Marine Alice Duncan soha életében nem fogja elfelejteni azt az alig huszonnégy órát, ami alatt keresztülköpött a meggyőződésein, elvein és megtett valami olyat, amiről nem gondolta, hogy képes lesz rá, tudva, hogy sose fog bizonyosságot szerezni jól döntött-e.

A fejében egymást kergették a gondolatok, egyiknek se ért a végére, máris jött a másik, emlékek formájában, amikor a férfi a Rómeó és Júliából idézett, majd leült mellé, és elájult. Görcsrohamokat kapott, amikor a nyakába harapott. Az elmúlt két hétben kerülte, mintha pestises lenne, a folytonos könyörgés az este, hogy ne érjen hozzá.

Elsöpörte a könnycseppet, ami leszánkázott az egyik arcán, visszament a férfi lakásába, és nagyon meghökkent, ott ugyanis Oceanbe gyalogolt. – Hát te? – pihegte.

– Utánad indultam – torpant meg Ocean. Hátralökte hosszú, fekete haját, fekete bogárszemei elnyelték a lányt, aki megindultan ölelte át magát.

– Utánam? – kérdezett vissza erőtlenül.

– Érted, utánad, miattad, hogy mondjam még? – lépett oda hozzá Ocean, és magához ölelte a félsötét előtérben. – Gyere ide, csak egy pillanatra végre. Csak egy kis pillanatra – suttogta Ocean, ahogy magához szorította. Marine belefúrta az arcát a mellébe, de képtelen volt őt visszaölelni, az érzelmei olyan vadul tomboltak a lelke legmélyén, hogy félt, ha nem kapaszkodik magába, elveszti a kontrolt és a saját önuralmát.

– Mi a baj?

Marine halkan felnyögött, Ocean eleresztette, de csak annyira, hogy felemelje a lány arcát. Marine elmerült egy ideig a férfi végtelenül sötét szemében, szinte nem lehetett megkülönböztetni a pupillát az írisztől.

– El kellett volna mondanod, hogy miért nem érhetek hozzád. Nem lett volna szabad, hogy ez idáig fajuljon... Bármikor, amikor nem lett volna szabad, amikor máshoz kapcsolt az átkod, nem lett volna szabad.

– Az én döntésem volt mindannyiszor, nem bántam egyszer se – rázta a fejét Ocean.

– Ocean – jajdult föl Marine reménytelenül.

– Kérlek – lehelte Ocean, és a lány szájára hajolt. – Kérlek, kérlek, kérlek – dörmögte a csókjai között, és mindegyik csók mélyebb, hosszabb, fullasztóbb lett.

– Nem tehetjük ezt, nem tehetem ezt veled – kapkodott levegőért Marine. – Nem is tudod, hogy mi megy végbe most bennem, nem lehet, nem lehet.

– Akkor mondd el – vonta beljebb Ocean a nappaliba a lányt türelmesen, finoman. Leültette a kanapéra, Marine addigra elvesztette a harcot az érzései ellen, remegő vállal, hangtalanul potyogtak a könnyei. Ocean szíve összefacsarodott a lányból áradó szomorúságtól.

– Nem lehetünk együtt soha – rázta a fejét Marine. – Nem varázsolhatok veled, nem vehetek részt ebben a gyötrésben, nem akarlak megváltoztatni soha, semmidet, egy porcikádat se! Mindig, bármilyen is voltál, mindig kedveltelek, és amikor nem kedveltelek, akkor is vágytalak, hiányoztál, álmodtam és álmodoztam rólad, meg se fordult a fejemben, hogy... Sose akartam, hogy más legyél, csak önmagad...!

– Tudom.

– Akkor tudod azt is, hogy nincs jövőnk se. Nem maradhatok veled, amikor majd más nők varázsolnak rajtad. Nem hagyhatom, hogy ez tovább tartson kettőnk között, mert ha esetleg nem botlasz egy akkora pszichopatába, mint Crysler, akkor is... ha velem vagy, az neked fájdalmat okoz. Konstans, gyötrő fájdalmat, és én... ezt nem lehet – rázta a fejét Marine elkeseredetten.

Ocean átérezte a lány szomorúságát, tudva, hogy igaza van.

– Kérlek, ne mondj most olyasmit, hogy „te megéred a kínokat" – tette hozzá Marine. Ocean röviden felnevetett, belesöpört Marine hajába.

– Sose sértenélek meg ilyen elcsépelt szarsággal.

– Köszönöm – lehelte Marine, és Oceanre nézett. – Vissza kell hoznom a Mustangot. Megszerettem a bicajozást.

– Oké – suttogta Ocean rekedten. Marine nagyot nyelt, a könnyeivel küzdött, csak a férfi arcát figyelte, miközben az ölükben összefűzték az ujjaikat, és egyre erősebben szorították egymást.

– Nem küldök több levelet, és letiltalak, hogy még véletlenül se olvassak bele egy üzenetedbe a jövőben – folytatta Marine, a férfi csak csendesen bólintott egyet. Marine lehajtott fejjel, hangosan felszipogott. – A francba, ez olyan bagatell. Nem is kéne itt szakítanunk, nem is voltunk együtt.

