Rena Palomo a főtér egyik fényes kirakata előtt álldogált, és idegesen igazgatta a haját. Behullámosította, szépre fésülte, de a pánt nem úgy áll benne, teljesen idétlen. Magas sarkú csizma, harangozós szoknya, kiskabát, sál. Finom smink az arcán. Randizni mindig csak finom sminkkel szabad. Ezt a tippet a nővérétől tanulta el, és ki készül házasodni épp? Hát a nővére, igen. Ő tud valamit, a tippjeit minden esetben érdemes megfogadni.

– Halacskám!

Rena odakapta a fejét, elmosolyodott, elindult. A pasas nagydarab volt, égnek álló, rakoncátlan barna hajjal, kedves barna szemekkel, vonzó arccal. – Macikám! – örült meg neki Rena is.

Kapott csókot, virágot és egy plüssmackót. – Ma vagyunk pont kéthetesek! – újságolta Ocean lelkesen. – Ezt azért kapod, hogy mindig veled lehessek!

– Jaj, Macikám, ez annyira édes tőled! – Rena elérzékenyülten puszilta meg Ocean száját. – Ezzel fogok aludni mindig, és mindig te fogsz róla az eszembe jutni!

– Halikám, olyan édes vagy!

– Te is édes vagy!

Kézen fogva végigsétáltak a főtéren, ahonnan elandalogtak egy üvegházas botanikus kerthez. Leginkább egyetemisták jártak be a közeli campusról, a fűtött, dús levegőjű helyen nyugodtan elheverészhettek, még akkor is, ha kint zuhogott, fújt, fagyott.

Áprilisra járt a idő, de a tavasz nehezen akart beköszönteni, sokat esett, borús maradt az ég, és nem melegedett az idő. Az üvegházban lehetett tavaszozni.

Rena és Ocean kikerülték a csoportban üldögélőket, a vízipipázókat, a könyvklubot tartókat, olyan helyet kerestek, ahol kettesben ülhetnek le. Sajnos nem találtak, így a kevésbé zsúfoltat választották, nem messze egy nagy fától.

– Nem hiszem el, hogy mindenhol ennyi ember van! Miért pont most kellett idejönniük? – pukkadozott Rena.

– Jaj, Halikám, ne is törődj velük. Ha veled lehetek, nekem mindennél többet jelent, és ha veled vagyok, nem létezik más világ a számomra, csak az, amelyikben mi ketten létezünk!

– Macikám! – érzékenyült el Rena. – Annyira jó, hogy velem vagy!

– Nagyon szeretlek, Halacskám!

– Én is szeretlek, Macikám!

– Jaj, Halikám, én is, de én jobban!

– Ugyan, én is, de én még annál is jobban! Nagyon–nagyon, de nagyon szeretlek!

– Ó, Halacskám! – Ocean forró csókkal hallgattatta el a lányt.

Becézgették egymást, mosolyogva, dorombolva bújtak össze, mint a cicák. Totálisan kizárták a valóságot.

– Várom a holnapot, az esküvőt! Olyan édi lehetsz öltönyben!

– Én is várom már! Gyönyörű leszel, annyira örülök, hogy láthatlak téged olyan szép ruhában!

– Ó, Macim... Jaj, erről jut eszembe! – Rena hirtelen visszazökkent a valóságba. – Nem hívtam fel a barátnőmet, hogy mikor találkozzunk holnap. Macim, ne haragudj, telefonálhatok egy gyorsat? Tudod, ő is jön velünk!

– Persze, Halim!

Rena bűnbánóan nézett rá, majd a zsebébe nyúlt, tárcsázott. – Gyors leszek. Ó, szia, szia! Marine, figyelj, a holnapról lenne szó... Hol? Ó...

Marine lépett oda hozzájuk, kinyomta a telefont, leült. – A fánál ültem, köszöntem is. Kérdeztem, hogy holnap mi lesz. Rám se bagóztál.

Rena elpirult, majd felvidulva megragadta Ocean kezét. – Marine, figyelj, ő a barátom, Ocean. Holnap jön velünk!

Marine csak biccentett. – Semmi baj, hogy nem vettél figyelembe, idióta vagy, csöpög rólad.

– Ocean, ő az, te biztos emlékszel rá! – Rena nem adta föl. – Mikor a bárban voltunk pár hete, és Emily elhozta magával.

