Krisz egész héten cipel magával. Segédmunkás vagyok. Szegelek nyúlketrecet, etetem a tyúkokat, összeszedem a tojást, ganézom az állatokat. A kedvenc helyem a lovak mellett van. Reggel általában itt kezdem a napot. Végtelen nyugalmat árasztanak, ami segít, hogy elfelejtsem a szükséget, hogy Dávidra gondoljak. Ha mégsem elég, akkor pedig ott van Krisz és az alku. Tudom, hogy soha nem fogom megkérni, hogy ebben segítsen, ennél nagyobb az önérzetem.

De ma reggel óta nem láttam Kriszt. Délután három van, a legnagyobb forróság, és mindjárt rám fő a hús, amikor végre húsz perc keresés után megtalálom. Zsolttal beszél, az árnyékba húzódok, nem akarok zavarni. Zsolt éppen megpaskolja a vállát, aztán hátat fordít neki és tovább sétál. Megtorpanok, figyelem Kriszt a karámok takarásából. Dühösen sétál fel-alá, majd lendíti a lábát és éppen abba a kurva lécbe rúg bele, amit életemben először megszegeltem. Odasietek hozzá, és elkapom a karját. Magam felé fordítom. Nehogy már pont azt a lécet bassza tönkre!

– Mi a picsa bajod van?

Rám néz, és megrettenek a dühtől eltorzult arcától. Akkor volt utoljára ilyen, amikor nekikent a házfalnak.

– Semmi – köpi felém, és hátraarcot vág. Megpróbál meglépni előlem, de a gumicsizmájában nem tud elég gyorsan menni. Mellé sorjázok, csak gyaloglok a tempójában, és várom, hogy megnyugodjon. Ha anyám lennék, nyaggatnám, kérdezgetném, agyon kínoznám, hogy mondja el, mi bántja. De én Milán vagyok. Bíznom kell abban, hogy tudom, mire van Krisznek szüksége.

Borzalmasan sokat gyaloglunk, leszakad a lábam, mire végre lassul a tempó. Krisz már nyugodtan, mélyeket lélegzik, vállából elúszott a feszültség, helyette a nyakába ejtve hordozza a félelmet.

Egészen addig nem szól, míg a lovakhoz nem érünk. Megkönnyebbülök, amikor meglátom az istállót, mert itt végre leülhetek, meg nincs a kibaszott napon. Aztán görcsbe ugrik a gyomrom, ahogy látom Kriszt belépni az ajtón. De csak a seprűt fogja meg, úgyhogy beállok mellé segíteni.

– Miért vagy az árnyékom?

– Nincs jobb dolgom – hazudom, mert az hülyén hangzana, hogy őrizlek, hogy ne bántsd magad. – Elmondod, mi húzta fel így az agyad?

– Csak apám.

– Hm. – Ezt megértem. – És mivel?

– Elfelejtett szólni, hogy jön egy új gyakornok a tanyára.

– És félsz, hogy olyan seggfej lesz, mint én?

Megáll a kezében a seprű, komoly, sötét tekintettel néz rám.

– Álmos sokkal rosszabb, mint te.

– Ez az az Álmos, akiről már meséltél?

– Sajnos – sóhajtja.

Megpusztulok, ha nem tudhatok meg azonnal mindent róla. Hiszen Krisz azt mondta, Álmos azt hitte, hogy rámozdult. De türelmesnek kell lennem. Nem vagyunk annyira jóban, hogy pont ezt mesélje el nekem részletesen, főleg, ha ideges.

– Ha ennyire nem akarod, hogy itt legyen, mondd meg Zsoltnak.

– Ez nem így működik. Bejegyzett gyakorlati hely vagyunk, apám szerződést kötött az iskolával. Nem válogathat, aki jelentkezik, az jön.

– Szar helyzet – okoskodok, holott a felét se értem. Krisz folytatja a seprést, csinos kupacba húzza a szalmát. Szeretem a seprű hangját, meg azt, ahogy előtűnik a fapadló.

– Akkor Álmossal egy suliba jártok, igaz? – puhatolózom.

– Aha. Az osztálytársam.

