De persze nem megyek haza, mert nem tudnám itt hagyni ilyen könnyen apámat meg Kriszt sem. Az aratás annyira beült a csontjaimba, hogy furcsán érzem magam nélküle. Most már csak néha kell foglalkozni a gabonával, ami még a tárolóban van. Átmerni, forgatni, szárítani az árpát, várni, mit mondanak, mennyire jó a minősége. A többit már leadtuk.

Délután a sziklakert mellett apám és Zsolt felállítják a nagy asztalt. A muskátlik mellől figyelem, ahogy dolgoznak, és közben Medvét simogatom. Felajánlottam, hogy segítek, de azt mondták, pihenjek. Timi virágos, nyári ruhában pakol, közben mosolyog, és ha más nem, legalább ettől kicsit fellélegzik a belsőm. Talán ma Krisznek is jó napja van, talán ma megpróbálhatnék beszélni vele. Hiszen már nincsen itt Álmos sem, most már visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Timi tálakat cipel, a lépcsőn megbotlik, nem esik el, megtalálja az egyensúlyt, de erre most már nekem is oda kell mennem, kiveszem a tálakat a kezéből, elkezdem kirakni az asztalon. Timi mellettem áll, figyel, és megrezzenek, amikor megsimítja a vállamat. Felnézek rá, tiszta tekintete követi az arcom vonásait, elmosolyodik.

– Kedves vagy, de megcsinálom én. Inkább keresd meg Kriszt, bent van valahol a házban. Nézd meg, légy szíves, hogy készülődik-e.

Bólintok. Nem tudok válaszolni, annyira zavarba hoz a tiszta tekintete, amit azóta nem láttam, hogy bedobtam az ablakot, csak akkor meg ott ült benne a rettegés. A házban hűvös van, mély levegőt veszek, ahogy belépek. A konyha üres, úgyhogy lerúgom a cipőm, és fellépkedek a lépcsőn. Halk zene szűrődik ki valahonnan. Panni szobájába kukkantok, de senki sincs bent, csak egy tonnányi plüssállat az ágya közepén, a padlón szétszórt színesceruzák, az ágy szélén meg bágyadtan lóg egy kantáros farmernadrág.

Panni szobájával szemben egy franciaágyas szobát látok, benne egy plusz kiságy, a sarokban járóka, a szélén fehér ruhapelusok lógnak, a belsejében csörgők, plüssök, puha kockák, de Nimród nincs itt. Biztosan megint Krisz vagy Panni vigyáz rá.

A szülők hálója mellett fürdőszoba, azzal szemben egy félig nyitott ajtó, onnan hallatszik a zene. Tudom, hogy Kriszt fogom odabent találni, és ettől csomóba ugrik a gyomrom. Mert másfél hete nem váltottunk egy normális szót sem, mert kerül, és habár ráállítottam Pannit, és az istállóban töltöttem a napjaim felét, mégsem lehetek biztos benne, hogy jól van. Hogy nem bántotta magát. És persze eszembe jut, hogy mégis hogyan várom el tőle, hogy betartsa az alkunkat, ha én sem voltam képes rá.

Mély levegőt veszek, kifújom, és odasétálok az ajtóhoz. Már elterveztem, hogyan dőlök lazán az ajtófélfának, és hogyan köszönök rá, de arra nem számítok, hogy Krisz meztelen hátát látom meg. Éppen lekaszt egy fehér, aprómintás inget egy vállfáról, de én csak az izmaira tudok figyelni, ahogy a válla mozdul, ahogy a háta megfeszül, és ki kell fordulnom, mert ha maradok, meggyulladok.

Krisz szobájának fala mellett próbálok lélegezni. Vajon miért van rám ekkora hatással egy kis bőrfelület? Hiszen mennyi meztelen hátat láttam már a strandon. Sőt, ez semmi ahhoz képest, ami Dáviddal történt. Még emlékszem Dávid puha hasára a tenyerem alatt, emlékszem, milyen, ahogy a fenekére markolok, vagy ahogy bedugom a kezem az alsógatyájába, és rászorítok a farkára. De basszus, mintha mindaz semmi lenne ehhez képest, mintha mindaz semmi lenne Krisz meztelen hátához, a szeme alatt ülő három anyajegyéhez vagy épp egyetlen mosolyához képest.

