A hajók körülöttünk romokban voltak, a legénység minden tagja halott volt, már csak mi maradtunk. Ostobaság volt szembenézni velük. De ki hitte volna, hogy egyetlen hajó megsemmisít több másikat? Tudtuk, hogy el kellett tüntetnünk Salazar-t a tengerekről, különben a kalózok korának hamar leáldozott volna, de senki sem számított rá, hogy ennyire erős. Kétségbeesetten léptem hátrébb az ágyútól, amikor a hajó megrázkódott egy újabb találattól. Tekintetemmel Jack után kutattam, ismertem már annyira, hogy tudjam, valamit kitalál majd, hogy élve megússzuk. Legalábbis reméltem, hogy kitalál majd valamit.

Amikor megláttam, egy részem megkönnyebbült, míg egy másik rémülten vette tudomásul, hogy barátom előtt egy ismerős alak feküdt. A kapitány. Azonnal feléjük rohantam, az a férfi olyan volt, mintha a családom egy tagja lett volna. Nem lehetett, hogy meghalt. Amikor Jack mellé értem, rémülten néztem le a férfire, aki kezében a tájolóját tartotta. A tájoló, ami megmutatta, amire a legjobban vágyunk a világon. Jack lehajolt a férfi elé, aki a kezébe nyomta az iránytűt.

– Most már minden rajtatok áll – mondta, a hangja akadozott, és nekem is le kellett guggolnom, hogy halljam szavait. – Ez a tájoló elvisz ahhoz, amire a legjobban vágysz. Ez a kulcs pedig, kinyit bármit, amit csak akarsz.

A nyakában lógó láncot egyetlen tépéssel szakította el, és most felém fordulva a kezembe ejtette azt. Lenéztem, és láttam, hogy a sima ezüstlánc végén egy kulcs lóg. Apró, sima felületű kulcs volt, nehezen hittem, hogy bármit is képes lenne kinyitni. Túl gyenge, és vékony volt ahhoz. Tekintetem gyorsan visszaemeltem a férfire, aki utolsó leheletével még el akart mondani valamit nekünk.

– Soha... ne áruljátok el őket! – mondta, majd a feje a földre hanyatlott, és többé nem mozdult. Egy percig még bámultam mozdulatlan alakját, majd a kezemben tartott kulcs körül összeszorítottam az öklömet, és Jack-re pillantottam, aki a tájolót nézte. Aztán felém pillantott, majd felállt, és kinyitotta az iránytűt. Ahogy követte az irányt, amit a tárgy mutatott, én a nyakamba akasztottam a kulcsot, és mellé álltam, hogy lássam, mire vágyik a legjobban. Amikor megláttam a vigyort az arcán, és az irányt, amerre az iránytű tűje szegeződött, azonnal tudtam, hogy valamit kitervelt.

– Bízol bennem, Szerelmem? – kérdezte, de nem nézett rám, és a mosolya sem csökkent. Egy pillanatig bámultam az arcára, aztán felsóhajtottam, és én is elmosolyodtam.

– Aye. – A vigyora kiszélesedett.

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

– Hát nem is köszöntöd az öreg Jack-et? – kérdezte, és a lelki szemeim előtt, láttam azt az idegesítő mosolyt. Hirtelen elöntött a düh, és mielőtt kettőt pisloghatott volna, megpördültem a tengelyem körül, egyenesen szembenézve vele, majd mindent beleadva behúztam neki egyet. Talán nőiesebb lett volna, ha felpofozom, de az nem fáj annyira, mint mondjuk egy törött orr. Márpedig én nem értem be ennél kevesebbel. Ha kellett, egész nap püfölöm, csak hadd törjem el az orrát. Azonban erre láthatóan nem volt szükség, legalábbis a hangos reccsenés arra engedett következtetni, hogy sikerült eltörnöm, amit el kellett törni. – Ezt lehet, hogy megérdemeltem.

– Lehet? Lehet? Lehet, hogy nem csak az orrodat kellene eltörnöm – mondtam, és hihetetlen elégedettséget éreztem, amikor láttam, hogy a fájó orrát fogja, amiből csak úgy ömlött a vér. Megérdemelte. Többszörösen is megérdemelte. – El nem tudom mondani, mennyire dühös vagyok.