– De hát remélted, hogy együtt lehetünk, nem? A reményeiddel szakítunk, Marine.

Marine válla meggörnyedt, Ocean az ölelésébe vonta a halkan síró lányt.

– Tudtam, hogy mi sose lehetünk együtt. Te más vagy – mondta Ocean. – Én nem áltattam magam, cserébe kiélveztem az összes pillanatot, amit veled tölthettem, még akkor is, ha fájt, ha az agyamra mentél, ha gyászoltál, ha nem értettem belőled semmit. És így teszek most is, kiélvezem azt, hogy végre csak én vagyok, beleveszve abba, amit már régóta sejtek, hogy mennyire is szeretlek téged.

Marine hozzányomta a száját az övéhez, hosszan csókolóztak, a könnyes arcával összevizezte Ocean arcát is.

– Én is szeretlek – bukott ki Marine-ból a keserűség. – Átok, varázslat nélkül, te is engem, megvolt a csók is, miért nem törik meg az átkod akkor!? Miért nem?

– Nem tudom – suttogta Ocean. – Már nem emlékszem, hogyan történt, miért és mi a feloldozása. Sajnálom. Ez nem tündérmese, hogy ilyen egyszerűen véget érjen.

Marine tovább nézet őt, itta a tekintetével a férfi látványát, aki lecsókolta a könnyei maradékát az arcáról.

– Maradj velem ma este – kérte Ocean aztán.

– Hogy mélyebre döfjük a tőrt a szívünkben?

– Vagy hogy kicsit boldoggá tegyük egymást, de ahogy gondolod – nevetett fel halkan Ocean. – Nem egy éjszakát kérek, nem kalandot, nem ócska kifogást, amivel elsöpörhetem a szomorúságunkat, hanem az esélyt, hogy egy kicsit hadd szeresselek önmagamtól, hadd érezzem a te szerelmedet. És igen, nem áltatlak, sokkal rosszabb lesz majd így a szétválás, sokkal nehezebben teszed majd túl magad ezen, sokkal többet sírsz majd, de majd... elmúlik ez is, elmúlok a szívedből.

– Soha, nem engedem – mondta Marine határozottan. Ocean lemondó mosollyal sóhajtott, magához vonta őt. Megcsókolta ismét, mert képtelen volt betelni ezzel az érzéssel, a lány illatával és ízével, a puha szájával. Marine a nyaka köré fonta a karját, ujjait végigfuttatta a sötét, fekete tincseken. Ízlelgette a férfit, ismerkedett a csókjának mélységével, a szuszogásával, a saját, egyre inkább széthulló lélegzeteivel, a kihagyó szívdobbanásokkal, amit az váltott ki belőle, ahogy Ocean átkarolta a derekát. Kicsit felnevetett, amikor Ocean megragadta őt, és felállt vele.

A hálóba vitte, át a sötét lakáson, nem kellett villanyt kapcsolnia. A hálóba az üvegablakok miatt túlviláginak ható, városi fények szivárogtak be, tökéletesen látták egymást, ahogy kibújtak a ruháikból, és összesimultak.

Odakintről közelítő vihar moraja ért el hozzájuk, és Marine biztos volt benne, hogy a távoli villám csillanása Ocean szemében ismétlődött meg, a férfi mély lélegzetei valahol hurrikánokat keltettek és a szívdobbanásai mennydörgő orkánokat hergeltek fel. A viharos óceán karjába hanyatlott, átadta magát az emeletes hullámok ostromának, a végtelen erejű indulatoknak, fulladozott a megindultságtól, fulladozott attól a kéjtől, amit ez a vihar okozott neki, és sejtette: belehal, hiszen a nyílt tengeren vesződik az orkán kellős közepén. Milyen szép halál.

Aztán a vihar elcsitult, a hullámok megszelídültek, a víztömeg lecsihadt, és csak ringatta őt megejtően, olyan kedvesen és áradón, hogy Marine a könnyeit törölte a sötétben.

Ocean átkarolta őt, magához szorította, és odakint az éjszakában megérkezett a frissítő vihar. A kövér esőcseppek kopogására aludtak el, az égzengés vagy a süvítő szél nem zavarta őket, ugyanis épp túlélték a saját viharukat önmagukban, mélyen, tenger fölött és a víz alatt.

***

Reggelre nyoma sem maradt az esti viharnak. Marine egy ideig csak ült a fehér ágyneműben, pislogva szemlélte az ablakokon beömlő ragyogást. Magára ölelte a vékony lepedőt, kimászott az ágy szélére, és az ablakhoz lépdelt. Elterült előtte az egész város, a szomszédos, alacsonyabb toronyházak, a régi egyetemi negyed épületei, a könyvtár kupolája, a múzeumnegyed kanyargós utcái, a főtér, az üvegház csillogó teteje, távolban a hegyek sötét vonulataival.