Krisz dúdolja a zenét, amit végre felismerek, és ez ránt vissza a jelenbe. Kifújom a levegőt, karba fűzöm a kezem, és remélem, hogy már felvette magára azt a rohadt inget, nem pedig egy alsógatyában áll a szoba közepén, mert akkor biztosan megpusztulok. Nekidőlök az ajtófélfának, ahogy meglátom, hogy végre ruhában van, egy fésűvel a kezében áll a nyitott szekrényajtó belsejére felakasztott tükör előtt.

– Szereted Bowie-t? – kérdezem lazán. Olyan laza vagyok, majdnem szétesem. A kérdés meg hülyeség, mert dúdolja a dallamot, és egy nagy Ziggy Stardust poszter bámul rám a szekrény mellől.

– Aha – mondja Krisz, és úgy tesz, mint aki nem rezzent össze a hangomtól.

– Azt hittem, itt vidéken csak a Kossuth rádiót lehet hallgatni.

Krisz megforgatja a szemét, látom a tükörben. Nem fordul hátra, nem néz rám, de azért megszólal, miközben beleszánt a hajába a fésűvel:

– Itt mindenki homofób seggfej. Nem tudtad? – mormogja, de azért annyira hangosan, hogy én is halljam.

– Nem mindenki – vigyorgok rá, mire találkozik a tekintetünk.

Megfordul, a fésűt a tenyerében szorítja.

– Mit akarsz?

– Timi küldött, hogy nézzem meg, hogy állsz.

– Segíteni kell? – indul az ajtó felé azonnal, de elállom az útját.

– Nem. Nekem sem hagyta. Ma jó kedve van.

Krisz bólint, leteszi a fésűt az íróasztalára. A telefonján leállítja a zenét.

– Most szedi a gyógyszereket. Egy darabig most jól lesz.

– Lehet, hogy sokáig – mondom gyorsan, de megrázza a fejét.

– Semmi sem tart sokáig.

Kinyúlok, megérintem a könyökét, mire rám pillant. Inkább elengedem.

– Megmondhatod, hogy mindjárt megyek – fordít hátat. Elküld, de nem mozdulok.

– Szóval szereted Bowie-t. Nem is értem, hogy nem jöttek rá. Ha az én fiam kitenne egy Bowie posztert a falra, kezdeném sejteni a dolgokat.

Krisz keserűen felnevet.

– Azt hiszed, apám azt nézi, mi van a falamon? – Fáj a hangától a bőröm, éget a gúny, a lemondás. – Különben meg Bowie-t anyám is szereti.

– Tényleg?

– Aha. Amikor jól volt, együtt néztük a Fantasztikus Labirintust.

– Azt még sosem láttam.

– Ajánlom. Kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok benne, hogy te sem lennél képes máshová nézni az egész film alatt, csak Jareth, a manókirály lába közé. – És felsóhajt. – Azt hiszem, az a film volt, ami először felvetette bennem, hogy nem hagynak hidegen a fiúk. Vagy hát a tapadógatyás, énekelni tudó, hosszúhajú manókirályok.

– Majd megnézem – vigyorgok. Krisz háttal áll, nem látom az arcát, de talán mosolyog.

– Mindenképpen. És úgy intézd, hogy utána egy fél óráig senki se zavarjon – nevet fel, mire én is elnevetem magam.

– Megnézhetnénk együtt is – mondom óvatosan.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – rázza meg a fejét, és végre megfordul. Közelebb jön, és mellettem megállva szólal meg újra. – Még a végén letepernélek utána. Na, gyere, nézzük meg, hogy áll a pakolás.

És ott hagy, mocsok módra elgyalogol mellettem, én meg lélegezni próbálok, gondolkodni próbálok, de csak azt látom magam előtt, ahogy Krisz fölém magasodik, a padláson vagyunk, a széna böki a hátam, Krisz csípője az enyémnek simul, és... baszki, a kurva aratás meg az istállói őrség miatt két percem sem volt magamra! Mély levegőt veszek, kifújom, újra és újra addig ismétlem, míg végre másra is tudok gondolni, mint Krisz hozzám simuló testére.

Leszaladok utána a lépcsőn, és közben arra gondolok, minden rendben lesz, mert újra beszél velem, Álmos végre kikerült a képből, és még van legalább két hetem a tanyán, amit vele tölthetek. Végre képes vagyok őszintén elmosolyodni, és mintha elszakadna a mellkasomat szorító kötél, újra tudok lélegezni. Visszahúzom a cipőm, és lódulok utána, mert vele akarok lenni, magamba akarom inni az almaszagú haját, a könyökéhez akarok érni, hallani akarom a lélegzését.