– Akkor ne is erőltessük, jó? – kérdezte, ahogy elengedte az orrát, és rám mosolygott. Az orrából patakokban folyó vörös folyadékkal az arcán egyáltalán nem keltette a valószínűleg elérni kívánt hatást. Fapofával néztem fel rá, és azon gondolkodtam, miért nem húztam be neki még egyet? Megérdemelte volna. Kétségtelenül. Mégis, valahol mélyen nem esett jól, hogy fájdalmat okoztam neki. Még akkor is, ha nagyon, nagyon, nagyon mélyen éreztem ezt. – Terítsünk fátylat a múltra?

– Rendben, felejtsünk el mindent – sóhajtottam, majd kezet nyújtottam felé. Úgy nézett a kinyújtott jobbomra, mintha valami vízi szörny csápját látná. – Mivel mindent elfelejtettünk, azt hiszem a bemutatkozással kellene kezdenünk. A nevem Avery Raven, és ha akárcsak eszedbe jut, hogy megcsókold a kezemet, biztos lehetsz benne, hogy egyenként ütöm ki a fogaidat. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Nem akartam semmit sem csinálni – emelte fel két kezét, de engem nem tudott átverni. Ismertem már annyira, hogy tudjam, minden létező nőnemű emberegyeddel flörtölni kezdett, ha az hagyta neki. És mégis ki ne hagyta volna? Még nekem is be kellett látnom, az évek egyáltalán nem bántak rosszul vele. Még most is olyan jóképű volt, hogy bármelyik nő azonnal a karjaiba olvadt volna, egyetlen pillantásától.

– Hát, persze, hogy nem – bólintottam a szememet forgatva, ahogy magam mellé ejtettem a kezemet, miután megrázta azt. – Viszont úgy emlékszem, bemutatkoztam, de a te nevedet még mindig nem hallottam.

– Valóban szükség van erre, Verebem? – kérdezte, láthatóan fárasztottam a makacsságommal. Nem állt szándékomban ennyire könnyedén megbocsájtani neki. Nem fogok azonnal a karjai közé omlani, mert ismét találkoztunk, és végre hajlandó figyelemre méltatni. A csillagokat kéne lehoznia az égről, és akkor sem bocsájtanék meg neki. Még nem.

– Természetesen nincs – vontam vállat. – De ha fátylat borítottunk a múltra, attól tartok nem ismerjük egymást. Elvégre nem csak a rossz dolgokat kell elfelejteni.

– Oké, oké értem, mire akarsz célozni, és hidd el, nagyon sajnálom, hogy itt hagytalak, de... – kezdte, de egy újabb hang megakadályozta, hogy befejezze mondanivalóját. Ez a hang sem volt életem kedvence, az biztos.

– Avery... – Miért vagyok ennyire népszerű ma? Ja, megvan. Fáradt sóhajjal fordultam hátra, hogy meglássam a felénk közeledő nőt. Ellie, akit tegnap láttam a kocsmában, és aki nem éppen a legjobb barátom, lenge öltözetben közeledett felénk. Jó éjszakája lehetett, mert arcán hatalmas vigyor ült, ahogy felénk futott. Hosszú, szőke hajába beletépett a tengeri szél, kék szemeiben visszacsillant a nap fénye. A ruhája alig fedte igencsak méretes „adottságait".

– Remek, megjött életem másik megkeserítője – sóhajtottam, ahogy az égre pillantottam. Felhők gyülekeztek. Persze, még esni is fog, mert miért ne tenné? – Már csak Hector hiányzik, és teljes lesz a nagy csapat.

– Ezt egy kissé túlzásnak érzem – tiltakozott Jack, mire csak egy lesajnáló pillantásra méltattam, majd az időközben megérkezett Ellie-re néztem.

– Avery, hát velünk jössz? – kérdezte, én pedig nem értettem, honnan veszi ezt az elképzelhetetlenül hatalmas ostobaságot. Én ugyan nem megyek velük sehova.

– Nem – ráztam a fejem, azonban azonnal egy bizonyos kalózra kellett fordítanom a figyelmem, aki velem együtt válaszolt a nő kérdésére.