Nem rezzent össze, amikor Ocean bejött, csak kicsit hátranézett. Két kávéscsésze volt nála, odalépett hozzá az ablakhoz, letelepedtek a szőnyegre előtte, egymás ölébe, Marine óvatosan odébb tette a csészéket. Csókolta a férfit, aki szorosan ölelte, és hagyta, hogy a lány fölébe kerekedjen, a szőnyegre döntse, örömmel átadta neki magát.

Teljesen kihűlt a kávé, mire végeztek, de nem számított.

– Meg tudnám szokni ezt – ismerte el Ocean, ahogy a lány csupasz vállát cirógatta. Marine felkönyökölt mellette, beleivott a kávéba, fintorgott kicsit a hideg lötty miatt, majd érdeklődve lesett Oceanre. A férfi egy ideig állta a tekintetét, majd megadta neki magát. Ő is a hasára fordult.

Marine végigsimított az finoman izmos, széles hátán. – Gyönyörű. Ha nem tudnám, mi, gyönyörű lenne.

A férfi hátán lévő, fekete minta nagyon részletes, kidolgozott volt. Megannyi fogaskerék, megannyi szimbólumokkal telerajzolt tárcsa. Marine-t régi órák és napórák számlapjára is emlékeztette az elrendezésük. Megjelent rajta a hold megannyi fázisa, a napkorong mindent beragyogó sugaraival a háttérben, csillagképek kavalkádjával megszórva. A tetoválás készítője szánt időt árnyékolásra, apró képek megalkotására is: rózsák, virágok, gyöngysorok, koponyák és csontvázak, kiélezett kasza és csorba kardpenge. Könyvtornyok, homokórák is visszatérő ábrák voltak. Delfin, kehely, oroszlán, tehén, galamb, fecske is szerepelt a tárcsák és fogaskerekek elrejtett zugaiban. Kagylókban, tengeri csigaházakban gyönyörködhetett. Elgondolkozva hajtotta a fejét a férfi hátára, megcsókolta a bőrét.

Bárcsak segíthetne, bárcsak tehetne valamit, hogy ne kelljen elszakadniuk. Akár soha. Akár így maradhatnának, ketten és örökre. Ám a valóság ott volt, odakint az ablakok túloldalán, és Marine jól rálátott a szemközti irodaépületre.

Határozott.

– Segítened kell valamiben mielőtt búcsút váltunk.

Ocean érdeklődve hátrapillantott, elsöpört pár tincset a lány arcából, aki veszélyesen szürke, megkeményedett tekintetét a szomszédos irodaépületre szegezte. Rá is mutatott. – Ott. Abban az épületben van Mark Parrino irodája. Újra beszélni fogok vele, hogy adja vissza a cuccaimat. Eljössz velem?

Ocean töprengőn figyelte a határozottságot benne, szinte szikrázott, vibrált az egész lány.

– Újra? – kérdezte válasz helyett.

– Két napja Cryslerrel mentem, de kudarcba és pofonba fulladtak a tárgyalások.

– Hogy tessék? – ült fel Ocean a haragtól elfulladó hanggal. – Milyen pofon... Marine!

Marine addigra felpattant, a ruhái után keresett.

– A munkahelyén biztosan nem mer rám újra kezet emelni, én pedig elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. Évekig... évekig... – sziszegte Marine feldúltan. Megtalálta a bugyiját, félredobta, nem volt kedve használt bugyiba ugrani, de a bő háremnadrágot felhúzta ennek ellenére. Ocean elvörösödve figyelte.

– Bugyit se húzol?

Marine szórakozottan rámosolygott. Felcsatolta a melltartóját, majd Ocean fehér ruhásszekrényéhez lépett, kihúzott belőle egy kellően tarka, mintás inget, azt kanyarította magára.

– Azért kellek, hogy visszafizessem a pofont?

– Dehogy. Csak gyere velem – kérte Marine. A hajába túrt, épp felkontyolta volna, de Ocean odasietett, megakadályozta benne.

– Hagyd így, te amazon. Így sokkal vérengzőbb leszel.

Marine vidám mosollyal lábujjhegyre emelkedett, csókot nyomott a férfi ajkára.

– Kapsz egy nyakkendőt is, hogy hivatalosabb legyél.

Ocean megkötötte a lány nyakában, közben összekuncogtak, csókokat váltottak, majd ő is előkeresett egy férfi háremnadrágot a gardróbja mélyéről, ő is tarka inget, nyakkendőt húzott. Marine majdhogynem mezítláb szaladt volna ki a lakásból, ha a férfi vissza nem húzza és adja rá a saruját. Nevettek, és Ocean magában megfogadta: nem engedi el a lányt. Nem hagyja annyiban a szakítást, kapcsolatban marad vele, a fájdalom, az átok, minden ellenére.

Erre várt mióta. Egy ilyen érzésre, egy ilyen lányra, egy ilyen szerelemre, és a sugárzó, szikrázó lányt elnézve tudta, hogy ez kölcsönös. Marine is pontosan erre vágyott.

Ezt nem engedhetik el ilyen egyszerűen.