Ahogy kiérek a napfényre, arcon basz Álmos látványa. Már az asztalnál ülnek, ő és a három haverja, és fejbe csapkodom magam, hiszen persze, hogy ők is itt lesznek, persze, hogy őket is meghívják, mert segítettek a munkában. Tök mindegy, hogy Álmos gyakorlata véget ért, itt a tanyavilágban a dolgos két keze ugyanannyit ér, mint az én két kezem. Ha nem többet, mert én elmegyek, ő meg itt marad.

Krisz nem torpan meg, a sziklakert mögötti árnyékos részre megy, és a járókából, amit eddig észre se vettem, kiveszi Nimit, és bepakolja az etetőszékbe.

– Jól áll neked a gyerek – nevet fel Álmos. Krisz úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, de én már ott vagyok, már állok elé, már védem, már szívom tele levegővel a tüdőm, de Krisz hangja gyomron vág:

– Miért keresed megint a bajt? – mormogja, először azt hiszem, Álmoshoz beszél, de aztán rájövök, hogy hozzám. És közben rám sem néz, lehajtja a fejét. Fájdalmasan csattan az etetőszék csatja.

– Tudod mit? Nem érdekel.

És elcaplatok, megkeresem a legmesszebbi helyet az asztalnál, és levágom oda magam, beverem a térdem, zörrennek az evőeszközök. Álmosék nevetnek, tudom, hogy rajtam. Rajtunk. Krisz tudomást sem vesz róla, és dühít, hogy az éppen elkezdődött fegyverszünetünkbe belerondítottak ezek a marhák. Zsolt Timivel beszél, apám pálinkát tölt poharakba, és én megint feleslegesnek érzem magam.

Apám kiosztja a pálinkákat, mindenki elfoglalja a helyét, Timi kipakolja a kaját az asztalra, aztán megérkezik Panni is, rohanva, kócosan, és levágódik mellém.

– Minden oké? – kérdezi, míg a felnőttek koccintgatnak, és Zsolt mindenkinek megköszöni a munkát. Megvonom a vállam, aztán Álmosék felé pillantok.

Panni érti, meglapogatja vállam.

– Már csak a ma estét kell kibírnod, és visszakapod Kriszt.

Megint megvonom a vállam, mert még az ugratásához sincsen kedvem. Hogyan kaphatnám vissza, mikor sosem volt az enyém. Rápillantok. Az etetőszék egyik oldalán ül, a másikon Timi, és Krisz arca ragyog, le sem veszi a szemét az anyjáról, és ettől megint csak én érzem magam önző szarkupacnak, mert hiába vannak itt Álmosék, Krisz kedvét nem lehet elrontani. Mégis, mintha én lennék az, aki miatt nem tud boldog lenni. Talán igaza van, talán túl forrófejű vagyok, aki mindent tönkretesz.

Álmosék összesúgnak, rajta nevetnek, és legszívesebben átugranék az asztal felett, rájuk rontanék, kikaparnám Álmos szemét, rá se nézzen Kriszre, akinek most mintha minden gondját elfújták volna. Talán még sosem láttam ennyire őszintén boldognak, ennyire szabadnak és jókedvűnek. Timit figyelem, aki nevet és beszélget, és legszívesebben az arcába nyomnám a rántott húsos tálat, mert minden tőle függ. Krisz egész életét ő határozza meg, és mégis képes ennyire felelőtlen lenni. És ezek után mennyire fog fájni, ha minden újra összeomlik.

Elszorul a torkom, és inkább nem is nézek rájuk. Panni néha csivitel valamit nekem az állatokról, Medvéről, az osztálytársairól. Néha közbekérdezek, de nem tudok rá igazán figyelni. Lassú mozdulatokkal végigjátszom az étkezési rituálét. Merek, nyelek, vágok, harapok. Aztán előjönnek a sütik, a sörök, a borok. Apám elém rak egy sört, még Krisz is ihat egyet, meg Álmosék is, mert ma mindenkinek jó kedve van. Panni aszfaltkrétázik Nimivel, Kriszt nézem, aki feláll, hogy felvigye altatni, de Timi megrázza a fejét, megy ő. Előbb még leül a gyerekekhez egy kicsit rajzolni, aztán felmennek aludni, Panninak még nem kell, de segít.

