– Ugye érted, hogy miért történik ez?

Nem válaszolok, csak bámulok ki a szélvédőn.

– Nem büntetés – folytatja, mire felprüszkölök. – Csak elfáradtam, és neked is jót fog tenni. Már átbeszéltük.

Aha. Átbeszéltük. Meghozta a döntést, én meg idomultam hozzá. Megszoksz vagy megszöksz. Mintha ő soha nem hibázott volna, egy kibaszott szent az anyám! Olyannyira szent, hogy azonnal lepasszol hónapokra, pedig csak egy kicsit elcsesztem a dolgokat. Hányni tudnék tőle is, mindentől.

Megnézem a telefonom, de Dávid még mindig nem válaszolt. Még két hét lenne hátra a suliból, de én az anyám mellett rohadok a kocsiban, a cuccaim bőröndben, Dávid valószínűleg Atival és Bazsival lóg valahol, és egyiküket sem érdeklem. Mindenki le akar koptatni magáról. Undorító ragacs vagyok, madárkaki. Vagy az éjjeli buli után a buszmegállóban felejtett hányásfolt.

– Tudom, hogy izgulsz, hogy milyen lesz apáddal, de hidd el...

– Hagyjál már – mondom, aztán inkább a fülembe dugom a fülhallgatót. Hagyjon békén. Kínkeservesen hosszú az út az alföld közepéig. Apám a világ végére költözött, minél messzebb tőlünk. Én nem akarnék menekülni, de visznek.

Megrezzen a telefonom. Csak a horgászós játékom jelez. Le fogom törölni a picsába, legszívesebben kibasznám a telefont az ablakon. Törjön az üveg, anyám visítson, rám pedig záporozzon a sok szilánk, akkor talán éreznék valami mást is, mint ezt a kurva haragot. Üvöltős metált keresek zenének, az segít mérgesnek maradni, mert félek, ha a méreg eltűnik, nem marad semmi.

– Te is homofób vagy? – Ez az első kérdésem apámhoz, miután kiszállok a kocsiból. Karácsony óta nem láttam. Nem nagyon változott, de talán lett néhány ősz hajszála. Felhúzza a szemöldökét, ami olyan, mint az enyém, és jelen pillanatban utálom, hogy bármiben hasonlítunk.

Apám nem válaszol, megvárja, míg anyám is kimászik a kocsiból. Megint elkap a hányinger, ahogyan megölelik egymást, megjátsszák előttem, hogy mennyire nagy a szeretet. Na, persze!

Zsebre dugom a kezem és elsétálok. Anyám utánam kiált, de nem érdekel. Úgysem fognak utánam jönni, nekem meg kell a csend, túl sok volt ez a négy óra a kocsiban. Aztán meg elveszni sem fogok, itt a világ végére is ellátni. Karámok, földút, legyek, gaz- és állatszag. Apám dolgozhatna valami csokigyárban, de ehelyett egy tanyára menekült anyám elől. Mondjuk, az állatok mindenképpen jobb társaság, mint ő.

Fakerítés mellett sétálok el, pajták között, meg hogy a faszba hívják az olyan kerítéseket, amibe áramot vezetnek? Mindenhol az pattog, és kedvet érzek kipróbálni, mennyire fájna, ha rámarkolnék, de nem vagyok akkora balfasz, hogy megtegyem. Még meghalok itt a világ végén, és senki se talál rám. Anyám hogy zokogna a temetésemen! „Testét felették a disznók," mondaná a pap, Lili is sírna, Dávid meg két sírral arrébb ülne egy kereszten, és cigizne. A gondolattól rá kell gyújtanom.

Fogalmam sincsen, hogyan fogok cigit szerezni az elkövetkezendő hónapban. Még jó, hogy mindjárt tizennyolc leszek. Bazsi már betöltötte, otthon ő látott el minket mindennel. De találok-e itt valakit, aki kisegít és nem köp be apámnak? Tudom, mit terveznek, majd itt jön a csodás változás, majd a munka, a felelősség megkomolyít. Ekkora hűhót egy kis bukás miatt, az eszem eldobom. Pedig apám is megbukott elsőben, mégis rendes ember lett belőle. Lelépett, de legalább dolgozik, nem?

