Este hat óra van. Már mindent elpakoltam, amire szükségem lehet, és csak a soffőrömre kell várnom, persze szeretett testvérem, aki nem hazudtolja meg önmagát, így most is, mint mindig késik. Persze ezt nem kell úgy venni, hogy én és a bátyám nem szeretjük egymást, hisz ez közel sincs így, csak a mi kapcsolatunk azon alapszik, hogy imádjuk szívatni egymást. Persze mikor engem kell megvédeni, akkor ő rögtön ugrik, és ez fordítva is így van. Talán ez a miatt is alakult így, mivel apánk nem adott szabad teret egyikünknek sem, így egymás segítségével kellett túlélnünk, azt a kín keserves 18 évet amit a szüleinkkel voltunk kötelesek tölteni.

- Hahó. Szia Sof. Készen vagy már?

- Mint mindig.

- Hát persze, hiszen mindig is te voltál a jó kislány otthon, aki mindig megcsinál mindent, úgy ahogy kell...

- Hát persze, és mindig én voltam az aki kihúzta a te elkényeztetett segged a mocsokból, mikor bajban voltál.

- Hát igen, az is te voltál.-ezzel megölelt, de épphogy csak, hát persze hiszen még valaki azt hiszi, hogy ő valami jó kisfiú, amit persze a bátyám még csak hírből sem ismer.- Na, de akkor induljunk is, mert lekéssük a gépet. Amit persze nem szeretnénk, de azért szerintem jobb lenne, ha még egyszer mindent átnéznénk, nem?

- Ezen már csak nevetni tudnék, de nem fogok, úgyhogy indulunk.

- Igen főnökasszony.- és elindultunk mindkettőnk legszörnyűbb rémálma felé, amit számunkra szülői házunk jelképez. Lehet ez borzalmasan hangzik így, ám sem a bátyám, sem én nem szerettünk ott lenni, abban a hatalmas házban, tele üres szobákkal, talán azokhoz a könyvekhez tudnám hasonlítani ott töltött 18 évemet, mint egy horror könyv eleje ahol az író bemutatja a könyv helyszínét, és borzasztóan elcsépelt és unalmas főhősét. Hiszen az én életem is ilyen volt 18 kínkeserves évig. Unalmas és elcsépelt. Utána az egyetemen ez megváltozott ott már nem a szüleim iranyítottak, saját szárnyaim nőttek, amikkel oda repültem ahová akartam. És ezt előszeretettel ki is használtam, rengeteget utaztam, olyan dolgokat próbáltam ki, amit előtte soha. Akkor éreztem azt, hogy igazán élek. Ez oda vezetett, hogy apám egyszer majdnem ki is tagadott, de erre nem kerített sor hiszen az ő kis makulátlan családján egy folt sem lehet.

- Az útlevelét kérem kisasszony.-mosolygott rám egy talán velem egyidős nő.

- Elnézést- persze már nem először kérhette el tőlem, így gyorsan oda is nyújtottam az útlevelemet, melyben politikai mentesség szerepelt, ilyen az amikor a testvéred egy igen elismert jogász, te pedig legalább ennyire elismert orvos vagy. Halálos kombináció lehet a legtöbb ember sajnálatára.

Utálok repülni, autózni, hajózni, motorozni, és mindent aminek irányítása nem 110%-osan az én kezemben fut össze, így a levegőben töltött órák számomra kín szenvedést jelentettek. Mikor leszálltunk csak akkor tudtam kicsit megnyugodni, hiszen legalább már szilárd talaj volt a lábam alatt, ám amikor kivergődtünk a tömegből egy krémszínű Audi várt minket, hiszen autóval kell tovább utaznunk.

Amíg bátyám átvette a bérelt autó kulcsait, én a tájat figyeltem, nyüzsgő emberek, pezsgő fiatalok és nyugodt idősek, síró kisbabák és velük szenvedő szülők. Amíg én nézelődtem valaki nekem jött hátulról, elnézést kérve haladt tovább. Mennyire sietnek az emberek, senkire és semmire sem figyelmet fordítva.

- Hé hugi, jössz?- lebegtette meg a bátyám a kezét a szemem előtt.

- Mi?- kapom hirtelen a fejem felé. Kicsit elbambultam.- Megyünk?- csak bólintott, és az én csomagomat is bedobta az autó csomagtartójába.

Kinyitotta nekem az ajtót, majd mikor beültem, akkor be is csukta, ezután ő is beszállt a sofőr helyére. Miután mindketten lekötöttük magunkat, el is indultunk. Tíz perc után én el is aludtam, mint szinte minden autóúton.

- Sof... Sofia! Itt vagyunk Törpike. Nem fogok magam bemenni oda... Szóval kelj fel! Kérlek...- bökdösi oldalamat a bátyám.

- Mmmmm...- persze, hogy nem keltem fel, csak átfordultam a másik oldalamra- Nyemh aludthatnákh mégh egyh kihcsihkét?- utálok felkelni, mikor olyan jót aludtam. Mondjuk én mindig utálok felkelni.

- A telefonod is csörgött. Nem vettem fel, de a kórházból hívtak. Így se kelsz fel?- oda üt ahol fáj, csak nem eléggé...

- Ü-ü. Most alszok.

- Mark, Sofia!- na és ilyen egy jó ébresztő, azonnal hat és gyilkosan lecsap.- Hogy hogy autóval jöttetek?- persze arra senki sem kíváncsi, hogy jól vagyunk-e, vagy hogy hogy értünk egyáltalán ide, az a legfontosabb, hogy miért ezt a közlekedési eszközt választottuk.

