- Max, én eddig csak sejtettem, hogy maga egy problémás beteg- hajolok előre az asztal felett összekulcsolt kezekkel- de ezek után ezer százalékig biztos is vagyok benne!-már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de felemeletem mutató ujjamat jelezve neki, hogy nem fejeztem be- Ha nincs valami világrengető oka, vagy magyarázat arra, hogy jelenleg itt ül velem szemben, akkor kérem inkább fáradjon ki, én pedig ezt az egészet hajlandó vagyok elfelejteni. Rendben?

- Akkor mostmár én is beszélhetek?- tehát nem ijesztettem meg, így mosolyogva dőltem hátra a székemen, közben pedig széttártam karjaim, jelezve, hogy szabad utat adok a mondandójának.- Köszönöm. Azért jöttem, mert azt mondták, magának kell felállítanija a papíromat, amit át kell adnom a sportorvosnak.

- Tudom, de azt csak egy hónap múlva fogom összeállítani- közben már vissza is tértem a papírjaim közé, amiket át kell néznem.

- Mi?

- Úgy meg van lepődve, mintha azt mondtam volna, hogy soha többé nem állhat lábra. Max maga nem meg volt fázva, amire felírok egy antibiotikumot, adok rá orrcseppet, és visszajön egy hét múlva ellenőrzésre.

- Ezt tudom, de

- Nem, Max ha maga ezt tudná, akkor most nem jött volna ide, azzal hogy adjam oda magának a papírjait. Higyje el én csak örülök annak, ha nem kell egy egy betegemnek hosszú lábadozási idő, de az egy hónap az minimum kell, még magának is.

- Rendben, de ha már itt vagyok akkor megvizsgál maga is, és elmondja mi a véleménye?

- Természetesen. Mikor evett utoljára?

- Ma még nem ettem, csak ásványvizet ittam.

- Nagyszerű, akkor kérem mennyen le, az első emeletre, ott csinálnak vérképet, azzal jöjjön vissza, de ne ebbe a szobába, hanem az egyel ez előttibe.- merülök bele ismét az asztalon heverő papírkupacba.

- Rendben- hallom a hangján, hogy már bele se mer gondolni mennyit kell neki innen gyalogolni, hiszen az én irodám a negyediken van.

- Áh és Max, nyugodtan használja a liftet.- mélyen beszívta a levegőt, és inkább nem mondott semmit, csak kiment az ajtón.

Már csak három papír volt előttem, amikor egy nővér átjött szólni a másik szobából, hogy itt van a betegem, akit leküldtem a laborba. Felkeltem a székből a telefonomat zsebembe csúsztattam, megkerestem Max bentfekvési kórlapját, és az iroda bezárása után elindultam a mellette lévő vizsgáló felé, ahol mint már tájékoztattak róla, ott állt Verstappen, és nagyon figyelte az üveget, ami az egyik szekrényre van kitéve.

- Sziámi ikrek.- olyan gyorsan engedte el az üveget, hogy abban sem voltam biztos, hogy fogta-e egyáltalán.

- Hogy mi?- valami furcsa volt a hangjában.

- Igaz hogy a központi idegrendszerre specializálódtam, de nagyon sokat foglalkoztam a magzatokkal, és azoknak kifejlődésével.

- Hogy jött ez a kettő egymáshoz?

- Egyszer, láttam egy élő sziámi ikerpárt, borzalmas volt a tudat, hogy ők nem élhetik meg azt az életkort, amit egy átlag ember.

- Az az előtt vagy az után volt, hogy az orvosi pályát választotta?

- Nem kérdez kicsit sokat?- mosolyodtam el kíváncsiságán. - De ki tudja lehet egyszer majd elmesélem.

- Addig lyukat fúr a kíváncsiság az oldalamon.- nevetett fel.- Szóval mi az ára annak, hogy megtudjam?

- Ilyen megvehető embernek tart ön engem Mr. Verstappen?- csaptam az asztalra nevetve, majd ültem le a számítógép elé, és nyomtattam ki egy teljesen üres kórlapot.

- Nem, csak kíváncsi vagyok.- von vállat a férfi.

- Hát, állítólag ha valaki kíváncsi akkor hamar megöregszik.

- Soha nem fogja elmondani, igaz?- soha nem mondtam el eddig senkinek, nem tudom miért most kezdem el ezt megosztani éppen vele, talán most szakadt el az a bizonyos cérna, ami mindenkinél kénytelen elszakadni egyszer, és vele úgy sem lesz hosszú a kapcsolatom, hiszen csak a betegem. Levettem a szemüvegem, amit akkor vagyok kénytelen használni, amikor számítógéppel dolgozom, és arcomat kezeim közé temettem. Max felállt odasétált hozzám, és kezei közé fogta enyémeket.

- Nem muszáj elmondania, igazán semmi közöm hozzá, hiszen ez mégiscsak személyes ügy.

- Tudja még nem beszéltem eddig erről senkinek, eddig csak hárman tudtuk, a bátyám én és...vagyis mostmár csak ketten tudjuk. Őszintén nem tudom miért, de magának könnyebb ezt elmondom mint azoknak, akik szinte mindent tudnak rólam...

