Kétségbeesetten küzdöttem, hogy kiszabaduljak az engem tartó férfiak fogságából, ahogyan Jack mellé rángattak. A férfi már a földön térdelt, Beckett előtte állt, kezében izzó vasat tartva. Gyűlöltem ezt a férfit, már az első alkalommal, amikor találkoztunk vele mondtam Jack-nek, hogy mekkora ostobaság, amit csinál. Soha nem csatlakoztam volna a Kelet-Indiai Társasághoz, de Jack váltig állította, hogy minden rendben lesz. Erre ez a szemét rabszolgákat szállíttatott volna velünk.

   Dühödten rogytam a térdeimre, ahogy az engem tartó férfiak lenyomtak, és dacosan felnéztem az előttünk álló férfira. Talán az lett volna a legokosabb, ha hagyom Jack-et, hadd makacskodjon, és inkább továbbállok. De hogyan hagyhattam volna el őt? Soha nem lettem volna rá képes. Helyette meg kellett volna győzzem, hogy ennek csak rossz vége lehet. Kalózok voltunk, nem holmi kereskedők.

   – Valamiért úgy érzem, nem igazán sikerült megértenünk egymást, nekünk hármónknak – kezdte Beckett, és lenézett ránk. Undorodó tekintettel meredtem rá vissza. – Világos parancsot kaptatok. Miért vagyunk mégis most itt?

   – Az emberek nem árucikkek – köptem, és újfent megpróbáltam valahogy kiszabadulni a fogságból, de nem sikerült. Beckett csak egy lesajnáló pillantással jutalmazott, mielőtt a Wicked Wench* felé fordult. Ekkor értettem meg, pontosan mit is tervez a férfi. Kikerekedett szemekkel próbáltam megszabadulni, ezúttal sokkal jobban küzdve, mint ezelőtt. Jack azonban semmilyen előrelépést nem tett, hogy elmeneküljön.

   – Attól tartok, meg kell tanítanom nektek, hogy mit jelent az engedelmesség – sóhajtotta a férfi, mintha ez egy hatalmas probléma volna számára, majd visszafordult felénk, és felmutatta az izzó vasat. A vasrúd vége egy „P"-t formázott.

   A Jack-et tartó két férfi egyike megragadta a térdelő jobb karját, és felemelte azt, lehúzva Jack csuklójáról az ingujjat. Beckett nem tétovázott, azonnal a férfi cserzett bőrébe nyomta az izzó vasat. Hallottam, ahogy Jack felordít fájdalmában, és láttam Beckett elégedett arcát, amitől a hányinger jött rám. Nem tudom, meddig tartotta ott a billogot, de egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán elemelte Jack karjától a vasat, és láttam, hogy a férfi kezén vörös folyadék folyik végig, a piros, égő sebből, amit a billog maga mögött hagyott.

   Aztán Beckett felém fordult. Menekülni akartam, megpróbálni elmenni, de a testem teljesen megdermedt, ahogy a felém lépő férfit néztem. Beckett arcán beteg örömmel állt meg előttem. Tompán érzékeltem, ahogy egy kéz megragadja a jobb karomat, és ahogy az előbb Jack-nél felemeli azt, majd az inget hátrahajtja a csuklómról, de még most sem voltam képes mozgásra bírni a testemet. Aztán meghallottam, ahogy mellettem mocorognak, és a fejem arra mozdult, így láthattam a rám kétségbeesett szemekkel meredő Jack-et, ahogy megpróbál kitörni az őt tartók karjai közül. Valószínűleg ekkor tudatosult bennem igazán, mit is fognak tenni velem. Azonban ekkor már késő volt.

   Éppen visszafordultam Beckett felé, amikor megéreztem a csuklómba hasító éktelen fájdalmat. A szám sikolyra nyílt, azonban a fülemben száguldó vértől csupán tompa zajként hallottam saját kínsikolyom. A fájdalom elviselhetetlen volt, még életemben nem éreztem ekkora kínt, pedig épp elég csatában volt már részem, hogy megtapasztaljam az igazi fájdalmat. Ehhez képest az eddig szerzett összes sérülésem semmi volt. A karom égett, az egész, már nem csak ott, ahol a férfi a bőrömbe nyomta az égő vasat. A szemeimből könnyek gördültek le. Tudtam, hogy még mindig sikítok, bár inkább éreztem, semmint hallottam, de nem voltam képes abbahagyni.

   Amikor Beckett végre elemelte a bőrömről a billogot, a fájdalom enyhült annyira, hogy abba tudjam hagyni a sikoltást, de még mindig rettenetes volt. Nem mertem lenézni a kezemre, elég volt az előbb Jack-ét látnom, hogy tudjam, milyen lehet a sajátom. Helyette hangosan zihálva Beckett-re összpontosítottam a szemeim. Soha nem gyűlöltem senkit annyira, mint azt a férfit.

