A többiek nem sokkal utánunk érkeztek, és mindannyian pontosan úgy reagáltak, ahogyan Jack és én. Percekig álltunk ott, és döbbenten bámultuk a csodálatos tájat, mire végül Stanley megunta a dolgot, és türelmetlenül sürgetni kezdett bennünket. Kelletlenül ugyan, de végül elindultunk egy ösvényen, ami nem messze volt tőlünk, és ami a fák között vezetett. Mivel egy magaslati pontra érkeztünk lefelé kellett mennünk, ami nem volt egyszerű, ugyanis az ösvény nagyon kanyargós, és keskeny volt. Egyszerre csak egy ember fért el rajta, és még ő is alig-alig.

   Stanley haladt legelöl, mögötte rögtön Ellie, akit Harry követett. A fiú után következtem én, és Jack sereghajtóként követett. Mivel mögöttem volt, mindig el tudott kapni, amikor meginogtam vagy megcsúsztam. Előttem a többiek hasonlóképpen cselekedtek, az egyetlen, aki csak magára számíthatott az Stanley volt. És Jack, akit senki nem látott, hiszen leghátul volt.

   – Hihetetlen ez a hely – jelentette Harry, mire elmosolyodtam, és oldalra fordultam, arra amerre még láthattam az alattunk elterülő külön kis világot. – Nem is értem, hogyan lehetséges ez egyáltalán.

   – Sok minden lehetséges – kuncogtam. – Ne keress benne logikát, mert nem fogsz találni.

   – És még azt mondják, a tengeri legendák nem igazak – mondta Ellie, mire felnevettem.

   – Végül is, elég hihetetlenek, nem igaz? – kérdezte Jack mögöttem. Felé fordultam, és rámosolyogtam.

   – Nos, ha valaki azt állítaná, hogy lemerült a tenger aljára, majd ott talált egy lyukat, ami egy földalatti világhoz vezet, valószínűleg én sem hinném el – feleltem.

   – Még így sem hiszem el, pedig a saját szemeimmel látom – kiáltott hátra Harry.

   – Azt hiszem, engem már meg sem lep – sóhajtotta Jack, én pedig a szememet forgattam. Sok történet kering a tengereken Jack kalandjairól, és egy sincs, amiben ne lenne valami természetfeletti dolog. Nos, talán annak a kivételével, amikor a szigetről szökött meg a teknőceivel. Mondjuk, az is igaz, hogy az hazugság.

   Emlékszem, hogy amikor először hallottam, mennyit nevettem rajta. És hogy mennyien elhitték. Talán még most is. Aztán egyszer találkoztam egy adag csempésszel, akik elmondták, hogy velük sikerült kijutnia a szigetről egy bizonyos Jack Sparrow nevű illetőnek.

   – Aki annyi természetfeletti katasztrófába keveri magát, mint te, azt ne is lepje meg! – nevettem rá, és átmásztam egy gyökéren, ami majdnem akkora volt, mint én magam.

   – De nélkülük unalmas lenne az élet – felelte Jack, amikor ő is átjutott az akadályon. Az ösvény itt kiszélesedett, így már ketten is elfértek egymás mellett. Harry azonnal Ellie mellé lépett, ahogy Jack mellém. Felmosolyogtam rá, és némán folytattuk az utunkat tovább.

   Sokáig kellett még haladnunk, mire az út végül vesztett meredekségéből, majd teljesen kisimult. Most már sokkal könnyebb volt előretörni az erdőben, nem kellett attól tartanunk, hogy ha megbotlunk, akkor a mélybe zuhanunk.

   Még legalább egy órányi caplatás után botlottunk az első akadályba. Egy hatalmas szakadék szélén álltunk, és bizonytalanul méregettük a nagyon is instabilnak tűnő függőhidat, ami a szakadék két széle között ívelt át. Nem nagyon tetszett nekem a dolog, és ha lehetett volna, akkor inkább kihagyom a rajta való átkelés csodálatos élményét. Stanleyn kívül mindenki hasonlóan érezhetett, mert pontosan olyan arcot vágtak, mint én.

   – Oké, én biztos nem megyek előre! – jelentettem ki, és makacsul megvetettem a lábamat a híd mellett. Stanley rám nézett, majd összehúzta a szemeit, és ajkain gonosz vigyor terült el.

