1. 

" Meg kell szereznem a Sárkány szemét. Egyszerű feladat lesz. "

Szerettem volna azt hinni hogy aznap minden jól mehet.

Minden olyan egyszerűen tökéletesen ment. Túl tökéletesen. 

Jennes Harris. A legjobb helyen lakott az ember, nem messze a Kőpiaci tértől.

Valami azonban aznap este is azt súgta hogy ha lehet óvatosan, nagyon óvatosan kell előre mennem.

Éjfél volt. Kihalt volt az utca. Sehol egy ember nem volt a környéken. Haloványan, cinikusan elmosolyodtam. Mintha mindenki bolond lett volna a városban. Komolyan!

Az ablakpárkányról hamarosan a félig nyitott ablakon keresztül egy szobában találtam magam. Sötét volt, de az én szemem már hozzászokott ehhez a látványhoz.

Lord Harris. Mennyire szép udvarháza volt! Kissé irigyeltem ezt... meg azt is hogy soha nem kellett megtapasztalnia mi az az éhezés.

Hiába! A nemes embereknek mindig minden olyan tökéletes. Nem kell törődniük se a pénzzel se a megvalósításokkal.

Manapság: még a biztonsággal sem.

Pedig hát az éjszaka leple alatt azért volt pár tolvaj. Én, példáúl!

A legjobbak legjobbika. Egy pillanatra azért körbenéztem, hátha megcsalnak az érzékeim: de nem volt bent senki se a szobába. Egyetlen árva lélek sem.  Pedig az a különös érzés kerített hatalmába hogy figyelnek. Remek! Gyanakodtam...

Valahonnan talán a város hátsó feléből halovány fémes kongot lehetett hallani... mintha a szél megremegtette volna a Mechanikusok alkatrészeit. Aztán egy távoli kiáltás. Hosszas és halk... 

- Hümm.... ez a város mindig tud újat mutatni. Mintha nem lenne így is elég érdekes. - Jegyeztem meg magam elé cinikusan.

Nem mintha érdekelt volna mi volt ez az elhaló kiáltás... hallottam már rosszabbat is.

Annak örültem hogy nem a közvetlen közelemben történt végre valami szokatlan.

A szekrény felé vettem utamat. Megálltam előtte, kesztyűmből elhúztam két kis fém pöcköt.

Olyan lazán, flegmán félrebiccentett arccal néztem még pár másodpercig a szekrény kulcslyukára, majd elkezdtem feltörni.

~ Harris Harris Harris..? Miért zárja a szekrényét valaki egy bonyolult zárral? ~ Kérdeztem magamban.

Költői kérdés volt persze, a megbízóm Basso, tudta hogy az öreg ott rejtette el a Sárkány szemét.

Egy pillanat s ki is nyitottam a szekrényt. A szépen megmunkált fa ajtót, óvatosan, kimért mozdulattal nyitottam ki.

- A Sárkány szeme. - Mondtam ki halkan a szavakat mikor végre a kezembe vehettem a vörös gyémán darabot ami egy nyaklánc volt.

- Minek kéne egy ilyen egy öreg embernek, aki körül egyetlen nő sem él? - Tettem fel a kérdést. Sajnos mindig sikerült valami kérdést feltennem ami kíváncsi voltam,

akarva vagy akaratlanul is e miatt bajba sodorni saját magamat.

A másik szoba fele pillantottam el, s mint egy merev kőszobor, vágyakozva figyeltem egy pillanatra.

~ Nem. Nem lehet. Sietnem kell. Még ma le kell szállítanom ezt az ékszert. ~ Az ablak felé fordultam megint csak, s mereven néztem a felé.

Lassan indultam el, akár egy macska olyan halk és puha lépésekkel. Csakhogy még mindig éreztem a pillantást magamon, a sötétből és ez egy kicsit sem töltött el megnyugvással.

Visszanéztem a sarok fele, hunyorogtam, hátha meglátom ki figyel.

Egy női alakot láttam. Világító szemekkel nézett rám. Megdermedtem. A hideg futkosott a hátamon. Hátrálni kezdtem. Biztos voltam benne hogy lát engem de valahogy ez nem tetszett.

Nagyon nem. Közeledett felém, én akkor már az ablaknál voltam. Egyik kezem az üvegen volt, a másik pedig magam mellett.

Nem tudtam mit láttam, de el akartam felejteni. Az ablak nyitódott s az azt követő pillanatban én már a tetőn voltam, úton a zsákmánnyal.

Rázott a hideg.

~ Ez a város néha megőrjít engem már az is biztos... ideje visszamennem Basso-hoz míg nem késő. ~