   – Azt hiszem, ennyinek elégnek kellene lennie, nem? – kérdezte, de tudtam, hogy nem gondolja így. – Azonban, mindannyian tudjuk, mennyire makacsak vagytok, ti ketten. Ezért, hogy teljesen biztosra menjünk, attól tartok, el kell tőletek vennem azt, amit a legjobban óvtok.

   – Az ágyúk készen állnak, Uram – jelentette az egyik katona, mire Beckett elmosolyodott, és bólintott a férfinek. Az megfordult, és kiadta a parancsot, amivel romba döntötték a világunkat. – Tűz!

   Minden olyan gyors volt. Az ágyúk egyszerre sültek el, mindegyik a Wicked Wench-et célozta. És egyik sem vétette el. Néztem, ahogy az a csodálatosan gyönyörű hajó sorra rázkódik bele az őt ért lövésekbe. Láttam, ahogy az egykor makulátlan hajótest egyre több sebből vérzett, ahogy a tűz felgyulladt. Hallottam a fa recsegését, a kötelek szakadását, a robbanások fülsiketítő hangjait. És éreztem az arcomon lefutó könnyeket, ahogy a lassan süllyedő hajót néztem.

   El akartam kapni róla a szemeim, elfordítani a fejem, bedugni a fülem. De nem voltam rá képes. Megmozdulni sem tudtam, egyszerűen nem tehettem mást, mint térdelni, és nézni, ahogy az a csodálatos hajó eltűnik a világról.

   Hallottam a kiabálást, és éreztem, hogy a férfiak fogása eltűnik rólam, de ezen kívül nem érzékeltem semmit a körülöttem történtekből, csak a lassan elpusztuló hajót láttam magam előtt. Ekkor valaki megragadta a bal csuklómat, és sietve felrántott a földről, majd amikor talpon voltam maga után kezdett húzni. Tekintetemmel az előttem rohanó hátára meredtem, láttam az ismerős, annyira szeretett alakot, de nem tudtam beazonosítani, ki lehetett az.

   A hideg, sós vízbe való becsapódás újabb fájdalmakkal járt. A sós folyadék és a friss, égett seb találkozása nyomán az addigi fájdalom a kétszeresére erősödött, hangos sikolyt váltva ki fájó torkomból. A látásom szélén pontok táncoltak, a fájdalom hirtelen jött hulláma egy másodpercre megfagyasztotta a testemet. Éreztem ahogy süllyedek, és noha a kín miatt az elmém még homályos volt, ösztönösen a felszín felé rúgtam magam. A fejem ismét a víz fölé került, és mély levegőt véve próbáltam úrrá lenni a fájdalmon.

   Mikor valamennyire sikerült kijózanodnom, lassan kezdtem megérteni a helyzetemet. Jack valahogy sikeresen kiszabadult a katonák közül, és az engem fogva tartókat is leszerelte, aztán a vízbe ugrott velem. De miért? A Wench nincs többé, már csak pillanatok kérdése, hogy örökké elnyeljék a tenger habjai. Mégis, hagytam, hogy Jack még úszva is maga után húzzon a süllyedő hajó felé. Amikor elértük Jack gyorsan segített, hogy feljussak a szétágyúzott fedélzetre, és amikor fent voltam, azonnal utánam sietett.

   Amikor felért azonnal megpróbálta eloltani a lángokat, és bár tudtam, hogy ostobaság, és felesleges, annyira kétségbe voltam esve, hogy én is gyorsan a segítségére siettem. Ketten próbáltuk megmenteni a halálraítélt hajót, azonban egyikünk sem hitte, hogy sikerülne. Amikor a fedélzetre is elért a víz, idejét láttam, hogy elhagyjuk a hajót. Jack nem akarta, de ő is tudta, hogy vagy együtt halunk a hajóval, vagy most kiugrunk.

   A korlát felé indultam, azonban valami a bokám köré csavarodott, és a vízbe estem. Jack azonnal mellettem termett, hogy segítsen, de a kötél, ami a lábamra csavarodott nem engedett. A férfi elindult, hogy megkeresse a kötél egyik végét, hogy kiszabadíthasson, és eltűnt a szemem elől a sok törmelék között. A hajó pedig egyre rohamosabban süllyedt.

Már állva is ellepett a víz, a lábam szorosan a hajóhoz volt kötve. Nem volt menekvés. Jack sem volt sehol, nem jött fel a felszínre. Éreztem, ahogy a hajó súlya lehúz a víz alá, így nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy a hajóval süllyedjek a mélybe. A sötét, hideg víz megdermesztette a tagjaimat, nem voltam képes mozogni. Az utolsó, amire emlékszem, egy hajó, ami a víz alól tört fel, és egy nagyon furcsa, polipfejű férfi megjelenése.