– És miért rosszabb, mint én? – csapok bele a közepébe. Érzéketlen faszfej vagyok. Egy kíváncsi érzéketlen faszfej.

– Azt hiszi... – Megrázza a fejét. – Azt hiszi, ismer. Régen a legjobb barátom volt.

– És most már nem, mert azt hitte, rámozdultál. – Rám bámul, mire megvonom a vállam. – Te mesélted a sátorban.

– Már nem vagyok vele jóban. Ennyi nem elég? – Szeretném elkapni a karját, magam felé fordítani, szeretnék belenézni a szemébe. Faggatni, vigasztalni, valamit adni. De nem lépek közelebb.

Csendben dolgozunk, Krisz behozhatatlanul ügyesebb nálam, kétszer olyan tiszta az ő részén a padló, mint az enyémen. Aztán a szaros, piszkos szalmát talicskára merjük, Krisz eltolja a dombhoz, én pedig nekikezdek leszórni a tisztát. Mire visszaér, már az istálló harmadával készen vagyok.

Nem bírom nézni a morcos fejét. Felmarkolok egy marék szalmát, és begyűröm a nyakába.

– A rohadt... – morog Krisz, a szalma biztosan vágja, és karcolja a bőrét, ráadásul tudom, hogy iszonyatosan viszket, amikor a negyven fokban agyonizzadt bőrhöz tapad. Lassan fordul meg, és mire észbe kapok, már a pofámba töm egy maréknyival. Felvisítok, beletépek a hajába, ő meg arrébb lök. Vihogunk, ahogy felfutok előle a padlásra, követ, úgy recseg alattunk a létra, mint ami mindjárt leszakad. Krisz beér, beleránt a szénába, ami sokkal puhább, nyárillatú, és csak csiklandósan lesz tőle viszketős a bőr.

– Tévedtem. Épp olyan seggfej vagy, mint Álmos – morogja, de nevetés bujkál a hangjában.

Talán hagynom kellene, csak elengedni a témát, de többet akarok tudni erről az Álmosról.

– Miatta nem szeretsz suliba járni?

– Olyasmi – válaszol halkan Krisz. Nem tudom levenni róla a szemem. A hajába széna akadt, a nagy, mennyezeti gerendát nézi, az arca kipirult, a karja egy centire van az enyémtől. Forróság van itt is.

– De ha nem vagytok jóban, Álmos miért akar idejönni? – kérdezem, miközben az ideg macskabölcsőt játszik a gyomromban.

Krisz megvonja a vállát, zizeg a széna alatta.

– Ez van hozzá a legközelebb. Jóban van apámmal is. Kézenfekvő. Egyszerű. Az meg, hogy én is itt vagyok, csak plusz szórakozási lehetőség neki.

– Ez eléggé szarul hangzik. Mit csinál veled a suliban? Szokott piszkálni?

Krisz rám pillant, de félénk pillangóként tovalebben a tekintete.

– Inkább csak azért szólok, hogy tudd. Ne kötözködj vele. Csak hagyjátok egymást békén. Kerüld el. Légyszi.

– Oké, oké. De miért gondolod azt, hogy bármit is akarok ezzel az Álmossal kezdeni?

Krisz rám sandít.

– Ismerlek. Nem tudod elkerülni a bajt.

– A baj talál meg engem. Az kever bajba. Meg a hülye haverok – húzom el a szám.

– Pont ez az. Álmos ritka nagy pöcs.

– Nálam is nagyobb?

Krisz felém fordítja a fejét, és pont úgy mosolyodik el, mint a kocsiban, hazafelé a horgászatból. Mi a kurvapicsa? Flörtöl velem, vagy mi a fasz van? És majdnem legyullad a képem ettől a pillantástól. Most bezzeg rám tud nézni.

– Mikor jön? – krákogok a csendbe.

– Hétfőtől. – Mély sóhajától megrezeg a szálló por körülöttünk.

– És ki fog téged borítani.

– Valószínűleg.

– Ha kellek, csak szólj. Beverem a képét.

– Mióta gondolod, hogy meg kell védened?

