„Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét–üszök – a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!"

Olvasta Ocean az asztal üveglapja alá csúsztatott Byron verset, amikor észlelte, hogy Marine leül az asztal túloldalára. Hangosan olvasta fel a maradék két versszakot.

– „Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt uton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol."

– Nem hittem, hogy tényleg ennyire Byron-központú a hely – mondta Ocean. – Túl sok a spleen.

Marine csöndesen körülnézett a félhomályos kávézóban, halk zene szólt, az asztalok durván faragottak voltak, a védőüveg alá Byron versekkel telenyomtatott, megsárgult papírokat tuszkoltak, esetleg rögtön kötetből tépték ki őket. A világítást gyertyák adták, Marine-ék asztalán a gyertya lángja csendesen imbolygott.

– Azt mondtam, hogy a bor jó. Nem szereted Byront?

– Nem a kedvencem.

– Nekem sem.

Ocean a lányra nézett. Farmerban volt, egy virágos inget viselt és alatta egy fehér trikót, a nyakában egy ezüstlánc volt, amin pedig egy festett üvegvirág függött a dekoltázsánál. A haját kontyba fogta, a sminket elfelejtette, de még a sötétben is ki lehetett venni a szeplőit. És a szeme szürkeségét. A pincértől pedig rosé bort rendelt.

– Nem vörös?

– A rosé a kedvencem.

– Azt tudom, csak tegnap... – kezdte Ocean, aztán inkább elhallgatott és rendelt magának abból a beharangozott vörösborból. Miután a pincér elment, Marine a táskájába nyúlt, elővett egy cigarettatárcát – ami ránézésre is egy férfié lehetett, kiindulva a szélességéből és a címeres verettel ellátott tokból –, aztán kivett belőle egy szálat. Mikor becsukta a tárcát, tűz lobbant a tetején, azzal gyújtotta meg.

– Nem tudtam, hogy dohányzol.

– Mert már nem is – mondta a lány, és megszívta a cigit. – Két éve ez az első. Egy barátom korházba került ma, szívrohammal – mondta tovább, miközben az égő cigit nézte. – Meghalt. Harmincnégy volt. Puff, vége. Csak így puff. A vicces, hogy tüdőrákban kellett volna meghalnia, mert... mert rákos is volt – magyarázta Marine. – Ezt ő adta nekem, amikor kiderült... De hát... még lett volna pár éve, és most puff.

Ocean némán meredt a lányra, a pincér közben kihozta a rendelt borokat. Csöndesen koccintottak, Marine a borospohárba is azt ismételgette, hogy puff, puff.

– Sajnálom. Részvétem.

Marine úgy pillantott fel rá, mintha csak most tűnne fel neki, hogy ott van. – Köszönöm. „S míg a hajó hószín szárnyon repül, S hanyatló partok ködbe múlnak át, Az elemek közé sóhajt: „Jó éjszakát!" – olvasta fel Marine az asztalról, aztán tovább kortyolgatta a bort. – Túl sok a kibaszott spleen.

– Marine...

– Hallottam, hogy újra béke van Cassidyvel – mondta a lány. – Mégis idejöttél.

– Te is, mikor láthatóan ki vagy ütve.

– Nem akartam egyedül maradni – vágott vissza a lány váratlan őszinteséggel és élesen nézett Ocean szemébe, amitől Ocean háta nagyon megfájdult. Marine tekintete kissé megenyhült, talán látott valamit Ocean arcán. – Nem maradhatok egyedül a gyásszal.

– Hát akkor mesélj róla, erről a barátodról.

– Fredről. Újságíró. Egy régi barátnőm pasija, és a sajtóbelépőjét folyton elkunyerálom, hogy mehessek ingyen megnyitókra, amikre ő nem akar elmenni. Cserébe megírom neki a cikket. Mindig együtt sörözünk... Amikor először találkoztam vele egy bárban ittunk egy barátnőmmel, és segítettem, hogy egymásra találjanak...

