Ismételten a telefonom csörgésére kelek fel, mint már oly sokszor. A készülék viszont nem abban a szobában van, ahol én hiszen ma nem kellene bemennem a kórházba, így ébresztőt sem állítottam, kénytelen vagyok hát felkelni, és kimenni a nappaliba, mikor kiértem a telefonom elhallgatott, gondolom a végéhez ért a csörgés, vagy csak ráunt a vonal másik végén lévő személy arra, hogy nem vettem fel neki a telefont. Felvettem a kis asztalról a készüléket, feloldottam, és megnéztem ki keresett alig pár másodpercce.

Nem fogadott hívás tőle: Apa

Nem tudom mikor hívott fel utoljára. Anyuval sokat beszélek, de vele... Talán akkor beszéltünk utoljára, amikor ott voltam Markkal náluk, mondjuk akkor sem túl sokat. Két opciót kínált fel a telefonom:

Visszahívás
Üzenet

Rányomtam az első lehetséges választásra, majd hallgattam, ahogy a telefon kicsöng. Ő sem veszi fel elsőre a telefont, csak a harmadikra, majd ő szól bele először a készülékbe.

- Gondolom én keltettelek fel.- unott hangom beszél, mint mindig.

- Gondolom nem e célból telefonáltak.- veszem fel ugyan azt a hangnemet, amelyet ő használ velem szemben, közben pedig elsétálok a hűtőszekrényig, a naptáron be van karikázva a mai nap, ma megyek Miával valahová este, nem gondolkozom ezen sokáig, hiszen még nem mondta hová is megyünk, kinyitom a hűtő ajtaját, kiveszem belőle a tejet és a konyhapultra helyezem.

- Nem, valóban nem e miatt. Mit csinálsz jövő héten?- a hangja már sokkal lágyabb, vagyis akar valamit, de ez a tudat engem csak még inkább unottá tesz, így szemforgatva veszem le a műzlis tálat a helyéről, és teszem le a tej mellé.

- Nem tudom még, miért?- így is úgy is elmondja, akkor miért nem kérdezzek inkább rá, így legalább az érdeklődés látszatát keltem. Közben a műzlit is az asztalra helyezem a gyümölcsökkel együtt.

- Tudod kiesett egy orvos a csapatomból, és...

- Nem!- csaptam le hirtelen a kanalat az asztallapra.

- Sofia még el sem mondtam mit szeretnék. Kérlek csak hallgass meg.- ha nem ismerném, azt mondanám, szinte könyörög.

- Nem! Bármit is akarsz a válaszom NEM!- már nem is vagyok éhes, annyira felidegesített az apám. Még ő kér tőlem bármit is? Ha én hívnám először még csak a telefont sem venné fel nekem.

- Kérlek kincsem, ha nem miattam akkor Albon és Kvajt miatt.- Alexander és Danyiil... Hát persze, ők voltak az egyetlen ütőkártyái, habár keveset vagyok a csapattal a két fiúval jóban vagyok.- Ha nem lesz a csapatnak egy főorvosa, akkor ők sem indulhatnak el az Spanyol nagydíjon.

- Igen, tudom. De te se kérheted tőlem, hogy repülejem át a fél világot öt nap miatt, miközben nekem itt van a munkám, egy állandó munkám.

- Kérlek Sof...- ez nem apám volt, ez Danyiil?

- Danyiil?

- És Alexander- szól bele a telefonba a másik pilóta- kérlek segíts nekünk.- sokat sakkoztam régen az apámmal, így szinte mindig tudom a következő lépését, de néha voltak neki olyan lépései, amikkel mattot tudott adni nekem, ez is egy olyan lépés volt. Nem számítottam a két fiúra... Mérlegeltem a dolgokat, ritkán veszek ki szabadságot így van egy hónapom, amit ki tudok használni, a fiúkat is régen láttam már, és talán egy kis meleg sem ártana most nekem. Hatalmasat sóhajtok mielőtt ismét beleszólok a készülékbe.

