Lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgokat, de valójában fogalmam sincs, milyen érzés másnaposnak lenni. Még soha nem ittam annyit, hogy másnapos legyek, pedig egyszer ájulásig vedeltem. Szóval nézzétek el nekem, ha túlzás ez a fejezet. Ennyi, jó olvasást!

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

Az, hogy a fejem vajon a másnaposságtól fájt-e, vagy attól, hogy valaki nemrég leütött, kérdéses volt. Valószínűleg mindkettő egyszerre. De talán ez nem is volt annyira lényeges, ami sokkal fontosabb kérdésnek tűnt, hogy vajon, hogyan kerültem ide. Azt is megkérdezhettem volna, hol vagyok, de felesleges lett volna, tekintve pontosan jól tudtam. Hogy ne tudtam volna, a kis szoba minden egyes négyzetcentiméterét úgy ismertem, akár a tulajdon tenyeremet.

Lassan felültem az ágyban, és tekintetemet végigfuttattam a szobán. Az ágyon kívül csak egy asztal és egy szék volt, na és persze egy láda, amiben a ruháimat tarthattam. Az ablakon besütött a nap fénye, és elég volt egy pillantást vetnem a kinti tájra, hogy tudjam: már jócskán elmúlt dél. A víz lágyan ringatta a hajót, és fölöttem lábdobogás zaja hatolt le hozzám. Hallottam a fa nyikorgását, éreztem azt a jellegzetes illatot, ami csak erre a hajóra volt jellemző. Felsóhajtottam, és azon törtem a fejem, vajon hogyan tudnám beledobni a tengerbe a hajó kapitányát, anélkül hogy a legénység azonnal rám támadna.

Végül, ötlet híján felálltam, és a csizmámat kezdtem keresni, de kelletlenül állapítottam meg, hogy itt bizony nincs kedvenc lábbelim. Egy frusztrált sóhaj után az ajtó felé indultam, és nem kicsit mérgesen léptem ki a kabinból. Lassan haladtam a lépcső felé, mit sem törődve az engem kerülgető matrózokkal, ahogy a dolgukra sietnek. Éreztem magamon a tekintetüket, de nem vettem a fáradtságot, hogy rájuk nézzek. Nem érdekelt, fájt a fejem, mezítláb voltam, és elraboltak. A fenébe is, egyszerűen csak leütöttek, és elraboltak! Hogy lehet valaki ennyire idióta? Rám küldeni az embereit, hogy ilyen aljas húzással kényszerítsenek a hajóra!

Dühös voltam. Nem, a dühös nem a megfelelő szó. Nincs is szó, ami leírhatná a jelenlegi lelkiállapotom. Hogy lehet, hogy ezen a világon csak egy ember képes ennyire felhúzni, és ráadásul ez az egy ember, előszeretettel teszi is meg? Fogcsikorgatva léptem fel a hajó fedélzetére, egy pillanatra még a szememet is be kellett csuknom a vakító napsütéstől. Aztán, amikor ismét kinyitottam, a dühöm azonnal elillant. Ha ideiglenesen is, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, hol vagyok, minden haragom eltűnt. Tudtam, hogy a Gyöngyön tartózkodtam, persze, hogy tudtam. De most, hogy ismét láthattam ezt a csodát, a hajót, ahogy a tengeren siklik, a szívem nem érzett mást, csak felhőtlen boldogságot.

Lassan kifújtam az eddig észrevétlenül benntartott levegőt, és csak álltam, és bámultam a Gyöngy fedélzetét. Jack mindig is természetellenesen imádta a hajót, megszállott volt, rettenetesen megszállott. És hiába is tudtam, hogy nem egészséges ez a fajta imádat, nem tagadhattam, meg tudtam érteni az érzéseit. A Gyöngy egy csodálatos hajó volt. Gyönyörű. Fenséges. Utánozhatatlan. Hogy is tagadhattam volna?

