Gyengéd simogatásra ébredtem. Fáradtan pislogtam fel a hajamat lágyan cirógató férfire. John ajkain a mosoly vigyorrá szélesedett, amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott. Normális esetben azonnal elhúzódnék az érintés elől, de amikor John csinált ilyeneket, nem bántam. Így továbbra is álmosan ásítottam egyet, és nyugodtan pihentettem a fejemet az ágyon. Valamikor elaludhattam tegnap, úgy hogy észre sem vettem.

- Hogy vagy? - kérdeztem, a hangom még kissé karcos volt az alvástól. John kezei a hajamban pihenő gyöngyökre siklottak, tekintetével követte saját mozdulatait.

- Sparrow hajában is ilyenek vannak - mondta, teljesen figyelmen-kívül hagyva a kérdésemet. Megvontam a vállam, és hátrébb húzódtam, hogy felállhassak. Éhes voltam, és bizonyára John hasa is üres volt.

- Jack és az apja egyik szokása, hogy amikor új helyekre tévednek, emlékképpen ilyen kis csecsebecséket fonnak a hajukba* - mondtam, ahogy felálltam, és jólesőt nyújtózkodtam. - Edward adta nekem a gyöngyöket.

- De te nem vagy a rokonuk - mondta összehúzott szemekkel. Ismét csak vállat vontam, és lenéztem rá.

- Nem, de szinte olyan, mintha az volnék - kezdtem, és ujjaimat végigfuttattam a hajamon. Meglepő módon Jack fonata teljesen ép volt, és a hajam sem volt annyira kezelhetetlen. - Hatéves koromban a szüleim meghaltak, és Edward nevelt tovább. Tulajdonképpen tiszteletbeli családtag vagyok.

- Erről nem meséltél - mondta, hangjában enyhe sértettség csengett. Bocsánatkérőn pillantottam rá.

- Nem hittem, hogy fontos lenne - motyogtam, ahogy tovább igazgattam a hajam. Nem volt sok dolog, amit csinálnom kellett volna vele, de egy makacs csomót sikerült találnom, és most annak a kibontásán ügyködtem. - Ez a múltam egy kevésbé lényeges darabkája.

- A nem kevésbé lényeges dolgaidról sem tudok túl sokat.

- Mert a múlt elmúlt - mondtam, és rettenetesen feszélyezve éreztem magam. Nem tetszett, hogy John most kéri számon tőlem az életem régi állomásait. A legtöbb emlékem annyira kellemetlen volt, hogy legszívesebben a nagy részüket elfelejtettem volna. - Nem kell vele tovább foglalkoznunk. Te még így is többet tudsz rólam, mint mások.

- De Sparrow közelébe sem érek. - A mondatra azonnal megdermedtem, és döbbenten bámultam le a férfira, aki sértődötten nézett a plafonra.

- Jack teljesen más tészta - mondtam, próbálva kizárni a csalódottságomat a hangomból. John eddig az az ember volt, akihez bármikor fordulhattam. Aki nem várta el, hogy mindent elmondjak neki, aki segített, ha szükségem volt rá. Erre most féltékeny volt Jack-re. Várjunk csak! - Mondd, hogy nem vagy féltékeny rá!

- Miért, van rá okom, hogy az legyek? - A tekintete annyira éles volt, hogy ha lehetett volna, most átdöfte volna vele a szívemet.

- Nem hinném - mondtam, majd hátat fordítottam neki, és az ajtó felé léptem. - Hozzak valami reggelit?

- Nem kell, el tudom látni magam. - Csak félig fordultam felé, ahogy a kezem már az ajtókilincsen volt.

- John, megsérültél, pihenned kell - mondtam. A férfi felhorkantott.

- Örülök, hogy aggódsz értem, de tudom, mi a jó nekem. - Nem tehetek róla, de ezzel rettenetesen feldühített.

- Oké! Akkor maradj itt, és fulladj bele a saját makacsságodba! - mordultam fel, majd kiviharzottam az ajtón, erősen becsapva azt magam mögött. Fenébe is, pont úgy viselkedett, mint egy gyerek. Felnőtt férfi létére megsértődött valami semmiségen.

Dühödten trappoltam a konyhába, ahol a szakács éppen egy tányérba mert valami folyékony masszát. Azt hiszem, talán leves lehetett. Nem voltam benne biztos. Amikor észrevett, kedvesen rám mosolygott, és intett, hogy üljek le az asztalhoz. Szó nélkül foglaltam helyet az egyik széken, és körbenéztem a kis teremben.