– Igen – Jack arcán olyan kifejezés ült, mintha ezt teljesen természetesnek vette volna.

– Nem, nem megyek – mondtam, és keresztbe tettem a kezeimet a mellkasom előtt. – Keressetek más módot, hogy megtaláljátok a nektárt!

– Valójában ez érdekelne – kezdte Harry, mire mindenki felé fordult. – Honnan tudta annyiból, hogy a kulcs miatt kell azt, hogy a nektárt keressük? Tudtommal az a kulcs bármit kinyit, amit csak akarunk.

– Ha még több embernek elmondod ezeket a dolgokat Ellie, kitekerem a nyakad – morogtam, és csak egy fél pillantásra méltattam a mellettem álló nőt, mielőtt visszafordultam volna Harry felé. – Vannak bizonyos... kapcsolataim, így hallottam, hogy Jack a halhatatlanságot kergeti. Már meg sem lepődöm, hogy ennyire... szóval, mostanában azt csiripelik a madarak, hogy a következő úti célja az Istenek nektárjának szigete.

– Meg sem lepődsz, hogy ennyire, mi vagyok? – kérdezte Jack, és mindhárman ledöbbenve bámultunk rá. Komolyan ennyit sikerült elkapnia a monológomból? Tudtam róla, hogy alkalmi süket, de hogy ennyire...

– Annyira sok minden, hogy egy hét sem lenne elég, hogy felsoroljam – feleltem, mire most rám néztek meglepetten a többiek. Jack kivételével, ő kifejezetten elégedettnek tűnt, amiért belementem a játékába. El akarta terelni a szót a nektárról, ez tisztán látszott. De miért?

– Láss csak hozzá, van időm – mondta, ajkain a szokásos vigyorával. Figyeltem, ahogy a nap fénye megcsillan az aranyfogain. 

– Nos, lehet, hogy neked nincs semmi dolgod, de nekem igen, szóval most mennék is, ha nem bánjátok – mondtam, ahogy elkaptam a tekintetem róla, és megfordultam, hogy elinduljak, azonban egy erős kéz a vállamon megállított. Letekintettem a napbarnított végtagra, és tekintetem végigfuttattam az ujjain lévő gyűrűkön. – Jack...

– Két nap múlva indulunk, hajnalban – mondta. Nem válaszoltam, vártam, hogy befejezze. – Ne késs, Verebem!

Amikor befejezte, akkor sem mondtam semmit, tekintetem előre szegeztem, és amikor elengedte a vállamat, azonnal elindultam az úton. Mondanom kellett volna valamit, hogy felesleges lesz rám várniuk, mert úgysem megyek velük, vagy ilyesmi, de nem ment. Nem voltam rá képes. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Ha már azt sem tudom neki megmondani, hogy nem áll szándékomban velük menni, hogyan fogom kibírni az elkövetkezendő két napot azzal a tudattal, hogy odakint van a Gyöngy, és csak rám vár?

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

Halk léptekkel haladtam a félsötét folyosón, minden lépést jól átgondoltam, nehogy egy recsegő deszkára lépjek vagy hasonló. Nem lett volna vicces, ha pont most ébrednének fel a ház lakói. Tortuga egy kalózváros, a tisztességes emberek ha tehették elkerülték. Aki itt lakott, annak fokozottan ügyelnie kellett ingóságaira. Kevesen voltak, de néhány gazdagabb ember is élt itt. Ők tipikusan az életképtelen barmok közé tartoztak. Nem volt elég, hogy semmilyen fegyverrel nem tudtak bánni, de még a házukat sem őriztették. És ennek tetejébe felvágtak a pénzükkel. Nagy villákat építtettek Tortuga „gazdag negyedében", és nem féltek mutogatni, mennyire gazdagok. Nem volt hát csoda, ha néhanapján egy-egy kalóz, vagy tolvaj úgy döntött, meglátogatja őket.