Amióta tudom, hogy te vagy az egyik legmagányosabb ember a világon. Mondanám, de hallgatok.

– Inkább csak verekednék egy jót. Ezer éve nem zúztam le senki lépét – ütöm az öklömet a tenyerembe. Krisz felnevet. És talán csak vicc az egész. Azzal meg egyáltalán nem akarok foglalkozni, miért szeretném már most kitaposni ennek az Álmosnak a belét.

Krisz oldalra fordul, a feje alá hajtja a karját, engem figyel. Aztán meglendül a keze, elkapom, mielőtt az arcomhoz ér.

– Csak egy széna – súgja. Hagyom, hogy kiszedje a hajamból, hogy az ujjai megcirógassák a fejbőrömet. Le kell hunynom a szemem, hogy megnyugodjon a világ. Odalent csend, a lovak mind a külső kifutóban vannak. Holnap áthajtjuk őket a legelőre.

– A sátorban azt mondtad, talán egyszer megtaníthatlak lovagolni. Próbáltad már? – kérdezi Krisz, mintha tudná, mi jár az eszemben. Kinyitom a szemem. Még mindig ugyanott fekszik, ugyanúgy figyel, csak a keze nem ér hozzám sehol.

– Egyszer még Ópusztaszeren osztálykiránduláskor.

– Póniló és egy kör séta?

– Hát az biztos, hogy nem ekkora bitang ló volt, mint itt vannak.

Krisz elmosolyodik.

– A pónilovas lovaglás nem lovaglás. Nem akarod megtanulni?

– Inkább nem, kösz – rázom meg a fejem. Hangosan zizeg a széna a fülem alatt.

– Biztos? Segítek.

– Majd talán jövőre – mormogom. El se tudom képzelni, hogy ráüljek egy ekkora bitang lóra.

– Visszajössz jövőre is?

– Úgy tervezem – vonok vállat. Krisz bámul, mintha nem hinne nekem. – Meglepően jóban lettem apámmal. Talán eljöhetek a téli szünetben is, nem csak nyáron. Érdekelne, milyen a tanya télen.

– Akkor nincs sok látnivaló. Csak sár van vagy megfagyott földek.

– Úgy hangzol, mint aki le akar beszélni róla, hogy...

– Dehogy, én csak... – kezd magyarázkodni, de nem hagyom, hogy befejezze.

– Néha arra gondolok, hogy ide kellene költöznöm. Hogy maradhatnék apámmal. Járhatnék ide iskolába.

– Te nem szeretnéd a mezőgazdaságit – mondja óvatosan.

– Azt nem, de biztos van gimi is.

Krisz egy hosszú pillantás után hátrafordul, újra a gerendát bámulja. És nem szól semmit.

– Persze anyám kiborulna, hogy nem megyek vissza – mondom.

Krisz hallgat, bennem meg egyre gyűlik a harag ettől a csendtől.

– Ez mondjuk azt is jelentené, hogy nem szabadulsz meg tőlem – csattanok fel dühösebben, mint szeretném. – Itt ronthatnám neked a levegőt örökre.

– Te nem akarnál örökké a tanyán maradni. Hiszen utálod. Mindig is utáltad. Haza akartál mennyi annyira, hogy megszöktél!

Remeg a hangja. Éles késként vág belém a felismerés, hogy Krisz nem akar maga mellé a tanyára. Talán várja is, hogy menjek. Talán visszaszámolja a napokat. Amikor már azt hittem, barátok leszünk.

– Tudod mit, igazad van. – Felpattanok, és leporolom a rövidgatyámat. – Az én helyem nem ezen a kurva redvás tanyán van – köpöm a szavakat.

– Milán – ül fel ő is. De már nem érdekel a békítő hang. Lecaplatok a létrán, és megállok az istálló padlóján. Krisz nem követ, nem hallom a lépteit, nem pörög a nyakamba a por a szénapadlásról, amikor valaki odafent jár. Kifelé menet jól belerúgok a szalmás kupacba, és élvezettel nézem, ahogy szanaszét repülnek a szálak.