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

   Hangosan zihálva ültem fel. Az egész testem verejtékben úszott, a szívem eszeveszetten kalapált az üregében, a szemeim előtt még láttam az álom képeit. Reflexszerűen a jobb csuklómhoz kaptam, és automatikusan tapogattam ki a kissé kidudorodó „P" jelet. Mélyeket lélegeztem, és körbenéztem. A Gyöngy fedélzetén voltam, egy adag hordó között fekve. Múlt éjjel itt aludt Gibbs is. Halkan felsóhajtottam, és megpróbáltam megnyugtatni háborgó szívem.

   – Elaludtál, Drágám? – kérdezte egy ismerős hang, nem messze tőlem. Magam mellé pillantottam, így észrevettem a korlátnak dőlő, a nyugodt tengert figyelő Jack-et, aki egyik kezében, csakúgy mint mostanában állandóan, egy üveg rumot tartott, míg a másikban a csukott tájolót szorongatta.

   – Hogy kerültem ide? – kérdeztem. Jack arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg, de amikor felém fordult, a szemeiben nem volt benne a szokásos pajkos csillogás.

   – Ma neked kellett volna őrködnöd – felelte, mire azonnal felpattantam. Legalábbis megpróbáltam. Azonban a hordók azonnal szétcsúsztak, és beestem a közöttük keletkezett lyukba. Jack halkan felkuncogott, és felém lépett, majd a kezét nyújtotta. Egy pillanatig csak néztem a jobbot, tekintetem az azon lévő halvány jelre siklott, és a szomorúság, és a fájdalom újult erővel támadtak meg. De elfogadtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon, sőt, még azt is, hogy magához rántson.

   – Sajnálom, elaludtam – mondtam, és nem húzódtam el a férfi öleléséből. Bármennyire utáltam is bevallani, Jack karjai között mindig is biztonságban érezhettem magam, és most pontosan erre volt szükségem. És ezt ő is tudta.

   – Rosszat álmodtál. – Ez nem kérdés volt.

   – Honnan tudod? – Felnéztem Jack-re, aki letekintett rám.

   – Mindig is beszéltél álmodban, Verebem – mosolygott rám, de még most sem érte el a szemét. És nem is vártam el. – Mióta álmodsz róla?

   – Azt hiszem, azóta a nap óta – vontam vállat, mintha semmiség lenne. Pedig nem volt az. Életem legborzasztóbb napjainak egyike volt, és egyáltalán nem esett jól, hogy újra- és újra át kellett élnem. – De csak akkor, ha előtte valami olyan történik, amitől eszembe jut.

   – Ma mi volt az?

   – Nem igazán tudom – motyogtam, és tényleg nem tudtam. Jack a hajó korlátjának tolta a hátamat, és megtámaszkodott két oldalt mellettem, majd kissé hátrébb lépett, hogy rám nézhessen, de még így is a lehető legközelebb maradt hozzám. – Talán a Harry-vel folytatott beszélgetésem.

   – Miről beszéltél vele? – Ismét vállat vontam.

   – Csak erről-arról – feleltem, és nem néztem fel rá. – Nem fontos.

   –Nem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Akkor miért lett tőle rémálmod, Drágám?

   – Ez csak... csak egy rémálom, nem nagy dolog, Jack – mondtam, és hirtelen kényszert éreztem, hogy elmeneküljek előle. De mindketten tudtuk, hogy nem tudok.

   – Ave, kérlek! – Barna szemei áthatóan vizsgálták az arcomat, annak minden négyzetcentiméterét alaposan megfigyelve. Amikor így nézett rám, soha nem tudtam ellenállni neki. – Miről beszéltetek?

   – Harry megkérdezte, hogy együtt voltunk-e – mondtam végül egy lemondó sóhaj kíséretében. Figyeltem, ahogy a férfi arcán egy apró, önelégült vigyor tűnik fel, és azonnal tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neki.

   – És?

   – Megmondtam neki, hogy az már rettenetesen régen volt, ezután megkérdezte, hogy kihagyott el kit, én pedig elmondtam neki, hogy én hagytalak ott téged – hadartam le egy szuszra, és reméltem, hogy a férfi nem érti meg a gyors hablatyomat, de nem volt szerencsém. Jack arcán nőtt a vigyor, ahogy lehajolt, így csupán pár centi választott el minket.

   – Hazudni csúnya dolog, Szerelmem – súgta mély, érzéki hangon, és egy pillanatig eltartott, mire felfogtam a szavai értelmét. A tekintetemet nem tudtam elszakítani azoktól a mocskos ajkaktól, amiken még most is ott ült a csábító vigyor.