Kézen fogva szaladtak át a négysávos úttesten, kocsikat és bicikliseket kerülgetve a reggeli forgalomban. Körülöttük pezsgett az utca, az öltönyös, kiskosztümös dolgozók zsizsegő hangyák módjára igyekeztek a dolgukra, és ők ketten, harsány öltözetükben, kiengedett, kócos, hosszú hajukkal, saruban csattogtak közöttük át.

A reggeli tumultust kihasználva fel tudtak osonni a Parrino cégcsoport emeletére. Marine tudta, hogy merre jár, magabiztosan, szemében huncut, játékos vidámsággal húzta magával Oceant az irodaépület folyosóin.

Mígnem megérkeztek. Ott Marine arcáról eltűnt a mosoly, megfeszültek a vonásai, az egész teste. Ocean beleborzolt a hajába, belecsókolt, átkarolta, és úgy léptek át az üvegajtón. A recepcióspulthoz lejtettek, a mögötte ülő nő kedves mosollyal fogadta őket.

– Jó reggelt! Miben segíthetek? Van időpontjuk? Kérnek valami frissítőt?

– Mark Parrinohoz jött az ügyfelem – mondta Ocean. – Van időpontunk is. Kérünk frissítőt. Vizet, kávét, szójatejjel, cukor nélkül, két pötyi édesítővel. Ha nem okoz ez problémát. Fontos ügyben jöttünk.

– Kérhetek egy nevet?

– Mark Parrino – ismételte Ocean. – Hozzá jött az ügyfelem, fontos ügyben. Csak telefonáljon neki oda, és szóljon, hogy itt vagyok az ügyfelemmel. De a frissítőt megvárjuk, köszönjük.

A recepciós megzavarodva pislogott, ám valahogy nem akart tovább kekeckedni Ocean határozott flúgosságával. Marine faarccal állt mellette, de a pult takarásában fenéken csípte a bohóc férfit.

Mikor a nő eltűnt, hogy hozza a frissítőket, ők halkan összeröhögtek, majd Marine hirtelen észrevett valakit, és megszorította Ocean kezét. Ocean is odafordult.

Egy másik üvegajtón át látták, hogy két férfi közeledett. A fiatalabb, aki élénken magyarázott valamit, Aiden volt, az apja feldúltan hallgatta. Az idősebb Parrino ugyanolyan magas, testes ember volt, mint a maffiás fia, ám az évek rárakódtak a megjelenésére kilók, ráncok és ősz tincsek formájában. Mindkét halántéka hófehér volt már, ahogy a tömött, ápolt, ezüstös szakálla is.

Ocean megdörgölte a saját, hetyke szakállát, Marine méltatlankodó ciccentéssel oldalba bökte őt, majd elébe sietett a férfiaknak, akik áttódultak az üvegajtón.

– Jó reggelt, urak!

A két Parrino megtorpant, kellett nekik pár pillanat, hogy befogadják az élményt. Aiden szélesen, vadorzósan vigyorgott, az apja tekintete még feldúltabb lett.

– Marine! Az ég küldött! – örült meg Aiden.

– Hogy jutottál be az épületbe? Hol a titkárnőm? Hívja valaki a biztonságiakat – idegeskedett Mark Parrino. Marine csípőre vágta a kezét.

– Szeretnél közönséget?

– Hoztad a holdkórost is? – kérdezte Aiden, amikor észrevette Oceant. – Apa, beszélj vele! Ha itt ez a fickó, akkor valaki tuti agyvérzést fog kapni. Beszélj vele, hogy minél előbb eltűnjenek! Neked már nagyon megártana egy újabb infarktus!

– Az istenedet, eredj innen – szisszent Parrino a fiára, aki szisszentve kinevette őt. – Te... – mutatott most Marine-ra, aki a legközelebbi üvegfalú tárgyaló felé lépett.

– Itt jó lesz! – jelentette ki, és beengedte oda magát. Parrino elvörösödött, utána lépett, mire Aiden elkapta a karját.

– Hozd helyre. Ha ez a csaj csak annyit köp el a neveddel együtt, hogy hashtag-metoo, véged! – sziszegte Aiden hidegen. – Mert ha egynek eszébe jut beszélni, a többi is megszólal!

Ocean hallotta, ahogy az öreg az orra alatt mormog, hogy mi a szar az a hessteg, miközben bevonult az üvegfalú tárgyalóba. A titkárnő is visszajött, tálcán hozta a vizet, kávét, aminek Aiden megörült, elvette az egyik csészét, majd kedélyesen Oceanre hunyorgott viperaszerű mosolyával.

– El kell kezdeni nevelni a felmenőidet egy idő után, ha nem akarod, hogy beégessék a neved a nyilvánosság előtt – magyarázta. – Szerinted mennyire kellemetlen, hogy nekem kell apámat lenevelnem alig legálisan kettyinthető lányok gyűjtögetéséről? Vagy ha már nem bír leállni róluk, legalább ne bassza fel az agyukat pofozkodással és a cuccaik elrablásával, mielőtt elkezdenének a nyilvánossághoz fordulni a sérelmeikkel, nincs igazam? Te azért vagy, hogy elpattints majd egy eret apám agyában, ha Marine nem boldogul?

