Már egy hét eltelt a családi találkozó óta, azóta élem a "nyugodt" hétköznapjaimat. Nem szeretem a hétfőket, mindig olyankor vannak a legtöbben az osztályon. Talán orvos ként, ez kicsit furcsa, de én mégsem szeretek rengeteg ember közt dolgozni. Szerintem ugyanis úgy lesz a leghatékonyabb a munkám, ha egyszerre egy emberre tudok koncentrálni. Ezek után talán érthetően hétfő reggel nem járok be hatra dolgozni, inkább megyek hétkor és maradok egy órával tovább. Mikor végigmentem a folyosón, és elértem az irodám ajtajába a kulcsot a zárba helyezve próbáltam meg bejutni, de nem tudtam elfordítani a bejutáshoz használt eszközt a zárban. Mia éppen ekkor sétált ki az orvosi szobából, kórlapokkal.

- Mia, jó reggelt. Te voltál bent az irodámban?- neki van hozzá kulcsa, de mindig bezárja, ha megtalálta, amit keresett.

- Nem, de miért?- állt meg előttem.

- Nyitva van az ajtó.

- Lehet a takarítók hagyták úgy.

- Lehet- rántottam vállat, és nyitottam be az ajtót.

- Ebédelünk ma együtt?- kérdez rá, mielőtt beléptem volna a helyiségbe.

- Persze- mosolygok rá, ő pedig továbbmegy a megfelelő kórtermekbe.

- Azt hittem ma velem ebédel- ha tudtam volna, hogy van bent valaki akkor is megijedtem volna. Nem fordultam meg hanem előbb megpróbáltam megnyugodni. Kabátom levétele után táskámat is felakasztottam, és csak ezek után fordultam a betolakodó felé.

- Ki lenne itt más, ha nem maga?

- Más is be tud ide jutni ilyen könnyen?- vigyorog talán saját magán.

- Nem. Szerencsére nem. Még csak az hiányozna nekem, hogy minden második ember, aki úgy gondolja dolga van itt, rámhozza a szívbajt. Szabad azt magának?- mutattam a kezében tartott papírpohárra. Letette elém a Starbucksos poharat, amin a középső nevem szerepelt gyönyörű kézírással.

- Berger az apja?- úgy nézek rá, mint aki nem érti milyen nyelven beszélnek hozzá, így a képre mutat a falon. Én vagyok rajta egy hatalmas csokor rózsával, az apám mellett, a 18. születésnapomon készült.

- Igen az.

- Hát akkor gondolom maga is szereti a Forma 1-et.- jegyzi meg halvány mosollyal.

- Igen, de nem az apám miatt...de gondolom nem e miatt fáradt ide. Vagyis nagyon remélem.- az utolsó modnatot csak magamnak szántam.

- Tudja lehet, hogy a fejem hasogat, de a hallásommal semmi baj. De igaza van nem éppen ez az oka, annak hogy itt vagyok, ez csak olyan mellékes információ ként ért... Nagyon fáj a fejem pár napja, de az orvos, aki maga előtt kezelt, azt mondta ne szedjek fájdalomcsillapítót.

- Értem. Hol fáj pontosan a feje?- rámutat arra a területre, ahol a feje szokott fájni.- Mennyit iszik naponta?

- Tessék?- úgy néz rám, mint aki szellemet lát.

- Nem alkoholt, hanem folyadékot, vizet, gyümölcslevet, tejterméket, akár levest vagy teát.

- Áh értem. Nem tudom, de nem sokat.

- Akkor se ivott sokat, amikor naponta vezetett?

- Nem.

- De ha jól sejtem, már akkor is fájt a feje.

- Igen, de akkor bevettem egy fájdalomcsillapítót, és elmúlt.- úgy mondja ezt mintha ez lenne a világ leglogokusabb válasza.

- Persze hiszen a gyógyszer mindenre megoldás.- forgattam meg szememet, bár orvos vagyok, akkor sem szeretem azt, ha rengeteg gyógyszert szed valaki.- Most is kell tartania egy bizonyos étrendet?

- Nem, most nem kell, csak nem ehetek rengeteg édeset, és sok zsíros ételt.

- Oh nagyszerű! Na akkor most majd én összeállítok egy étrendet magának. De ez főleg a folyadékfogyasztását szabályozza majd.

- Ebben ehetek csokit, vagy azt maga se engedi?

- Csokit?- nézek fel a papíromból, ő pedig bólint- Nem. De, házis süteményt azt lehet.- mikor megint felnézek rá, olyan mosoly ül az arcán, mint aki elé odateszik a sütit, de nem engedik, hogy hozzányúljon.- Van ezzel esetleg valami probléma?- folytatom tovább az étrend írását ismét lehajtott fejjel.

- Hát ezek szerint ugyan ott vagyok, mint amikor elindultam.- felhúzott szemöldökkel vagyok kénytelen megint felpillantani, ám az írást nem hagyom abba- Nincs aki elkészítse, a cukrászdai sütemény pedig nem házi. Ha jól gondolom...

- Tökéletes a gondolatmenete Max. De hogy-hogy nincs aki elkészítse önnek? A nővére, az édesanyja vagy a barátnője?