Marine megrántotta a vállát. – Gyakori lett ez a név.

– Nem, ő az! Macikám, mondd neki te is, nekem nem akarja elhinni.

Ocean hirtelen elvigyorodott. – Meghívtál sörre – emlékeztette a lányt. Marine most először nézett rá, ajkán gúnyos mosoly tűnt fel.

– Max az öcsédet. Ne kezdjük ezt, rendben? Holnap hova, és hányra menjek? Kocsival leszek, ha akarjátok, elviszlek titeket.

– De... akkor nem tudsz inni. Ünnepelünk, a nővérem esküvője lesz, mégis... Na, megyünk busszal, ott a szállodában pedig átöltözünk.

– Melyik szálloda? – Marine a többit meg se hallotta.

– Riverlands Hotel, a nyolcadik sarkán. De hallod, megy arra busz...

– Elvigyelek titeket?

Rena sóhajtott, beletörődött, hogy Marine hajthatatlan ezzel kapcsolatban. Ezért Oceanre nézett. – Macikám, te mit szeretnél? Menjünk Marine-nal? Tudod, ma együtt alszunk nálam, lesz egy órám délelőtt, aztán jössz velem a fodrászhoz, aztán úgy volt, hogy megyünk a szállodába, ahol lesznek a ruhák. De így megborult!

– Szóval, elvigyelek, vagy sem? – kérdezte Marine kissé ingerültebben.

– Várj egy kicsit, ezt most meg kell beszélnünk! Macikám?

– Nem értem, hogy mi a gondod.

Rena arcán megütközés látszott. – Az, hogy nem így terveztük. Ha kocsival megyünk, akkor nem kell a szállodában átöltözni, mehetünk a szép ruhában is.

– Nem látom benne a katasztrófát – nevetett Ocean.

– Ezt vehetem végszónak?

– Persze, most úgyis világvége van – vigyorgott Ocean Marine-ra, mire a lány meglepetten elmosolyodott. Rena arca viszont elvörösödött.

– Így át kell szervezni mindent! Szólnom kell a nővéreméknek, hogy hozzák vissza a ruhám. Mert ma már odavitték, holnap nem akartak vele foglalkozni. Maci, ez most... Nem jött ki jól!

Marine a homlokához kapott. – Kérlek... Elviszlek szakadtan is, ott átöltözöl!

– Nem érted! Macival együtt akartunk készülni!

Marine kérdőn felvonta a szemöldökét, Ocean pedig a fejét rázta. – Ugyan már, Rena. Túléled, hogy nélkülem kell öltöznöd! – Közben alig érezhetően megrándult, a hátán a minta kellemetlenül bizsergett, elmozdult Rena beállításától. Rena égő szemekkel nézett rá. – Rosszat mondtam?

– Úgy volt, hogy mindent együtt csinálunk!

– Vécére se együtt megyünk!

– De mehetnénk!

– Rena...! – vigyorgott Ocean. – Hallottad, hogy mit mondtam?

Marine felnevetett, a fejét rázta. – Romantikus.

Ocean Marine-ra nézett, nevetett, és érezte, hogy hasadozik a háta a bizsergéstől. Rena közben dühösen fújt egyet, megsértődött, és nem szólalt meg. Marine felállt, magára húzta a dzsekijét.

– Mész?

– Nem érek rá. Azért még találjátok ki, hogy elvigyelek–e, de nehogy az utolsó pillanatban szóljatok. – Köszönés nélkül hagyta ott őket, Ocean viszont elköszönt tőle, aztán a szótlan Rena felé fordult.

A sértődött lány mérgesen nézett vissza rá, mire Ocean hátában enyhülni kezdett a fájó bizsegés. – Rena... Ugyan már... Vicceltem.

– Nem, te kigúnyoltál, ráadásul egy barátnőm előtt!

– Vicc volt...! Csak ugrattalak, tudod, hogy komolyan nem sértenélek meg, édesem! – mondta Ocean elszomorodva. A bizsegés szinte megszűnt. Mi történt vele? Mi ütött belé? Egy kis nevetés így megbolondíthatja a mintát? Rena elfordította a fejét. Ocean közelhajolt hozzá, megpuszilta piros arcát.

– Halacska, nagyon szeretlek, ne haragudj rám... Bocsánat, bocsánat!

– Hogy megyünk akkor holnap?