- Majd mindent elmondunk, csak előtte bepakolnánk, persze csak ha nem gond, apa.- még a hideg is kiráz, de én is kiszállok a kocsiból, és összehúzom magamon a dzsekimet. Már vissza is ment a házba (vagy inkább palotába), nagyon érdekelhetjük mit ne mondjak.

Én is kimásztam az autóból, és a csomagomért indultam, majd miután azt elvettem, a pénztárcámat és a telefonomat is kivettem a kesztyűtartóból, és bátyámat megvárva elindultunk a bejárat felé. A házban síri csend uralkodott, a nappaliból fény áramlott ki, ám mi nem arra vettük az irányt, talán ma még egyikünk sincs felkészülve, arra ami ott várna ránk. Mark és én két egymás melletti szobát kaptunk még gyerekkorunkban. Akkor mindig veszekedtünk miatta, de ma már inkább örülünk neki. Az én szobám ajtaja krém színű, és a szoba is ilyen színekben pompázik, ez mellett pedig a levendula az uralkodó szín, és illat is. Ezek szerint anyu nem volt annyira közömbös az érkezésük iránt, mint apánk. Egy nagy csokor levendula díszíti a komódom, körülötte parfümök, krémek, fürdó olajak és sók... Bármilyen apróságok ezek nekem olyan jól esnek. Gyorsan kipakoltak, hogy minél hamarabb megfürödjek és aludhassak.
A fürdéssel csak egy óra alatt végeztem, de utána mégsem az alvást választottam. A szobám ismételt felfedezését választottam. Az egyik fal egy hatalmas könyvespolcá van átalakítva, melyen olyan könyvek sorakoznak, melyeket már minimum egyszer elolvastam. Az ez melletti falnál az ágyam van azzal szemben pedig egy TV, amit fel is kapcsoltam, mert néha jól esik a csend, de ez nem az a pillanat. Az ágyam egyik oldalán egy babzsák foglal helyet, a másik oldalon pedig egy éjjeliszekrény, felette pedig fényképek, rengeteg olyan pillanat, melyre akkor is emlékeznék, ha nem lenne megörökítve, de talán így még élénkebbek maradnak az emlékek. A negyedik fal mellett egy íróasztal foglal helyet, rajta egy laptop, füzetek, és íráshoz szükséges dolgok egy olvasólámpával, az asztal előtt egy irodai szék, mellette pedig egy ajtó, ami a szoba fürdőjébe vezet, és ott is két ajtó kapott helyet, egy a folyosóra visz, egy pedig egy saját gardróbba. Az ágyammal szemben pedig egy komód van a TV-vel és minden más aprósággal. Soha nem szerettem igazán ezt a hatalmas szobát, ami talán inkább már egy kisebb lakásnak felel meg. Talán csak egy olyan rész van amit igazán szeretek, ez pedig a szoba közepén egy puha szönyegen elhelyezkedő üvegasztal, közepén szárított vagy friss levendula és rozmaring csokorral, ez mindig az évszaktól függően változott. Annál az asztalnál olvastam a babzsák fotelemben, amikor még itt életem.

A TV-ben egy focimeccs megy, én pedig egy régi kedvenc könyvemmel ültem le az ágyra olvasni. Gondolom egy Bundesliga meccs volt, hiszen elég ismert játékosokat emlegetett a sportkommentátor. Mikor a harmadik gólt az egyik csapat megcsörrent a telefonom. Megkerestem, de éppen mikor felvettem volna abbahagyta a csörgést. Csak akkor láttam, hogy a számról már 3 nem fogadott hívásom van, mikor feloldottam a telefonom. Hát persze, a bátyám mondta, hogy valaki keresett. Egy orvos volt arról az osztályról, ahol dolgozom. Utálom, ha akkor hívnak mikor szabadságon vagyok, ám mégis visszahívtam azt a személyt, aki az előbb keresett.

- Igen, tessék?

- Jó napot, az előbb keresett, sajnos akkor nem tudtam beszélni...- na igen telefonálni is utálok, vagy beszéljem velem valaki személyesen, ha akar valamit, vagy írjon SMS vagy E-mailt. Sokkal praktikusabb és nekem se vesztegetik az időmet feleslegesen.

- Áh igen, jó napot doktornő! Nem szeretném zavarni, csak azért hívtam, hogy tájékoztassam arról, hogy a betege, akit nem régen hoztak be, pillanat- papír csörgés, gondolom a beteg nevét leresi- igen megvan, Max Verstappen, felébredt az állapota stabil, de a család ragaszkodott ahhoz, hogy értesítsük önt, és maga mondja meg, hogy meddig kell még, hogy bent feküdjön.

- Értem.- leültem a székre, és homlokomat dörzsölve gondolkodtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébred, nem arról van szó, hogy nem örülök neki, csak reméltem, hogy visszaérek mire felébred.- Még egy hetet minimum, de kérem küldje át nekem a legutóbbi vizsgálata eredményeit.

- Rendben van! Sajnálom, hogy megzavartam, további jó időtöltést! Viszont hallásra.

- Viszhall.- letettem a telefont, és felnyitottam a laptop tetejét. Még itt sem lehetek nyugodt, de talán belegondolva ez nem is lesz olyan rossz jelen pillanatban. Alig kapcsoltam fel a gépet, már jelezte is az E-Mail érkezését. Amikor megláttam az eredményeket, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek...

•🦋•