Nem tudom, meddig ültem ott hevesen zokogva, de egyszer csak elfogytak a könnyeim, és már nem voltam képes sírni többé. Akkor csak meredten bámultam a földet, és hagytam, hogy a világ körülöttem darabjaira hulljon. Hallottam tompa hangokat magam körül, éreztem valaki ölelését, láttam elmosódott alakokat, de valahogy nem jutott eszembe, hol is vagyok. Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy Jack meghalt.

   Aztán végül meghallottam, ahogy valaki a nevemet mondja. Lassan felnéztem, egyenesen az engem aggódva bámuló nőre. Ellie. Az arcán könnyek csorogtak, hangja remegett, ahogy folyamatosan beszélt hozzám. Összehúztam a szemeim, és értetlenül néztem fel a nőre.

   – Ne sírj! – kértem, mire azonnal elhallgatott, és reménykedő szemekkel nézett rám. Ekkor értettem meg, hogy valószínűleg nagyon aggódhatott miattam. – Egy szirén soha nem sír.

   – Avery – súgta, és azonnal a karjaimba vetette magát, szorosan magához ölelve. Felsóhajtottam, és arcomat a vállába fúrva hagytam, hogy a könnyeim eláztassák amúgy is nedves ingét. – Annyira sajnálom. Jack...

   – Megmentett – mondtam gyorsan, és tudtam, hogy a hangom remeg a sírástól, de nem érdekelt. Hátrébb húzódtam a nőtől, és könnyes szemeibe néztem. – Megmentett.

   – Igen – bólintott, én pedig felnéztem a mellettünk álló, minket szomorú szemekkel néző Harryre. Azonnal tudtam, mit kell tennem.

   – Elmegyünk a Nektárhoz – mondtam, ahogy elengedtem Ellie-t, és lábra tornásztam magam. Határozott szemekkel néztem rájuk. – Elmegyünk, és szerzünk a Nektárból Harry testvérének! Nem hagyjuk, hogy hiábavaló legyen Jack halála!

   – De... – kezdte volna Ellie, de megállítottam.

   – Mutasd az utat Harry! – mondtam, mert tudtam, hogy Jack tájolója még a fiúnál van. Jack gondolatára ismét sírni, sikoltani szerettem volna, de erőt vettem magamon, és céltudatosan néztem Harryre. A fiú rám nézett, majd bizonytalanul bólintott, és elővette az iránytűt.

   Miután a tű megállapodott egy irányban, a fiú arra mutatott, én pedig biccentettem, hogy menjen, miközben felsegítettem Ellie-t a földről. A nő a kezembe kapaszkodva indult Harry után. Együtt lépkedtünk, a lábunk bizonytalanul remegett, és nehezen tudtunk megállni, de folytattuk az utat.

   Sokáig sétáltunk, egyre nehezebbnek éreztem a lábam, de nem álltam meg, nem rogytam össze. Nem zuhantam magamba. Még nem. Először meg kellett találnunk a Nektárt, és csak miután megvan, és visszavittük a Gyöngyre, csak utána engedhetek az érzéseimnek. Addig ki kellett tartanom.

   Tudtam, hogy Ellie is így érzett, láttam rajta, az összes mozdulatából sütött a fájdalom. A szemei még könnyesek voltak, az arcára csíkokat húztak a rátapadt koszba a sós cseppek. Az ajkába harapott, nehogy elsírja magát, és tudtam, hogy eszében sincs megszólalni. Tudtam miért. Ha beszélni kezdtem volna, semmi más nem jött volna ki a torkomon, csak a sírás. Ezért egyikünk sem szólalt meg, néma csendben meneteltünk.

   Egy idő után elkezdtem figyelni a környezetemre. Most már láttam a minket körbevevő fákat, a lombokon átsütő fényt. Hallottam az erdei állatok halk vagy hangosabb neszezését. Éreztem a fák, a nedves fű illatát. Láttam a körülöttünk elrepülő furcsa madarakat. Épp ezért tűnt fel, hogy ahogy haladunk előre, a fák és bokrok úgy kezdtek ritkulni, míg végül teljesen el nem tűntek.