Nem most csináltam ezt először. Rengeteg ilyen nagyképű, elkényeztetett embert szabadítottam meg vagyona egy részétől. Viszont nagyon kellett velük vigyázni, nem volt sok őrük, és nagyon lassúak voltak, de ha egyszer rajtakaptak, nem hagytak élni. A pénzük maradékát arra költötték, hogy mindenáron elkapjanak. Láttam már néhány ilyen esetet, nem volt túl jó végük. Nem nagyon fűlött a fogam, hogy én is hasonlóképp végezzem.

A pénzzel teli zsákot az ablakpárkányra tettem, ahogy a zárt ablakot próbáltam kinyitni. Nem igazán lett volna okos ötlet megpróbálni az ajtón keresztül távozni. Elnyomtam egy ásítást, és kinyitottam az ablakot. Felvettem a pénzes zsákom, és átlendültem az ablakpárkányon. Másfél méternyi zuhanás után az udvar füvére érkeztem, és magamban már tervezgettem, mire is költöm majd a pénzt, amikor valami megmozdult a mellettem lévő bokorban. Azonnal megdermedtem, és szemeimet meresztgetve próbáltam kitalálni, mi van a sötétben. Kezemmel az övemben pihenő késem után nyúltam, de még nem húztam elő.

Aztán ugatás hallatszott, és a bokor rejtekéből kiugrott egy nagy testű kutya. Ijedtemben ugrottam egyet, majd futásnak eredtem. Nem szerettem bántani az állatokat. Ha tehettem, inkább elmenekültem. Viszont az ugatás felkeltette a ház lakóit. És az őröket. A ház ablakaiban fény gyúlt, hallottam a mögöttem csörtető katonák hangját, és azonnal tudtam, hogy ez nem éppen nekem kedvez. Magamban káromkodva rántottam ki a kardomat a hüvelyéből, és egyenesen a kapuban álló férfiak felé futottam. Előnyöm volt velük szemben a rugalmasságom, és gyorsaságom. Nem akartam megölni őket, elég lett volna csak harcképtelenné tenni, hogy megléphessek.

Amikor a két katona elég közel ért hozzám, kardjukat kivonva mozdultak felém. Gyors mozdulattal kikerültem az egyik pengét, míg a másikat a kardommal hárítottam. Míg a férfiaknak meg kellett pördülniük a tengelyük körül, én gyorsan kirúgtam az egyikük bokáját, aki ennek következtében elterült a földön. A másik már lendítette a kardját, amikor elhajoltam előle, és a saját kardom markolatával minden erőmet beleadva hasba vágtam. A férfi azonnal elejtette fegyverét, és fájó hasát szorongatva összegörnyedt. Én csak megfordultam, és átmásztam a nagy vaskapun. Amikor földet értem, akkor értek utol az engem üldözők, és most a kapu kinyitásával bíbelődtek. Nem lett volna jó megvárni, míg sikerül kinyitniuk. Felkaptam hát az előbb a földre dobott zsákomat, és futásnak eredtem.

A villa, amit éppen kiraboltam közel volt Tortuga kevésbé jómódú utcáihoz, így könnyűszerrel bevethettem magam a kalózváros sötét, részegekkel teli utcáinak labirintusába. Hallottam ugyan, hogy követnek, de esélyük sem volt most, hogy már az olyannyira ismert utcákon folytatódott a hajtóvadászat. Gyors mozdulatokkal kerültem ki a részegen tántorgó férfiakat, és a nevető örömlányok csoportjait. Néha egy-egy verekedést bámuló tömeg között verekedtem át magam, hogy így is nehezebb dolguk legyen a követőimnek. Azonban ezek a katonák rendkívül kitartóak voltak, és amikor már azt hittem volna, hogy sikerült leráznom őket, mindig felbukkantak valamerre, és tovább folytatták a követésem.

Haza nem mehettem, akkor tudnák, hogy hol keressenek, és vagy el kellene költöznöm, vagy várt a bitófa. Vagy annál rosszabb. A mai világban rengeteg különféle kínzási módszer létezett. Néhánynak már csak a gondolatától hányingert kaptam. A többivel egyszerűen csak úgy voltam, hogy addig nem érdekel, amíg engem nem fenyeget bármelyikük alkalmazásának veszélye. De valahol meg kellett volna húznom magam, egész éjszaka csak nem menekülhettem, nem igaz? Ajkamba harapva rohantam az utcán, már nem is figyeltem, merre megyek. Mostanában túl sokszor fordult elő velem, hogy a lábaim maguktól vittek valamerre.