Mély lélegzetet vettem, és tekintetemmel a férfit kerestem, akit meg is találtam, ahogy a kormánynál állt, és engem nézett. Szemei áthatóan mélyedtek az enyémekbe, ahogy tekintetünk találkozott, és egy percre elfelejtettem, mi is történt a múltban. Egy pillanatra ismét az a fiatal lány voltam, aki együtt hajózott a tengereken Jack-el, kincsek után kutatva, új világokat fedezve fel. Aztán eszembe jutott minden, és a düh visszatért. A férfi felé indultam, nem siettem, lassú, megfontolt léptekkel haladtam. Fellépdeltem a lépcsőn, és közben nem néztem Jack-re, helyette a tengert, a Gyöngyöt, az eget vizslattam, magamba szívtam az ismerős érzést, ahogy szabadon szelem a tenger habjait, és senki nem mondhatja meg nekem, mit csináljak.

Amikor elé értem, csak akkor néztem rá. Csak akkor tekintettem ismerős vonásaira, barna szemeibe. Egy perc. Ennyi telt el, amíg csak álltunk, és mindketten csak bámultuk a másikat. Kiabálni akartam, beverni az orrát, aztán elintézni, hogy soha ne lehessenek gyerekei. Bármit, csak fájjon neki. De mi értelme lett volna? Mindketten tudtuk, hogy valójában nem voltam dühös. Nem azért, mert elrabolt, mert aljas módon elhurcolt a tenger közepére. Mindketten tudtuk, hogy én magam is akartam. Hajóra akartam szállni, és csak szelni a vizeket. Mindennél jobban vágytam erre.

Jack csak megadta nekem ezt.

– Fáj a fejem – jelentettem ki, teljes nyugalomban.

– Sajnálom? – nézett rám, fél szemöldökét felhúzva. Elhúztam a számat, és megvontam a vállam.

– Igen, sajnálod – tudattam vele, majd a csupasz lábaimra mutattam. – A csizmáim?

– Nem voltak rajtad, amikor idehoztak – vigyorgott, mire felhorkantam, és a szememet forgatva a korlátnak dőltem. Tényleg nagyon fájt a fejem, nem volt kellemes itt ácsorogni. Talán vissza kellene mennem a kabinomba, és átaludni a nap többi részét. Igen, ez határozottan jó ötletnek tűnt.

– Amikor a kedves embereid leütöttek, akkor még rajtam voltak – mondtam, és a kezeimet fájó halántékomra nyomtam. Lassú mozdulatokkal masszírozni kezdtem a lüktető részt, és vártam, hogy mit felel erre a férfi.

– Biztos vagy benne? Úgy tudom, részeg voltál éppen. – Legszívesebben felrúgtam volna, csak hogy letörölhessem valahogy azt a vigyort a képéről.

– Valami csizmafétised van, vagy mi? – kérdeztem helyette, és figyeltem, ahogy az arcán egy pillanatnyi értetlenség suhan át. – Régen nem lopkodtad a csizmáimat. Annyira hiányoztam, hogy már a cipőimet lopod?

– Mégis mire kellene nekem pont a te csizmád, Drágám? – kérdezett vissza, láthatóan nem jutott eszébe semmi frappáns visszavágás.

– Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom – vontam vállat. – Mindenesetre, nem lenne ellenemre ha kerítenél nekem egy másik lábbelit. Most visszamegyek aludni, mert széthasad a fejem, de amikor felébredek, örülnék, ha nem kellene mezítláb mászkálnom a hajón.

– Meglátom, mit tehetek. Természetesen nem akarom, hogy szálka álljon a lábadba.

– Azt mondod, aGyöngyön fenyeget ennek a veszélye? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– A Gyöngy tökéletes, Verebem – mondta, egyik ujját feltartva. Mosolyogva vártam, hogy folytassa. – Azonban egy olyan törékeny hölgy, mint te, könnyedén megsérülhet, ha nem vigyáznak rá.