Rajtam kívül senki nem volt itt. Talán túl korán volt még, hogy bárki is felébredjen, vagy talán már túl késő, hogy reggeli legyen. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, a végeredmény ugyanaz maradt. Valahol még örültem is neki, hogy nem kell tettetnem, hogy vidám vagyok, megmaradhatok a saját világomban. A szakács amúgy sem szeretett sokat beszélni.

Letett elém egy levessel teli tálat, és hálásan fogadtam, hogy még meleg volt. Megköszöntem az ételt, majd azonnal nekiláttam annak elfogyasztásához. A kinézetével ellentétben egész finom volt. Nos, mindenképpen megemészthető. Bár, az is igaz, hogy annyira éhesnek éreztem magam, hogy úgy tűnt, akár egy lovat is képes lettem volna megenni.

Hamar végeztem a levesemmel, és miután leöntöttem egy üveg vizet a torkomon mellé, elégedetten dőltem hátra a székben, tele hasamat simogatva. A szakács kuncogott a látványomon, ahogy elvette az üres tányért előlem, és a mosogatólavórba dobta. Nem igazán hittem, hogy különösebb gonddal el szokott mosogatni, de nem is nagyon zavart ez a tény. Így nőttem fel, számomra teljesen természetes volt, hogy féltiszta edényekből egyek. Ahogy az összes többi kalóz számára is.

- Miss. Avery - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, mire azonnal arra fordultam. Mr. Gibbs állt az ajtóban, és amikor találkozott a pillantásunk, egy apró mosolyt küldött felém. Viszonoztam a kis gesztust, és örültem, hogy csak az első tiszt jött.

- Jó reggelt, Mr. Gibbs - mondtam, és figyeltem, ahogy a férfi leült az előttem lévő székre, várva, hogy a szakács hozza neki a reggelit. Szóval nem lekéstem, helyette korán jöttem. Gibbs sosem evett velünk reggel, ő mindig sokkal korábban megreggelizett, mint bárki a hajón.

- Ritka, hogy ennyire korán ébren lehet látni - mondta a férfi, mire felkuncogtam, és vállat vontam.

- Gondoltam, kipróbálom a koránkelést is, csak hogy lássam mindkét oldalt - feleltem. A férfi a fejét csóválta, és azonnal nekilátott a reggelijének, amikor a szakács letette azt elé.

- Bárcsak meg lehetne győzni erről Jack-et is - sóhajtotta két falat között, mire azonnal hatalmas vigyor kúszott az ajkaimra.

- Még most is egy igazi hétalvó, nem igaz? - kérdeztem, mert még élénken élt az emlékezetemben a sok évvel ezelőtti önmaga. - Könnyedén lehet segíteni a helyzeten. Egy vödör hideg víz mindent megold.

- Attól tartok öngyilkosság volna megpróbálni felébreszteni - nevetett a férfi. A vigyorom nem csökkent, ahogy ismét vállat vontam.

- Nem vagyok benne biztos, hogy nem éri meg.

- Nem vagyok benne biztos, hogy nem csak maga gondolja így - felelte, mire felnevettem. Ebben lehetett valami. Jack valószínűleg nem lenne éppen a legjobb hangulatában, ha most berontanék, és egy vödör hideg vízzel ébreszteném. Ha nem én lennék, valószínűleg azonnal kidobna a hajóról. De nekem nem kellett ettől az eshetőségtől tartanom.

- Ugyan, Mr. Gibbs - kezdtem, és közelebb hajoltam hozzá, mintha egy nagy titkot készülnék éppen megosztani vele. - Vallja be, magának is rettenetesen tetszene.

- Mint mondtam, balszerencse egy alvó embert felébreszteni.

- Én nem tartok ettől - vontam vállat, továbbra is vigyorogva. - Elvégre már az is balszerencse, hogy én a hajón vagyok. Már a puszta jelenlétem balszerencsét okoz, akkor már miért ne tennék rá még egy lapáttal? Hisz tudja, hogy van a mondás. Ha már lúd, legyen kövér.

- Meglehetősen sajátos életszemlélet.

- Mit mondhatnék? - kuncogtam, majd hátradőltem a széken és kitártam a karjaimat, ahogyan Jack is szokta mindig. - Ez vagyok én.

- És épp ezért kerülsz állandóan bajba - vágott közbe egy harmadik hang, ami ismét az ajtó felől jött. Én és Gibbs egyszerre fordultunk a beszélő felé, noha nem kellett látnom, hogy tudjam ki áll az ajtóban. Amikor a tekintetem összekapcsolódott a férfiéval, fél szemöldökömet felvontam, és várakozón tekintettem rá. John arcán bűntudat nyomait véltem felfedezni, amitől egy cseppet sem éreztem jobban magamat.