Marine hirtelen abbahagyta a beszédet, kiitta a maradék bort. – Volt. Fred volt, újságíró volt... Mindenki azt mondja, hogy nincsenek érzéseim, de vannak. Nem tudok róla múlt időben beszélni. Sírtam is – nézett Oceanre, és mintha megint megnedvesedett volna a szeme. – De én nem sírhatok, én nem lehetek gyenge, én vagyok az érzelmi sznob, aki... aki... csak racionálisan gondolkozik, és nem törődik érzelmekkel...

Ocean átült Marine mellé, pontosan tudta, hogy mi kell neki most, ezért húzta magához. Igazából bárki megfelelt volna erre a lánynak, de ő volt a legközelebb, őt akarta. Valaki, aki tartja neki a vállát egy kis ideig. Marine az ing gallérjába kapaszkodott, arcát pedig Ocean vállába fúrta, eltűnt a férfi ölelésében. És jó volt, könnyű.

Ocean újra érezte a virágillatot, és ahogy az arcát Marine fejére hajtotta, megérezte a haja illatát is. Marine feszesen tartotta magát, ezért simogatta a hátát és a fejét. Kibontotta a kontyba fogott haját, hogy beletúrhasson és masszírozza kicsit a tarkóját, nyakát.

Marine vállában oldódott a feszült görcs kis idő elteltével, Ocean azt hitte, hogy elaludt, és hátrasöpörte a lány haját, aki erre felrezzent. Mintegy tudatára ébredt magának és helyzetének, zavartan elhúzódott és rámarkolt a borospohárra. Némán itta a bort.

– Még? – kérdezte Ocean, mikor végzett.

Marine a pohárba búgott. – Vodkát.

– Az öl.

– Helyes. Rengeteg dolog van bennem, amit szeretnék megölni. – Cigire gyújtott.

– Mik?

Marine Ocean felé fordult, az arcába fújta a füstöt.

– Érzések – felelte a füsttől rekedten, szeme alatt fáradt karikákkal, évtizedekkel öregebben.

Az arca alatt hideg volt a csempe. Pokolian üresnek érezte a testét. A fürdőkád és a vécé közötti csempét bámulta, és örült, hogy megnyugtató barackszínű. És hogy otthon van.

– Már megint... – mormogta nem emberi hangon, és a hátára gördült. A melegfényű lámpa szintén áldás volt, az se bántotta elgyötört testét.

– Mi megint?

Félredobbant a szíve, oldalra fordította a fejét. Ott ült a férfi. Szőkén, szemüvegben, fáradtan. Nem is emlékezett rá, hogy ő hozta haza. Valójában nem sokra emlékezett, vallotta be magának.

– Hát, már megint a csempén kelek. Hány óra?

– Nincs olyan késő.

– Menj haza – sóhajtott Marine, és megdörgölte a szemét. Ocean odacsúszott hozzá a csempén, felhúzta az ölébe.

– Dehogy akarod te azt.

– Mit tudod te...

– Tudom – mondta Ocean keményen. Marine nem volt képes veszekedni, nem volt képes ellenállni és kötözködni, hagyta magát. A férfi felnyalábolta, bevitte őt a szobájába, ahol Marine megpróbált levetkőzni, de a folyamat közben inkább ágyba dőlt.

– A lampionok?

– Hagyd úgy. Félek a sötétben – motyogta Marine. Ocean elmosolyodott.

Marine ébredt föl Ocean erős zihálására, szinte fuldoklott, izzadt, de az álom mereven fogta, nem ébredt föl. Végigsimított a férfi karján, a mellkasán, kicsit megrázta, rászólt, de nem használt.

– Ocean. Csak álmodsz. Gyere vissza. Itt nincs semmi rossz.

Mintha vízzel locsolta volna le, a férfi felriadt, levegőért kapkodva, hangosan hörögve. Marine mondta, hogy hoz vizet, próbáljon megnyugodni. Kimászott az ágyból, és két lépés után annyira ingoványossá vált a talaj, hogy elesett.

Ocean remegő hangon kérdezte, hogy mi történt.

– Még részeg vagyok.

Kimászott a konyháig, ásványvizes üveggel jött vissza, de Ocean segítette vissza a párnákra. Megosztoztak a vízen, de mindketten szédülten feküdtek.

– Mennyire vagy még részeg?

– Még ihatunk – mondta Marine.