– Krisztián! – száll a kiáltás a levegőben. Krisz felpattan. Egymás szemébe nézünk, ő odafent áll, én idelent. Két külön világ vagyunk. Aztán olyan gyorsan száguld le a létrán, hogy végigcsúszik a keze a lécen, biztosan telement tüskével, de Kriszt nem érdekli. Csak rohan, el mellettem, de azért még odaszól.

– Ez Anya! – És már kint is van az istállóból. Szívesen mennék vele, futnék utána, hogy megtudjam, Timi mit akar, de kényszerítem magam, hogy csak sétáljak kifelé az istállóból. Még látom Kriszt elszaladni. Timi a birkakarám mellett áll, fel van öltözve, Nimródot tartja a kezében, Panni kézenfogva ugrál mellette, Nincs semmi baj, talán ma jó napja van.

*

Óvatosan kanalazom a gabonapelyhet. Szeretem, ahogy a golyók hat-hét darabból virágokká állnak össze, ilyenkor merítem alájuk a kanalat. Apám a teásbögrét mosogatja. Életemben nem láttam még embert, aki ennyit teázik. Nyáron.

– Tudod, ki az az Álmos? – villan be hirtelen, hogy apám ismerheti azt a suttyót. Most arra vagyok kíváncsi, ő mit tud róla. Nem gondolok Kriszre, csak Álmosra.

– Szerintem te – vigyorog rám. Én meg mindjárt kihalok ettől az igazi dad joke-tól. Az arcomra lehet írva, hogy nem bírom most a fárasztó vicceket, mert elkomolyodik. – Krisz régi barátjára gondolsz?

Kihúzom magam, ahogy apám leül mellém.

– Aha. Asszem.

– Néhány éve sokat járt ide. Aztán elmaradozott, és nem jött többet. Honnan ismered?

– Idejön gyakorlatra. Krisz mondta.

– Hm – bólint apám, aztán feláll, és nekiáll eltörölgetni. Odaállok mellé, és amit a kezembe ad, bepakolom a szekrénybe.

– De milyen? Mire emlékszel belőle?

– Vagy három éve nem láttam. Akkor átlagos kölyöknek tűnt. Csirkéik vannak, eljöttünk már mellettük, majd legközelebb megmutatom, ha bemegyünk a városba. Az apját néha szoktam látni.

– És azt nem tudod, miért nincsenek már jóban? Történt valami, vagy...

– Fogalmam sincs. Kriszt kérdezted? – pillant rám apám, ahogy egy újabb bögrét a kezembe ad. Kiscicák vannak rajta.

Egy hónappal ezelőtt ez a kérdés felbaszta volna az agyam. Miért ilyen morális itt mindenki ezen a tanyán, hogy senki nem hajlandó pletykálni? Az ész megáll. De most legalább már nem vagyok annyira ideges, hogy a falhoz vágjam ezt a hülye bögrét.

– Nem mondott semmit – hazudom.

– Hát én sajnos nem tudom.

Még akkor is ezen gondolkodom, amikor ebéd után a birkákat ganajozni caplatok. Krisz a lovakat hajtja a mezőre, tudom, hogy nem fogunk találkozni. Nem is akarom látni.

Álmosra koncentrálok, gondolkodom. Panni megvesztegethetetlen. Timi agyhalott, Zsolt meg a felhőkben jár, honnan tudná, mi van a fiával. Kell lennie itt valakinek, aki...

Viki sétál velem szembe, mindkét kezében fémvödör, munkásruhája szára gumicsizmába gyűrve, haja copfba kötve ringatózik minden lépésére, és mosolyog. Visszamosolygok, és odaugrok, hogy kivegyem a kezéből az egyik vödröt.

– Szia, Milán! – Olyan lelkes. Annyira jóban akar lenni velem, mint apámmal. Na jó, remélem, nem annyira. – Mi újság?

– Merre mész?

– Megetetem a nyulakat. – És tényleg, a vödör tele van zöldségekkel.

– Segítsek? – mosolygok rá. Álszent seggfej vagyok, de a cél érdekében muszáj.

– Persze.

Csupa ragyogás a hangja, mintha a lehető legjobb dolog történne vele a világon. És a legfurább, hogy úgy tűnik, nem megjátszás. Lepillantok a gumicsizmájára, meg az overáljára.

