" És Tikk-takk szólt az óratorony.

Mindig megmutatta az embereknek az időt, de az emberek rá se hederítettek. Mintha nem is érdekelte volna őket hogy telik az idő. Tikk-takk... egyre csak fogyott, és az emberek még mindig nem vették észre hogy a legnagyobb kincsüket az mutatja amire fel sem néztek soha. " 

 Leugrottam a belső térbe. 

Megszokott fémes csikorgás ütötte meg a fülemet, mintha ezernyi fogaskerék mozgatott volna minden egyes másodpercben egyszerre egy fém lapot. Oda sem néztem a hatalmas szerkezetre mely - lényegében mindig - a jó időt mutatta a város polgárai felé. 

Akik, nevetséges módon, féltek felnézni, mert attól tartottak hogy akkor majd elátkozza őket az Óra torony szelleme. 

Óriási butaságuk óriási mértéket öltött ebben a gigantikusan ronda épületben mely évek óta az otthonom volt. 

Nem láttam ugyanakkor Isabellet és nem is kerestem őt hogy őszinte legyek. Elég volt nekem épségben bejutnom... és eddig akárhányszor is találkoztam a jótért lélekkel, az soha nem vezetett jóra. 

Otthon lenni két dolgot jelentett egyébként számomra: jó volt mert meleget adott és tudtam hol aludni, rossz volt mert tudtam hogy odakinn több hasznom lenne. Tolvajkodni nekem soha nem egy egyszerű munka volt. ez volt az életem. És ebben az élet stílusban egy búvóhely melyet az emberek féltek a csillogó aranynál is többet ért.

hangosan felcsendült a harang otromba hamiskás hangja. Még egy óra telt el: egy óra mely közelebb repített a reggelhez. Egyre közelebb... már három is lehetett. 

Sietnem kell- állapítottam meg magamban. 

Ahogy előre léptem azonban suttogást hallottam: 

- Erre! - S egy női alak rohant el előttem. Most nem fénylett, inkább árnyékszerű volt. 

De tudtam hogy ő az! Megpróbáltam elérni. Megpróbáltam futni, olyan gyorsan és olyan halkan ahogyan csak tudtam. 

Kanyargós lépcső vezetett le a fogaskerekek és kattogó szerkezeti vázak között az alsóbb emeletekre, melyekben régen bizonyára a Mechanikus szekta hőn szeretett tagjai tengették az életunt létezésük maradványait. 

Mára már csak apró koszvadt fülkék utaltak arra hogy régen itt valaha is volt élet. A szinte földöntúli kattogás, amihez hozzá voltam szokva azonban az alsóbb szinteknél tompult s egyszeriben már nem volt több lépcső. 

A levegőt kapkodva álltam meg, térdeimre támaszkodva, Isabelle háta mögött, és mikor a sötét szempár rámvetült én úgy vontam meg a vállam mint akit nem érdekel semmi. 

- Vége a fogócskának.. nincs több le... már csak fel van...ha valamit akarsz mutatni tehát..úgy érzem itt lenne az ideje.. - Felegyenesedtem és melléje léptem. A hideg rázott tőle mikor közelebb jött és félrebiccentett fejjel nézte a szemem... bal kezével nekitámaszkodott a falnak és akkor az hirtelen beljebb tolódott. 

Por szivárgott át belőle, a sötétségen keresztül is láttam valamennyire hogy az évek folyamán nem kutattam át mégsem mindent és a lépcsők sem fogytak el. Kicsit untam már ugyanakkor hogy mindig nekem van igazam mindenben.. Minden kétszínű semmi sem egyenes. Nincs fekete és fehér, egyszerűen csak: 

Minden csak hazugság.