Baszki, egyszer tudnám kikapcsolni az agyam. Hosszúakat lépek, mélyre szívom a füstöt. Elsétálok egy pajta előtt, ami csurig van kerek szénahalmokkal. Egyetlen ember sincsen sehol, kihalt egy tanya ez, mondjuk, ki akar manapság itt dolgozni. Még lehet, net sincsen. Elő is kapom a telefonom, miközben elpöckölöm a csikket. Hát persze, térerő alig. Micsoda egy kurva nyár lesz ez!

Aztán ahogy felnézek, egy szőke szeplős gyerekarc bámul rám. Összerezzenek. A kislány, mint egy mérges pulyka csak fújja fel magát, majd rám vicsorog:

– Te hülye vagy? – Felkapja az eldobott csikkemet, és felém tartja. – Le akarod égetni a fél világot? Beárullak apának, hogy megint valami idiótát küldtek.

Hátát fordít, és elrohan a pajta mögé. Mire észbe kapok, és mondhatnék bármit, már eltűnt. Mintha csak képzeltem volna. Megvonom a vállam, aztán sétálok tovább. Idegesítő kisgyerekek már vannak. Minden egyre és egyre borzalmasabb.

Néhány lépés után meglátok egy fakarámot, állatok sehol, szerencsére. Az egyik oldalon a keresztben felrakott falécet elengedték a szegek, csak úgy van a levegőben. Előbb lendül a lábam, mint hogy gondolkodnék, irtóra jól esik lerúgni. A léc túl vékony, eltörik, és messzire repül a fele. A másik fele pedig csak lóg a semmiben, töredezett széllel, reménytelenül. Már senki sem fogja visszaszegelni. Hosszan bámulom, aztán felriaszt egy kiáltás:

– Hé!

A pajta mögül egy alak indul felém, engem meg az ösztönöm azonnal menekülésre biztat. Mint Dávidékkal, ha jönnek, hogy hé, akkor rohanni kell. Alapszabály.

Kifulladva futok, megkerülöm a karámot. A fasor után újabb pajták állnak, majd egy óriási tér a tyúkoknak, újabb fák és mögöttük végre egy ház, ami egészen normálisan néz ki. Hátrafordulok, de nem követ senki. Még néhány méter, és meglátom a bőröndöm egy kisebb, egyszintes, fehérfalú ház küszöbén. Még muskátlik is vannak az ablakban, beszarok. Ez lesz az otthonom, amit apámmal osztok meg az elkövetkező három hónapban. Már most utálom.

Azonnal meghallom Anya és Apa hangját, amint belépek, a kedvenc témájukról beszélnek:

– ...aztán beismerte, hogy a haverjaival miket csináltak! Nem elég a lógás, meg hogy eltűntette a kiértesítőt a suliból, és hogy hamis igazolásokat írt. Még be is kellett mennem abba a boltba. Ha a tulaj nem lett volna jófej, tárgyaláson ülnénk, vagy nem is tudom, hol – sóhajt anyám.

Kereken egy hete minden nap meghallgatom ez a műsort. Persze, hogy elő kell adnia itt is élőben. Pedig biztos, hogy már a telefonban is lenyomta.

– Nem vonták meg a családit?

– Az csak ötven igazolatlan óra után van. Ő meg huszonegyet szedett össze. Három nap lógás. Egy levelet küldtek postán, azt meg eltűntette, mire hazaértem.

– És beszéltél vele, hogy miért csinálta?

– Mégis mit gondolsz, miért? – csattan fel anyám. Mert ő csak így tud beszélni, ha rólam van szó. Már a létezésem is idegesíti. – Mert belerángatták azok a kölykök. Már óvodában is mindig a legvadabb gyerekek után ment, nem emlékszel? Most is ezt kellett csinálnia.