– Ahogy te akarsz, ahogy elterveztük. Nem kavarunk bele Marine miatt, jó, Halikám?

– Jó... – mondta halkan Rena. Ocean rámosolygott, finoman megcsókolta, a hátában teljesen megszűnt a bizsergés.

Hölgyeim, maguk gyönyörűek, mint mindig! Szabad? Foglaljon helyet itt, kérem, kérem, nyugodtan! Szikrázó, tavaszi napsütés, langymeleg, jó illatok. Leül a csendesebb hölgy mellé, vele beszél, mosolyt csal arcára, gyümölccsel kínálja. Éjszaka a száját, nyakát csókolja, szerelmet vall. Ó, mily csodás a szerelem maga, ha üdvösség csak álomképe is!

Ocean levegőért kapott, leborult az ágyról. Rena álmos hangja hallatszott. – Macim...? Minden rendben...?

– Persze – nyögte Ocean. Feltápászkodott a földről, a lány számítógépe felé botorkált, be akarta kapcsolni.

– Mit csinálsz?

– Utána akarok nézni valaminek...

– Jaj, Macikám... Holnap. Most hagyd, megvár. Bújj vissza, nélküled fázom!

– Máris... Megyek, Halacskám...

Ocean visszafeküdt a lány mellé, hangos sóhajjal ölelte magához, de nyugtalanul aludt el. Reggel, amikor megszólalt a harsány ébresztő, Ocean kipattant az ágyból, sűrű bocsánatkérések közepette kezdett el öltözködni. Rena értetlenül figyelte. – Maci, és a reggeli? Várj, csinálok neked reggelit, gyorsan...!

Ocean megdermedt öltözködés közben, a háta bizseregni kezdett. Renára bámult. – Jó, reggeli, jó... Halikám. Köszönöm – nyökögte zavartan, és megnyugodott.

Nehezen bírt magával, mert Rena ragaszkodott ahhoz, hogy megetessék egymást, aztán még finoman szerelmezzenek. Ocean sose akart még így elszakadni tőle, mint most, a háta valósággal sajgott, de nem akart a lánnyal lenni. Csak sajnos ezt nem ő dönti el.

Miután végeztek, Ocean villámgyorsan megfürdött, felöltözött, és vizes hajjal hagyta el a lány otthonát, egy sildes sapkát csapott a fejébe. Aztán átkozta magát. Most nem tud internet közelébe jutni, de ott az egyetemi könyvtár...

Az ódon épület felé vette az irányt, és hiába volt kívülről rozoga és régi, belül modern beléptető kapu, számítógépek, internet hozzáférés és könyvek sokasága várta a látogatót. Leginkább egyetemisták ültek az asztaloknál, és Ocean nem tudta, hogyan kezdjen neki a keresésnek.

Tétlenül járkált a polcok között, aztán lepetten pillantott egy eldugott sarokba. Marine olvasott és közben szorgalmasan jegyzetelt, teljesen körülbástyázva vaskos, bonyolultnak tűnő könyvekkel.

– Hali! – köszönt rá hirtelen. Marine kezében megállt a toll, csak a szemével nézett fel rá.

– Utánfutó nélkül? Hogy bírjátok ki?

– Fáj a hátam... De te szeretsz olvasni? Mit is tanulsz? – kérdezte Ocean sután, és a lány asztalára támaszkodott. Marine gyilkosan meredt a kezére, de a pasas nem zavartatta magát. – Irodalomelmélet? Szociológia? Mi ez?... Tudnál nekem segíteni? „Ó, mily csodás a szerelem maga, ha üdvösség csak álomképe is."

Marine most felemelte a fejét. – Rómeó és Júlia. Tudod...

– Shakespeare! – kiáltott fel Ocean diadalittasan, mire Marine a kezébe nyomott egy vékony Rómeó és Júlia kötetet.

– Ötödik felvonás, Rómeó mondja. Szereted? – kérdezte, mikor Ocean belebújt a könyvbe, aztán nevetve kicsapta Marine elé.

– Felolvasod nekem? Az egészet?

Marine megvetően nevetett, de Ocean csak kérte, és végül elvette a könyvet.

– „Ha csábos álmomnak hinnem lehet,

Ma még valami jó hír vár reám.

Szivemben Ámor tündökölve trónol;

Egy ismeretlen szellem szárnyra vesz

S a föld felett lebegtet édesen."