Marine félredöntött fejjel, karját a feje fölé emelve pihegett. Megviselte az este és még csak hajnali négy lehetett. Egész nap rosszul lesz, de talán elég mérget hányt ki... minden bizonnyal Ocean szeme láttára.

A gondolat elől visszamenekült az alvásba. Legközelebb csak akkor kelt, amikor finom illatokat kezdett érezni. Valaki használta a konyháját, amit ő nem tett szinte soha, csak ha kávét akart csinálni. Kirontott a hálóból, ahogy volt, bugyiban, pizsama pólóban, kócosan, másnaposan, hogy egy félmeztelen, szőke, szemüveges félisten fogadja a tűzhelynél.

– Jézusom! – hebegte. – Hívom a zsarukat!

Ocean villantott rá egy pimasz vigyort, odébb állt, hogy Marine láthassa, mit művel. Palacsintát. Már majdnem végzett is az utolsóval.

– Hívd csak a lelkisegélyt, ha ennyire megráz a dolog, hogy valaki palacsintát süt neked!

Marine végre el bírta kaccantani magát, majd szó nélkül eltűnt a fürdő felé, és amikor onnan kijött pár perccel később, nadrágot viselt, a pólója alatt melltartót, a haját megigazította és még fogat is mosott, mert enyhe mentaillat lengte körbe. Végignézte, ahogy Ocean két oszlopra osztja a palacsintáit, vajat kockáz a tetejükre, ami azonnal elkezdett olvadozni.

– Na, várj...! – nyúlt Marine az egyik szekrénybe, és elővette a mélyéről a hordó alakú juharszirupos üvegcsét is. Ocean nyakon öntötte a tornyokat, mindenhol szirup csöpögött.

– Hát, azt hiszem felavattad a serpenyőmet és minden egyéb eszközt, amit használtál és én nem tudom, mire való – ült le Marine a tányérjához.

– Elvettem a konyhád szüzességét? – vigyorgott a férfi. – Főzni se tudsz?

– Nem az a dolgom – forgatta a szemét Marine.

– Pocsék egy asszony lennél.

– Bizonyára, de nem is célom, hogy valaki asszonya legyek – háborgott Marine fintorogva.

– Hát, veled lehet hogy jobban jár az ember, ha csak kefélnivalónak tart.

Marine épp ekkor tömött egy falatot a szájába, úgy meredt a férfira, aki kedélyes, veszélyesen villogó szemmel figyelte őt, miközben elégedetten rágta a saját palacsintáját. Marine lenyelte a falatot, az ajtó felé intett a fejével. – Kösz mindent, tűnj el most már.

– Ccc, ne legyél fapina, mondtam már. Most mit szépítsünk, tegnap épp te jegyezted meg, hogy ez a fajta kapcsolat neked mennyire megfelelő. Ha mástól hallod, már nem olyan fasza?

Marine kutatón körbenézett, Ocean vele nézelődött. – Mit keresel? A bárdot, amit a hátamba állítasz?

– A kávémat.

– Nem jár kávé.

– Miért nem?

– Mert nem keféltünk.

Marine a férfire bámult, kiszaladt a száján egy rövid nevetés, elvörösödött. – Pf. Hála az égnek, de hát úgyse emlékeztem volna. Semmi nem ragadt meg onnantól, hogy elkezdtünk vodkázni.

Ocean az asztalra könyökölt, felé hajolt. – Hidd el, szivi, hogyha keféltünk volna, arra emlékeznél, vodka ide vagy oda,

Marine méltatlankodó fanyalgással dőlt hátra. – Akkora pöcs vagy, hogy elment tőled az étvágyam. Tűnj el! Ne kelljen téged harmadszor is kitessékelni, mert még én fogom magam szarul érezni.

Ekkor megrezzent valami, és Marine a telefonjához kapott. Kissé elsápadt, kirúgta maga alól a széket, odébb ment és felvette. Ocean szemérmetlenül figyelte őt, mindent hallott.

– Szia, sajnálom...! Tegnap... Igen, részeg voltam, igen... Nem. Nem. Sajnálom. Tudom.

