" Kezdetben nem hittem a szerencsében. 

Mert megfoghatatlan, és hirtelen jön. Olyan mint a darázs ami az arcodnak csapódik. Nem tudod honnan jött, de mindenképp lecsapnál rá.

Aztán elkezdtem benne hinni mert velem is megtörtént egyszer. Hittem de hiába, nem sokszor mosolygott  rám titokban. " 

- Lenyűgöző vagy, és találékony.- Suttogta magas hangján, élesen. -  Nem csoda hogy eddig senki nem tudott elfogni téged. Még a Tábornok sem. - Véleményezett Isabelle, hangjában csodálattal miközben körbe ment körülöttem, és engem figyelt mint egy cirkuszi majmot a ketrecében. 

- Szerencse volt... - Dünnyögtem belefásultan a saját istenítésemben. 

- A Tábornok is? - Kérdezte vissza még mindig eszelősen csillogó szemekkel. 

Én direkt kerültem pillantását. Vállam mellett inkább a leengedett karomra néztem, bár össze kellett magamat szednem erősen hogy ne nevessek fel a tábornok szó hallatán. 

- Csak nem a nagy " Tolvaj-ölő" Tábornok... ?! - Néztem az elsuhanó áttetsző női alak fele mikor az háttal állt végre nekem meg, miközben elnyomtam egy gúnyos vigyort. Aztán vissza váltottam halkabb tónusú beszédre:

 - ...Úgy beszélsz róla mintha annyira okos lett volna az a sült bolond... 

- Sok embert végzett ki...Hallottam volt vele dolgod. 

- Kevés, ami azt illeti. De majdnem otthagytam a fogam. - Majd mereven előre néztem, összeszorított állkapoccsal. 

Előbb a fél szemem most meg a Tábornok? Nagyon nem tetszett nekem ez a kérdés felelek játék. Tudok amit tudok. És a múltam csak az enyém, ha már majdnem semmim sincsen. 

Előre indultam, a nyilamat vissza téve a hátamra egy mély lélegzet után. Jól gondoltam, a padló márványkő volt s a csizmám csúszkált rajtam.

Nem akartam többet beszélni a Tábornokról, se a múltamról. Hiába szeretett volna rólam annyira megtudni ez a kísértet bármit is, nekem erre nem volt kedvem. 

A folyosó végén aztán egy pár lépcsőfok következett s egy ajtó. Körbenéztem gyorsan: A pislákoló fény mellett nem láttam semmi olyasmit ami csapdára utalt volna a falak puszta hidegét kivéve. 

Szóval tiszta volt a terep: úgy nézett ki. Megpróbáltam ezért benyitni, de nem ment: lepattantam az ajtóról.  Rezzenéstelen arccal szedtem ki egy hosszú, vékony nyitókapcsot, majd még egyet a kesztyűmből. Ott hordtam őket általában. Általános tolvajfelszerelésnek számított, semmi extra. Még mielőtt azonban neki kezdtem volna a munkálkodáshoz Isabell rátette a kezét a vállamra: 

- Ha most elkezded feltörni, és bejutsz oda, csak időre juthatsz ki. - Fúrta a sötét pillantását a pillantásomba. Félve néztem fel rá minthogyha meg akarna átkozni engem. 

- Hogy érted? 

- Odabenn érzékeli a szerkezet ha kinyitod az ajtót... kinyitod s egy kis idő múltán te is ott ragadsz. Velem együtt. És akkor ketten leszünk foglyok. Örökre.  

- Ez kedves, de ki fogok jutni. Méghozzá a kincsemmel... és persze veled. - Fintorodtam el az utolsó szónál. 

Visszafordultam ezek után a zárszerkezethez és megpróbáltam olyan arcot vágni mint aki valami szánalmas babonának tartja az ilyen mondásokat. 

Bár... valószínűleg nem mondott volna ilyet ha nem ragadt volna ott e miatt.. csak egy másodpercre gondoltam ebbe bele legbelül, az egész gyorsan zakatolt végig agyamon. 

Halkan munkához láttam, s amilyen átlagosnak tűnt a feladat, rá kellett ébrednem hogy olyan bonyolult a zár. 

- Mi tart ennyi ideig?- Súgta elnyújtva Isabelle. 