Ekkor Ocean folytatta, de fejből, és Marine hatalmas szemekkel bámult rá.

– „Álmomban jött szerelmem s halva lelt

(De furcsa! Gondolkoztam holtan is!),

Ő szájon csókolt s én életre keltem –

De új életre, mint föld királya!

Ó, mily csodás a szerelem maga,

Ha üdvösség csak álomképe is!"

Egy ideig csak hallgattak, majd Marine köhintve a jegyzeteibe merült, de Ocean nem hagyta. – Ezt a részt le tudnád fénymásoltatni nekem? Én nem vagyok tag, szóval...

– Minek? Kívülről fújod – mondta Marin epésen.

– El fogom felejteni – mondta halkan Ocean, és Marine kezébe adta a könyvet. – Kérlek.

– Jesszus – sóhajtott Marine, ledobta a jegyzeteit, és eltűnt a fénymásoló felé. Mikor Ocean egyedül maradt, végre megmozgathatta a hátizmait. A fájdalom nem szűnt meg ezzel. El kéne mennie innen, de eldöntötte, hogy marad.

Hálásan mosolygott a lányra, mikor az egy unott, dühös mozdulattal lecsapta elé a fénymásolt lapot, aztán visszaült a helyére. Ocean gondolt egyet, leült mellé, és azonnal görcsbe állt a háta. Levegő után kapott, fordult a világ, dőlt az asztal, hallotta Marine hangját, de sötét volt.

A lány aggódó arca kúszott be a szeme elé. – Lélegezz, nagyfiú! – A hangja tompa volt, az arca homályos. Valamit kivett a szájából, egy könyvet, Shakespeare. Szorította a kezét, ahogy Ocean is az övét. Másik kezével a homlokát fogta. – Lélegezz, jól van, ez az.

– Ma-arine... mi...?

– Rohamod volt – mondta óvatosan a lány. – Hívtak mentőt, nemsokára ideérnek és megvizsgálnak.

– Dokikat ne!

– Percekig görcsben fetrengtél, nem lélegeztél. Várj, maradj fekve!

De nem tudta visszatartani a nagydarab pasast, Ocean felült, mély levegőt vett, többször is. – Rena... Renát hívd ide.

– Micsoda?

– Ha itt lesz, rendbe jövök – mondta Ocean, és nagyot nyelt. – Hívd már, és te... te menj el. Ne legyél a közelemben, amíg... ő ide nem ér.

Újra elsötétült a világ, a hátába egy újabb fájdalmas görcs állt.

Marine-nak felháborodni se volt ideje, a pasas elájult, és rohamot kapott. Könyvet szorított a fogai közé, amivel lenyomta a nyelvét, aztán hagyta, hogy mások fogják le rángó tagjait. Elhátrált tőle, miközben Renát hívta a telefonon.

– Marine – sziszegte a lány, ahogy felvette. – Előadáson vagyok...

– Ocean rohamot kapott, azt akarja, hogy gyere ide. A könyvtárban vagyunk, hívtam mentőt.

– Úristen, Macikám! – kiáltotta Rena a telefonba. Marine egy dühös fintorral csapta le a telefont, majd a felborított asztalhoz lépett, és a lehető leggyorsabban fölszedte elszórt jegyzeteit és a könyveket, amiket ki akart vinni. Távozott még Rena és a mentők előtt, vissza se nézett a pasasra, aki annyira töketlen papucs, hogy ájuláshoz is a nőjét akarja orvosságnak.

Rena aggódva ért a könyvtár elé, ahol a mentő nyitott végében Ocean ült. Épp a vérnyomását mérték, mikor a lány a karjába röpült. – Jaj, Macikám, jól vagy?

Oceanből megkönnyebbült nyögés tört ki, szabad kezével szorosan megához ölelte Renát, a mellére hajtotta a fejét, és sóhajtozott. – Istenem, már minden rendben... – nyögte rekedten. A hátában végleg feloldott a görcs, és csak Rena melegsége ért el a szívéhez. Miért is érdekelte az a vers, az az álom? Miért is gondolta úgy, hogy leül Marine mellé? Miért akart bárki közelében lenni, Renán kívül?

– Hol van Marine? Ő hívott...

– Nem érdekel... Rajtad kívül senki nem érdekel – vágott közbe Ocean halkan.

