Már négy napja itthon vagyok, így visszarázódtam a mindennapjaimba. Ma Miával ebédelek, utána pedig délután megyek dolgozni.

- Szia, Mia.- ölelem meg mosolyogva legjobb barátnőmet, aki szintén mosolyogva ölel vissza.

- Szia, Sof, milyen volt a futam, édes?

- Rég voltam már, így el is felejtettem már, hogy mennyire jó szokott lenni ott a hangulat.- ültem le vele szemben, mivel ő már ott volt, amikor én odaértem, jellemzően általában én kések.

- Naaa, ennyire jó volt? De ugye nem akarsz velük maradni?- néz rám szomorúan, közben pedig kézfejemre fekteti sajátját az asztalon.

- Na annyira azért nem volt jó.- nevettem el magamat.- Habár az apám erre utazott, de még a pilótái sem tudtak róla.- forgatom meg szememet, undoromnak jeléül.

- Mit hozhatok a hölgyeknek?- jött oda hatalmas mosollyal egy velünk egy idős pincér.

- A hölgy egy gyümölcslevest kér, csirkemell salátával és egy csokoládés epres palacsintával- fogja meg valaki a vállaimat, hajamat pedig hátra fésüli róla- És nekem is hozza ugyan ezt, kérem, csak plusz chipsszek. Mia te mit kérsz?- kérdezi a velem szemben ülő lányt, aki szinte tátott szájjal nézte végig az előző jelenetet, lehet hogy nekem is pont ez lenne a reakcióm, ha nem egy étteremben ülnék.

- Én...én- szinte már dadog a meglepetéstől- én csak egy napi menüt kérek.- darálja le végül gyorsan.

- Remek,- szorítja meg picit a vállamat, majd ül le a mellettem lévő székre, az eddig mögöttem álló személy- nekem pedig, mint már mondtam, ugyan az lesz, mint Sofinak- mosolyog rám, majd a pincérre néz, aki szótlanul bólint, majd olyan gyorsan megy el, ahogyan csak tud.

- Ezt te mégis hogy gondoltad Verstappen?- néz szinte gyilkos tekintettel, Mia a nem rég érkezett személyre- Hat hónapig azt se tudod merre van London, most meg csak úgy idejössz, és azt hiszed te vagy Sofia főnöke? Igen, ezt hiszed? Te egy rohadék állat vagy ha ezek után még képes leszel a szemébe nézni!- talán most még megölni is képes lenne a férfit, ha nem lenne itt ennyi ember.

- Mia, kérlek. Nem lesz semmi baj,- fogom meg a kezét az asztalon- de igaza van Max, nem vagy a főnököm.

- Az a hülye kis seggfej pedig hajtani akart rátok, kösz de nem fogom végignézni!- teszi keresztbe a kezét, mintha még így is neki állna feljebb. Mia nagy levegőt vesz, majd kifújja.

- Nem tudom mi történt ezen a nagydíjon, de az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy Sofi megint padlón legyen miattad, elég volt nekem az a pár hónap amíg annyira szarul volt, hogy beszélni se lehetett vele.- nagyszerű, na pont ezt nem kellett volna a pilótának tudni, aki most olyan döbbenten néz rám, hogy az szinte már nekem kínos.

- Igaz ez Sofi?- kérdezi ugyan olyan döbbenten, mint ahogyan nézett rám.

- Nem a kedvencem a csokis-epres palacsinta- kezdek el babrálni a szalvétámmal az asztalon.

- Sofi igaz ez?- kapja el a kezemet, Mia pedig szinte már megijedt velem szemben, Max heves tettén.

- Igen. Ezt akartad tudni? Igen így volt, képzeld nem csak neked volt szar az a pár hónap.

- Ezt nem mondtad.

- Mivel szóba se áll veled így nehéz lenne- vágja a fejéhez Mia gúnyosan.

- Nem tudja?- néz rám Verstappen.

- Nem mert most tudtam vele először találkozni, csak neked most is, mint mindig mindenhol ott kell lenned- nézek vissza rá.- Nem érzed magad kicsit kínosan?

- Nyugi nem, és amíg ez a pincér lesz- követi a férfit a szemével, és mi is arra kapjuk a fejünket barátnőmmel- addig nem is fogok kínosan érezni magam.