Ocean nem vigyorgott vissza és nem is válaszolt, a recepcióspultot támasztotta, és inkább odalesett a tárgyalóra. A tarka, nyakkendős, bozontos hajú lány konokul hallgatta a vörös arccal magyarázó Parrinót.

Aiden lehúzta a kávét. – Értem én, nem csevegsz, cirkuszszökevény. Akkor csak minden jót – biccentett, rácsapott a regisztrációs pultra, intett a kedvesen mosolygó titkárnőnek, aztán kivonult a színről.

A titkárnő mosolya azonnal eltűnt. – Szemét – dörmögte az orra alatt, ahogy visszaült a székébe.

Ocean a középkorú, vékony, sápadt nőre nézett, aki visszanézett rá, és zavarában azonnal kipirult. Hatalmas, csokibarna bociszemei voltak. Ocean hátán a tetoválás valósággal felbizsergett, és a férfi krákogva hátrált el a pulttól, hogy ne legyen közel a bajos lelkivilágú nőhöz, nehogy véletlenül is...

A francba. A büdös francba.

***

– Kinek képzeled magad, kiscsillagom? – kérdezte Mark idegesen, hátrasimítva pár hajszálat, ami az idegességtől össze-vissza meredezett. – Óriási bajba keverheted magad, ha ebből rendszert akarsz csinálni.

– Ne fenyegess engem, mert egyáltalán nem vagyok többé a kiscsillagod – rázta a fejét Marine. – Nem lesz ebből rendszer, eszem ágában sincs utánad szaladgálni, mikor lenne jobb dolgom. A holmijaim után futkorászok. Magadnak köszönheted az egészet.

– Ide figyelj, te kis pénzéhes ribanc...

– Emberibben! – förmedt rá Marine felháborodva. – Ez a pénzéhes ribanc ápolgatott téged évekig, néha szó szerint, amikor műtötték a szíved-sérved-vakbeled! Nem kell többé a pénzed, csak a dolgaimat akarom visszakapni, amiért megküzdöttem! Az utóbbi hónapokban nem is volt köztünk biznisz – bizonyára találtál egy fiatalabb, naivabb és lelkesebb lányt, egészségedre! Volt saját bevételem, ösztöndíjam, ráadásul a könyveimet jegyzeteimet és dolgozataimat is mind eltulajdonítottad! Jelents fel, de hogy fogod megmagyarázni a rendőröknek, hogy a beadandóim valójában a te szellemi termékeid?! Ki hiszi el, hogy azt a sok feminista szelleműségű értekezést te írtad?!

Mark idegesen vágta zsebre a kezét, az arca vöröslött a sértett haragtól. – Felidegesítesz.

– Remek! Te is engem! Talán hagytam volna az egészet a francba, ha meg nem ütsz részegen két napja! – csattant Marine magából kikelve. – Egy ilyen mellett nőttem fel, egy részeges nő- és gyerekverő mellett, tőle menekültem hozzád, és ezt kapom! Ugyanezt! Mit számít a vagyonod, mit számít ez a sikkes öltöny, ha ugyanolyan vagy, mint egy szakadt, vidéki, autótolvaj alkoholista suttyó, aki veri a nála gyengébbet, mert nem képes máshogy érezni, hogy hatalma van!?

A férfi feszülten ciccentett, elfordult a lánytól, az iroda üvegablakai elé sétált, Marine pedig remegve állt, és érezte, hogy könnyek fojtogatják.

– Kinőttem ebből – mondta a lány. – Hogy némán, csendben tűrjem, hogy valaki megüssön, amiért kinyitom a számat, nemet mondok vagy kérem, ami az enyém. És én még védtelek, és én még azzal mentegettelek téged, hogy emberszámba veszel, hogy törődsz velem. Hát ennyire.

– Elég már – vágott közbe Mark. – Úgy beszélsz rólam, mintha bármikor máskor bántottalak volna!

– Azzal az egy pofonnal elérted, hogy így érezzek.

Parrino ismét hallgatott egy ideig, Marine is okosan nem szólt most közbe. A férfi nem fordult felé, amikor megszólalt.

– Amiatt a bohóc miatt csinálod ezt, akivel jöttél?

Marine komolyan elgondolkozott ezen. – Nem – mondta végül. – Magam miatt. Ő csak segített erőt meríteni ahhoz, hogy ki is álljak magamért. Veled szemben, bárkivel szemben ezentúl, aki meg akar alázni, letiporni vagy megütni...

– Elég már, megfájdul a fejem az önérvényesítő szarságaidtól. Jobban kedveltelek, amíg csendben voltál, sajnos az egyetem miatt kinyílt a csipád! Megkapod a cuccaid, de soha többé ne lássalak! – csattant fel Mark. Marine szemében megenyhült a keménység. Észrevett néhány üres papírt a tárgyalóasztalon. Egyet felvett, a férfi felé nyújtotta.

– Rendben. Köszönöm. Ezt írásban is rögzítenéd a biztonság kedvéért?