- Rendben van, ott leszek szerda reggelre.

- Imádunk Sofi- szólt egyszerre a két pilóta.- Kimenjünk majd eléd? Vigyünk valamit? Foglaljunk szobát?- ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak felém a telefonon keresztül.

- Elég lesz fiúk, lesz időtök beszélni Sofiával az ittléte alatt, most induljatok pihenni, később sajtóesemény lesz.- zárta rövidre az apám szinte azonnal.

- Igen főnök- mondták, majd el is hagyták a helyiséget, ezt az ajtó hangos csapódásából tudtam megállapítani.

- Köszönöm- szólt bele ismét apám a telefonba, ám most nem unott, hanem igazán lágy hangon.

- Ne nekem, a két fiúnak. Miattunk vállaltam el ezt az egészet.

- Értem, várni fogunk, szerdán szólj mikor érkezik a géped és majd kimegy eléd valaki a reptérre.

- Rendben.

- Rendben- ismételt meg, mintha nem tudná mit is mondjon- szia!- mielőtt köszönhettem volna lecsapta a telefont.

Elfogyasztottam, a telefonálás közben elkészített reggelimet, a piszkos edényeket a mosogatóba tettem, majd elhatároztam, hogy ma bizony fel fogom takarítani az egész lakást.

Már csak egy szoba maradt, ami kitakarításra vár, de ekkor csengetnek az ajtón, majd választ nem várva valaki be is lép a lakásba.

- Látom te se unatkoztál ma Sof- ölel meg a nappaliba jövet Mia- de ugye nem felejtetted el, hogy ma este nem itthon fogod unni az életedet?

- Nem ma este valahol máshol fogom ugyan azt csinálni, amit itthon is tehetnék.- vágtam vissza neki csípőből.

- Na akkor öltözz! Meg én is öltözöm, utána smink, haj meg ami kell.- tol a szobám ajtaja felé.

- Miért érezm azt, hogy ez nem egy egyszerű péntek este lesz?- nézek rá hátra a vállam felett.

- Mert nem is az lesz. Valami házibuliba hívták Olivert, ő pedig visz minket is.

- De mégis kihez?- még mindig nem kaptam meg a kérdésemre a választ, oké hogy Oliver visz minket, de azért szerintem nem kérek sokat azzal, hogy tudni szeretném hová is megyünk.

- Egy haveromhoz, focista.- mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket Miával, egyikünk sem hallotta, hogy még egy személy belépett a lakásba- Nyertek a csapatával, azt ünnepeljük nála, nem leszünk sokan.- mosolygott halványan, hiszem tudta, hogy pontosan erre vagyok kíváncsi. Be nem tenném a lábam egy vadidegen ember túlzsúfolt házába, főleg nem éjszaka- De ha nem öltöztök, akkor mi sem érünk oda, és még plusz hárommal kevesebben lesznek- próbál sürgetni bennünket, mi pedig barátnőmmel be is lépünk a már előzőleg is célba vett szobákba.

- Soká leszünk már ott?- kérdezte meg Mia már vagy harmadszor, a fejét a két ülés között előredugva, mint egy nagy gyerek.

- Még 3 perc.- nyugtatta meg Oliver a lányt a kormányon dobolva ujjaival, de ha jobban belegondolok lehet inkább önmagát nyugtatgatja, hogy már nem kell sokat kibírnia velünk egy autóban. Hiába van este 10 óra, ez a város ilyenkor is nyüzsög. Taxik, buszok, kerékpárosok, gyalogosok, jelzőlámpák, egymásra dudáló vagy éppen egymással kiabáló idegenek, én pedig az autó ablaküvegének döntve fejem figyelem őket.- Itt is vagyunk!- parkol le Oliver szinte már diadalittasan egy hatalmas hófehér kőből épület ház elé, majd mind a hárman kiszállunk a járműből.

