" Ha nem látjuk a kiutat egy adott helyzetből, nos, az még változhat. Ha nem látjuk a kiutat egy adott helyről. 

Nos... az már problémás. " 

Végig gondolva szánalmas alakok voltak ezek a Mechanikusok.... ennyi mindent kitalálni, ennyi gigantikus dolgot amik aztán előresegítették a város életét. 

Ennyi jó cselekedet  és mégis mi a vége? Az emberek fittyet hánynak minderre és csak élik a saját kis magányos, kapzsi életüket. 

Nem mintha a Mechanikusok indíttatása jobb lett volna mikor megépítették a gépeket. Valljuk be, nincsenek jók és rosszak, mindenki csak magának él. 

Nah már most felteszem a kérdést, ha egy magányos tolvaj csak magáért él, miért is segít egy halott lánynak megkeresni a végső nyugalmat? 

Mondhatnám hogy remélt pénzért, de másért is:  mert valamilyen szinten jól esik jót tenni. 

Irritáló, de az igazság volt beismernem hogy nem azért sürgettem magam hogy több pénzem legyen, hanem hogy Isabelle megnyugodjon... meg talán hogy én is megnyugodjak...

Előre pillantva a sötét folyosón, átlagosan nem láttam volna semmit, de használva a hiányzó szemem helyett lévő eszközt láttam valamit. 

Nem épp azt amit 'normálisan' az ember lát ha félhomály ácsorog, de már ez is elegendő volt ahhoz hogy tájékozódjak. Bár hozzá tartozott az hogy minden kellőképp ijesztő volt szinte minden egyes lépésem ezek után. 

Nem tudtam volna más szavakat találni arra ha az ember nem mindent lát, de egyszeribe mégis oly sok mindent... 

Egyszeriben volt bosszantóan idegesítő, és meglepően elragadó... A folyosó hosszú volt, és elég széles. A vége fele lehetett egy szoba, de még csak az elején jártunk egyenlőre. 

A sötétben volt pár tárgy mely olyan volt mintha foszforeszkált volna, de tudtam hogy mégsem: világító lábnyomok húzódtak előttem. 

Volt pár fal amikből mintha madzagok álltak volna ki: zavarba ejtő álomképként hatott minden. 

Mintha minden megcsavarodott volna, valami a falakon csillogott: mintha ezernyi kis tündér hagyta volna ott a láthatatlan kézlenyomatát egy helyen, csillogott a fal. 

Kivel van baj? Velem vagy a szememmel? 

Örökös kérdés lehetne mely táncolt az agyamba. Inkább elvetettem a kérdést.. kérdezhetünk, a tények megmaradnak: 

egy tény van, előre kell menni. És valami azt súgta, minél előbb annál jobb. 

Mikor viszont a legelső huzalhoz értem megálltam. Most nem láttam Isabellet, bár nem is kerestem. Kissé zavart hogy hol eltűnik hol feltűnik. Lehet neki ez csak egy ostoba játék volt, de számomra ez sem volt más mint puszta idegesítés. 

Csapdát éreztem ugyanakkor, és igyekeztem azt valahogyan semlegesíteni. Körbenéztem s láttam hogy a huzal a padlózat alatt fut át, majd bemegy a falba és felfut egy kapcsolóhoz. 

Végülis nem volt nehéz dolgom olyan nagyon_ átugrottan a huzalt. Bajom sem lett. Tovább léptem nagy magabiztossággal. 

A magabiztosságom azonban ahhoz vezetett hogy alábecsültem a Mechanikusok eszét: mert abban a pillanatban halkan kattant valami s egy éles penge reppent ki a fal egyik nyílásából. reflexből ugrottam sajnos előre, egy bukfenccel. Sajnos, mert így bajom nem lett, azonban egy újabb csapda-mechanizmust indítottam el. 

Milyen ügyes vagyok....

Gondoltam cinikusan. Felálltam s futni kezdtem. Nyilak, s éles pengék lövelltek ki utánam melyek aztán csattanva estek le a földre. Miután beértem a folyosó végére éles kanyart vetve álltam meg. 

Szívem a torkomban dobogott: nem szobát pillantottam meg: hanem egy újabb folyosót. Nem láttam a végét, minden homályba burkolódzott. Közben egyre idegesebbé váltam. Csapdák, végeláthatatlan folyosók és sötét.  És éreztem a lány tekintetét a hátamon: azt mondta nem eshet bajom.. mintha kinevetett volna. 

Kezdtem hibának látni hogy elfogadtam a hamis kis ajánlatát s felvetődött magamban pár kérdés is. Kezdtem kimerülni... de nem volt visszaút... tovább kellett mennem... Az előttem elterülő folyosó plafonja magasabb lehetett, s a kattogást halkabban lehetett hallani. 

Valószínűleg valamelyik otromba szerkezeti elem alatt lehettünk. Hideg is volt, s a padló csúszott valamiért... vagy márvány lehetett vagy nem tudom...lopakodva indultam meg, minden egyes métert megfontolva megtéve. Nem akartam zajt csapni vagy elesni. 

Komótos lépteim közt azonban hirtelen Isabellébe ütköztem.

- Miért nem sietsz? Így ráérsz?! - Kérdezte közvetlen közelről tőlem. Megijedtem, s hátra léptem. 

Arca kínosan közel volt, a hideg futkosott a hátamon. 

- Nos, ha halálos csapdák lesnek rám, ráérek. - Fogtam magam s átsétáltam rajta. Láthatóan bőszítette a dolog mikor ránéztem egy irritáló mosollyal csakazért is. 

- Dühös vagy Tolvaj? 

- Hogy hazudtál? Nem nagyon.. de valójában igen. - Vonogattam a vállam lazán. 

- Mert félsz a haláltól...

- Mindenki fél a haláltól... mert ismeretlen.. - Közben elővettem egy vörös színű üvegcsét, s rászereltem az egyik nyilamra. Isabelle mellém lépett és ámulattal nézett engem. 

- Nem direkt vertelek át. - Kifeszítettem az íjat miután megtaláltam a pontot hova lőhetem ki, majd a lányra néztem sokatmondóan: 

- Tudom. .. de Isabelle, manipulálni épp annyira direkt dolog, mint az amikor kegyesen hazudsz. - Közben kilőttem a nyilamat. 

A kis vörös üvegcse pedig éppen ezért, kecsesen felreppent a levegőbe, nem sokkal később széttörött egy kiégett fáklya csonkon. 

A láng hamarosan belobbant, s narancs fény világította meg az eddig sötét helyet. 

- S lőn világosság.