Mark Parrino úgy nézett rá, mint aki keresztbe lenyeli őt, de Marine galádul elmosolyodott. – A-pu-ci?

Ocean a folyosón kapta nyakába a hangosan ujjongó lányt. Marine nevetve ölelte, puszilgatta az arcát, száját, Ocean vele örült. – Gyere, menjünk vissza hozzám!

– Uramég, ugyanerre gondoltam! – nevetett Marine.

Ugyanolyan bolondozva siettek vissza Ocean lakására, ahogy azt elhagyták, ám ezúttal már a liftben heves csókokat váltottak, kevésnyi tapintattal az egykedvűen fütyörésző liftesfiúra. Szinte kiesek a liftből, bevergődték magukat a lakásba, és megszűnt a valóság.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek – lehelte Marine.

– Ne hagyd abba.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek... – susogta a lány tovább. Ocean magához ölelte őt közben, mély sóhajjal túrt a hajába.

– Soha ne hagyd abba.

Délutáni, érettsárga napfény sütött be az ágyra. Függönyt húztak elé, hogy kizárják a tolakodását, és így árnyas fényekben, meghitten zárták egymást a karjaikba, szívükbe. Marine beitta magába Ocean minden lélegzetvételét, a szívdobbanásait, az illatát, bőrének finom tapintását, a haja csiklandozását, szakállának szúrósságát. A fekete, kútmély szemeket. Nem bírt betelni a férfivel, aki hasonló mámorossággal csodálta őt.

– Annyi mindent nem tudok még rólad – mondta halkan Ocean. – Szinte semmit.

– Az nem is lényeges – rázta a fejét Marine. – Tudod a legrosszabbat sajnos, de ma újjá születtem, és most csak az számít, ami van.

Ocean szusszantva felnevetett.

– Sajnálom, annyira elbutultam itt a karodban, hogy ilyen elcsépelt klisék csusszannak ki a számon – szabadkozott Marine. – Kérlek, ne mondd el senkinek, égne a bőr a képemről.

– Ahogy a híres társadalomkutató mondta egyszer: „Most csak az számít, ami van!"

Marine belefúrta az ujjait Ocean bordái közé, a férfi továbbra is csak nevetett rajta, majd az ölelésébe húzta. Mélyen beszívta az illatát, elszédült tőle.

– Áruld el, hogy mi ez a hajadon.

– Hm, sampon. Narancsvirágos – mondta Marine. Ocean tovább szagolgatta a haját, szuszogásával nevetést csikart ki Marine-ból, aki aztán nevetve elhúzódott tőle.

– Na, jól van, jó, elég – mondta a lány. – Feküdj a hasadra inkább.

– Miért?

– Meglepetés.

Ocean nézte a lány játékos, hunyorgó mosolyát, és megadta magát a kérésnek, a hasára fordult, Marine pedig a derekára csusszant, combjával hozzásimulva. Ocean szíve egy kicsit kihűlt a gondolatra, hogy a lány biztosan észre fogja venni, hogy a tetoválás...

– Milyen forró. Szinte izzik és ragyog. Nemsokára találnod kell valakit, aki használja, nem igaz?

Ocean bólintott. Nagyon örült, hogy most nem látják egymás arcát.

Marine halkan sóhajtott, végigsimított a gerince árkán, az ujjai puhán masszírozták.

– Remélem, tényleg tudod, hogy eszetlenül szeretlek – mondta halkan közben. Ocean beleolvadt a finom ujjak masszírozásába, lehunyta a szemét.

– Eszetlenül? Ez új jelző tőled – jegyezte meg azért mosolyogva.

– Ühüm. De nagyon helytálló, hidd el.

Marine az egyik kezével folytatta a simításokat, a másik kézfejével letörölte a könnyeit. Újra megcsodálta a kidolgozott mintákat, eszébe véste az apró ábrákat, szimbólumokat, a holdak fázisait, helyzetét, a csillagképeket.

Belefutottak az ujjai Ocean hajába is, eljátszott vele kicsit, majd újra a hátára simult a tenyere. Ezúttal nem masszírozó szándékkal.

Az egész minta fényesen felragyogott a tenyere alatt, életre keltek a minták. A holdak kiteltek és elfogytak, a napkorong forogni kezdett. A rózsák még szebbre bontották szirmaikat, az oroszlán nyújtózott, a galamb odébb repült, a delfin fejest ugrott, a kaszás megpiszkált egy koponyát. A kard kiéleződött, a könyvek kinyíltak, lapozni lehetett bennük, a kehely megtelt, kiürült, a gyöngyök szanaszét gurultak. És a tetoválás közepén felragyogott egy nyolc ágú csillag is.

Marine szeme belekáprázott a csodálatos látványba.

– Mit művelsz? – kérdezte halkan Ocean.

Marine nem válaszolt azonnal. Rátette az ujját egy tárcsára, visszafelé forgatta, arra gondolva, hogy a múltat akarja. Egy napórát, és még egy tárcsát ugyanilyen szellemben visszaállított.