   Ekkor előre néztem. Azon a kis tisztáson voltunk, amit a szikláról láttunk, és ami nem is volt annyira kicsi, mint amilyennek tűnt onnan. A folyócska, sokkal nagyobb volt, mint hittem, ahogyan az egyébként is nagynak tűnő fa is mindennek a közepén. A lombkoronája akkora volt, mint tíz másiké együttvéve, és a korábban furcsa gyümölcsöknek hitt dolgok kétszer akkorák voltak, mint én magam.

   Minél közelebb értünk, annál kisebbnek éreztem magam. Aztán megálltunk a lomb alatt, és felnéztünk. A gyümölcsökből sárga folyadék csepegett a földre, ahol az egész összegyűlt, aranytavat alkotva a fa körül. Azonnal tudtam, hogy mit látok. A Nektár.

   Ahogy a folyadékot néztem, ragacsosnak tűnt, olyannak mint a méz. Még a színe is olyan volt, mint a mézé. Valahogy olyan érzésem támadt tőle, hogy ha belenyúlnék, azonnal beleragadnék, és örökre idekötném magam.

   – Ez csodálatos – suttogta Harry, mire én és Ellie azonnal felé fordultunk. Aprót bólintottam, és visszanéztem a Nektárra.

   Harry lehajolt, és a zsebéből elővett egy kis üveget, amit azonnal a sárga folyadékba mártott. Némán figyeltem, ahogy az üveg megtelik.

   – Furcsa, azt hittem, hogy ragadni fog – kezdte a fiú, mire a tekintetem a kezében tartott üvegről az arcára esett. – De pont olyan, mintha sima vízbe nyúltam volna. Azt leszámítva, hogy ez nagyon meleg.

   Válaszolni akartam éppen, amikor a levegőbe hangos, földöntúli rikoltás hasított, és mindhárman azonnal a fülünkhöz kaptunk. Gyorsan körbekémleltem, hátha megtalálom a szörnyű hang forrását, és a tekintetem megakadt valamin, amit nem biztos, hogy látni szerettem volna. Az erdő szélén egy emberszerű alak közeledett felénk olyan gyorsan, amilyen lehetetlen lett volna egy ember számára.

   Az alak egy nő volt, legalábbis hosszú, arany haja erre engedett következtetni. Az arca földöntúli szépséggel ragyogott. A kezei olyan hosszúak voltak, hogy az ujjai a füvet kaszálták, a hátából két fémes szárny állt ki. A szemei vörösen világítottak, szájából éles fogak meredeztek. Azonnal tudtam, hogy nem barátkozni szeretett volna.

   Gyors mozdulattal előrántottam a kardomat, és felemeltem, ezzel időben kivédve a támadását. Figyeltem, ahogy az enyémnek csapódó penge visszahúzódik, és tekintetemmel követve rájöttem, hogy a haja volt az. Nem egyszerű hajszálakból állt, apró pengékből, amik eggyé álltak össze, amikor támadott. Ellie-t a hátam mögé rántva vártam a következő támadásra.

   – Vigyázz Ellie-re! – kiáltottam Harrynek, rá sem pillantva.

   – Mégis mit képzeltek magatokról, nyomorult halandók? – sikoltotta a nő, és újra támadott, ezúttal két irányból. Tudtam, hogy csak az egyiket védhetem ki, a másik vagy eltalál, vagy sikerül valahogy kikerülnöm. Felemeltem a kardom, így az egyik penge abba csapódott. A másiktól félreugrottam, de még így is eltalálta az oldalamat. Összeszorított fogakkal lendültem a nő felé, aki azonnal védekezni kezdett.