- Az nagyszerű...- kihozták az ételünket, persze hogy az a pincér aki miatt ide keveredett Verstappen.- Légyszi egy vizet is hozz mellé.- nézek fel rá.

- Elég erős lesz az?- néz le ő is rám, majd gúnyos mosollyal Maxra.

- Igen az lesz neki- vágja rá a mellettem ülő, én pedig szemforgatva fordulok ismét a pincér felé.

- Sajnos, mivel ez után nekem még dolgoznom kell, különben egy üveg vodka se biztos, hogy melletted elég lenne az embernek- fordulok a holland felé, aki csak elkezd nevetni rajtam.

- Én is kérek egy üveg vizet, köszönöm- szólalt meg az eddig hallgató Mia is, a pincér elment, majd a lány felénk fordult, vagyis inkább csak felém.- Most elmeséled mi is történt a futamon,- mondja, majd felemeli az ujját, és Maxra mutat- vagy ő meséli- még a szavakat is fintorogva ejti ki a száján. Mióta tudja, hogy 6 hónapig egy szót sem váltott velem, azóta szinte undorodik a hollandtól, talán még nálam is jobban utálta, vagyis az biztos, mert ha én meg is bocsájtok neki, ő akkor sem fog, vagy talán egy idő után meg fog, de mindig a fejéhez fogja ezt vágni.- a pincér kihozza a két vizet, majd el is megy egy másik asztalhoz, én pedig mivel képtelen vagyok barátnőm szemébe nézni, ezért őt követem tekintetemmel- Nos Sofia?

- Hosszú, a lényeg az, hogy...

- Nem olyan hosszú ez nyugi, majd én elmondom. Megjött,- mutat rám- találkoztunk, aludt, futott, kivel is futottál? Áh tényleg Stroll-lal, elment vele a pályára, segített nekünk, futam napja, egyezség, győzelem, sajtó, út haza... Igen kb ennyi, vagy kihagytam valamit Colett?

- Milyen egyezség?- néz rám Mia hatalmas szemekkel, amiben értetlenség csillog.

- Látom te is a lényeget ragadtad meg...

- A többi az világos, de az az egy rész kicsit sötétebb, mint a többi. Szóval milyen egyezség?

- Megegyeztünk, hogy ha megnyerem a futamot, vagyis dobogós leszek, akkor kapok egy napot, hogy helyrehozzam, amit eddig elrontottam.

- És azt hiszed, hogy most tönkre teszed ezt a napot, ami velem fog tölteni? Oh nem, nem, nem. Kincsem ez ma az én napom Soffal, boccs öcsi.

- Nem, nem veszem el, csak nem volt szimpi az a pincér, így meghívtalak titeket egy ebédre.

- Oh hát akkor ezzel nincs nagy bajom.- ránt vidáman vállat barátnőm, és kezdi el az evést.

- Hogy mi?- nézek rá tátott szájjal, ő pedig csak mosolyog.

- Nem az egyezséggel nincs bajom Sofi, hanem az ebéddel, arról majd még később beszélünk, nyugi.- kapott be még egy falatot az ebédjéből, majd ismét felnézett rám- De nem itt, és nem most, majd holnap, ugye emlékszel, hogy holnap nálam reggelizel?- csak bólintok, majd én is elkezdem elfogyasztani az elém tett ételeket.

Mia az első, aki befejezi az evést, felkel az asztaltól, és összeszedi a holmiját. Kabátját magára terítí, majd indulásra késznek nyilvánítja magát, neki ugyanis egy órával előbb kell kezdenie a kórházban.

- Köszönöm az ebédet Max,- sétált el mellette, és szorította meg picit a vállát- nagyon jól esett.

- Váljon egészségedre!

- Veled pedig majd találkozunk délután drága. További jó étvágyat! Sziasztok.- lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra, majd ki is ment az étteremből.

A pilótával csendben folytatjuk az ebédet, ő már nemsokára végez, én azonban még csak most kezdtem neki az általa rendelt palacsintának.

- Honnan tudtad hogy itt vagyunk?- töröm meg a beállt csendet, amit csak a körülöttünk ülők, és a tányér csörgése zavarnak minimálisan.