- Kettőnk közül te vagy az, akit bokától nyakig kötések fednek - mondtam. Valahol még ingerült voltam John gyerekessége miatt, de már megnyugodtam eléggé ahhoz, hogy túllépjek azon az ostoba vitán. Egyébként sem voltam képes soha túl sokáig haragudni az emberekre. Ezt mutatja a Jack-el való kapcsolatom is. Már rég nem haragudtam rá azért, amit tett. Csupán csalódott voltam, és elvesztettem a bizalmam nagy részét a férfiben, de nem voltam már mérges.

- Nem állítottam, hogy én soha nem keveredek bajba - vont vállat, de a mozdulattól az arcán fájdalmas kifejezés tűnt fel. Megforgattam a szemem, és a mellettem lévő székre mutattam. A férfi azonnal tudta, mit is akartam ezzel mondani, és gyorsan leült az üres bútorra.

- Tudják, eddig olyan nyugodt volt ez a hely ilyenkor - sóhajtott Mr. Gibbs, ahogy a kanalát az üres tányérba ejtette. A férfire vigyorogtam, és tehetetlenül vállat vontam.

- Lehet, hogy akkor mostantól felveszem a koránkelés szokását - mondtam vigyorogva. - Végül is nem annyira borzalmas.

- Soha nem lennél képes magadtól időben felébredni - tudatta velem John, mire Gibbs halkan felkuncogott, én pedig sértett képet próbáltam vágni, de nem sikerült az ajkaimon ülő vigyor miatt.

- Nem baj, itt vagy nekem te, hogy felébressz - mondtam, mire John rémült arcot vágott.

- Az kizárt, ez a mai is katasztrófába torkollott - jelentette ki, mire felnevettem, és néztem, ahogy a szakács most John elé tesz egy teli tányért, majd elviszi az üreset Gibbs elől.

- Lehet, hogy reggelente túl hisztisek vagyunk - mondtam, mire John egyetértően bólogatni kezdett. Nevetve néztem, ahogy eszeveszetten billegeti a fejét, majd a felálló Gibbs felé fordultam.

- Szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de valakinek rendet kell tartania a hajó, ameddig a kapitány alszik - mondta a férfi, mire ismét csak elvigyorodtam.

- Nagyon szívesen segítek ebben, ha szeretné.

- Efelől nincs kétségem. - Azzal megfordult, és kiment a teremből. A fejemet ingatva néztem a csukott ajtóra, majd John felé fordultam, aki úgy lapátolta be a levest, mintha még életében nem evett volna ezelőtt.

- Mióta nem ettél?

- Amióta fogolyként tartottak? - kérdezett vissza, mire megforgattam a szemem, de nem válaszoltam. Sejtettem, hogy rettenetesen éhes lehetett, de reméltem, hogy legalább némi vizet és száraz kenyeret kapott a rövid raboskodása során. Úgy látszik, Stanley a végsőkig húzta, hogy megetesse. Ha már az élete múlt volna rajta, talán csak akkor kapott volna valami élelmet.

- Sajnálom - mondtam, mert hirtelen kényszert éreztem rá. Elvégre miattam került ilyen helyzetbe.

- Ha most elkezded magadat hibáztatni, akkor esküszöm lenyomom a torkodon a kanalam -mondta a férfi, villámló szemekkel nézve rám. Ajkaimra apró mosoly költözött a fenyegetés hallatán, és megráztam a fejem.

- Nem akarok álszenteskedni, vagy ilyesmi - kezdtem, és lassan felálltam, amikor láttam, hogy John végzett a reggelijével. - Tudom, hogy nem teljesen az én hibám, nem kértelek, hogy gyere megkeresni. Még csak nem is gondoltam, hogy akár csak megpróbálnád. De valahol akkor is hibás vagyok, amiért úgy érezted, felelősséggel tartozol a jólétemért.

- Nem azért éreztem így, mert te azt akartad, igaz? - kérdezte, ahogy lassú léptekkel elindult az ajtó felé. A vak is jól láthatta volna, hogy fájdalmai vannak. Felsóhajtottam, és gyorsan a vállamra vetettem a karját, így támogatva. Láttam, hogy ellenkezni készül, de egy pillantással gyorsan elhallgattattam. - Az egész azért volt, mert én eldöntöttem, hogy megkereslek. Te egy fikarcnyit sem vagy hibás.