Minden szava, mint egy arculcsapás. Nem tudja, hogy Dáviddal együtt vagyunk. Voltunk. Nemtom, minek lehet nevezni azt a néhány sötétben elcsókolt sietős csókot meg matatást a gatyában. Ati és Bazsi se tudta, senki se tudta. Jó volt így.

– Elég nagy már – jegyzi meg apám. Biztosan arra érti, hogy nem kellett volna a „kölykökkel" mennem. Mintha ez ilyen egyszerű lenne.

Megnézem a telefonom. Péntek van, lassan három, ilyenkor jönnénk ki a suliból, mennénk a parkba, most, hogy jó idő van. Csak beszélgetnénk. Mert majdnem mindent elmondhattam nekik, és majdnem mindent elmondtak nekem. Aztán este már csak Dáviddal maradtunk ketten. Mindig annyira vártam, néha volt kedve, és akkor kedves volt, máskor meg nem, és elhajtott, sose beszéltük meg, de jó volt így.

– Mondtam már, hogy semmit sem értesz – lépek elő az ajtó mellől a kis konyhába. – A barátaimról beszélsz. – Elcsuklik a hangom, mert ezek a barátok egy hete felém sem néztek, rám sem írtak, mégis muszáj megvédenem őket. Legalább magamnak, hogy kevésbé fájjon az árulás.

– Az ilyenek nem barátok, Milán. Még mindig nem érted?

Dehogynem értem. Tudom, hogy igaza van, de hogy vallhatnám be pont most, amikor lepasszol apámnak. Nem akarom, hogy azt higgye, félek, hogy azt higgye, hiányozni fog, hogy azt higgye, nem akarok itt lenni. Nekem minden teljesen jó lesz. Úgyse csinálok majd semmit. Három hónap pihenés.

– Kérsz spagettit? – szólal meg Apa. Amolyan „megmentelek, ne aggódj" szemmel néz rám, amitől felkavarodik a gyomrom. Sose fogok vele haverkodni.

– Nem, kösz – mondom, pedig kilyukad a gyomrom. Ma még nem is ettem.

– Akkor hozd be a bőröndödet – mondja apám, és elfordul.

Boldogan hagyom ott őket, és beülök anyám kocsijába. Biztonságos hely. Nem bírom tovább, megnyitom a csetet, és ráírok Dávidra.

„Ideértem apámhoz. Fos az egész hely."

Aztán begépelem, hogy hiányzol, de visszatörlöm. Ilyeneket sosem mondtunk egymásnak. Ha választ szeretnék kapni, mást kell írnom.

„Mi van a suliban? Remélem, megnyuvadtok az év végi felelés közben, míg én itt süttetem a hasam XD"

Elküldöm. Nem a legjobb, de elég közvetlen, és szerencsére nem érződik belőle, hogy minden mennyire ótvarul el van baszva az életemben.

Az agyam megint bepörög, újra és újra ugyanazokat futja végig. Eszembe jut apám felhúzott szemöldöke, amikor megkérdeztem, ő is homofób-e. Sosem derült ki, hogy Anya elmondta-e neki, miután előbújtam. De biztosan, már hallom is a hangján, hogy „És akkor azt mondta, hogy a fiúkat szereti. Hát sose fog nekem adni egy unokát! Mennyire veszélyes, majd biztos AIDS-es lesz, jaj Istenem, csak a Mama meg ne tudja, ki fogja tagadni," és így tovább, és így tovább. Mondjuk az igaz, hogy nekem ezeket nem mondta, nekem semmit se mondott, csak egyet bólintott. Úgy képzelem, azért, mert: „Nem mertem kinyitni a számat, nehogy odahányjak az asztalra."