   – Akkor még szerencse, hogy nem hazudtam – mondtam, és nem húzódtam el, amikor a férfi lassan felém hajolt. Éreztem a leheletét az ajkaimon ahogy már csak milliméternyi távolság maradt közöttünk. Meg akartam csókolni. Tényleg. A kezeim a nyaka köré fontam, és felé dőltem, amikor a szemeim előtt megjelent egy kép, amit valószínűleg soha nem fogok tudni száműzni a fejemből. A szemeim kikerekedtek, ahogy megértettem, mit is akartam éppen tenni.

   Úgy ugrottam el a férfitől, mintha tűzbe nyúltam volna, és őrülten vágtató szívvel, ijedten bámultam a zavarodott kalózra. A barna szemekben vágy égett, ahogy rám tekintett. Aztán meglátta az arcomat, és felismerés villant a tekintetében, majd fájdalmas kifejezés költözött az arcára. Egy lassú, tétova lépést tett felém, de én azonnal hátrálni kezdtem. Féltem, ha túl közel kerülök hozzá, akkor ismét elragad a hév, és ezúttal nem fogom tudni megállni.

   – Ave... – kezdte, de megráztam a fejem, és sarkon fordultam, majd lerohantam a lépcsőn, egyenesen a kabinomba, ahol John aludta az igazak álmát. Amikor megláttam a férfit, azonnal megnyugodtam, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és az ágyhoz léptem, nézve a férfi alvó alakját.

   Láttam, hogy Mr. Gibbs és Marty jó munkát végeztek, a sebek mind tiszták voltak, és szépen be voltak kötözve. John nem viselt inget, és szinte biztos voltam benne, hogy nadrágot sem adtak rá, csupán a takaró fedte. Felsóhajtottam, és leültem az ágy mellé a földre, fejemet az ágyra támasztva, úgy néztem az alvó férfira. John annyira más volt, mint Jack.

   Amikor Johnnal voltam, nyugodt voltam, egyáltalán nem éreztem feszélyezetten magam. Szerettem vele lenni, csak könnyedén nevetgélni, vagy beszélgetni anélkül, hogy azon aggódnék, mikor próbál az ágyába csábítani. Kétségtelenül a férfi volt a legjobb barátom. Jack ellenben teljesen más érzéseket váltott ki belőlem. Mellette a szívem állandóan furcsa ritmust diktált. Amikor mellette voltam, mindig azt lestem, mikor fog lépést tenni, hogy ismét az ágyába édesgessen. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki meg tudta érteni, hogyan érzek, és amikor a szemembe nézett, olyan érzésem volt, mintha a lelkembe látna. Hiába tagadnám, vele lenni egy örök kaland volt, és nekem a véremben volt a kaland. Igen, szerettem mellette lenni.

   Az egyetlen dolog, amiben ők ketten tökéletesen megegyeztek, az volt, hogy mindkettőjükkel maximálisan biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy mindketten megvédenének, ha arra lenne szükség, még akkor is, ha ellenkezem. Tudtam, mert John rettenetesen védő tudott lenni, annyira, hogy az komolyan megdöbbent, és az ember nem is feltételezné róla, amikor ránéz. Jack pontosan ugyanilyen. Ő is meglepően védő, csupán ő úgy csinálja, hogy az ne legyen annyira feltűnő. Ha nem ismerném elég régóta, nem venném észre.

   Bármelyikőjükre rábíznám az életemet. Jack már mentett meg a haláltól. A szemeim előtt felrémlett egy emlék, a Bolygó Hollandiról, amikor Jack visszahozta a Gyöngyöt. Kilencven évért cserébe, amelyet a Hollandin kell leszolgálnia. Azonban Jack még tízet rátett, hogy engem is visszahozhasson a holtak közül. Gondolkodás nélkül megtette értem.

És tudtam, hogy én is megtenném érte. 

* A Wicked Wench Jack hajója volt, mielőtt a fenti jelenet következtében Black Pearl névre nem keresztelte kedvenc kapitányunk, miután Davy Jones visszahozta azt a tenger fenekéről. Kicsit zavaros nekem a dolog, mindenesetre az biztos, hogy valahogy így történt, legalábbis az internet, és a filmekben elejtett utalások alapján (legalábbis az eredeti szinkronban). Persze, korántsem teljesen hiteles, amit írtam, de nyilván én több helyen is változtattam az eredeti történteken, hogy beleilljen a történetbe. 

Amúgy az utolsó előtti bekezdésben is láthattok egy nagyobb változtatást az eredetihez képest. De ez ne zavarjon titeket a lényeg megmaradt, Jackie tartozott Jones-nak, nem fizetett, harcoltak, a polipfejű vesztett, Jackie boldogan éli tovább az életét.