- Rendben - mondtam, mert tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz soha vége, ha kitartok az álláspontom mellett. De még ha szóban bele is egyeztem a dologba, belül akkor sem tudtam elnyomni a lelkiismeret furdalást.

Lassan léptünk ki a konyhából, még éppen időben, hogy elkerüljük a legénységet, ahogy megözönlik a helyiséget. Amikor elmentek mellettünk, szinte oda sem figyeltek, de mindannyian kikerültek bennünket. John-t a kabinomhoz támogattam, segítettem neki lefeküdni, és szigorú pillantással néztem rá.

- Itt maradsz, és pihensz! - parancsoltam, ellentmondást nem tűrő hangon, mire a férfi elmosolyodott, majd szófogadón bólintott. - Nekem mennem kell segíteni a hajón, de néha le fogok nézni, hogy nem csinálsz-e valami butaságot.

- Igenis asszonyom! - mondta, majd játékosan tisztelgett, ami fekve igencsak vicces látványt nyújtott. Felkuncogtam, a plafonra emeltem a szemem, majd mosolyogva elhagytam a szobát, még egy utolsó figyelmeztető pillantást vetve az ágyban fekvőre.

Miután becsuktam az ajtót a lépcső felé vettem az irányt, és felkocogtam a fedélzetre. A nap még éppen csak látszott a horizonton, ezzel jelezve, mennyire rettentően korán volt még. Értettem, miért nem tartózkodott a fedélzeten senki. Aztán a tekintetem megakadt a kormánynál, ahol Jack és Gibbs állt. Meglepetten, hogy Jack már ilyen korán ébren volt, indultam el feléjük. Láthatóan egy beszélgetés kellős közepén voltak, amikor odaértem, ezzel megzavarva őket.

Mindketten egyszerre kapták felém a fejüket, és ahogy megláttak befejezték a beszédet. Fél szemöldököm felvonva léptem közelebb hozzájuk, miközben Jack rajtakapott, mégis ártatlannak tűnni akaró arcát vizsgáltam. Gibbs is úgy nézett ki, mintha valami titkot rejtegetne előlem, ami enyhe gyanúval fogott el, de nem mondtam semmit.

- Verebem, máris ébren vagy? - kérdezte Jack, ajkain vigyorral. Egy pillanatig még gyanakvó szemekkel néztem rá, majd vállat vontam, és a korlátnak döntöttem a csípőm.

- John megtalálta a módját, hogy felébresszen - mondtam, arra utalva, hogy egyébként engem egy mellettem elsütött ágyú sem tudna felébreszteni az álmomból. És ezt nem túlzásból mondtam. Jack egyszer, még amikor tinik voltunk viccből kipróbálta. Legalábbis nekem ezt állította, én ugyanis egészen biztosan nem keltem fel semmiféle ágyúra.

- John? - kérdezte összehúzott szemekkel, és nagyon reméltem, hogy nem kell megismételnünk a reggeli veszekedést, csak ezúttal Jack-el.

- Igen, a férfi, akit Stanley elfogott, megkínzott, majd idevetett nekünk - mondtam, kezeimet összekulcsolva a mellkasom előtt. - Akinek nem engedted lekezelnem a sebeit tegnap, és aki a kabinomban van jelenleg is, hogy felépüljön.

- Tudom kiről beszélsz - mondta a fejét rázva, és egy lépéssel közelebb jött hozzám. - A kabinodban van?

- Persze, hol máshol lenne? - kérdeztem.

- Együtt aludtatok?

- Gyakorlatilag - vontam vállat. Jack barna szemeiben furcsán intenzív fény villant, amit elsőre nem sikerült felismernem, és másodszorra nem akartam felismerni.

- Miért nem alszik a legénységgel? - kérdezte, mire felhorkantam.

- Mert megsérült? Egyébként is, az én döntésem, kivel osztom meg a kabinomat.

- Én vagyok a kapitány, és most már ez a John a legénységem tagja, így azt kell tennie, amit én mondok - kezdte, és már előre éreztem, hogy rettenetesen fel fog dühíteni. - És én azt mondom, hogy nem alhat veled.

- Márpedig nem engedem, hogy a legénységgel aludjon - mondtam makacsul.

- A legénység tagjaként a legénységgel marad - jelentette ki a férfi, mire dühödten néztem rá. Aztán eszembe jutott valami.

- Rendben - mondtam nyugodtan, és figyeltem, ahogy Jack arca meglepett kifejezést ölt. - Elküldöm, hogy aludjon a legénységgel.

