"Tehetetlenség az amikor félsz előrébb lépni, mert nem tudsz hogy, vagy nem akarsz előrébb lépni mert félsz. És az emberek az új dolgoktól félnek... mert azok ismeretlenek. Vakmerőség amikor vakon bízunk az ismeretlenbe. Tehát aki vakmerő az a szerencséjébe bízik?" 

Nem volt mit tenni... felmásztam az ereszcsatornán, fel, fel, egyre magasabbra míg végül a háztetőre nem érkeztem. 

Csúfondáros idő volt még mindig: szakadt az eső, és hideg volt. Lában meg-meg csúszott a nyirkos felületen. Közben hallottam ahogyan haladtam előre hogy odalenn az őrök unalmukban fütyürésznek. 

Halkan sóhajtottam egyet. 

" Szánalmas. Azért fizetik őket hogy éjszaka állva, nyitott szemmel aludjanak. " - Gondoltam magamban. " Még ha az emberi hülyeség kifizetődő lenne..." 

Ha felnéztek volna esetleg a látókörletükből feljebb úgy pár métert az ég felé, úgy könnyedén észre vehették volna ahogyan éppen átugrok a másik tetőre. Sima ügy volt. Nem is hittem volna mennyire.

Ez azonban nem egy szokványos út volt az Óra toronyhoz. Én jómagam sem ezt az utat használtam nagy átlagban ahhoz hogy bejussak oda így bizony alábecsültem őket. 

Az Óra torony tetejére érve azonban már eléggé egyértelmű volt: észrevettek. 

Hirtelen csak arra lettem figyelmes hogy a fütyürészés alább hagyott. Megállt s gyanakodva lefele néztem: de a zömök páncélos alakok nem voltak a helyükön. 

" Ez bizony nem jó jel...."- Futott át agyamon a kósza gondolat. Végül is..hogyan is lehetett volna jó? 

Az Óra torony nagyobbik ablaka viszont a közelben volt, azonnal kiszúrtam: hatalmas, őrégi üveg, rajta már megkopott vörös-zöld festékkel...

A torony ablakpárkányára kellett volna ugranom valahogyan...Nekifutásból talán. De még mindig motoszkált a fejembe a kósza gondolat hogy az őrök a közelemben lehettek. 

Bántóan nagy volt a csend. Meglátszódott a leheletem a fagyott levegőbe. Szinte minden porcikámban azt éreztem: mennem kellene....

Felhúztam a fekete kendőmet az arcom elé azzal előre osonkodtam. Szépen lassan egyenlőre, mintha minden mozdulatom egy előre megtervezett színházi jelenet lett volna. 

És ebben a pillanatban nyilak suhantak felém. Azonnal visszahúzódtam egy fejetlen szobor árnyékába. A megrongálta torz faragványról kopogva pattantak le a nyilak s estek le a mélybe az útra. Nem mehettem előre. Főleg nem futva.. amint elindultam volna megint megkaptam volna a nyílzáport, és nem volt kedvem megsérülnöm sem. 

Kipillantottam alig észrevehetően a hirtelen rögtönzött rejtekemből, övemről egy kis kerekded eszközt szedtem le: mágikus volt, vagy csak a technika csodája? 

A fekete piac áruja annyi biztos volt, és annyi is hogy működött. És én egészen egyszerűen csak megnyomtam, és elengedtem azt.... a labda szerű tégely egy darabig gurult: pattogva esett le a tetőről az alattam ácsorgó őrökre akiknek furcsálkodó pillantása egyszerre nézte a szokatlan jelenséget. 

Apró fémes kattogás után azonban a középen villogó kör elhalványult, és a labda, mintha rugó működtette volna megnyílt. 

Hirtelen fényesség terítette be az ott állókat, és semelyikük sem látott semmit az éjszakai napfénytől. Amint ez megtörtént én előre futottam. Habár megfordult a fejemben hogy megcsáklyázhatnám a tornyot, úgy gondoltam hogy nekem az sem kell: simán kapaszkodom majd. 

A következő pillanatban ugrottam is, palástom a hátam mögött az égnek reppent én pedig kinyújtott kezekkel megkapaszkodtam a párkányba. 

Összeszorított állkapcsokkal tartottam magamat, lábaim lelógtak a magasba.  Megremegtem de tartottam magam: valahogy nem épp ilyenekre lettem kitalálva...

A megállapítás után egy halk nyögéssel felhúztam magamat a kőpárkányra és guggolásban figyeltem lefele. Káprázatos volt a látvány: a zuhogó esőben apró fénypontok jelezték hogy hol égnek a lámpások, hogy ki van fenn és ki alszik. 

Abban a pillanatban szinte vágyakozva néztem magam elé: 

Mennyi ház! És mennyi rablási lehetőség!