– Igazán? – Talán meg kellett volna sértődnöm, amiért törékenynek nevezett. Nem voltam egy kis ne bánts virág, tökéletesen képes voltam megvédeni magam. De ezt ő is tudta. Még ha nem is mondja, tudta, hogy nem vagyok olyan törékeny, mint azt az imént állította. – Azt hiszem, hogy igazat kell adjak neked. Szóval, ha tudod, hogy mekkora veszély fenyeget, akkor bizonyára nagyon sietni fogsz, hogy találj nekem valamit, amit felhúzhatok, hogy megvédjem a lábamat. Nem igaz?

– De, igaz – mosolygott, mire bólintottam, és elindultam vissza a kabinomba. Már a lépcsőnél jártam, amikor egy kéz a csuklómra fogott, ezzel megállítva engem. Meglepetten, és kissé talán ingerültebben a kelleténél fordultam hátra, hogy egy feszült Harry-vel találjam szembe magam. Fél szemöldököm felhúzva néztem rá, várva, hogy mondja, mit is akar.

– A kulcs... tényleg mindent képes kinyitni? – kérdezte kissé bizonytalanul. A meglepetésem nőtt, ahogy a fiút néztem. Mégis mitől tartott ennyire?

– Attól tartok – mondtam, és kihúztam a kezem a szorításából. Amikor ezt megtettem, meglepett arcot vágott, mintha eddig észre sem vette volna, hogy a kezemet fogja, majd bocsánatkérőn pislogott rám. – Ez a kulcs, elvileg kinyit bármit, amit akarok.

– Amit akar? Ezek szerint, nem nyit ki bármit, csak azt, amit maga akar? – kérdezte, mire elvigyorodtam. Gyorsan megértette a helyzetet.

– A kulcs – akárcsak Jack tájolója –, lojális a „gazdájához" – kezdtem, ahogy odébb léptem a lépcsőtől, hogy ne akadályozzam a legénységet, akik fel-le mászkáltak a hajón. – Amit a birtokosa akar, azt nyitja ki – illetve Jack esetében azt mutatja meg. – Ha azonban, a használója nem hűséges hozzá, ha elárulja... nos, annak beláthatatlan következményei lennének.

– Ezt értem, de ami engem zavar, az a tény, hogy csak azt nyitja, amit maga akar – mondta összehúzott szemekkel a fiú. Vigyorogva vártam, hogy folytassa. – Mi a garancia arra, hogy ki akarja nyitni azt, ami a Nektárt rejti?

– Természetesen nem is kérdéses, hogy eszemben sincs kinyitni azt a bizonyos dolgot – vontam vállat. – Miért is akarnék ilyet tenni?

– De ha nem akarja, nem jutunk hozzá a Nektárhoz – mondta, hangjában kétségbeesés csendült.

– Miért akarod ennyire a Nektárt? Miért vágysz ennyire halhatatlan lenni? – kérdeztem, arcomról leolvadt a mosoly, ahogy áthatóan tanulmányoztam a fiút. – Mi lehet az oka, hogy ennyire akarsz valami ilyen természetellenes dolgot?

– Az oka nem fontos – rázta a fejét, láthatóan nem tetszett neki érdeklődésem. – Az a fontos, hogy nem akarja kinyitni!

– Nem, valóban nem – ráztam a fejem, aztán Jack irányába intettem. – De én nem aggódnék a helyedben, Jack-nek bizonyára van valami terve, hogy meggyőzzön.

– Tessék?

– Ellie-t kerested fel elsőnek, mivel rá is szükség van, hogy megkaphasd a Nektárt – kezdtem a magyarázatot, figyelve Harry reakcióit. – Pontosabban azt hitted, hogy csak rá lesz szükséged. Azonban ő tudatta veled, hogy Jack kell ahhoz, hogy odataláljatok. Így a következő célpont ő volt, azonban Ellie azt is tudta, hogy a kulcsra is szükségetek lesz. Ezért kerestetek fel engem, hogy én keressem meg Jack-et, ezzel két legyet üthettetek volna egy csapásra.

– Honnan... – kezdte volna a fiú, de félbeszakítottam.