Asszem, ott csesződött el minden. Korábban se volt álomutazás, de onnantól roncsderbi lett. Mert ezután a bólintás után sose került szóba, anyám se hozta fel, nekem meg főleg nem volt kedvem. Úgy tettünk, mintha nem változott volna semmi, mintha nem mondtam volna el a legfontosabb dolgok egyikét magamról. És mivel ez ilyen szarul ment, eléggé kiakadtam. Akkor jöttek a képbe Dávidék, és a többi már történelem. Azóta anyám egyszer próbálkozott, de otthagytam. Késő bánat.

Úgy kezelnek, mint valami gyilkos bűnözőt, pedig csak három napot lógtunk el: és mindhárom nap Bazsi levezetett a Balatonig reggel, aztán este vissza. Előtte meg néhányszor behamisítottuk az orvosi igazolást. Anyám mindig engedte, hogy én töltsem fel az E-krétába, fogalma se volt, mi történik. Bazsi apja meg mindig adott, ha megkértük. Nem mondom, hogy angyalok voltunk, de nem raboltunk bankot, nem öltünk meg senkit. Jó, ott az a bolti ügy...

Kivágódik az ajtó a túloldalon, összerezzenek. Egy vadidegen alak ül be mellém. Korombeli fiú. Haja majdhogynem kopaszra nyírva, az a féle frizura, amit tizenkét éveseknek vágnak, amikor nyolc millis borotvával végigszántanak a hajukon ész nélkül. Barna szeme mérgesen mered rám, izmos a karja, és egyáltalán nem mosolyog.

– Mégis mit gondolsz, ki vagy te?

– Zillich Milán, az apám itt dolgozik – mondom védekezőn. Itt mindenki futóbolond?

– És ez feljogosít arra, hogy rongálj, és mindent megpróbálj tönkretenni?

Apró résre szűkül a barna szeme. Kinézem belőle, hogy nekem jön, ezért hazudok.

– Én nem csináltam semmit.

Dühösen hátra vágja magát az ülésben. Eskü, félek tőle.

– Akkor nem miattad kell holnap megszegelnem a hátsó karám egyik lécét, mi? És nem is te próbáltad felgyújtani a szalmatároló pajtát, igaz?

– Az csak véletlen volt!

– Az ittléted lehetne véletlen. Menj haza! – Ő az első ember, aki végre azt mondja, amit hallani akarok. Válaszra nyitom a szám, bár azt se tudom, mit kéne mondanom. A fiú megelőz. – Nem akarlak meglátni sem az állatok, sem a karámok közelében. És szokj le a cigiről! – veti oda, majd kicsapja az ajtót, és felpattan az ülésről.

– Várj, hogy hívnak? – szólok utána, mert valahogy hívnom kell a fejemben.

De nem méltat válaszra, csak elsiet, el az apám által ültetett muskátlik mellett. Akkor marad Futóbolond. Behúzom a rejtélyes fenyegetőm után az ajtót, és csekkolom a telefonom: semmi. Dávid még csak nem is látta az üzenetet.

Bekapcsolom a telefonomon a zenét, behunyom a szemem, és hátradőlök. Még egy kicsit azt kell játszanom, hogy minden rendben. Hogy anyám nem passzol le, hogy apám nem fogad be, hogy nem kell vezekelnem semmiségekért, hogy nem kell a világvégén rohadnom. Szépen lassan elsodródom.

Ajtócsapódásra ébredek. Anyám száll be mellém, és első gondolatom az, hogy mégsem hagy itt, csak látogatni voltunk. A térdemre simítja a kezét, és szomorkásnak tűnő mosollyal fordul felém, míg én kinyújtózom, és kikapcsolom a zenét.

– Tudom, hogy jó lesz neked ez. Lehet, hogy most utálod, de apád mindent meg fog tenni, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Ahogy én is mindent megteszek, ami tőlem telik.

Kinézek az ablakon. Nem akarok veszekedni, csak hallgatom csendben a hazugságait.

– Nehéz éved volt, sok minden történt. Még egy valamiről beszélni szeretnék veled, mielőtt elmegyek. Amikor a múltkor előbújtál...

– Szeptemberben volt, Anya. Majdnem egy éve.

