" Semminél nincs rémesebb mint amikor rájövünk hogy valaki hazudott nekünk. Kínos! 

Főleg ha mi is nagy hazudozók vagyunk. " 

Amikor valaki azt mondja nem él, és fizikálisan valóban nem kézen fogható, aztán megint látod, s akkor meg megfogható, felmerül a kérdés hogy nem-e álmodsz. 

Pár másodpercig ott motoszkált a fejedben hogy valami nincs rendben veled de aztán amikor fázol és kétkedsz magadban, és a bizalmatlanságod mezején rájössz egy ponton: ez a valóság.

Rémes... 

És valóban. Bármennyire is lehetetlen volt, az a lány akin szimplán átgyalogoltam pár perccel ezelőtt... életben volt. Nem tudtam felfogni. Olyannyira hihetetlennek tűnt...

A sarokba léptem s onnan néztem őrá. Különös fényt véltem látni szemeibe, s most álltam a pillantását de nem moccantam meg. Megannyi kérdés vetődött fel bennem mindennel, egész lényével kapcsolatban s ezen gondolatok hamarosan ki is törtek belőlem ahogyan beszélni kezdtem. Lassan szólaltam meg, halkan, de jól artikulálva: 

- Sok furcsa dolgot láttam már... - Kezdtem bele, egyetlen egy pillanatra sem véve le a tekintetem róla. - ... bujkáltam gép imádó szekta tagjai elől, akik többre becsülték a mechanikus szerkezeteket mint az életet, harcoltam az életemért, és láttam már megbűvölt holtakat..Láttam nem embereket... sőt magát az ördögöt is tiszta valójában.... De te más vagy. Te nem vagy halott, és nem vagy gép.Nem vagy puszta gonosz...de rejtély vagy előttem... Élő vagy, de láttam a szellemed. Nem lehetett délibáb. Hacsak nem hallucináltam.  És ha nem volt délibáb akkor mi volt... kivetülés? Gondolat? átgyalogoltam rajtad mintha csak por és hamu lennél...Hogy csináltad? Ki vagy te Isabelle? - Szóáradatomat láthatóan élvezte, mint ahogyan azt is hogy a figyelmem központjába került. 

Mosolygott, láttam rajta. Közelebb lépett hozzám de lassan, sejtelmesen. Egyetlen szót nem szólt, de tudtam hogy készül valamire. 

A kattogás pedig egyre csak erősödött közben. Megemelte a kezét, tenyerén egy háromszög-szerű jel világított. Én el akartam mozdulni, de nem ment. Szerettem volna balra lépni, de a homlokomra tette a kezét amitől lehunytam a szemem. 

S ekkor hirtelen mint valami álom- képek úgy villantak fel előttem azok amik történtek vele. 

Láttam hogy milyen boldog volt.Tisztán láttam magam előtt a nemesi körökben. Szép előkelő ruhák, biztos, gazdag élet... fény és pompa s kavalkád... Majd egy bál......

Aztán a hangok csak keveredtek a színekkel, a megannyi ember vidám képe elmosódott és a következő képben Isabelle már láncba verve állt. ez a hely ismerősebb volt számomra: 

A Főtér. Ha bűnös voltál ide láncoltak téged vagy kalodába tettek hogy világ-világtalan 'elmondhassa' a véleményét rólad. Láttam hogy szenved, de most mint egy kívülálló. 

Hosszú kék bársony ruhája koszos volt, kezei megkötve véresen. Minden elsötétült, s az Óra torony épült. 

" Boszorkány, boszorkány!" - A nép kiabálta, de mégsem tették meg vele amit a boszorkákkal szoktak. 

Ekkor már készen volt az Óra torony, csak szebben festett. Az emlék képek egyre gyorsabban pörögtek le előttem....

Láttam hogy kész van a torony, hogy Harris beszél, mond valamit Isabelle-nek, majd egy nő lépett oda hozzá s súgott valamit a fülébe. 

Isabelle ezek után nem volt jól... az ájulás szélén állhatott... idehozták, és bezárták, majd a lány elaludt. és Harris azt hitte örökre....

Itt viszont abbamaradtak az emlék képek s szemeim kipattantak. Kapkodtam a levegőt, és a vak sötétben a lányra néztem aki nagyon közel volt hozzám. 

Szívem a torkomban dobogott. 

- Igen, boszorkány vagyok Garrett. - Mondta halkan, megsimogatva az arcom. - Húsz évig voltam lehibernálódva itt... aludtam.. és most ki akarok jutni....Egyedül nem ment volna..Shh... nem kell ennyire félni...cserébe kapsz mindent amit szeretnél... - Gyorsan elkaptam a kezét, és úgy szorítottam hogy ő a falnak csapódott. Most vele szemben álltam s nagyon halkan szólaltam meg, visszafogva minden érzésemet: 

- Kezdhetted volna ezzel, és mondjuk akkor lehet könnyebb lett volna minden. Annyi titkolózás, annyi ijesztgetés, és mondd... miért?! - Sziszegtem a fogaim közt. Legszívesebben otthagytam volna, tekintve hogy az idő ketyegett és hogy mellesleg átvert, de volt még bennem talán annyi becsület hogy nem akartam otthagyni. Egyenlőre...

De persze folytattam a mondandómat, kicsit közelebb hajolva, halkabban:  

- Azt hitted hogy vicces hogy félrevezettél, és jól szórakoztál, vagy nem találtál más módot hogy meggyőzz engem?   

- Ez volt az egyetlen mód hogy kommunikálhassak veled! - Kiabálta dühösen, majd elmosolyodott. 

- Nem mellesleg egy cseppet vicces is volt... - Igyekezett kitörni a szorításomból, de nem tudott nagyon. - Eressz! 

- De akkor nincs több varázslat és manipuláció rajtam. Megértettük egymást?  - Engedtem el a kezeit szép lassan. Láttam hogy meg akarna szólalni, de mutató ujjammal rámutattam. 

- Shh.  - Megint meg akart szólalni, én megint rámutattam. 

- Shh... nincs több beszéd. -  Ugyanebben a pillanatban halkult el a kattogás és rúgtam ki az ajtót még lehetett. 

Szavak nélkül fogtam meg a karját és rángattam ki a folyosóra.