- A családom hazautazott, mivel mondtam nekik, hogy mostmár megleszek egyedül is. Barátnőm pedig nincs. Tehát nem eszek édeset, ezek szerint.- istenem hogy miért tud bennem még egy ilyen kis dolog is lelkiismeretfurdalást okozni...

- Akkor heti egy alkalommal ehet csokoládét- nézek rá ismét a velem szemben ülő személyre, olyan hálásan és boldogan mosolyog rám, mintha most mentettem volna meg az életét- Végülis... Tudja mit? Legyen heti két alkalom.

- Nem szükséges az egy is- felemelem kezemet ,hogy elhallgatassam.

- Heti két alkalom, amikor maga szeretné, így a vércukor szintje is helyrerázódik és stabilozálódik. Csak arra kérem ne egymást követő napokat válasszon ki, ha ez lehetséges.- bólintott, mivel más válsztása nem volt, nem mintha szomorú lenne feltételeim hallatán. Átnyújtottam neki a megírt étrendet, majd felvettem a telefont ami éppen csörgött.- Igen, dr. Berger. Miben segíthetek?- a pilóta úgy gondolta ő végighallgatja, hogy kivel mit beszélek telefonon, így befogtam a telefon alját, hiszen a vonalas készüléken hívtal, és a velem szemben ülőhöz intéztem szavaim.- Nyugodtan elmehet, nem szükéges itt maradnia.- nem mozdult nekem pedig folytatnom kellett a telefonbeszélgetést, előkerestem a határidőnaplómat, és megkerestem egy nem túl távoli időpontot, ami szabad és beírtam oda a személyt, aki igényelte a következő vizsgálatot. Két percel később mikor letettem a kagylót a pilótára emeltem tekintetem, aki belém folytotta a szót, hiszen ő kezdett el beszélni:

- Mia engem is meghívott ebédre, és egy bizonyos Olivert is, azt mondta addig maradjak itt, mert így könnyebb lesz együtt menni ebédelni.- na és ez volt az a pillanat, amikor úgy isten igazából seggbe tudtam volna rúgni drága barátnőmet. Nem elég nekem az, hogy ezt a napot utálom a legjobban a hétből, de még a nyakamba is zúdított egy gonddal többet.

Már vagy másfél órája itt ülünk az irodámban. Én a betegek papírjait nézek át és állítom össze annak alapján a kezelésüket, utolsó tudomásom szerint Max pedig mindez alatt instagramozik. Kopognak az ajtón, amire Max is felkapja a fejét, és kíváncsian néz az ajtó felé.

- Igen, szabad.- ezzel az ajtó mögött tartózkodó be is lép. Hatalmas papírköteg van nála, már látom, hogy ez a nap is jó lesz.

- Ezek éjszaka érkeztek doktornő. Azt mondták magának adjam át őket, a kékek azok, amik a rehabilitációs központból jöttek, a sárgák az éjjeli esetek.- magyarázta az osztály fő ápolója, talán ő itt a legidősebb ezen az emeleten, de ő az egyetlen akiben feltétel nélkül megbízok, mert tudom, hogy ha neki mondok valamit azt megcsinálja hiba és ellenkezés nélkül.

- Csak tegye ide az asztalra, köszönöm.- mosolyogtam rá, majd ismét belemerültem a papírmunkámba. Miután az ajtó becsukódott szinte rögtön ott termett előttem az eddig is itt tartózkodó személy.

- Meg se nézed mi van ezek közt?

- De majd megnézem.

- És ha van valami fontos?- ránézek, majd le a papírokra.

- Nincs.

- Honnan tudod?

- Csak tudom és kész.- nem tudom miért gondoltam, hogy ennyivel megelégszik. Valahogy úgy érzem ő rosszabb mint az unokahúgaim, azok nem kérdeznek ennyit, pedig csak 8 évesek.

- És ha nem a

- Tudod mit? Megnézem őket, csak hogy megnyugodjon a kis lelki világod, de akkor a minimum az az, hogy csendben maradsz, mert így nagyobb baja lesz azoknak az embereknek akiknek van esélyük a gyógyulásra, mint azoknak akik már meggyógyultak vagy meghaltak.- istenem, miért nem figyelek arra, amit kimondok. Csak azt remélem nem pont azt a részét ragadja meg a mondatnak amit nem kéne.

- Tessék?

- Mondom azok már meggyógyultak.

- Vagy meghaltak...- leteszem a töltőtollat a kezemből. Mikor ránézek nekem is az jut eszembe, hogy én is hasonló képpen reagáltam, az első ilyen esetemnél

- Max ez a munkám része- nem merek a szemébe nézni, bármennyire nem lenne szabad én is félek szembenézni a halállal, még orvosként is, hatalamasat nyelvek mielőtt folytatnám- és ez az élet rendje is. Ezekkel az emberekkel én már nem tehettem semmit.

- Miért mondod ezt, ha te se így gondolod?- utálom, hogy így átlát rajtam, ezt senkinek sem szabadna.

- De pontosan így gondolom

- Nem, bármennyire is akarták, belőled nem tudták kiölni a lelket teljesen, még az ilyen dolgokkal sem.- ezzel leült és tovább nyomkodta a telefonját, én pedig az ebédidőig megsemmisülve ültem ott, és szinte semmit sem csináltam. Vajon mi van, ha tényleg igaz amit Max mondott?

•🦋•