– Te szeretsz itt dolgozni?

– Persze.

– És miért?

– Szeretem az állatokat. Gyerekkorom óra állatgondozó akartam lenni.

– Az jó – bólogatok, és nem értem, hogy vágyhat valaki erre. Jó, a lovakat tán megértem, meg a cicákat. De a többit? Soha!

– Ákos mesélte, milyen jól éreztétek magatokat a horgászaton.

– Igen. Remek volt. – Sőt, egyenesen csodás. Varázslatos. Tudnám, ilyenkor ki beszél helyettem, aki ezeket a faszságokat mondja.

– Olyan jó, hogy Kriszt is el tudtátok vinni!

Elmosolyodom. Csak ennyi kellett, és máris témánál vagyunk.

– Igen. Nagyon élvezte. Nem volt nélkülünk semmi gond?

– Dehogy! Mindent kézben tartottunk apáddal – vereget vállon.

– És hétfőtől még több segítség lesz, igaz?

Viki megtorpan, aztán bólint.

– Ja, persze, jön a gyakorlatos fiú. Jó is, hogy mondod, majdnem elfelejtettem. Teljesen meghülyítenek a tehenek, pedig még itt sincsenek – nevet fel Viki, aztán újra meglódul. Kezében élesen nyekereg a fémvödör füle.

– Valami Álmos. Krisz régi barátja.

– Ó. Tényleg?

És csend. Kibaszott kurva csend.

– Nem tudsz róla valamit? Régen elvileg sokat járt ide.

– Hadd gondolkodjam... – Bal tenyerén szürke munkáskesztyű, az ujjai szabadon, azokkal dobol az állán. – Járt ide valami dundi gyerek, aki elkopott, miután elkezdett formásodni. Az akár ő is lehetett. Ilyen négy éve, mondjuk?

– Csirkefarmjuk van.

– Ja, a Gyenesiékről van szó? – torpan meg, és bámul rám.

– Nem tudom. Apám azt mondta, a közelben laknak, és csirkékkel foglalkoznak.

– Az lesz az. A Gyenesi Álmos. Akkor kezdtem itt. Rendben levő kölyöknek tűnt. Mindig valami faházat mentek építeni az erdősávra. Aztán egyszer csak nem jött többet. Kriszt kicsit megviselte, de hamar túltette magát rajta.

Hát persze, Krisz mindenen olyan hamar és könnyen túlteszi magát!

Odaérünk a nyulakhoz, és nincs időm méregbe gurulni, mert Viki kikap egy kisnyulat a ketrecből, és a tenyerembe rakja.

– Fogd, átköltöztetjük őket oda – mutat a megszegelt ketrecre.

– Azokat én csináltam – húzom ki magam, és közben igyekszem nem a kisnyúlra nézni.

– Tényleg?

– Aha. Szegelésben jó vagyok.

– Hasznos készség – bólogat Viki, és úgy tűnik, komolyan gondolja. Végre egy normális ember a tanyán, aki értékeli a kemény munkámat. Meg el lehet vele beszélgetni majdnem olyan jól, mint Pannival.

A kis szőrös nyúl ficánkol a kezemben, de erősen tartom. Remeg, és mocorog, csupa pihepuha szőr, a cicák bundája ehhez képest semmi.

– Igyekezhetnél – mondom, miközben Viki a zárral baszakodik, de az nem akar kinyílni. – Utálom a nyulakat.

– Hát ezt mondhattad volna, akkor nem adom a kezedbe.

– Dehogy utálod! – szalad el mellettünk Panni. – Milán mindenkit szeret, csak nem meri bevallani!

Medve szuszogva lohol a nyomában.

Végre nyílik a zár, gyorsan Viki kezébe adom a szőrpamacsot, és futásnak eredek.

– Bocs, el kell kapnom – mutatok Pannira, mire Viki csak int egyet, már a nyulakkal foglalkozik. Még visszafordulok, hogy megnézzem a munkásoverálban hajladozni a ketreceknél. Egészen jól áll neki. Aztán Panni után eredek.

