" Ha keresztül nézel egy emléken megőrültél. Ha benne élsz; úgy szintén.
Ha felhasználod: élesen látsz."

- Szóval te itt laksz? - Kérdezte tőlem a suttogó hang ahogyan előre léptem lassan. 

- Te pedig itt. - Dörmögtem neki halkan. Puha lépteim nem keltettek zajt, így mindketten csöndesen botorkáltunk a vak sötétben. 

- Ez nem a lakó helyem.  

- Ha úgy vesszük igen.. - Folytattam megrögzötten, semleges hanggal. Jobban érdekelt most hogy ne essek orra, mint hogy trécseljek egy holttal. Ugyanakkor Isabelle egy ideig csendben maradt. El is felejtettem volna kissé bosszantó jelenlétét mindaddig míg meg nem szólalt megint: 

- Nem fogsz látni semmit. 

- Hümm.. egész okos megszólalás volt. - Jegyeztem meg cinikusan. Megálltam a lépcső legaljában kissé tanácstalanul. Eddig a falat követtem, mint mindig. 'Munkahelyi ártalom volt ', úgymond számomra, megszokni hogy fénytelenség van. 

De ez más volt: itt nem fénytelenség volt itt nem volt fény, egész egyszerűen. Ahogyan ácsorogtam ott, hirtelen azon kaptam magam hogy halovány lila gőzöm nincs merre kellene menni. Egy ismeretlen érzés kerített a hatalmába, mely röviden üzente legbelül: ne tovább. 

Persze a kapzsiság és az óvatosság, az óvatosság és a gyávaság közt kilóméternyi különbségek v annak: s míg az egyik azt kiáltja ne tovább, a másik azt hogy indulj! Sok pénz vár rád. 

Oh a szép álmok... az élet megkeserítői. 

Dehát reménykedni még mindig reménykedhettem, s épp ezért elhatároztam tovább indulok. 

A vágyam előre vitt, de a lábam nem. Az agyam mást mondott... Nem tudtam dönteni. 

- Mi a baj Tolvaj? - Suttogta Isabelle lágyan a fülembe. 

- Én... - Válaszoltam ugyan olyan hangnembe. - ... Isabelle... semmit nem látok.. 

-  És? Előre kell menned! Már közel jársz! 

- Sötét van... 

- Eddig is az volt...

- De nem ennyire. - Akkor sikerült ránéznem végre, s láttam hogy egész emberi szemei vannak s arca sem olyan mintha megfagyott volna.

- Mond csak Garrett, miért nem használod a szemed? 

- Honnan tudod hogy mi a nevem? 

- Garrett... te vagy a Tolvaj akit a város sokszor emleget. 

- Vagy jó a megfigyelő képességed, vagy már kezdek paranoiás lenni.. - Félrebiccentett fejjel néztem őrá enyhén kérdőn. Bántott a gondolat hogy ha elképzeltem hogy már a holtak is tudják a nevem. 

- Nem feleltél a kérdésre.. miért nem használod a szemed? Nem az igazit.. a mágikusat. - Szinte éreztem ahogyan az üveg szememet figyeli. Azt amit a mechanikusok csináltak nekem. Lehetett vele bizonyos dolgokat látni korom sötétben is valóban. De mindannyiszor használtam eszembe juttatott egy régi emléket. Negatív emléket, régi időkből... 

- Mert még nincs itt az ideje. - Suttogtam válasznak. Isabelle tehetetlen arcot vágott mely egyszerre volt szép és hátborzongató. 

- Akkor magadra leszel utalva. De nem kell félned... nincs itt semmi mely bánthatna téged nagyon. Csak a csapdák.. de gondolom majd kikerülöd őket.- hangjában enyhe szarkazmust véltem felfedezni és valóban vicces volt: belegondolva.. egy félvak tolvaj igyekszik kifosztani egy halott lány rejtekét, a saját otthonában amitől félnek az emberek. 

Mint egy rossz regény bevezető szövege. Oh, hogy mennyire jellemző lenne ez az életem elemzésébe!

Gondolataimból csak az ébresztett fel hogy a lány tudtán kívül használni kezdtem a mágikus szemem, így láttam már valamit: bár nem sokkal többet, de valamit. És ez a valami is már kismértékű magabiztossággal töltött el.   

- Ezt nem is kétlem. - Válaszoltam neki végül, majd előre néztem újból. - Mindig kitalálok valamit. 

Elvégre Mester tolvaj vagyok.