítek, cserébe hajlandó lesz megadni a wifikódjukat. Az is elér hozzánk. Ha meg szaggatna a Netflix, majd kiülök a kertbe. Mély sóhajjal indulok vissza arra, amerre jöttem.

Rúgom a port, vele néhány böszme nagy követ. Lehajolok az egyikért, poros-koszos barnaság tapad az ujjaimra. A kő melegen simul a kezembe. Eszembe jut az a délután. Bevillannak az elhaladó autók alattunk, meg Dávid cukkolása: Úgysem mered megtenni.

Nem, erre nem akarok gondolni. Tovább lépkedek. A haragot szeretném visszakapni. Sorra veszem nyomorú helyzetem: a rühes tanyát, a netnélküli nomád életet, a cigijeim kevés számát, anyám bíztató arcát, hogy higgyem el, itt minden rendben lesz, apámat három évvel ezelőtt a karácsonyfa mellett, amikor úgy téblábolt nálunk, mint egy műanyag Mikulás, akit véletlenül a lakásban felejtettek. De apám arca után bevillan a körömlakk, és mintha kinyitnának egy szelepet, előszökken a dühöm.

Meglendítem a karom, és teljes erőmből elhajítom a követ, nekipattan a házfalnak. Ez a házfal jelképezi mindazt, amit utálok. Még Krisz is itt alszik, pláne, hogy gyűlölöm minden centiméterét. A harag újra felparázslik bennem, elég a legelső beszélgetésünkre gondolni. Ott az autóban. Micsoda pöcs!

Felveszek egy újabb követ, és azt is eldobom. Elégedettség áraszt el, ahogy nagyot koppan az ereszen. Aztán még egy kő akad a kezembe, és még egy, és még egy. Majd valamelyik sokadik rosszul csúszik ki az izzadt tenyeremből, már érzem, abban a pillanatban, hogy elhajítom.

Becsukom a szemem, amikor felhangzik a csörömpölés. Sikeresen bebasztam a konyhaablakot. Lesápadok pár árnyalatnyit. Csak se Panni, se az öccse ne legyenek odabent. Lefagyva állok, aztán az emeletről egy kócos nő hajol ki az ablakon rózsaszín köntösben.

– Mit csináltál?

– Véletlenül bedobtam az ablakot – mondom.

A nő farkasszemet néz velem, aztán eltűnik az ablakból. Ekkor érkezik meg mellém futva Krisz.

– Mit műveltél?

– Bedobtam az ablakot. De véletlen volt!

Krisz rám se néz, csak eliramodik a ház felé. A lépcsőn megjelenik a kócos-köntösös nő, zseniálisan kikövetkeztetem, hogy ő az anyja. Megölelik egymást, nekem meg összeszorul a torkom.