– Az mindegy! – Megfeszül, mintha valami rosszat mondtam volna, holott ő az, aki sosem figyel a fontos részletekre. – Szóval amikor előbújtál, talán nem a legjobban reagáltam.

– Hagyjad. Mindegy. Minden rendben, tényleg – fordulok felé, mert nem akarom ezt hallgatni tovább.

– Csak szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek.

Összeszorítom a számat, és bólogatok. Hát persze, de a három hónap egyedüllétet jobban szereti. Nem tudok válaszolni, mert valami szúrja a szemem, és kibaszottul nem fogok bőgni, mint kisovis az első napon, amikor anyuci otthagyja. Majdnem felnőtt vagyok!

Apám mellettem áll, amikor anyám elhajt. Porzik mögötte a földút, és a szél elfújja minden reményemet. Apám játékosan nekem dől a vállával:

– Jól megleszünk, én tudom. – Reménykedő hangja mögött minden csupa félelem. Fogalma sincsen, mit fog velem kezdeni. Sosem töltöttük együtt két napnál több időt. Ráadásul ő szokott jönni hozzánk. Alszik a kanapén, beszélgetnek Anyával, néha kérdezget, én válaszolgatok, és már megy is haza. De ez más, és igazából én is félek. Be sem akarok menni a házba.

– Amúgy jó is, hogy nem ettél. Legalább van hely a gyomrodban. Hatra Csetneyék várnak minket vacsorára, szeretnének megismerni.

– Csetneyék? – bámulok fel rá. Egy jó fejjel még mindig magasabb nálam.

– A tulajdonosok. Csetney-farm, nem rémlik?

Nem, nem rémlik. Én csak azt tudtam, hogy apám az ördög fasza után kettővel lakik.

– Körbevezesselek?

Megrázom a fejem. Rápillantok, és látom, hogy biggyed az ajka. Elkedvetlenítettem. Hát, bocsi apuci, de nem leszek a haverod.

– Akkor majd holnap? Most meg megmutatom a kanapét, ahol aludni fogsz, gyere.

Hosszú és magabiztos léptekkel gyalogol el mellőlem, felkapja a bőröndömet, és becibálja a házba. Egy mély sóhaj után követem.

– Kicsit hirtelen jött az érkezésed, és nem tudtam mindenre felkészülni, de jól megleszünk – beszél hátra.

Mintha attól, hogy sokat mondogatja, valósággá válhatna. Amikor utolérem, a tévé előtti kanapéra mutat. Jó, biztos nem lesz kényelmes, de legalább hajnal kettőig tévézhetek, még az is lehet, találok valami tűrhető pornót. Mondjuk melegpornóra úgyis nulla az esély, de hátha.

– Kábeltévé az nincsen – mosolyog rám, aztán jól hátba is ver, mintha tudná, mire gondoltam.

– Nem baj, van laptopom.

– Akkor jó. A wifi-jelszó kint van a hűtőn – bök a konyha felé.

Hála égnek, végre valami jó hír! De nem rohanok azonnal. A mobilnetem még bírja, és amúgy is, Dávid úgyse válaszolt.

Apám leül a kanapéra, és megpaskolja maga mellett, mire kénytelen-kelletlen én is levágódok mellé. Csendben nézzük a képernyőt, én pedig engedem a gondolataimnak, hogy újra ugyanazokat az utakat járják végig.

– Nem pakolod ki a ruháidat? – ránt vissza apám hangja a valóságba.

– Majd.

Nem akarok kipakolni, mert azzal véglegessé válik az ittmaradásom. Hátha anyámnak annyira fogok hiányozni pár nap után, hogy megjelenik, akkor pedig elég lesz csak felkapni a cuccom, és mehetünk is vissza Pestre.

– Ahogy gondolod. A szekrényben két polcot szabaddá tettem neked.

– Kösz.

Bólint, látom a szemem sarkából, de nem fordulok felé. Furcsák vagyunk egymás mellett, két idegen, akik egy helyre menekültek a vihar elől.