Csönd volt egy ideig, Marine fel-alá járkált, néha Ocean látóterébe került, néha kisétált onnan, az arcán zaklatottság uralkodott el. Szóval arra csak emlékszik, hogy rázta le az egyik „szeretőjét" holtrészegen, aki tegnap este akarta őt magához kéretni.

– Jóváteszem, esküszöm – hallotta a lány tompa hangját. – Tudom, hogy vállalhatatlanul viselkedtem... Ma?... Ma, izé... Még eléggé... Tudom, hogy megérdemlem a másnapot és hogy magamnak okoztam... ne... Ma biztos nem. Tegnap meghalt egy barátom és egyáltalán nem vagyok... Hallod, hogy mit mondok, Liam!?

Szóval Liam. Marine kezdte felemelni a hangját, nem járkált, Ocean nem láthatta, de Marine határozottan emelt hangon, összeszedetten pörölt a telefonon.

– Hát jó, pont leszarom a fenyegetéseidet! Azt mondtam, hogy nem, és az nem is marad...!

Csönd lett, és kicsivel később egy háborgó Marine rongyolt vissza a konyhába, ahol ijedten felsikkantott Ocean láttán. – Te még mindig itt vagy!? – ripakodott rá zaklatottan.

– Háttt, főztem egy kávét – tolta a lány felé a csészét Ocean vigyorogva. – És naaagyon kíváncsi voltam, mi lesz a veszekedés vége. Lesz-e szex, nem lesz-e szex? A Dallasz óta nem izgultam ennyire.

Marine összeszorította a fogsorát, mordult egyet frusztráltságában, majd lecsapott a csészére. – Dallas? Hány éves vagy te?

Ocean abbahagyta a vigyorgást, majd nevetett egyet, nem is válaszolt, és Marine ideges sóhajjal leült az asztalhoz a félig megvett palacsintái mellé. Ocean tányérja már rég üres volt.

– Ő... tőle kaptam a kocsit, és azt mondta, ha nem megyek át ma, akkor mondjak búcsút a verdának – mondta Marine.

– Tudom, ő az ékszeres faszi, már mondtad párszor.

– Aham – dörzsölte meg Marine az arcát szórakozottan, és mintha eszébe jutott volna valami, a nyakához nyúlt és lecsatolta a láncát, amin egy üvegvirág volt. Fásultan az asztalra gurította. – Liam Thompson... Nem ez az első, hogy ezzel próbál fenyegetni, szóval leszarom pont, mert tudom, hogy mennyire ragaszkodik hozzám...

– És te kihez ragaszkodsz inkább? Liamhoz vagy Eldoradóhoz?

– Na, tippelj.

Ocean nyitotta a száját, Marine pedig lecsapta a csészét az asztalra, elfogyott a türelme. – Nem várok tőled semmilyen választ, húzz végre el! – csattant a lány, a szeme szikrát hányt. Ocean kedélyessége is elmúlt. Fogta a holmijait, felöltözött és köszönés nélkül csapta be maga után az ajtót.

Marine megpiszkálta a hideg palacsintát a villájával a lakás csöndjében, majd az egészet a kukába söpörte.

Odakintről behallatszott, ahogy felberreg egy batár motorja, az Escalade sofőrje ezzel is jelezte, hogy mennyire pipa. Ezután újra csönd lett, és Marine egy szerencsétlen kis nyögéssel kapott a fejéhez. Megjött a migrén is.

***

Cassidy a Montmarte Étterem mosdójában állt, a legszebb vörös ruhájában, vadi új cipővel, ami már igazából most törte a sarkát, de nem érdekelte. Nagyon szép volt, ehhez az étteremhez ki is kellett ám öltözni. Hátratúrta a hullámosra beszárított haját, előre hajolt, felfrissítette a rúzsát, ami a vacsora közben elhalványodott.

Pompásan nézett ki, és pont olyan szarul is érezte magát, pedig nem értette, hogy mi baja. Ez a város legjobb étterme, alig lehet ide helyet foglalni, a pasija pedig, aki az elmúlt egy hétben olyan pálforduláson ment át, mint amilyen maga Pál se annak idején, a tenyerén hordozta ide. Képletesen, de szinte. Fergeteges volt az ágyban is, még mindig.