– Azt szeretném, hogy emlékezz, miért átkoztak meg. Azt szeretném, hogy ismerd meg és találd meg a módját, hogy megszabadulhass tőle örökre – válaszolt végül.

Megszűnt a tetoválás ragyogása, a képek és a tárcsák újra mozdíthatatlanok lettek.

A férfi levegőért kapott, és Marine gyorsan leugrott róla. Ocean felült, megrökönyödve bámult maga elé, míg Marine csendesen várakozva figyelte őt. Ocean lehunyta a szemét, majd mindkét tenyerét az arcára szorította. – Édes úristen... – lehelte.

Marine tudta, hogy emlékszik. Sikerült a varázs. Gyorsan kikászálódott az ágyból, magára kapkodta a ruháit, mindegyre szipogva, gyorsan, sietősen, pánikszerűen menekülve. Ocean a nappaliban érte el.

– Elment az eszed, te lány, teljesen elment az eszed! – nyögte Ocean, és magához rántotta, a könnyes arcot maga felé fordította. – Miért csináltad ezt, miért? Ha csak simán szakítunk, még láthattuk volna egymást, még összefuthattunk volna, még olvashattuk volna egymás hülye leveleit, még bármi lehetett volna! De így, hogy használtad a tetoválást, létrejön valami... valami blokk, valami akadály, ami nem engedi, hogy valaha is egymásra találjunk, egy kósza pillantásunk se lesz, akár sikerül megtörni az átkot, akár nem! Így esélyünk se lesz találkozni, soha többé nem látjuk egymást, véglegessé vált...!

– Tudom – rebegte Marine elveszetten. – Tudom, de muszáj volt. Muszáj volt tenni valamit. Képtelen lennék úgy élni, hogy hagyjam ezt.

– Marine! Lett volna rá mód, hogy találkozzunk és együtt legyünk, találtam volna...

– Nem – rázta meg a fejét Marine. – Nem. Úgy nem, ahogy szeretnénk, és ezt te is jól tudtad.

Ocean nem titkolta a fájdalmát, odaszorította a homlokát Marine homlokához, szaggatottan kapott levegőért. – Miért, miért, miért... – zihálta. – Olyan hülye vagy, Marine!

A lány egyetértőn bólogatott, Ocean ekkor csókok formájában próbálta megmutatni mennyire szenved, mennyire nem akarja őt elengedni. Nincs több csók, ha innen elengedi. Nincs több narancsvirág, nincs több cinikus megszólalás, nincs bohóc szerelés, nincs több kocsikázás, nincs semmi, ami még lehetett volna.

– Szóval van mód megtörni az átokodat? Sikerülni fog?

Ocean elhúzódott, először elbámult Marine feje fölött, majd kicsit hátrébb lépett. – Igen.

– Örülök – nyögte Marine vékony hangon, remegve. – Kérlek, ne haragudj rám. Csak szeretném, hogy örökre, az élet végéig önmagad maradhass. Hogy senki ne varázsoljon rajtad el semmit, hogy senki ne akarja átformálni ezt a tökéletes tökéletlenséget, ami vagy. Szóval csak azt szeretném, ha szabad és boldog lehetnél, és nagyon-nagyon beleszakad a szívem, hogy ebben csak ennyi és ilyen gyalázatos szerepet tudok vállani.

Ocean fölé hajolt, hogy elcsendesítse egy csókkal.

***

Marine a levéltár kertjében lapozgatta a papírjait, közben egy szendvicset is evett. A morzsákat lesöpörte a földre. Emily már régebben észrevette őt, és ma Tommy nem volt bent, egyedül ebédelt volna, és... Emily erőt vett magán.

Odalépett Marine padjához, ráköszönt. A lány egy falat rágása közben pillantott fel rá. – Szia – bökte ki válaszul.

– Szia – mondta Emily megint. – Zavarok?

Marine csak dünnyögött valamit, a papírjaira nézett, elgondolkozott valamin, majd lemondó sóhajjal csak maga mellé tette őket. – Nem, ez úgyis az agyamra megy.

– Valami órára készülsz? – ülte le mellé Emily. Megigazította a szemüvegét, egy ideje nem használta már a kontaktlencséit.

– Nem – zárta le röviden a dolgot Marine.

– Hát jó... Öhm, Rena mondta, hogy beköltöztél a koliba... Én épp kiköltöztem onnan, Tommyval összedobtuk a pénzt egy kis garzonra. Szerintem megkaptad az én szobámat. D8.

Marine biccentett. – Igen, abban vagyok. Szerencsére egyszemélyes, és olcsóbb, mint egy albérlet.

– Igen, én is ezt szerettem benne. A zuhanyban legalább mindig marad melegvíz, csak az ablak télen szarul zár. Majd tegyél oda szivacsot vagy rossz plédet, hogy felfogd a huzatot.

– Köszi a tippet.

Emily rájött, hogy igenis zavarja a lányt, mérgesen füstölgött magában, hogy ideült.