Csupán egyetlen pillanatra fordultam hátra, hogy megnézzem, mennyire maradtak le mögöttem a katonák, de ez a fél másodperc is több, mint elég volt, hogy teljes erőből nekiütközzek valakinek. A becsapódás ereje akkora volt, hogy szabályosan beleszédültem. Éreztem, ahogy a föld maga felé húz, és hagytam, hogy a testem eldőljön. Azonban a kemény föld helyett, valami puhán landoltam. Egy percig eltarthatott, mire végül sikerült összeszednem magam, de lehet, hogy csak annyinak tűnt. Lassan felemeltem a fejem, és lenéztem, hogy lássam, min fekszem. Amikor a tekintetem összekapcsolódott az alattam heverőjével, egy pillanatra megdermedtem, de hallottam a fegyverek csörgését magam mögött, így gyorsan kizökkentem.

Felpattantam a kalózról, és a hátam mögé néztem. A katonák felénk közeledtek, de nem tudtak túl gyorsan haladni a tömeg miatt. Ilyenkor örültem, hogy annyira rég élek már ilyen életet, hogy kitapasztaltam, hogyan juthatok keresztül az emberek tömegén, viszonylag gyorsan. Visszafordultam a földön fekvő felé, aki amúgy már nem is feküdt, helyette a mellettünk lévő épület falába kapaszkodva próbált felegyenesedni. Aprót sóhajtottam, majd figyelmeztetés nélkül megragadtam a kezét, és behúztam a közeli sikátorba. Nem törődtem vele, mit szól, gyorsan magam után húztam, majd – amikor elég messze jutottunk – a falnak dőltem, és közelebb rántottam magamhoz, végül kezemet a tarkójára téve fejét a vállamra húztam.

– Maradj így, és csinálj úgy, mintha... – kezdtem, majd felsóhajtottam, és kelletlenül felé fordítottam kissé a fejem. Jack szemeiben olyan érzelem csillogott, amit nem akartam újra látni tőle, ahogy engem figyelt. Tudta, mit akarok mondani, de azt akarta, hogy én mondjam ki. Élvezte, hogy zavarba jöttem. Frusztráltan felmordultam, ahogy a hajába mélyesztettem a kezem, ujjaimat összekuszálva barna tincseivel. – Csak csinálj úgy, mint régen!

– Azt hittem, fátylat borítottunk a múltra – vigyorgott, ahogy a nyakamra hajolt, és ajkaival apró csókokat lehelt a bőrömre. Az érzés egyszerre volt csodálatos, és rémisztő. Jack Sparrow nem arról volt híres, hogy szerelembe esne bárkibe is. Vigyázni kellett vele, nem szabadott azt hinni, hogy érez bármilyen gyengéd érzelmet is az ember lánya iránt, mert nagy lesz a csalódás. Én pedig köszönöm szépen, de nem akartam egy újabb hódítás lenni a listáján. Soha nem éreztem ilyesfajta fenyegetést irányából, mi ketten szinte testvérek voltunk, és az ember nem fekszik össze a testvérével, igaz? De azóta rengeteg dolog változott. Felnőttünk, és évek óta nem láttuk egymást. Mindketten változtunk, bár igaz, hogy ő nem sokat. És többé nem tekintettünk egymásra sem testvérekként, sem barátokként.

– Azt hittem, csak bizonyos részeire akartál – feleltem, és úgy mozdultam, hogy az utcáról még véletlenül se lehessen rám látni. A katonák nem láthatták az arcomat, túl messze voltak tőlem végig, de a ruhám, és a lábaimnál heverő pénzzel teli zsák, elég árulkodó volt. Jack tudta, mit akarok, így kezeit felemelve a hajamba túrt, ezzel is takarva a kíváncsi bámészkodóktól. Régebben gyakran úsztunk meg így lehetséges kínzásokat, és akasztásokat. Akkoriban azonban ténylegesen csak úgy csináltunk, mintha benne lennénk a dolgokban. Most viszont Jack nem csak játszotta a csókokat. És a szívásokat. A szemét még néhol meg is harapott. Legszívesebben megint beverném az orrát, de nem tehettem, mert azonnal ránk találnának.