A kis tízévesnek fele akkora lába van, mint nekem, de mocsok mód berohan a kukorica közé, ami akkora, hogy pont nem látom. Medve szuszogása az, ami sejteti, merre lehet. Meg a néha felhangzó vihogás, amikor a közelébe érek.

– Ha egyszer elkaplak...

– Akkor mit csinálsz? – jön a hátam mögül úgy öt sorral arrébbról, de mire odavetem magam, Panni már sehol sincs.

– Na, Panni, komolyan. Valamit kérdezni akarok.

– Nem fogok semmit se mondani Kriszről – pördül elém valahonnan csípőre tett kézzel. Maszatos az arca, a nadrágján lyuk, a haja szénakazalként áll szerteszét, és ahogy a kék szemébe nézek, rájövök, hogy valamiben igaza van. Ha van egyvalaki, akit nem utálok, az ő. Ez a hülye kis tízéves csitri.

– Nem Kriszről, hanem Álmosról mondhatnál valamit.

Panni eltátja a száját, úgy bámul rám. Nemtom miért leptem meg ennyire.

– Nem tudok semmit – von vállat, amint észbe kap. – Én akkor még kicsi voltam, amikor Álmos idejárt.

Tudom, hogy hazudik. A nyakamat tenném rá, hogy mindenre emlékszik. Nyugi, Milán. Csak okosan.

– Csak azért érdekelne, mert hétfőn ide jön gyakorlatra.

– Az Álmos? – És idegesen a tornacipőjére pillant.

– Igen. És Krisz nem túl jókat mesélt róla. És én csak nem akarok bajt keverni. Annyi dolga van így is, és mióta itt vagyok, folyton csak megnehezítem az életét. És gondoltam, ha tudok valamit erről az Álmosról, akkor nem cseszek el semmit.

Panni összevont szemöldökkel bámul rám.

– Jó. Menjünk az árnyékba – indul el előre. Medvével együtt engedelmesen loholunk a nyomában.

– Ez a kukorica szarrá vagdosta a bőröm – mormogok, amikor kiérünk a fűre. – Tiszta vörös a karom.

Nemcsak, hogy vörös, de éget, ahogy a sós izzadtságom belefolyik a vágásokba.

– Sosem szaladtál még kukoricában? Rohadtul éles a levele. A combodra kell szorítani a kezed, nem kapálózni vele össze-vissza, ahogy te csináltad. Annyira vicces voltál – vigyorog rám.

– Mondhattad volna.

Csak megvonja a vállát, és elindul előttem.

– Hová megyünk?

– Mutatok egy jó helyet, gyere. – Hát engedelmeskedem. Persze ezen a tanyán semmi nincsen két lépésnyire. Megint a fél világot körbegyalogoljuk, mire elérünk valami erdősávhoz, aminek Panni nem áll meg a szélén, hanem becaplat a közepébe.

– Nincsenek itt vadállatok?

– De, van. Egy Medve. – A tízévesek humora olyan, mint apámé. Felsóhajtok. – Amúgy vannak őzek, szarvasok, vaddisznók is. Ha érdekel, megmutathatom, hol szoktak eső után hemperegni a sárban. Van egy vadászles is a közelben.

– Kösz, nem kell.

Aztán végre megállunk, és Panni levágja magát egy, a földön keresztben fekvő fa törzsére. Átveti a lábát, úgy üli meg, mint a lovat. Árnyék van, avarszag és szúnyogdöngés.

– Miért ide jöttünk?

– Nézz fel!

Amint felemelem a fejem, meglátom. Ott van a faház a fák között. Azonnal tudom, hogy Viki erről beszélt. Persze Panninak tettetem a hülyét.

– Mi ez?

– Ha nem tudod, akkor Krisz mégsem mesélt eleget. Mehetünk is – pattan le a fatörzsről.

Megpusztulok. Egyszer ez a gyerek lesz a végzetem.

– Jó, oké. Tudom. Álmossal együtt építették.

– Akkor mit játszod a hülyét? – sóhajt, és visszamászik a fára.

– Bocs – mormogom. – Mit tudsz róla?