Krisz a helyén ül, néha az ablak felé, fel a házra pillant, körénk pedig lassan leszáll az este. Álmos zenét kapcsol a telefonján, valami elekronikusat, nem ismerem. Csendben üldögélek, és iszom a sört, Apám a munkásokkal meg Zsolttal beszél, és Álmos Krisz mellé ül, közel hajol, és olyan őszintének tűnik az arca, hogy biztos vagyok benne, Krisz hinni fog neki, most fog megbocsátani. Hálás vagyok, hogy a zenétől nem hallom, miről beszélnek.

Viki huppan le mellém.

– Na, mi a helyzet? – mosolyog rám, kezében sör, munkásoverál helyett szoknya van rajta.

– Semmi – mormogom.

– El se hiszem, hogy újabb aratáson vagyunk túl.

– Ezután mi lesz?

– Eladjuk a bárányokat, ősszel jönnek a tehenek. Be kell fejezni a helyüket.

Álmos és Krisz felállnak, elsétálnak együtt a ház felé. Fel akarok ugrani, utánuk akarok rohanni, de Viki tovább beszél, és tudom, hogy semmi értelme. Krisz nem akarja, hogy közbeavatkozzak. És egy pillanatig remélem, hogy valami irtó szar fog történni, csak hogy megmondhassam, hogy nekem végig igazam volt, de aztán elszégyellem magam, és gyorsan belekortyolok a sörbe, mindet kiiszom, ami még benne van.

– Ohó! Végre valaki, aki tud sört inni. Nincs kedved versenyezni?

És tudom, hogy apám mit kért, de most semmi sem tűnik jobb megoldásnak, minthogy bevedeljek pár sört, nevessek ezen egy kicsit, és beájuljak az ágyba.

Apám az asztal túloldaláról figyeli, ahogy koccintok Vikivel, de nem szól rám. Ott ül a tekintetében a mit csinálsz kisfiam?, de nem éget be a munkatársai előtt, amiért igazán hálás vagyok.

A sör hideg, és csak pár kortyot sikerül egyben benyakalni, és mire észbe kapok, Viki már a második dobozhoz nyúl. Tudom, hogy esélyem sincs, hogy fel kéne adnom, de csak elnevetem magam, és újra a sörömbe kortyolok. Az asztalnál ülők egykedvűen figyelik a meccset, nem túl izgalmas, hogy esélyem sincs, érzem a tekinteteket, apámat, Zsoltot, Álmos haverjait és hiányolom Krisz pillantását. Talán ő leállítana, talán ő megmondaná, hogy „hülye vagy, Milán", kivenné a kezemből a sört, kézen fogna, elhúzna a szénapadlásig, ahol az ölébe hajthatnám a fejem. De Krisz Álmossal van valahol, és ahogy kortyolom a sört, egyre inkább azt érzem, hogy nekem is ott kellene lennem, de nem tudok felállni, és elindulni utánuk.

Viki egy sörrel rám ver, a harmadikat már úgy iszom, hogy rég végzett.

– Majd jövőre megpróbáljuk újra – nevet, mire visszamosolygok, de a hasamat fájdalmasan nyomja a sok hideg sör, és már most érzem, mennyire nem esett jól, hogy ilyen gyorsan ittam le.

A házban lekapcsolják a villanyt, Timi lefektette Nimródot, Kriszék még mindig nincsenek sehol. Pár perc múlva Panni előszalad, lerohan a lépcsőn, integet nekem, és elszökdécsel a ház mellett. Fogalmam sincs, hová megy, de már lement a nap, és nem akarom szem elől téveszteni.

– Mindjárt jövök – mondom, de senki sem figyel rám, Viki már apámékhoz közel hajolva beszélget. Nehezen kászálódok fel a helyemről.

– Minden oké? – kérdezi apám, mire rámosolygok, bólintok, és elsétálok az asztaltól Panni után. Reménytelen vállalkozásnak tűnik, hogy megtaláljam, de már így is megérte, mert újra tudok nyugodtan lélegezni a vizslató tekintetek súlya nélkül.

Botladozom a sötétben, és tudom, hogy nem csak azért, mert nem látok rendesen, hanem a hülye sör miatt. Régebben négy sör meg sem ártott volna, annyit piáltunk Dávidékkal. Elpuhultam, kijöttem a gyakorlatból, ha most már ennyi is a fejembe száll. Pannit nem látom sehol, de azért megyek, mert bárhol jobb, mint az asztalnál ülni. Hamar az orromig se látok, szúnyogok dongnak körülöttem, de szerencsére megkapaszkodom valami falban, és ahogy végigtapogatódzok az oldalán, rájövök, hogy már a tárolóig jutottam, itt szárad az árpa, amit nemsokára elvisznek végre leadni. Furcsán telített illat száll a levegőben, felkavarodik a gyomrom, de nem hányhatok ide, nagyon nem lenne szép lehányni azt, amivel ilyen sokat dolgoztunk.