– Mindez szép, és jó, a terv egyetlen kis hiányossága az én meggyőzésem, hogy használjam is a kulcsot. Ezt a feladatot sem te, sem Ellie nem lenne képes véghezvinni, tekintve téged nem is ismerlek, őt pedig nem kifejezetten szívlelem. És amúgy is túl makacs vagyok, hogy bárkire is hallgassak.

– Nem értem, hogy...

– Ezért Ellie remek taktikájának része az is, hogy Jack – aki egyébként szintúgy nem életem kedvence –, majd szépen meggyőz engem. Tekintve ő az egyetlen, aki még évekkel ezelőtt képes volt erre a mutatványra. De hát, az emberek változnak, nem igaz?

– Ha az egészen átlátott, miért nem tett ellene valamit? – kérdezte a fiú, láthatóan örült, hogy végre hagyom beszélni. – Egész végig tudta, hogy végül Jack valahogy elintézi, hogy hajóra szálljon, még ha ehhez erőszakhoz is kell folyamodnia? Ha tudta, miért hagyta magát?

– Sajnos azt nem tudtam, hogy el fog rabolni – nevettem fel, kócos hajamba túrva. – Azt sejtettem, hogy megpróbál majd valahogy felhozni a hajóra, de soha nem jutott eszembe, hogy elraboltat valakivel. Ráadásul, amikor rám támadtak éppen részeg voltam.

– De ha itt van, akkor már tudja, hogy a kapitány megpróbálja majd meggyőzni – kezdte. – Azt is tudja, hogy eddig mindig sikerült neki, tehát feltehetően most sem lesz másképp. Ha előre tudja, hogy be fogja adni a derekát, miért kell ez az egész felhajtás? Miért van szükség erre a sok nehézségre?

– Mert, mint azt már az imént mondtam, makacs vagyok – vontam vállat, figyelve, ahogy egy igencsak ismerős papagáj, egy igencsak ismerős férfi vállára reppen. – Egyébként meg, azt is említettem már, hogy Jack nem épp a szívem csücske. Ezúttal vitathatatlanul nehezebb dolga lesz, mint eddig valaha is. Ezen felül, mégis mi lenne a szórakoztató ebben az egészben, ha csak úgy, minden harc nélkül belemennék ebbe a... kalandba?

– Ez magának csak egy játék? – kérdezte, tekintetében sértett undorodást láttam.

– Igen – vigyorodtam el, és megdörzsöltem fájó fejem. Tényleg vissza akartam menni aludni. Hiba volt így feljönnöm ide, eleve ott kellett volna maradnom a kabinban, és pihenni még egy adagot. – Mégis mi más volna? Mi tétje van ennek az utazásnak? Semmi.

– Igenis van tétje! – kiáltotta, és a vállaimnál fogva megrázott. A fejem ettől csak még jobban fájni kezdett, és most már a vállaim is, ahol szorított. – Hatalmas tétje van, emberéletekkel játszik, mert túl makacs, hogy bármit is lásson saját magán kívül!

– Mr. Hill! – Harry azonnal abbahagyta a rázásomat, amikor meghallotta Jack hangját. Tekintetemet a felénk közeledő férfire emeltem, aki nem tűnt túl boldognak. A fiú úgy engedett el, mintha tűzbe nyúlt volna, és azonnal megpördült a tengelye körül, hogy Jack-re nézhessen. Amikor a fiú elengedett, elvesztettem az egyensúlyom, a fejem rettenetesen fájt, és a szemeim előtt fekete pontok táncoltak. Éreztem, ahogy dőlök, és vártam a fájdalmas becsapódást, azonban az sosem jött. Helyette két erős kar között találtam magam, és egy nagyon ismerős illatfelhő közepén. Hogy ért ide ilyen gyorsan Jack? Talán nem volt olyan messze, mint azt elsőre láttam?

– Fenébe! – szisszentem fel, ahogy megpróbáltam felállni, de a fejembe hasító fájdalom miatt, azonnal megdermedtem, és inkább Jack karjai között maradtam.