Panni a nadrágján lévő lyukat piszkálja, nem néz rám, amikor beszélni kezd.

– Három éve nem jött. Csak hét voltam. Nem sok mindenre emlékszem. Azóta csak párszor láttam, összefutottunk a városban, a boltban, ilyesmi helyeken.

– Krisszel tényleg barátok voltak?

– Aha. Rengetegszer jött hozzánk, Krisz is átment néha hozzá. Utáltam, mert engem sosem engedtek ide, mindig csak ketten építették ezt a faházat.

– Miért?

– Mert még kicsi voltam. Azt mondták, veszélyes. Nem tudok segíteni. De csak ketten akartak lenni. Gondolom, zavartam őket. – Kevesebb keserűség van a hangjában, mint az enyémben lenne egy ilyen helyzetben.

– És miért nem jött többet?

Megvonja a vállát. A lyuk már olyan nagy, hogy két ujja is belefér.

– Azt nem tudom. De Krisz egyedül befejezte a faházat. Egy darabig még kijárt ide, utána mindig nagyon vacakul nézett ki, ha hazajött. Aztán egy idő után sose jött többet. Szerintem azóta se.

Hallgatok. Bámulok felfelé a faházra, és elképzelem Kriszt, ahogy sírva szegeli be az utolsó szegeket. Mert biztosan ez történt. A fejemben már íródik is a történet. Krisz talán tényleg rámozdult, Álmos meg lelépett, és azóta is ezzel baszogatja.

– Krisz azt mondta, a suliban is szokta piszkálni.

– Tudom. Egyszer mesélte, amikor felrepedt szemöldökkel jött haza. Azt mondta, Álmossal összeverekedtek. De szerintem csak őt verték meg.

Elakad a lélegzetem, olyan erősen vág torkon a harag. Meg kell köszörülnöm a torkom.

– Elmondtad Zsoltnak?

Panni megrázza a fejét, bűntudatos képpel néz a szemembe.

– Krisz megkért, hogy ne. Azt mondta otthon, hogy a karámnál lefejelte a kerítést, elhitték. Gondoltam, majd szólok, ha újra megtörténik, de nem volt ilyen többet.

– Ez mikor volt?

– Már elég rég. Amikor kezdték a sulit, kilencedikesek voltak.

Kavarognak bennem az érzelmek. A szomorúság, hogy Kriszt valaki bántotta, a harag gyakorlatilag mindenkivel szemben, aki észre sem vette. És ha csak Álmosra gondolok, felforr a belsőm. Mindezek után legyek jó fiú, és hagyjam békén? Egy nagy faszt! Azt! Ha lenne bicskám, most kezdeném fenni.

– Úgy nézel ki, mint akinek mindjárt felrobban a feje – csicsergi Panni. – Ennyire felidegesített ez az egész?

– Csak nem bírom, ha Kriszt... ha a barátaimat bántják – mormogom sután.

Panni ezer karátos vigyora beragyogja az erdő félhomályát.

– Már amikor megláttalak, tudtam – pattan fel nevetve.

– Mégis mit? – szólok utána, de már félúton van a napsütötte mező felé.

– Hogy szeretni fogod a tanyát! – kiáltja olyan hangosan, hogy muszáj visszakiabálnom.

– Utálom a tanyát! – Megindulok, de képtelen vagyok úgy rohanni, mint ő. Meglep, amikor az erdősáv szélén ott áll, rám várva. Azt hittem, rég elszaladt.

– Ha utálod a tanyát, akkor csak egy lehetőség van – mondja komolyan. – Az, hogy az itt élő embereket szereted.

– Néhányat talán egy kicsit – vallom be. Mert Panni abszolút elviselhető, és apám is egészen rendes.

Panni közelebb sétál, és mire észbe kapok, a hasamnak nyomódik az álla, ahogy megölel. Megdermedek, mert ritkán szoktak megölelni. Tízévesek meg soha.

– Gondoltam – morogja az izzadt pólómba részvéttel teli hangon, és megpaskolja a hátamat. – Na, gyere! – ragad kézen, és mire észbe kapok, már megint rohanok.

Ez a gyerek egy átok!