" Ne bízz abba aki bujkál a fény elől, mert megvezet. A fény pedig elvakít.. így ugyanúgy megvezethet "  Követtem Isabellet, bár koránt sem voltam olyan biztos benne hogy bízhatok benne. Nem sokat tudtam róla csak hogy halott, és hogy csak az idő kérdése és találkozni fogok a kihűlt, magányos testével. 

Mesés! Nem éppen így képzeltem az estémet. De, már szinte mindegy volt. Tompa léptekkel indultunk lefele a kacskaringós lépcsőn, puha léptekkel.  Nem voltam a szavak embere, de ez a csöndtelenség szinte irritált. A mellett, hogy még mindig nem tudtam hol vagyok. 

" Az ismeretlent felfedezni a legnehezebb. Még inkább ha az ismeretlen láthatatlan. " - Gondoltam magamban. 

- Mikor jutunk ki? Ez az épület egész nagy. Régebbi fajta lehet. De miért gondolkodok ennyire, hisz úgy se tudom hol vagyok. ... Gondolom majd egyszer viszont csak elmondod hol lehetünk.. - Jegyeztem meg halkabban, szemrehányóan rápillantva. - De az is lehet ugyanakkor hogy majd a holt tested fog válaszolni nekem. - Ércelődtem továbbra is. - Ez a hely mindazonáltal öreg... kopott.. és cseppet sem barátságos. Olyan mint egy magasabb templom... - Ekkor leérkeztünk a lépcső aljára s Isabelle megfordult. Egyenesen a szemeimbe nézett ami miatt visszahúzódtam a sötétebb sarokba azonnal.

- Ne gúnyolódj Tolvaj! Cseppet sem vagy vicces hogy a holtakon nevetsz. - Suttogta ijesztően. Tűrtem a csontomig ható tekintetet, hunyorogva néztem rá.

- Nem... félre értesz.. nem gúnyollak titeket... én csak válaszokat akarok. 

- Nagyon türelmetlen vagy, Tolvaj. A türelmetlenséged pedig bosszant! 

- Nagyon sajnálom hölgyem majd türelmes leszek talán. Egyszer. - Biccentettem oda, arcomon egy bujkáló mosollyal. "Nagyon kedves" hölgy társaságom erre félre húzta magát. Kezeit az égnek emelte. 

- Ez itt a Déli templom..  ! - Mosolyodott el mintha vicces lett volna. 

- Akkor most szent lettem mindez bizonnyal. - Fintorogtam. 

Templom... nah már csak ez hiányzott nekem, tényleg. " Keresve sem találhattam volna fantáziátlanabb helyet. " 

Szemforgatva néztem rá, a csuklyát még inkább a fejembe húzva. Odaléptem a hatalmas cirádás kapuhoz s kinéztem a kulcslyukon.

- Unom a templomokat... inkább menyünk haza. - Motyogtam  magam elé. És ahogy gondoltam: három őt is állt a kapu előtt. 

- Váltják egymást... - Folytattam a halk gondolatmenetem. - Nem tanácsolom hogy most ricsajt csapj. Ha észre vesznek ezek szívbajt kapnak tőled. - Sóhajtoztam mikor visszagondoltam egy őrre aki egy ártatlan patkánytól esett le az ágyáról ijedtében. 

- Veszélyesen gyáva népség ez. - Folytattam megint elgondolkodva. Hideg érintést éreztem vállamon ahogyan Isa közelebb lépett, és közelről nézett rám. 

- Ennyire érdekel? - Lassan emeltem pillantásomat a kérdésre. A hideg futkosott a hátamon. 

- Nem érdekel. De eleget láttam már, meghalni embereket. Nem a stílusom. - Vontam meg hanyagul a vállamat s félre biccentettem a fejem, úgy néztem rá.  Csend következett s csak néztük egymást. 

Én őt és ő engem. A holt az élőt az élő a holtat. Végül ő szólalt meg előbb: 

- Honnan a heged? - A bal szememre pillantott.Heg futott végig azon. 

- Hosszú történet. Egyszer talán elmondom... ha nem lesz ilyen hideg... és ha nem kell őrökkel teli teren keresztül mennem.  Légy türelmesebb Isa. Türelem rózsát terem elvégre. - Cinikus félmosoly kúszott végig az arcomon, majd a kezembe vettem az íjamat s kinyitottam az ajtót. 

- Mi a terved? 

- Előre megyek. 

- Ez nem egy terv. Inkább öngyilkosság. 

- Jobb mint egyhelyben henyélni, és várni hogy a sült galamb a szánkba repüljön. A nap három óra múlva feljön. Oda kell érnünk. Napkelte előtt. Mert ha még akkor kinn leszek, nos, nem akarom tudni hogy az őrség mit tenne velem. 

- Akkor ott várlak. - S ezzel eltűnt. 

- Helyes! - Köddé vált, mintha megették volna a gondolatok. Én pedig lassú léptekkel előre mentem a hideg, nyirkos térre. 

" Most vagy bolond vagyok. Vagy annyira okos hogy onnan a magabiztosságom..."