   – Biztos vagy benne, Avery Raven? – kérdezte, mire azonnal megdermedtem, és döbbenten kikerekedett szemekkel néztem rá. A férfi szemeiben düh égett, ahogy rám szegezte a fegyverét. – Valóban sokáig tartott, de végül rájöttem, honnan is vagy annyira ismerős. Feltételezem, te is emlékszel a mi kis találkozásunkra.

   – Biztos, hogy én voltam? – kérdeztem. A férfi ajkairól nem olvadt le a gonosz vigyor.

   – Legszívesebben már rég lelőttelek volna, de volt egy olyan érzésem, hogy még a hasznomra válhatsz – mondta, és rám szegezett pisztolyával a híd felé intett. – És milyen igazam volt.

   – Ugyan már, ez egy régi történet, mindketten részegek voltunk – mondtam, próbálva menteni a menthetőt. – Csak felejtsük el az egészet, és kezdjük tiszta lappal!

   – Azt hiszem, inkább nem – mondta, és jelentőségteljesen a ravaszra helyezte az ujját. – Választhatsz, hogy lelőlek, és biztosan meghalsz, vagy átmész a hídon, és lehet, hogy túléled.

   – Ha szabadna... – kezdte volna Jack, azonban Stanley azonnal félbeszakította.

   – Nem szabadna! – kiáltott rá, majd visszafordult felém. – Raven szívesen vállalkozik, hogy letesztelje nekünk a hidat. Nem igaz?

   – Annyira nem szívesen, de ha nincs más jelentkező... – mondtam, és engedelmesen a híd felé lépdeltem. Nem nagyon sok kedvem volt itt meghalni. Mély lélegzetet vettem, és kezeimet a kötélre ejtettem. – Lehet, hogy későn kérdezem, de mi lesz, ha a híd leszakad? Hogyan juttok át?

   – Keresünk másik utat – felelte Stanley, mire aprót bólintottam.

   – És nem kereshetnénk most másik utat? – kérdeztem reménykedve. Stanley fapofával nézett rám. – Tehát nem, értem én. Csak egy ötlet volt.

   Visszafordultam a híd felé, és tétován ráléptem egy korhadt deszkára. Az megreccsent alattam, és a híd azonnal hintázni kezdett, de végül megtartott. Mély lélegzetet vettem, és a másik lábammal is a hídra léptem. Amikor nem zuhantam le, megkönnyebbülten fellélegeztem, majd lassan tovább lépkedtem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg lépésenként haladtam, a szívem a torkomban dobogott, és az egész testem remegett. Féltem, hogy az egyik deszka feladja, és lezuhanok, de egészen a híd közepén voltam már, és még semmi nem történt.

   Amikor rájöttem, hogy már a fél távolságot megtettem, kissé bátrabb lettem, nem álltam meg minden lépés után, és nem próbálgattam a súlyomat, mielőtt teljesen ránehezednék egy-egy korhadt fadarabra. Talán emiatt lehetett, hogy végül megtörtént, amitől tartottam. Az egyik deszka hangos roppanással tört ketté a lábam alatt, és én azonnal zuhanni kezdtem. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a kötélben, így a híd alján lógtam, egyenesen a mély szakadék felett. Kétségbeesetten néztem körbe, hogy találjak valami utat, hogy visszamásszak. A tenyerem izzadt, így a kezem csúszott a kötélen, de tartottam magam, ahogy megpróbáltam valahogy visszalendülni a hídra.

   Sokszor volt már részem halálközeli élményben, így már kezdtem hozzászokni az állandó halálfélelemhez. Tudtam, ha bepánikolok, akkor egészen biztosan kiloccsanok a sziklákon alattam. Nyugalmat erőltettem hát magamra, és az egyik lábamat sikeresen fellendítettem a deszkák egyikére. Mikor fent volt, a másikat is mellé húztam, majd visszacsúsztam a hídra.

   Hevesen vágtázó szívvel meredtem a lyukra, amiben az imént lógtam. Aztán lassan a hátam mögé pillantottam, ahol Jack kétségbeesetten küzdött Stanley ellen, hogy a segítségemre siessen, Ellie a kezeit a szája előtt tartva bámult rám, míg Harry feszülten markolta a hidat tartó faoszlopot. Felsóhajtottam, majd lábra kecmeregtem, és intetettem nekik.