- Idegeneknek mindig könnyebb megnyílni.- mosolyog rám, és leereszkedik a székre.

- Pár éve, mikor már egyetemista voltam, a bátyámnak volt egy igazán komoly barátnője. Imádtam a lányt, ahogy a bátyám is. A lány teherbe esett, annyira- megremegett a hangom, talán pont ezért nem meséltem erről senkinek sem eddig- annyira várták a piciket, mert ikrek lettek volna. Én lettem volna a gyerekek keresztanyja. Két kislánynak, két gyönyörű kicsi lánynak. Már mindent megcsináltunk a bátyámmal, a szobát, a ház minden részét. Eljött a kilencedik hónap. Minden egyes nap ott voltam Lisával, ő volt a bátyám barátnője. Tudta, hogy a szülés kockázatos lesz, de nem akart császárral szülni. Nagyon ambiciózus fiatal nő volt. De ennyire ő sem volt erős. Mikor az orvosa jött ki a műtőből, már tudtuk, hogy baj van. De hogy ekkora, arra egyikünk sem számított. Mégis mekora esély volt arra, hogy Lisa sem éli túl, és sziámi ikrek születnek?- itt már folytak a könnyeim. Ő pedig egy zsebkendőt csúsztatott elém.

- Ha nem tudod nem muszáj folytatnod...

- De szeretném,- bólintott, de már ő sem mosolygott- egy a milliárdhoz volt erre az esély. És az orvos, azt javasolta, annak érdekében, hogy az ikrek ne szenvedjenek Mark adjon engedélyt az elaltatásukra. Mindketten összeomlottunk. Az volt életem egyik legborzalmasabb és legmeghatározóbb élménye is egyben.

- De, ha elaltatták őket, és te az előbb azt mondtad élőben láttad, vagy várj ezt most még nem sikerült összeraknom.

- Én láttam őket, mivel orvosnak tanultam így bemehettem, Mark, Mark nem akart, vagy nem tudott bemenni. Azt sem tudom, hogy ha élnének a picik hogyan tekintene rájuk, hisz megölték azt, akit a világon a legjobban szeretett.

- Sajnálom, hogy ezt át kellett élnetek. És erről csak ti tudtok?

- És mostmár te is. Na de mostmár elég a tragikus élettörténetemből, mert ha azt kellene elmesélnem, akkor még holnap is ott ülnénk!- felvettem az asztalról a szemüvegemet, és felhelyeztem az orromra, Max nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy majd megpukkad a kíváncsiságtól, hogy kérdezzen valamit, de megelőzöm- Itt van a vérkép, amit kértem?- nyújtom felé kezem, melybe ő belhelyezi a fehér papírt.- Kevés a hemoglobinok száma a véredben. Ezt mondták már?

- Nem, eddig még nem.

- Persze ez nem jelent semmit, lehet hogy csak a mostani kisebb kórházi látogatásod miatt, így ezt most inkább el is felejtem beírni a kartonodba, majd ha egy hónap múlva sem változik, akkor kezdünk vele valamit. A többi adat itt stimmel.- ezután egy sor rutin vizsgálat következett, vérnyomás, szívverés, légzés, szem koordináció, majd a kéz és láb koordinációs gyakorlatok. Minden rendben volt, a helyzethez képest.- Hát én mindent rendben találok, az akarattal nincs baj, és szerintem nem is lesz, sokkal inkább azzal, hogy betartsd a kötelező ágynyugalmat. Nem igaz?- csak vállat ránt, de a féloldalas mosoly nem tűnik el az arcáról, így válaszolnia sem kell hiszen tudom magamtól is.

- Nincs hozzá társaságom, egyedül lenni pedig unalmas.- ezt pont olyan hanglejtéssel mondta, mintha ez lenne a világ legeslegjobb kifogása.

- És most képzeld csak el, milyen unalmas lesz, az ha én kiírom azt, hogy a pihenési idődet itt kell letöltened a kórházban.

- Az lenne csak az izgalmas.

- Na ugye. Nem is lesz ez olyan rossz otthon iagazam van?- erre csak elkezdett nevetni.

- Mikor kell visszajönnöm a következő ellenőrzésre?- kezdett el megkomolyodni.

- Mingyárt megadom a telefonszámom.- csak vigyorog, mikor már félig felemeltem a telefonom- Vagyis jobban belegondolva magának az már megvan.- esjtem vissza a készüléket az asztalra, majd hatradőlök a székben- Minek is erőlködöm én. Csak hívjon fel egy hónap múlva, körülbelül akor kell eljönnie.

- És utána mehetek dolgozni.

- És utána mehet Isten hírével, azt meg majd én eldöntöm ha nem baj, hogy mikor kezdhet el dolgozni.

- Mindig ilyen makacs?

- Mindig ennyit kérdez?

- Nem. De most élveztem. A viszont látásra doktornő- ezzel ki is sétált a helyiségből, otthagyva engem ismét az újabb papírok között.

•🦋•