Utálok itt lenni.

– Körbenézek a környéken – állok fel.

– Rendben, de hatra érj haza – szól utánam, én pedig válasz nélkül lépek ki a házból.

Haza. Micsoda nagy szavak, mintha ez a putri hely valaha is az otthonommá válhatna. Előkeresem a cigimet és rágyújtok, ahogy a fal mellett hátrafelé sétálok. Valami zugban reménykedem, hátha találok egy elhagyott fészert, ahol békében elszívhatom az egészségügyi adagomat, és ezért nem rontanak rám vadidegen félbolondok.

De tévedek, mert ahogy a ház mögé érek, egy nagy nyitott terület fogad, kövezett úttal, sziklakerttel, pici halastóval, mögötte meg ott van minden, amit utálok: egy nagy istálló, amiben sorban állnak a lovak. Nem messze egymásra rakott ketrecek előtt nyulak ugrándoznak. Utálom a nyulakat, a frász tör rám a vörös szemüktől, meg a folyton szimatoló orruktól. A távolban látok még birkákat, kecséket is. Minden irtó hangos és büdös. Tőlem balra a nagy ház, tornáccal, asztalokkal. Az egyik fán hinta lóg, messzebb egy felfújható medence áll a füvön.

Aztán a semmiből ront felém egy hatalmas dög, ugat és hörög, folyik a nyála, ahogy rám ugrik, és le akar dönteni a lábamról.

– Medve! – sipítja egy éles kislányhang. – Ja, megint te vagy az?

A kutyától alig látok, de biztosra veszem, ez ugyanaz a kislány, akivel ma már találkoztam. És a hanghordozásából érzem, hogy esze ágában sincs segíteni, pedig már az alsógatyámig átáztam a kutyanyáltól.

– Leszednéd rólam? – hörgöm, miközben a dög éppen pofon nyal.

– Megint cigiztél? – kérdezi feddőn, nekem meg eszembe jut, hogy már sehol sincs a cigim, pánikomban elejtettem. Elpazaroltam egy szálat a kevés közül, ami még megmaradt.

– Csak szedd le rólam ez a dögöt – könyörgök, miközben minden erőmmel megpróbálom távol tartani Medvét.

A kislány erre szemforgatva sóhajt, majd füttyent egyet, mire Medve a következő pillanatban a lábához simul és bánkódó tekintettel les fel rám.

– Hogy hívnak? – kérdezi a vakarcs, csípőre tett kézzel.

– Milán. Téged?

– Panni. Mit keresel itt?

– Az apámhoz jöttem – mutatok a fehér házra mögöttem.

Panni szeme elkerekedik.

– Te vagy az Ákos bácsi fia, aki piát lopott, meg annyit lógott, hogy megbukott?

– Aha – húzom el a szám. Látom, itt mindenki jól tud titkot tartani.

– Nem ilyennek képzeltelek – mondja félredöntött fejjel.

– Hanem milyennek?

– Nemtom, olyan sima vagy – sóhajt unottan. – Azt hittem, lesz tetkód, piercinged vagy valami. Nem drogozol?

– Nem, bocsánat – felelem. Megrándul a szám széle, de nem mosolyodhatom el, az tönkre tenné a kialakulóban lévő tűzszünetet. – Hány éves vagy?

– Tíz. És te?

– Tizenhét. És te mit csinálsz itt?

– Hát itt lakom – mutat a nagy ház felé. – A miénk itt minden.

– Akkor hozzátok megyünk vacsorázni ma este?

– Aha. Basszus, Krisz hogy ki lesz akadva – vihog fel, aztán elszalad. Azért a ház sarkánál megáll, és visszakiabál. – Nemsokára találkozunk.

Lefagyva bámulok utána. Ki lehet az a Krisz? Előre lépek, de Medve még mindig ugyanott áll, és engem bámul. Inkább sarkon fordulok, és visszamenekülök a házba. Le kell fürdenem.