- Nehéz feltörni ezt.. nem olyan mint egy átlagos lakás zárja.. és ki tudja hány ezer  éves... 

- Tudod mikor készült az óra torony? 

- Nem tudom...- Félmosolyogtam. -  és nem is érdekel.. nem a történelem óráért jöttem idáig.. 

- Unalmas vagy Tolvaj... ! - Vágta rá még mindig lassan a lány, durcás hangon.- Dolgozz gyorsabban! Mutass fel valami izgalmasat ha annyira mesteri vagy! - Ekkor viszont elszállt a türelmem s rácsaptam az ajtóra. 

- Ez gyorsan nem fog menni! - Pillantottam rá. - Időbe telik a jó munka! Ne sürgess azt nem szeretem!- Sziszegtem halkan oda, csak egyetlen egy fokkal megemelve a hangomat. 

Van hogy az embernek már betelik a pohár, ez a lány pedig már nagyon közel állt ahhoz. 

Szépen lassan ezek után tehát folytattam a zár módszeres feltörését s a pillanatnyi beállt csöndet ezúttal én szakítottam meg: szokásos halk tónusú hangomon:

- És mondd... hogyan haltál meg? 

- Mondtam már...Lord Harris ölt meg. - Suttogta vérfagyasztóan. 

- Nah jó....De ezt a mesét már mondtad. - Folytattam rezzenéstelen arccal. - De most mondd az igazat!

- Tényleg ő ölt meg. Ez az igazság! - A felháborodott hangra megint rápillantottam, de ugyanakkor bal kezem nem mozdult. Éreztem hogy a zárszerkezet beragadt. Tolvaj lakat volt rajta: vagyis olyan szerkezet mely megbonyolítja minden tolvaj számára a bejutást....

Enyhén összeráncoltam így a csuklya alatt az arcom, és a feszegetés helyett, taktikát váltottam: a finomabb módszert választottam. Lassan próbáltam megmozdítani valamerre a zárt amolyan ráérzéssel. Lehunytam a szemeimet hogy ne gondoljak görcsösen arra hogy minden időre megy, hogy ki kell jutnunk innen és ha nem jutunk ki mi lesz. 

- De miért?- Folytattam alig hallhatóan. -  Úgy értem miért ide hozott téged? Egyátalán mi értelme lehetett ennek az egész folyosó láncolatnak? - Törtek ki belőlem a kérdések melyeket szinte suttogtam. 

- Husz évvel ezelőtt épült ez a torony. - Kezdett bele a lány halkan, a fülem mellett. Nagyon közel lehetett, de még nem nyitottam ki a szemem. - Akkor éltem én. A jegyese voltam... 

- Egy Mechanikusnak. - Egészítettem ki a 'megható' történetet kissé gúnyosan. 

-   Ő legalább hitt valamiben! 

- Ezek szerint még mindig hisz, hiszen életben van... de te nem. 

- Nem akarta hogy így végződjön. Ő nem akart megölni engem. - Folytatta hadarva. - Mert szeretett engem! - Kínos csönd vándorolt be hirtelen, mint egy jómodorú kutya úgy bekúszva közénk. 

- A szerelem miatt vagy halott. Hát ez aztán nagyon romantikus. - Kinyitottam a szemeimet, s arcomon gúny futott végig. Ez a lány még mindig odáig volt azért a kövér, dúsgazdag emberért és úgy sejtettem ha élne akkor is oda lenne érte... sok gyerekük lenne.. és együtt híztak volna el.  Mindezt a pénz miatt.... Azonban...

Még egy ház lenne ami lopásra várna.. és éreztem hogy szépen lassan elkalandozok a valóság peremétől. Szerencsére; vagy inkább szerencsétlenségemre, azonban Isabelle közelebb lépett. 

- Csak azért mondod ezt mert irigy vagy! - Kiáltott rám tiszta dühből. -   Te aki mindenkin gúnyolódik! Aki sikátorokban és poros utcákban lopdos!  Nem tudod milyen a szerelem! - Ekkor kattant a lakat, s nyitódott az ajtó. 

Azt hiszem most neki volt szerencséje abban a pillanatban... mert a lakat kattanása terelte a gondolataimat egy erdőről, egy nőről, és egy sátáni közbe avatkozásról...