- Nem tudom, hogy mi történt, de örülök, hogy... - kezdte a férfi, én azonban még nem fejeztem be.

- De... - kezdtem, ezzel azonnal elhallgattatva Jack-et. - Ha neki a legénységgel kell maradnia, akkor Ellie-nek is.

- Már miért kéne? - kérdezte Jack, mire megvontam a vállam, és a körmömet kezdtem piszkálgatni.

- John éppen annyira tartozik a legénységedhez, mint Ellie - mondtam unott hangon. Már tudtam, hogy ezt a vitát én nyertem, de azt is nagyon jól tudtam, hogy Jack akkor sem fogja ezt ilyen könnyen ennyiben hagyni. - Tehát, ha John nem maradhat velem, Ellie-nek sincs joga veled maradni. Nem kivételezhetsz, nem igaz?

- A két dolog teljesen más - jelentette ki, mire elvigyorodtam, ellöktem magam a korláttól, és egyenesen a kalóz elé sétáltam. Annyira közel mentem, hogy csak milliméterek választottak el egymástól, amikor lábujjhegyre állva felhajoltam a férfihoz.

- Mégis miben? - kérdeztem a férfi fülébe súgva. Nagyon ügyeltem rá, hogy pont annyira közel legyek hozzá, hogy még éppen ne érjünk egymáshoz.

- Ellie egy gyenge nő, aki nem tudja megvédeni magát - mondta Jack, és éreztem, hogy a kezei a karjaimhoz érnek. Pontosan tudtam, milyen hatással vagyok rá, és noha ez általában zavart volna, most kapóra jött.

- John pedig egy sérült férfi, aki a jelenlegi helyzetében felkelni sem tud egyedül az ágyból - mondtam. Jack nem válaszolt, ahogy a kezei kissé erősebben tartottak. Tudtam, hogy veszélyes vizekre eveztem, de még nem vonulhattam vissza. Különben az egész semmit sem ért volna. - Gyerünk Jackie, ismerd be, hogy nekem van igazam. Vagy kivételezhetsz is Ellie-vel, ha a bizalmam utolsó morzsáit is el akarod veszíteni. Talán ha úgy alakul, még valahogy meg is köszönöm neked a kedvességed.

- Rendben, maradhat - hallottam a hangot, ami most valahogy még mélyebbnek tetszett, mint eddig. Elmosolyodtam, és kissé hátrébb húzódtam a férfitól, de még így is elég közel maradtam hozzá.

A barna szemeiben felismertem a vágyat, ahogy a férfi tekintete a szemeimről az ajkamra vándorolt, és egy pillanatig furcsa érzést éreztem a gyomromban, ami emlékeztetett a régi önmagamra. A lányra, aki vak volt, aki elhitte, hogy ő különleges. A lányra, aki ezután soha többé nem volt képes még csak a szerelemre sem gondolni.

Jack lassan felém hajolt, az arcunk csupán pár centire volt egymástól, amikor előremozdítottam a fejem, és apró csókot leheltem a férfi arcára, majd gyorsan elhúzódtam, kiugrottam Jack szorításából, és négy lépést hátráltam. Jack dermedten bámulta a helyet, ahol az imént álltam, majd tekintete lassan rám esett. A barna szemek most szinte feketék voltak a vágytól, és a dühös frusztrációtól, amit az iménti kis akcióm váltott ki a férfiból. A gerincem mentén remegés futott végig a sötét szemek súlyától, amit megpróbáltam teljesen figyelmen-kívül hagyni, ahogy a férfire néztem.

- Köszönöm Jack - mondtam, majd mint egy ijedt kis nyuszi megfordultam, és lerobogtam a lépcsőn. Egész testemben remegtem, ahogy az árbockosárba kapaszkodtam fel, és nagyon reméltem, hogy hamar megtaláljuk a Nektárt. Nem sokáig tudtam már fittyet hányni az egészre.

Nem tagadhattam már sokáig a valódi érzéseimet.

* Johnny a kedves Jack-et Keith Richardsról mintázta, aki (ha jól vettem le a dolgokat) szeret mindenféle izét a hajába aggatni, ami tetszik neki. És úgy rémlik egyszer egy interjújában szó volt erről az új hely-új hajdísz dologról is. És ami azt illeti nekem nagyon tetszik ez az ötlet, és ez meg is magyarázza a Jack hajában lifegő kacatokat. De biztos van köztetek valaki, aki ennél konkrétabban tudja a dolgokat.