   – Jól vagyok Jack – kiáltottam, mert a férfi annyira el volt foglalva, hogy valahogy odébb lökje az útban álló Stanleyt, hogy észre sem vette, hogy sikerült visszamásznom. Amikor meghallott, azonnal abbahagyta a hadakozást, és rám nézett. Amikor meglátott az arcán megkönnyebbült kifejezés jelent meg, amit még ilyen messziről is jól ki tudtam venni.

   Ismét előre fordultam, és mély lélegzetvételekkel nyugtatgatva magam tovább indultam. Ezúttal nagyon ügyeltem minden egyes lépésemre, nem siettem el a dolgokat. Amikor pedig a lábam szilárd talajra ért, azonnal a földre rogytam, és remegő tagokkal néztem vissza. Megcsináltam!

   Tekintetem a túloldalon állókra esett, akik megkönnyebbülten néztek rám. Aztán Stanley intett, és Jack azonnal a hídra lépett. Figyeltem, ahogy minden lépést kétszer átgondolva halad felém, és gond nélkül beér. Amikor végigért, azonnal felém lendült, és szorosan magához rántott. Még mindig remegtem, ezért boldogan fogadtam a nyugtató ölelést. Sokáig ölelt egyetlen szó nélkül, annyira sokáig, hogy közben már Ellie is átért, és Harry is félúton volt, amikor elengedett.

   Ekkor Ellie azonnal a nyakamba vetette magát, és olyan erősen ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Felnevettem, visszaöleltem, és próbáltam úrrá lenni a remegésemen.

   – Annyira megijesztettél – kiáltotta a nő, mire bólintottam.

   – Magamat is, ne aggódj – sóhajtottam. Ellie nem húzódott el, én pedig nem próbáltam ellökni magamtól. Soha nem hittem volna, hogy egy nap szükségem lesz egy nyugtató ölelésre, hogy ne sírjam el magam, de most pontosan ez volt a helyzet.

   – Gratulálok – hallottam egy ellenszenves hangot. Felpillantottam, hogy ránézhessek az elénk lépő Stanleyre. – Túlélted. Kár, hogy nem mész vele semmire.

   A pisztolyt a fejemre szegezte, és elrántotta rólam a hevesen ellenkező Ellie-t. A nő a földre esett, és azonnal ismét felém vetette magát, amikor Stanley előkapott egy másik pisztolyt, amit most a nőre szegezett. Ellie azonnal megdermedt.

   – Reméltem, hogy nem fog sikerülni, de végül is, így legalább én magam végezhetek veled – vigyorgott. Dühödten néztem fel rá, ahogy a fegyverével intett, hogy álljak fel. Lassan engedelmeskedtem, és dacosan a szemébe néztem.

   – Szóval, gyáva módon le fogsz lőni? – kérdeztem, mire a férfi szemei felvillantak. – Félsz, hogy tisztességes párbajban legyőznélek? Örülök, hogy elismered, hogy egy nő jobb nálad.

   – Én nem félek tőled – kiáltotta, mire felhorkantam. Pontosan úgy reagált, ahogy vártam. Már csak addig kell feszítenem a húrt, ameddig bele nem megy, hogy párbajozzon velem. Az egyetlen ember, akinek valaha is sikerült legyőznie kardharcban Jack volt.

   – Igazán? Nekem nem úgy tűnik – mondtam, és megvontam a vállam. – Bizonyítsd be, hogy nem félsz!

   – Nem kell semmit sem bizonyítanom – felelte, mire felnevettem.

   – Nem kell – bólintottam. – De mindenki tudni fogja, mennyire gyáva vagy. Hogy nem mertél kiállni egy egyszerű nő ellen. Két pisztolyod van. Mindkettőt egy-egy védtelen nőre fogod. Nem kell bizonyítanod, így is látom, hogy egy gyáva féreg vagy.

   – Elég! – kiáltotta, és eldobta a pisztolyait, majd előhúzta a kardját. Elvigyorodtam, és utánoztam a mozdulatát.

   Ő támadt először, annyira erősen ütött, hogy alig tudtam kivédeni. Fél métert csúsztam hátra, mielőtt sikeresen megállítottam az ütést, és gyorsan ellentámadásba lendültem. Ő a hatalmas erejét, én pedig a gyorsaságomat használtam. Minden gyors ütésemet kivédte, én pedig minden nagy erejű támadását blokkoltam, ahogy egymás körül köröztünk.