A ház hatalmas volt, ahogy az előtte elhelyezkedő kert is. Habár a tulajdonossal még nem találkoztam, abban biztos vagyok, hogy nem valami angol harmad osztályos futballista lehet a személy, akinek a házában vagyok. Mia eltűnik mellőlem, így Oliverrel már csak ketten maradunk, majd ő is lelép valakihez, akit minden bizonnyal ismerhet, hiszen beszélgetni kezd vele, így maradtam egyedül egy hatalmas emberekkel telezsúfolt házban.

Több emberrel is sikerült megismerkednem az este folyamán, sőt még ismerősökkel is találkoztam, csak az a baj, hogy mindenkivel ittam valamilyen italt, ez egy-két ember után nem is lenne baj, csakhogy nem egy-két emberrel beszéltem, hanem körülbelül huszonegy-kettővel, ami bárhogy is nézzük sok, így most itt ülök egyedül a bárpultnál egy boros pohárral, ami már félig üres, majd mikor ismét kortyolni szeretnék egyet az italból, valaki megérinti a vállamat, lassan felé fordulok, majd egy mosolygós férfival találom szembe magam.

- Pierre?- kérdezem meg, habár biztos vagyok benne, ám a meglepetéstől, vagy az italtól nem tudok máshogy reagálni.

- Sofia- bólint vidáman- nem gondoltam volna, hogy itt fogunk ismét találkozni.

- Hát azt én se- mosolygok mostmár én is rá, a poharat pedig a bárpultra helyezem.

- És te hogy-hogy itt?- néz le rám, hiszen én még mindig ülök.

- De jó is lenne azt tudni...- erre csak elnevette magát, majd folytatást várva ismét rám nézett- Egy barátommal jöttem ide, vagyis kettővel.

- Értem, na de én megyek, mert már épp indulóban voltam, csak megláttalak és gondoltam idejövök köszönni.- magyarázta el a helyzetet a pilóta, majd fordult volna el, ám én megfogtam az alkarját, ezzel egész testét magam felé fordítva.

- Nem tudnál elvinni? Nincs sok ürügyem arra, hogy itt maradjak...- néztem fel a velem szemben álló férfira.

- De el tudlak- mosolyog le rám, majd fel segít a székről, és együtt elhagyjuk a hatalmas házat, és benne a hatalmas tömeget.- Csak mond a címet- szólalt meg Pierre már az autóban ülve, én pedig lediktáltam a címemet, és már el is indultunk. Elő kerestem taskámból a kulcsokat, majd lakáskulcsom karikáját a mutatóujjamra húztam a fejemet pedig neki döntöttem a szinte néma autó ablakának, és kb itt aludhattam el, mert mikor reggel 10-kor felkeltem, már a saját ágyamban voltam. Felülve kicsit szét néztem a szobában, valaki felkapcsolta a tévét, és kinyitotta az ablakot, így a szobát friss levegő töltötte meg, majd a tekintetem az éjjeliszekrényre esett. Egy kis fehér papír volt rajta, melyen a kulcscsomóm hevert nehezékként funkcionálva. A kis papírról leemeltem a kulcsokat majd kezembe véve elkezdtem olvasni az ismeretlen kéztől származó kacskaringós betűket.

Remélem nem probléma, hogy nem keltettelek fel tegnap éjszaka, hanem inkább felhoztalak. A kulcsaidat az asztalon hagytam a kis papíron, ezen a számon pedig elérsz, ha esetleg még valami érdekel.
                      Reggeli üdvözlettel, Pierre!

Akkor jól emlékeztem, hogy neki köszönhetem azt, hogy hazajutottam. A számot beírtam, és elmentettem a telefonomba, majd annyit írtam neki, hogy Köszönöm. Majd jövő héten beszélek vele, hiszen úgyis kint leszek az Spanyol nagydíjon.

•🦋•