" Sötétséget a holtaknak. Fényt az élőknek. "

Egy kocsmában hallottam....

Évekkel ezelőtt élt valami ember.. azt hiszem Baltimorenek hívták... igen, Baltimore volt! 

Nagyon okosnak képzelte magát, meg ilyenek...Nah most ez az állítólagos ember egy kriptában ragadt. 

Én pedig nem akartam egy kriptában ragadni. Főleg nem egy személyeskedő hárpiával aki kezdett az idegeimre menni a néha el-néha feltűnésével, s gyanakodtam arra hogy szavainak a fele sem lehet igaz. Mert az az ember akit a szerelme öl meg vagy szereti a kínt vagy bolond. Persze, én beszélek...

Aki fél szemét vesztette egy bolond nő miatt... Habár még nem döntöttem el melyik vagyok. 

Bolond, mert szeretek életveszélybe kerülni készakarva, s tudatosul teszem mindezek ellenére is, vagy csak szeretem kínozni magam a nálam még bolondabb emberekkel. Hümm... életem nagy talányai.. 

Egyébbként Baltimore története elkeserített...

Éppen ezért, kissé szkeptikusan álltam meg az ajtóban, s félrebiccentett arccal néztem magam elé a vaksötétben. 

A fáklya lángja lassanként kialudt, és semmit nem lehetett látni. A szó legszószorosabb értelmében. 

Megint éreztem azt az érzést közben. Fojtogató, nehéz érzést s bár én soha nem szoktam meghátrálni semmi elől most visszafordultam volna. 

Valami nem volt rendben.... valami félelmetes és dermesztő uralkodott odabenn, és nem akartam tudni hogy mi... Csak álltam és néztem előre mintha bármit is megláttam volna. 

Lefagytam. 

Olykor-olykor előfordult már velem, de nem ilyen gyakran. Egy nap kétszer egymás után semmiképp sem. 

Lágy lökést éreztem ekkor s előre léptem. Teljesen felkészületlenül. 

- Mit művelsz? - Néztem a lányra ki beljebb lökött. Az ajtó pedig magától csukódott be. 

- Ne.. ne! - Csattanás. Csattanás és csend és a sötétség. 

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és magamat szidalmaztam felkészületlenségemért. 

Legalább Janaleight-el küldtem volna egy postát Bassónak hogy ne várjon rám feleslegesen. - Gondoltam magamban. - Nah mindegy....

Kifújtam magam. Sóhajtottam egyet miközben egyre hidegebb és hidegebb lett. Akár egy hűtőházban. Mihelyst összeszedtem magamat megint kattogást hallottam. Ezúttal másmilyent azonban: nem az Óratorony hangját. Ez feszült, gyors ütem volt, valamilyen visszaszámláló. 

Szerencsére a varázs szemem még mindig tudtam használni, átmeneti lehetőségnek ilyen alkalmakkor, és a víz-nyíl is foszforeszkált amit a Titkos alagútból szereztem. Elő is vettem a kis üvegcsét s feltartottam a magasba. 

- Isabelle? - Pillantottam körbe.

- Itt vagyok. - Súgta a lány aki előttem termett hirtelen. Nem tűnt holtnak, nagyon is élt. Szemei csillogtak s megfogta a kezemet. Én félve néztem őrá. Mereven pillantottam előbb a kezére, majd a szemeibe. 

Nem kérdeztem hisz ő maga is látta ezt a reakciót rajtam.

- Nyugodj meg, semmi baj... - Megfogta az arcomat én pedig félre húzódtam előre. Kezei melegek volt, érintése puha volt. Teljesen összezavarodtam. És felismerés még jobban megijesztett, mint maga a tudat hogy ottragadhatok.   

- Nem vagy halott... - Suttogtam. - ... élő vagy.