Rena jelenléte az orvosoknak is elfogadhatóra stabilizálta a helyzetét, így nem vitték be a kórházba, elengedték. Szépen hazasétáltak Rena albérletébe, ahol Ocean már a lány blúza alatt járt a kezével, mielőtt az ajtót becsukhatták volna.

– Mi az? Reggel nem volt elég? – nevetett Rena.

– A lehető legközelebb kell lenned hozzám... Benned lenni a legjobb orvosság.

Ó, igen, mennyei orvosság.

– Ocean, Maci... Igen, de ez... Ez nincs benne a napi programban – fordult ki az ölelésből Rena. – Tudod, fodrászhoz én, aztán a hotel. Te pihikézz le, amíg megcsinálják a hajam. Ja, és szólok Marine-nak, hogy vigyen el minket. Nem akarom, hogy ájulás után buszozz itt nekem...

– Jól lennék, ha dugnánk – mordult váratlanul Ocean.

– Tessék?

– Jól vagyok, menjünk csak busszal.

– Mi a bajod? Mi történt veled? Mióta találkoztál Marine-nal, megkergültél! De hahó, ma még velem vagy, az enyém vagy, az én Macikám.

– Tudom, a tiéd vagyok – hajolt le hozzá Ocean, és hosszan megcsókolta. Fájdalmasan kívánta, nem tudta megállni, hogy a ruhája alá ne nyúljon. Rena újra kicsusszant a karjából, és a csalódás, a vágyának eltávolodása megszédítette.

– Látod?! Rosszul vagy, így jobb lesz kocsival menni! – mutatott rá Rena. – És te így akartál szeretkezni?

– Nem akarom, hogy Marine vigyen minket! – mordult Ocean.

– Én meg nem akarom, hogy elájulj.

– Nem fogok!

– Mert Marine-nal megyünk.

– Rosszul vagyok tőle! – fakadt ki hirtelen Ocean, és Rena tekintete árnyalatnyival mérgesebb lett.

– Marine régi barátnőm, már gimiben ismertük egymást. Nincs egy kedves természete, és nem valami társasági, és nem is rejti véka alá, ha valami nem tetszik neki. De ne merd azt mondani, hogy rosszul vagy tőle! Pihenj le, majd hívlak – vetette oda, és az ajtó felé indult.

Ocean a hajába tépett, a fejét rázta. – Rena, bocsáss meg... Nem akartalak megbántani.

– Sikerült. Szia! – lépett ki a folyosóra, vissza se nézve.

– Sajnálom – mondta Ocean hangosan, de a lány rácsapta az ajtót. – Rena!

Nem jött vissza, de Ocean se ment utána, hiába tudta, hogy Rena ezt akarja. És megállta, hogy utána rohanjon, vagy lerohanjon virágot venni, bonbont, plüsst, ékszert ajándékozni. Helyette lefeküdt a lány ágyába aludni, és mielőtt álomba merült, Marine kezét érezte az arcán, kezét a kezében. Lélegezz, nagyfiú.

Rena, hogy vigasztalja magát, kedvenc szalonjába ment, ahol a kérésére több kényeztető, szépítő, relaxáló és búfelejtő kezelésen eshetett át, mielőtt a haját megalkották volna. A szolárium barnított (mert amúgy argentin félvéri génjei nem voltak elegek...), a masszőz lazított, a kozmetikus szőrtelenített és kencézett, a manikűrös körmöt épített, a pedikűrös lábat csinosított.

Közben telefonált Marine-nak.

– Szia! Remélem nem szólok későn, de el tudsz vinni minket? Nem akarom, hogy Maci ezek után buszozzon...

Rövid csönd volt a másik végen. – Persze.

– Én még itt ülök a fodrásznál, előbb vedd fel őt, úgy két óra múlva nálam. Aztán gyertek értem, léci, a Crizia Szalonhoz – kérte édesgető hangon.

– Persze – ismételte Marine.

– Valami gond van? Azon kívül, hogy nem bírod a pasim? – kérdezte Rena hirtelen.

– Azon kívül semmi. Szép legyél – köszönt volna Marine.

– Ha annyira nem bírod, akkor holnaptól lehet a tiéd. Variáld át olyanra, amilyenre te szeretnéd – fújta Rena. Marine csak sóhajtott, bontotta a vonalat, és nem vette fel a telefont, mikor Rena újrahívta.