Leülök a fal tövébe, alattam ropognak az árpaszemek, belesüppedek, és hátradöntöm a fejem. Még jó, hogy a pálinkából nem kaptam. Bárcsak ne nyakaltam volna be azt a három doboz sört ilyen gyorsan! Mélyeket lélegzek, és figyelek, hátha hallom a zenét, de túl messzire jöttem az asztaltól. De örülök ennek. Legalább nem látnak így.

Felrezeg a telefonom a zsebemben. Talán Krisz keres, talán aggódik, hová tűntem. Sosem hívott még, de most már biztosan rájött, hogy nem vagyok ott, most már biztos előjöttek Álmossal a házból, nem lehetnek ennyit bent.

– Szia – veszem fel.

– Szia. – És megrezzenek, mert ez nem Krisz, ez Dávid. Kedves hangja van. – Még mindig haragszol rám, ugye? Azért nem lehet téged sosem elérni.

– Nem – hazudok. Pedig őszintének kellene lennem, de nekem még részegen sem sikerül. Ég az arcom, ahogy Dávid folytatja:

– Mikor jössz haza?

– Nemsokára.

– Hiányzol – súgja, és elképzelem, ahogy otthon van, hátát az ágynak dőlve ül a szőnyegen a szobájában, ahogy szokott. Az apja részegen horkol a nappaliban, azért mer csak suttogni. Megint szar napja van, megint csak én tudnám lenyugtatni.

– Te is hiányzol – súgom, és lehunyom a szemem, mert elálmosodok a hangjától meg a régi emlékektől.

– Milán? – A picsába. Krisz áll előttem, amikor kinyitom a szemem. – Kivel beszélsz?

– Anyámmal – mormogom.

Dávid felröhög a túloldalon, és basszus, most hallom, hogy kurvára hallatszik, hogy ez nem anyám. Miért ilyen hangos ez a szar? Megpróbálom gyorsan kinyomni, de nem találom a sötétben a hülye ikont.

– Istenem, tényleg hiányzol – nevet Dávid, de én csak Kriszt figyelem, ahogy bámul rám a telefonja fényében, és bárcsak ne ittam volna meg azt a kurva sört, mert akkor biztosan jobban megérteném, mi folyik most itt. Krisz elindul. Ledobom a telefont a földre, és utána mozdulok, ahogy felállok, belesüppedek az árpába, de szerencsére el tudom kapni a karját.

– Várj!

– Azt mondtad, szólsz! Megbeszéltük! – Nekem vágja az öklét, a mellkasomnak, és nem kapok levegőt. – Miért mindig én tartok be minden szabályt? Mások miért nem?

– Én szóltam, csak... – Eszembe jut, hogy épp Álmossal lovagolt, de ezt nem mondhatom el, mert attól sehogyan sem lenne jobb. Krisz el akar menni, de megragadom a könyökét, úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Mert ha elenged, biztosan minden elveszik.

– Csak mi? – rántja ki magát az érintésemből. Egyedül állok vele szemben, és csak bámulok az arcába. Bárcsak ne ittam volna, akkor gyorsabban forogna az agyam, tudnám, mit kell mondani. – Idejössz hozzánk a semmi közepére. Dühöngsz és tombolsz, mert elküldtek otthonról. Tönkreteszel mindent magad körül, megbántasz mindenkit, nem érdekel senki. Nekirontasz Álmosnak, pedig megkértelek, hogy hagyd. Majdnem leégeted az istállót, betöröd az ablakunkat, tombolsz, mert megsértették az önérzeted. Nem bírsz nemet mondani annak a gyökérnek sem. Megszeged az alkut, és most is minden csak rólad szól. Azt hiszed, nem láttam, mennyire savanyú pofával ültél az asztalnál? Mert ha neked szar kedved van, mindenkiét el kell rontanod. Pedig ott az apád, aki mindent megtenne érted. Ott az anyukád, aki elküldött ide, hátha valaki embert farag belőled, de csak utálod, és haragszol rá. Annyian szeretnek, mindenki csak veled foglalkozik. De te észre sem veszed! Mennyire nem veszed észre, istenem! És akkor azt mondod, bízzak benned, meg majd te segítesz, meg majd ha te megengeded, meg... – Mély levegőt vesz, a hajába túr, újra el akar menni, de elkapom a karját.