   A szemem sarkából láttam, ahogy Jack felkapta az egyik pisztolyt, míg Harry a másikat ragadta meg, és mindketten Stanleyre szegezték. Dühödten léptem hátrébb, és rájuk kiáltottam.

   – Eszetekbe se jusson! – mindketten döbbenten bámultak rám, én azonban azonnal visszafordítottam a figyelmem Stanleyre. – Azt mondtam, hogy tisztességes párbajban is képes vagyok legyőzni!

   Tudtam, hogy a férfiak leengedték a fegyvereket. Stanley újra támadt, én pedig kivédtem, majd azonnal visszatámadtam. A férfinek nem sikerült időben reagálnia, így a kardom markolatát a hasába tudtam vágni. Nem voltam túl erős, így nem is nagyon ártottam neki vele, de a meglepettség egy pillanatra elvonta a figyelmét, így bevihettem egy újabb találatot. Az arcán éktelenkedő sebhelyet, most egy új, friss seb vágta keresztbe.

   A férfi felordított, szabad kezével az arcához kapott, míg a kardját teljes erejéből felém lendítette. Bár a kardommal sikerült időben odakapnom, az ütés erejétől a fegyver kirepült a kezemből, és a földön landolt. A férfi kardja így sikeresen eltalálta a mellkasomat, éles vágást hagyva rajta. Felkiáltottam, de azonnal a kardom felé vetettem magam.

   A férfinek hátat fordítani azonban nem bizonyult okos ötletnek, ugyanis azonnal felém lendült, és a kardja markolatával az oldalamra vágott. Az ütés erejétől elestem, az oldalam rettentően sajgott. Vért köhögtem, és a fájó pontot szorongatva a hátamra lendültem, így még épp időben észrevéve, ahogy Stanley újabb támadást indít. Gyorsan az oldalamra gördültem, ezzel éppen időben elkerülve a férfi öklét.

   Még néhányszor megismétlődött ez a jelenet, mielőtt valahogy sikerült elvergődnöm a kardomig. Amikor elég közel voltam, hogy elérjem, megragadtam, és a hátamra fordultam. Stanley éppen lesújtani készült, amikor lendítettem a lábam, és minden erőmet beleadva a csuklójába rúgtam. A férfi elejtette a kardot, így fegyver nélkül maradt. A tekintete a fegyverére siklott, így nem figyelt már rám, én pedig egy gyors mozdulattal a hasába szúrtam a saját pengémet.

   A kalóz döbbenten kikerekedett szemekkel nézett rám, aztán le a hasából kiálló kardra. Elengedtem a markolatot, és figyeltem, ahogy Stanley hátratántorodik. Veszélyesen közel voltunk a szikla pereméhez, elég volt egyetlen rossz mozdulat, és leeshettünk volna. Láttam, ahogy a férfi egyre közelebb tántorodik a sziklaszélhez, majd kétségbeesett szemekkel rám néz. Aztán minden olyan gyorsan történt.

   Stanley szemei mellém siklottak, és meglepően gyors mozdulattal felém lendült. Azt hittem, hogy utolsó erejével még meg akart támadni, azonban helyettem a földre vetette magát, ahol a harc közben valamikor elvesztett pisztolyom feküdt. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy felkapja a pisztolyt, és a fejemnek szegezi. Már szinte hallottam a ravasz kattanását, amikor Stanley oldalra zuhant.

   Figyeltem, ahogy a férfi teste a szakadék mélye felé esik. De nem ez volt az, amitől a szívem megállt dobogni. Nem, az ami ezt váltotta ki belőlem, az a kalóz után zuhanó másik test volt. Jack volt az, aki oldalról a férfinek ugrott, hogy azt lelökhesse. Arra azonban valószínűleg ő sem számított, hogy Stanley megragadja a kezét, és maga után húzza.

   – JACK! – kiáltottam, ahogy a szakadék fölé hajoltam. Azonnal utána akartam ugrani, nem érdekelt, hogy mi történhet velem, azonban Harry még azelőtt elhúzott a szakadék szélétől, hogy megtehettem volna. Keményen küzdöttem a szorítása ellen, de nem sikerült kiszabadulnom.

   Az arcomon forró könnyek folytak végig, ahogy keservesen kiabáltam. Harry elengedett, én pedig a földre estem, és csak sírtam. A világ teljesen eltompult körülöttem, nem láttam mást, csak Jack zuhanó testét, ahogy a mélység felé tart.