   Rengeteg penge állta az utamat, és tudtam, hogy nem tudom keresztülvágni magam rajtuk. Nem tudtam elég közel kerülni a nőhöz, ő azonban távolról is könnyedén meg tudott sebezni. Gyorsan mozogtam, de minél tovább húzódott a harc, annál jobban lassultam, ráadásul már eleve fáradt voltam a Stanley ellen vívott küzdelmem után. Nem sokáig húzhattam.

   Az egész testem tele volt sebekkel, a lábaim nem bírták már sokáig. Az egyetlen lehetőségem a túlélésre az lett volna, ha sikeresen a közelébe tudok férkőzni.

   – Csak az istenek ihatnak a Nektárból! – rikoltotta a nő, ahogy újabb támadást indított. Épp csak sikerült kikerülnöm az éles pengét. – Mint a Nektár őrzője, elpusztítalak benneteket, amiért a mocskos kezetekkel hozzá mertetek érni!

   – Hé, az én kezem nem is piszkos – kiáltottam, ezzel egy pillanatra összezavarva, így közelebb tudtam menni hozzá. Azonban hamar feltűnt neki a csel, mert szinte azonnal ismét támadott, én pedig újra visszaszorultam.

   Egyre dühösebb, és frusztráltabb lettem, amiért még mindig nem sikerült a közelébe jutnom. Egyetlen sebet sem ejtettem rajta, míg ő már teljesen szétkaszabolt engem. A düh, a fáradtság, és fájdalom együttes erővel törtek rám. Torkom szakadtából elordítottam magam, és mit sem törődve a pengerengeteggel a nő felé lendültem.

   A kardommal odébb ütöttem néhány pengét, míg a kevésbé zavarókat egyszerűen csak figyelmen-kívül hagytam. Több helyen is mélyen megvágtam magam, de nem érdekelt, egyre közelebb kerültem a nőhöz. A Nektár őrzője ijedtnek és döbbentnek tűnt, amikor végül felemeltem a kardom, és felé suhintottam vele. Azonban csak megkarcolni voltam képes, mert időben elhajolt a támadás elől.

   Aztán rám vigyorgott, és egyik kezével megragadta a torkomat, majd felemelt. Kétségbeesetten próbáltam küzdeni a szorítása ellen, de embertelenül erős volt. Aztán megláttam, ahogy a szárnyai felém lendülnek, és rájöttem, miért voltak olyanok, mint a fém. Mert a szárnyak maguk is apró pengékből álltak. Tudtam, hogy végem, hogy nem fogok tudni elszabadulni. De egy valamit még tehettem.

   A még a kezemben tartott kardot előre lendítettem, és a nő mellkasába szúrtam. A lény felsikoltott, és ledobott, én pedig levegő után kapkodva feküdtem a földön, figyelve, ahogy a nő kirántja a mellkasából a kardomat, majd éktelen haraggal rám néz. Láttam, ahogy felém indult, ahogy a szárnyai a levegőbe lendültek, és tudtam, hogy itt a vég. Jack megmentett, hogy aztán itt haljak meg. Becsuktam a szemeimet, és vártam a fájdalmat, azonban az nem jött. Helyette kínsikoly hasított a levegőbe, és egy nehéz test puffant mellettem. Lassan, erőtlenül kinyitottam a szemeim, hogy lássam, mi történt.

   A nő a földön hevert, körülötte ezüstös tócsa. A furcsa vér a mellkasán lévő sebből szivárgott. Aztán megláttam a hasából kiálló kardot. Valaki leszúrta míg velem volt elfoglalva? Tekintetem a megmentőmet kereste, bár éreztem, hogy csak pillanatok kérdése, és el fogok ájulni. Aztán megláttam. Egyenesen előttem állt, szemeiben aggódó, kétségbeesett fényekkel nézett rám, ahogy fölém hajolt. Az utolsó dolog amire emlékszem, ahogy az ajkaim egyetlen nevet formáznak, aztán teljes sötétség.

 – Jack.