– Mégis mit művel? – kérdezte Jack, hangjában enyhe düh csengett. Megkapaszkodtam a ruhájába, és mély lélegzetekkel próbáltam valahogy enyhíteni a fájdalmat a fejemben, de ezzel csak a férfi jellegzetes illatát sikerült beszívnom. – Mi lehet az oka, hogy megtámadott egy védtelen hölgyet?

– Én csak... – kezdte a fiú bizonytalan hangon. – Nem akartam.

– Nem akarta? – Jack hangja hitetlenkedést tükrözött. Az egész teste feszült volt, éreztem, hogy a karjai egyre szorosabban húznak magához.

– Jól vagyok, Jack – nyögtem, ahogy ellöktem magam tőle, de nem jutottam messzire, mert a férfinek láthatóan nem állt szándékában elengedni. – Meg tudom magam védeni.

– Igen, azt látom – mondta, és lenézett rám. Kék szemem találkozott az ő barnáival, így láthattam a bennük csillogó dühöt. És aggodalmat. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Jack aggódott? Értem?

– Tényleg képes vagyok vigyázni magamra. Nem bántott – mondtam, legyőzve döbbenetemet, és megint megpróbáltam kiverekedni magam a férfi karjai közül. – Csak a fejem fáj, ami nem az ő hibája.

– Rendben, elhiszem – mondta, és elengedett, majd a lépcső felé tolt. – Menj, és pihenj egyet, jó?

– Jó – sóhajtottam, és elindultam a lépcsőn lefelé, de alig léptem egyet, és hirtelen szédülés jött rám. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, nehogy leessek a lépcsőn.

– Mr. Gibbs! – hallottam Jack hangját, majd lábdobogást, és végül Gibbs hangját. Jack mondott valamit az első tisztnek, de nem értettem mit, majd egy pillanat múlva a férfi mellettem termett, és a kezét átkulcsolta a vállaimon, hogy segítsen lejutni. Tiltakozni akartam, megmondani neki, hogy jól vagyok, de fáradt voltam, fájt a fejem, és szédültem, így végül csak engedelmesen hagytam, hogy Jack levezessen a lépcsőn.

– Ne bántsd! – kértem, ahogy kinyitotta a kabinom ajtaját. Nem válaszolt, csak betámogatott a kis szobába, és az ágyhoz vezetett. Leültem a matracra, és felnéztem rá. – Jack, én provokáltam.

– Miért? – kérdezte, a szemeiben még ott csillogott a harag. Az aggodalomnak már nyoma sem volt. Felsóhajtottam, és a hajamba túrtam, majd lefeküdtem, és az oldalamra fordulva néztem rá.

– Rá akartam venni, hogy elmondja, miért akarja ennyire a Nektárt – motyogtam.

– Nem egyértelmű? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Azt mondta, nem magának akarja.

– Ha nem magának, akkor valakinek akit annyira szeret, hogy elmenne érte a világ végére is.

– Igen, én is ezt gondolom, de ki lehet ennyire fontos neki, hogy kalózokkal is hajlandó üzletelni miatta?

– Nem mindegy?

– Végső soron de – sóhajtottam, és éreztem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek.

– Vedd le a szemfedőt! – mondta, de nem várta meg, hogy engedelmeskedjek, helyette lehajolt, és finoman lecsúsztatta a szememről a fekete anyagot. – Itt nem kell hordanod. Tudom, hogy idegesít.

– Már kezdem megszokni – ásítottam, és megdörzsöltem a szabaddá vált, aranysárga szememet. Nem szerettem ha mások is láthatták, hogy a szemeim nem ugyanolyan színűek, mert állandóan megbámultak miatta. Ennél még az is jobb volt, ha a szemfedő miatt néznek meg. Egy régi kalandom emlékeztetője volt ez a szem, egy átok eltörölhetetlen utóhatása. – Szinte már fel sem tűnik, hogy rajtam van.

 – Mennem kell – mondta a férfi, mire aprót bólintottam, de a szemeim már csukva voltak, és éppen hogy sikerült felfognom, amit Jack mondott. Még éreztem, ahogy egy meleg takaró borul rám, aztán már csak a sötétség.