Mély lélegzetvételekkel nyugtatgattam furcsán vágtató szívemet, és közben türelmetlenül vártam, hogy meghalljam végre a katonákat. Jack közben egyáltalán nem zavartatta magát, ahogy most a nyakamról áttért az állam vonalának kényeztetésére. Tekintetemet a mogyoróbarna szemekbe fúrtam, ahogy a férfi ajkain ragadozó vigyorral folytatta tevékenységét. Már majdnem elérte az ajkaimat, amikor hangos csörömpölés hallatszott, ami lassan elült a távolban. Amikor már egyáltalán nem hallottam, gyors mozdulattal elrántottam a fejemet Jack ajkaitól, és erősen a bokájába rúgva arrébb léptem, lesajnáló tekintettel figyelve, ahogy a kalóz a fájó lábát szorongatja.

– Csak úgy kellett volna csinálnod! – morogtam, ahogy felkaptam a pénzeszsákom. Jack elengedte a bokáját, és két lábon állva, mérgesen bámult rám.

– Ez jár annak, aki megmentett? – kérdezte, mire felhorkantam, és inkább elindultam, hogy hazavigyem mai zsákmányom. Jack azonban nem akarta ennyiben hagyni. Utánam lépett, és mellettem haladt. – Kérem a részemet!

– Mégis miért adnék én neked akár egy centet is? – fordultam felé, de nem álltam meg. – Nem tettél semmit, ami miatt megérdemelnéd! Ha jutalmat akarsz, mert megmentettél egy csomó kergetőzéstől, akkor vedd úgy, hogy az előbbi kis műsorod volt a jutalmad is egyben!

– Ez nem elég – rázta a fejét, mire fél szemöldököm felvonva néztem rá.

– Márpedig pénzt egészen biztosan nem fogsz kapni tőlem – ráztam a fejem. – Amúgy is, miért nem éred be ennyivel? Tudtommal te ezért még fizetni is szoktál.

– Ennél azért többért fizetek, Verebem – villantott fel egy félmosolyt, mire ingerülten elkaptam róla a szemeimet. Utáltam ezt a vigyort. – És hidd el, nem kell feltétlenül fizetnem. Bárki nagyon szívesen töltene el velem egy éjszakát, teljesen ingyen is.

– Bárki, azt mondod? – kérdeztem, de nem igazán vártam választ. – Nos, én ismerek valakit, akinek ha fizetnél, akkor sem érne hozzád.

– Drágám, Hector-t hagyd ki ebből* – mondta, én pedig a szememet forgattam.

– Nagyon vicces – pillantottam rá, ezzel meglátva az elégedett vigyort az arcán. Elhúztam a számat. – De úgy értettem, olyan nőt, aki bottal sem piszkálna meg. Amúgy is, miért pont Hector?

– Biztos, hogy nő? – kérdezte aggódást mímelve, és a kérdésemet teljesen figyelmen-kívül hagyva, mire megvontam a vállamat.

– Tudtommal. De ezt persze te is eldöntheted – mondtam, ahogy megálltam a házam előtt. Jack várakozón nézett rám.

– Hallgatom – mondta, mire csak pislogtam rá. Felsóhajtott, és folytatta. –Azt mondtad, ismersz valaki ilyet. Ki az?

– Nahát, hirtelen érdekelni kezdett, amit mondok, Kapitány? – kérdeztem gúnyosan. Jack nem válaszolt, mert nem hagytam neki időt. – Én.

– Te mi? – kérdezte, láthatóan összezavarodott. Nem meglepő, a kalózokra nem volt jellemző, hogy zsenik volnának, még akkor is, ha Jack kétségtelenül az értelmesebbek közé tartozott. De hát, a rum nem tesz jót az agysejteknek, nem igaz?

 – Ez volt a válasz a kérdésedre, idióta – forgattam a szemem, majd megfordultam, és beléptem a házba, becsapva magam mögött az ajtót. 

*De elvetemült vagyok. XD Kellett ez nektek, mi?