A fodrász székében is még duzzogott, mikor a tükörben észrevette, hogy egy barátnője vigyorog rá. A pink hajú Crysler a mellette lévő üres székben foglalt helyet. – Csajszi, a politológia előadás közepén visítva kirohanni az előadóból, háromszáz másik ember szeme láttára, és azt kiabálni, hogy Maci, Maci...

Rena elvörösödött. – Jól van, Ocean elájult és megijedtem.

– Édi – gúnyolódott Crysler, majd a fodrászához fordult. Pár fekete melírcsíkot akart a háta közepéig érő pink zuhatag közé, és amíg a pasas a festéket keverte, a két lány egymást figyelte a tükörben.

– Olyan hajat akartam volna régen, mint a tiéd – mondta Crysler. – Vastag szálú, dús, hullámos, fekete. Az én eredeti fejem undorítóan semmilyen.

– Apától örököltem.

– Mázlista – nyújtott nyelvet Crysler. – De milyen jó a körmöd is! Hová készülsz?

– Nővérem esküvőjére.

– Ja, igen. Ocean kísérőnek kellett, de ahogy kirohantál, úgy nézem, több lett, mint egy kísérő. Mint a filmben, ahol a nő belezúg a testőrébe.

– Nem lehet nem imádni! – védekezett Rena.

– Persze, akár egy új pár cipőt – dohogott Crysler. – Az istenért, unalmas. Dugni elég, szerelmet ne vele keress. Ugye nem zúgtál bele?

– A szex nem minden...

– Szóval de – bámult rá Crysler. – Felejtsd el, a lagzi után már passzolod is Cassynek.

– Tudom. De annyira édes.

Crysler fintorogva rázta a fejét. – Ne már, Rena. Csak legyen jó az ágyban. Esküszöm, ha rám kerül a sor, legyen isteni az ágyban. Nincsenek egyéb elvárásaim.

Rena az érdektelen lány arcát fürkészte. – Ez elég gyászos.

Crysler fodrásza visszatért, és lehajolt a lány füléhez, suttogott neki valamit, amitől a lány szeme buján megvillant. – Szóval, megmutatom az új színeket – egyenesedett fel a férfi, és elindult a szalon személyzeti része felé. Crysler nem ment utána rögtön, Rena látta, ahogy végigméri a pasast. Magas, erős alkatú, de csupán konditermes izmok finomkodtak a bőre alatt. Platinaszőke taréj a feje közepén, oldalt éjfeketén és rövidebben. Szája sarkában, a nyelvében, a szemöldökében piercing, fülében ékszerek. A nyaka bal oldalán tetoválás, egy díszes 69–es.

Nem csoda, hogy a hasonlóan vad külsejű Cryslernek bejött, gondolta Rena.

– Na, lássuk a színeket – állt fel Crysler. Fenét fognak színeket nézni.

– Most komolyan hátramész vele...?

– Nem járnék ide, ha nem ő csinálná a hajam. Ahhoz túl drága hely, de a personal service megéri. G.O. nagyon jó – vigyorgott Crysler.

– Igen – szólt közbe Rena hajszobrásza, egy alacsony, szőke nő. – Én se dolgoznék itt, ha nem lenne G.O. Szinte naponta emlékeztet, hogy miért éri meg bejárni.

Crysler tekintete árnyalatnyival ellenségesebb lett. A fodrásznő felvonta a szemöldökét. – Bemutatkoznék. Gregoria vagyok, G.O. barátnője. Mióta nem jártál itt, mi boldogan egymásra találtunk – gúnyolódott Gregoria. – Most azért akart hátrahívni, hogy megmondja, nincs több kefélés a raktárban. Hopp, elárultam! De legalább nem fogsz annyira meglepődni.

Crysler felvonta a szemöldökét. – És szerinted tegnapelőtt egész éjjel a haverjaival ivott a kocsmában?

Gregoria kezében megállt a fésű, döbbenten bámulta Cryslert, aki diadalmas, szemét mosollyal az arcán G.O. után ment.

Rena inkább hallgatott, ahogy Gregoria se mondott egy szót se, ám Rena látta, hogy könnyezik. Crysler egy kegyetlen ribanc volt, a maga módján öntelten és arrogánsan. Néha Rena se értette, hogy miért barátkozik vele. És azért a pasik se semmik. Nem milliószor jobb Ocean? Hűséges, kedves, édes.