– Igazad van, mindenben igazad van – mondom, de rázza a fejét. Én tudom, hogy mindez most nem csak Dávid van. Most hónapok haragját zúdítja rám, ezt okoztam benne, ez gyűlt benne, és most végre kifakad, rám ömlik minden gennyes mocsok. De tudom, hogy nem hagyhatom elmenni, csak két hetem van, és ha most elengedem, sosem fogom rendbe tenni. – Kérlek – kezdem újra, de elcsuklik a hangom. – Nem akartalak bántani. Én csak... nem tudok elég jó lenni.

Krisz megrázza a fejét.

– Elég jó vagy. Elég jó lennél, ha elhinnéd.

– Sajnálom, hogy ekkora fasz vagyok. Én csak figyelni akartam rád.

– Nem kell rám figyelni – rázza a fejét.

– De kell, mert te figyelsz mindenkire, de rád nem figyel senki. És ezért akasztott ki ennyire Álmos is, mert féltem, hogy bántani fog. Nem akarom, hogy bárki bántson.

Krisz felsóhajt, de végre nem akar elmenni, végre nem akar elrohanni, és úgy érzem, beszélünk.

– Álmossal nem kell törődnöd.

– De szereted.

– Szerettem. Mint a legjobb barátomat. De tudtam, hogy színjáték az egész, az első perctől tudtam, csak nem akartam elfogadni. A suliban úgyis minden a régi lesz, csak akartam egy kis időt, mielőtt lezárom, mielőtt elengedem. Emlékezni, milyen volt.

Sötét árnyak ülnek az arcán. Megsimítom a vállát, csak hogy végre újra hozzáérhessek. Hogy érezzem is, hogy tényleg itt áll előttem, hogy belekapaszkodhassak.

– Tudtad?

– Persze. És hülye voltam. Ha nem lettem volna vele annyit, ha szóltam volna apámnak, hogy váltsunk párt...

Hallgatunk, és bámulunk egymásra. Szeretném az arcára szorítani a tenyerem, de nem merem.

– Mit akart most? Hol voltatok?

– Megígérte, hogy a suliban minden a régi lesz. Hogy most már barátok vagyunk. Hogy te hazudsz, és te idegesítetted, hogy belém vagy zúgva, és féltékeny vagy.

Égővörösen izzik az arcom. Most kellene elmondanom, hogy igaza van, hogy nem akarok elmenni, csak felköltözni vele a padlásra. Most kellene megcsókolnom, és soha el sem engedni többet.

– Én...

– Tudom, hogy hazudik. Minden rezzenését ismerem. Sajnálom, hogy nem voltam ott. Hogy azt érezted, nem szólhatsz nekem.

– Nem – rázom meg a fejem. – Nem a te hibád. Én voltam hülye.

– Nem figyeltem rád. Sajnálom.

– Én sajnálom, hogy nem mondtam el. Hogy tönkretettem mindent, hogy bedobtam az ablakot, hogy ekkora balfasz vagyok.

És nem érdekel semmi, magamhoz húzom és átölelem. Krisz beleszuszog a nyakamba. A hátamra simul a keze, belekapaszkodok az ingébe, és éget a világ.

– Nem akarok elmenni – súgom a fülébe. Felemeli a fejét, rám néz, hüvelykujját végighúzza az arcélemen, és tudom, hogy meg fog csókolni. Mély levegőt veszek, mindenem remeg, ahogy csak másodpercek választanak el tőle, hogy megérezzem az ajkát az enyémen.

– Zavarunk?

Krisz hátra lép, de megbotlik. Elkapom a kezét, aztán elé állok. Álmos vigyorogva sétál közelebb a haverjaival. Telefonnal világítanak ránk. Túl éles a fény.

– Csak nyugodtan csináljátok tovább, amit elkezdtetek – int lazán. Krisz előre mozdul, de nem hagyom, újra elé állok. Álmos nem érhet hozzá. Egyikünk sem szól semmit, várjuk, mire készülnek.

– Emlékszel kilencedikre? Amikor Botiék azt mondták nekem, mennyire buzis vagy, először nem hittem nekik.

Krisz levegőt sem vesz mögöttem, még mindig szorítom a kezét. Álmosék megjelenésével teljesen kijózanodtam. A megfelelő pillanatra várok, hogy nekik ugorjak, de közben valahogy Kriszt kijuttassam innen egy darabban. A telefonom a földön, csak magamra számíthatok. Öten egy ellen. De Krisz mellém lép, megszorítja a kezem. Ketten öt ellen.