– Na jó, látom, hogy mégse akarsz társaságot, szóval csak gyorsan a tárgyra térek – állt fel a padról, amire csak alig fél pillanatra ült le. – Már jöttem volna előbb is, de nem tudtam... Na mindegy. Kérnék egy szívességet tőled.

Marine szemöldöke a magasba szaladt, de más arcizma meg se rezdült.

– Oceanről lenne szó – mondta ki Emily nagy nehezen. Marine még mindig kőmerev arccal nézett rá. – Képtelen vagyok őt elérni, se telefonon, se üzenetben, sehogy. Kérdeztem Renát és Annie-t is, de ők se tudják... szóval Rena elmondta, hogy ti viszont sokat vagytok együtt, ti... Te tudsz vele beszélni és találkozni. Átadnál neki egy üzenetet? Hogy mennyire sajnálom, hogy elárultam a tetoválásának titkait a többieknek, hogy felvágjak vele? Ugyan mondtam neki, de... de akkor igazán bele se gondoltam, és azóta hallgatom Renától, hogy mik történtek vele, hogy milyen sakálok kezébe taszítottam... Nagyon-nagyon furdal miatta a lelkiismeret. Ő annyit segített nekem, én pedig ilyen borzalmasan háláltam meg...

Marine kényszeredetten elmosolyodott. – Sajnálom. Nagyon szívesen átadnám neki, biztosan... biztos értékelné. De én se tudok vele találkozni.

Emily elhűlten meredt rá, a döbbenet miatt visszahuppant a padra. – Te? Te is varázsoltál rajta? Pont te?

Marine zavarában az orrát vakarta, a homlokát, kerülte Emily tekintetét. A másik lány mind jobban elképedt, mert látta megvizesedni Marine szemeit.

– Én azt szerettem volna, hogy megtörhesse az átkot – mondta Marine halkan. Emily szaporán pislogott a szemüvege mögött.

– Ilyen lehetséges? – kérdezte.

Marine óvatosan megvonta a vállát. – Azt mondta, hogy igen.

– Akkor... Végül is... Hű.

– Ühm... Nézd – nyúlt a lapokért Marine. – Felismered ezeket?

Emily elvette a lapokat. Nem rendes jegyzetekkel volt tele, hanem rajzokkal. Persze, hogy felismerte, Ocean tetoválásának részletei voltak. Marine szépen lerajzolta őket, és jegyzeteket biggyesztett hozzá. – Miért foglalkozol ezzel?

– Hát... néhány kép ismerős szimbólum volt, versek, könyvek, festmények visszaköszönő elemei. Mind istennők, főleg szerelemistennők jelképei. A delfin, a kagyló, a rózsák, a galamb... Afrodité, Vénusz jelképei. Aztán a könyvek, a bagoly, a kard: Athéné vagy Minerva. Hm, és a kehely: termékenység – mutatta az ábrád Marine. – Az oroszlán már az ókori jelképek közé tartozik. A napkorong, hold, tükrök, csillagok – ókori egyiptomi istennők ábrázolásaiban jön vissza, de még régebbre is vissza lehet menni. Azok az istennők nemcsak a termékenység, szerelem, szexualitás istenei voltak, hanem egyben a háború, viszály és bölcsesség istennői is.

– Mire célzol ezzel? Hogy Ocean felbőszített nagyon régen pár istennőt, akik megbüntették?

Marine megrántotta a vállát. – Talán. Sose fogjuk megtudni.

– Istennőkről beszélünk – rázta a fejét Emily. – Mi a fene...

– Egyről. Egy istennőről, akinek minden kultúra más nevet adott. – Marine egy nyolc ágú csillagra bökött. – Ez volt a közepe a tetoválásnak. Inanna jelképe. Épp azon vagyok, hogy elolvassak róla mindent, amit lehet – mondta Marine.

– Hm, Inanna – ízlelgette Emily.

– Igen. Annyit tesz: az ég úrnője.

Emily a lányra nézett, aki megeresztett egy fáradt, lemondó mosolyt, összehajtogatta a lapjait. – Bár lehet, jobban tenném, ha elengedném ezt a témát, mielőtt meghülyülök tőle. Az ókori mitológiák és istennők nem vágnak pontosan a szakdolgozatom témájába, és nekem igazából azzal kéne foglalkoznom.

Emily szótlanul bólintott. Marine csendesen megette mellette a szendvicsét, majd a tenyerét összecsapkodva leszórta a morzsákat a földre.

– Örülök, hogy Oceant elengedted – mondta Emily. – Szerintem már meg is törte az átkot azóta.

Marine vágott egy keserédes mosolyt, majd egy fájdalmas, hosszú sóhaj hagyta el őt, az egész válla megroggyant.

– Igen, elképzelhető. Én is örülök, hogy márciusban magaddal hoztad és találkozhattam vele. Köszönöm.

Emily, bár nem tudta, honnan jött az inger, legszívesebben magához karolta volna, olyanokat mondva, hogy majd elmúlik ez a fájdalom, enyhül a gyász, elfogadja és rájön, hogy milyen jót tett valakivel, akit szeretett. Legszívesebben átölelte volna, hogy elringassa a szomorúságát.

VÉGE