- Nem tudtam. Ide szoktam járni, ha Londonban vagyok, nagyon jól főznek.

- Igen azt tudom.

- Sokat jársz ide?- tolja el maga elől a tányérját, be az asztal közepére, hátradől a széken, és csak engem figyel.- Mikor itthon vagy.

- Nem sokat utazom, de igen sokat járok ide, nem lakom messze, jól főznek, és 0-24-ben nyitva vannak.

- Éjszaka is ki szokták járni?

- Csak ritkán- nevetem el magam teli szájjal, ő is nevet, közben pedig befejezem az ételem elfogyasztását.- Mikor sokat dolgozom.

- Dehát te orvos vagy.

- Igen, de van hogy hazaviszem a papírmunkámat, hogy ne kelljen annyi ideig bent lennem a kórházban, így viszont otthon vagyok fent sokáig.

- És ez a pincér eddig nem is próbálkozott semmivel?- mutat a hátam mögé, én is arra nézek, majd intek a pincérnek hogy jöjjön ide.

- Nem ő gondolom új, eddig még soha nem láttam.

- Kisasszony hozhatom a számlát, vagy esetleg hozhatok valami mást?- mosolyog le rám.

- Köszönöm, de nem, az úr kéri a számlát,- fogom meg Max kezét az asztalon- igaz drágám?- mosolygok is rá, ő pedig viszonozta ezt.

- Igen igaz. Nekem viszont hozhatja.

- Igen uram.- olyan gyorsan ment el, mintha ott sem lett volna.

- Tehát még soha nem próbálkozott be?- alig tudja visszatartani a nevetését.

- Hát ezek után szerencsére nem is fog.- megkapjuk a számlát, Max kinyitja majd belehelyez egy elég nagy címletet, és vissza is nyújtja a pincérnek, majd biccent felé, mögém sétál, átkarolja a derekamat, majd így sétál ki velem az étteremből.

- Hát akkor most- fordulok felé, már kint az utcán.

- Hát akkor most elkísérlek a kórházig.

- És ha autóval vagyok?

- Nem vagy azzal, szóval innen merre kell menni? Nem keveset vagyok itt, de a kórházba szinte sose megyek- indul el magabiztosan balra.

- Igen azt látom.

- Mert?- fordul vissza felém.

- Mert arra kell menni.

- Igen én azt tudtam, csak éppen erre is el lehet menni.- mutat arra, amerre ő indult- De akkor menjünk arra, amerre te szeretnél.- ránt vállat, és zsebre vágott kézzel elindul, de mellettem megáll.

- Köszönöm- vágom oda már-már gúnyosan.

- Nagyon szívesen.- mosolyog le rám- Na mehetünk?- megforgatom a szememet, majd elindulok a munkahelyem felé, nyomomban a pilótával.

Csendben tettünk meg az utat a kissé borongós időben. Itt ez nem furcsa, bár reméltem, hogy egy pár napig még nem esik, hiszen addig amíg nem voltam itthon, állítólag verőfényes idő volt. Most pedig ha közelebb sétálsz az úthoz, lecsap egy autó, ahogy elhalad melletted. Nincs bajom az esővel, sőt még szeretem is, ha nem kint kell lennem, hanem bent a szobámban vagyok, egy meleg teával és egy jó könyvvel. A hatalmas fehér épület előtt megállok, majd szembe fordulok a kicsit mögöttem ballagó Maxszel.

- Köszönöm az ebédet, akkor majd találkozunk.- nézek a szemébe, ő pedig mosolyogva néz le rám, mintha ezzel el lenne felejtve az a hat hónap.- Áh és Max az a hat hónap, az nincsen csak így- csettintek egyet- elfelejtve.- mosolygok én is rá, majd pár lépést téve vissza fordulok felé és integettek neki- Viszlát Versztappen.- mosolygok negédesen rá, és már be is megyek a hatalmas épületbe felmutatva belépőkártyámat a portásnak.

Anthoine Hubert tehetség volt, aki szörnyű körülmények között hagyott itt bennünket, sajnos nem ő az első, de nagyon remélem az utolsó. Így ezzel a résszel együtt emlékezzünk rá, és azkra a sporttársaira is, akik már előtte szörnyű körülmények között hunytak el! 🖤🖤

•🦋•