Ráadásul tudta, hogy a szex számára fájdalomcsillapító, szóval Cassidy egyáltalán nem ágált a sokszoros összeborulások ellen.

Azonban valami hiányzott.

Lenézett az új cipőjére. Csodálatos darab volt, imádta és fájt, és tudta, hogy később még jobban fog fájni, amikor a cipő tovább töri a sarkát és a lábujjait.

Ocean nem volt ilyen cipő. Se nem régi, se nem új, se nem papucs, se nem designer. Csak egy férfi, aki mindent megtesz a fájdalom ellenére azért az illúzióért, hogy olyan legyen, amilyen még csak kanyarba se szabadna lennie Cassidy elhamarkodott beállításai jóvoltából.

Minden éjjel rémálomból ébredt. Volt egy nap, amikor valamiféle rohamot kapott... Ilyen rohamról Rena is mesélt, bár az a csaj egyáltalán nem tulajdonított neki figyelmet, Cassidy sejtette, hogy azért történik, mert a tetoválás nem akarja, hogy jó fej legyen vele.

Visszament az asztalukhoz, megeresztett egy kis mosolyt. Ocean pazarul nézett ki az öltönyben, fekete ingben. Amíg ő a mosdóban volt, meghozták a desszertet.

– Egyszerű palacsinta? – kérdezte Cassidy nevetve, meglepetten. Ocean csak megrántotta a vállát, fogta a juharszirupos kiöntőt, bőven meglocsolta a lány adagját.

Cassidy nézte az aranyló szirupot, ahogy gyűlik és gyűlik a palacsintákon, émelyegni kezdett.

– Ocean, szakítanunk kell.

A szirupzuhatag megállt, Ocean letette a kiöntőt. Rászegezte a kék szemét, komoly arcot vágott, hanyagul körbeintett. – Itt? Komolyan?

– Sajnálom. De... muszáj. Te is tudod, hogy muszáj.

Ocean kissé megrökönyödötten nézett rá, hátradőlt a székében. – Nahát.

– Mi az?

– Meglep az együttérzési képességed. Csak figyelmeztetlek, hogyha szakítunk, akkor vége mindennek, vége a varázslatnak. Kérhetnéd azt is, hogy ne próbáljak másmilyen lenni, nekem az is ugyanolyan jó lenne.

Cassidy szusszantott egyet. – Hát, azért majdnem olyan pöcs vagy. És nem akarom ugyanazt visszakapni.

– Hm, ezt haladásnak veszem. Talán egyszer tényleg kihevered majd a volt barátod által generált traumádat és nem viszed át túl sok kapcsolatba.

– Sajnálom, hogy így elszúrtam, sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyit kellett szenvedned miattam.

Ocean sóhajtva hajolt előre. – Ne, bele se kezdj az önostorozásba. Játszani akartál velem, játszottál, megégetted magad és kaptál egy kis gyógyszert a végén. Nekem meg te voltál a gyógyszer, pazarul leápoltál – eresztett meg egy vigyort Ocean és Cassidy visszavigyorgott, miközben fülig vörösödött. – Nagyon értékeltem az igyekezetedet, és még jobban értékelem, hogy végre elengedsz.

Cassidy csak biccentett, megfogta a desszertes villát, beleszúrta a szirupos palacsintába.

– Lehetne... – kezdte Cassidy tétován, és csak a szemét emelte Oceanre -, hogy még leápoljuk egymást búcsúzóul, mielőtt felbontod a varázslatot?

Ocean halkan felnevetett. – Persze, szivi. Persze. Csak ígérd meg, hogy szólsz a barátnőidnek, hogy ne basztassanak engem halálra, ha nem muszáj. Gyakoroljanak némi következetességet. Imádom, ha egy nő tudja, mit akar és legalább addig ragaszkodik is hozzá, amíg vele vagyok.

Cassidy ismét bűnbánón biggyesztette a száját, biccentett, evett a szirupos palacsintából, majd Ocean felé bökött a villával.

– Te nem desszertezel?

– Te leszel a desszertem – intett Ocean. – Remélem, hogy tartasz otthon juharszirupot hozzá.

Cassidy szájában megállt a falat, majd kuncogva az ajkába harapott.