Hagytam, hogy John kisegítsen a csónakból, noha egyedül is ki tudtam volna szállni, és mosolyogtam, amikor a csizmám hangos placcsanással ért a vízbe. Míg a legénység tagjai a partra húzták a már a homokot karcoló csónakot, én és John kiléptünk a vízből, a homokos partra, és mély lélegzetet véve beszívtam a sós tengeri levegőt. Ajkaimon izgatott vigyor ült, ahogy a szemeim beolvasták a szigetet.

   A homok hamar véget ért, átadva a helyét a földnek, és az azt takaró zöld fűnek. Előttünk egy hatalmas sík terület volt, de messzebb óriási fák magasodtak az ég felé. Sűrűn nőtt dzsungel fedte a szigetet, és már alig vártam, hogy bevethessem magam a fák közé. Mindig imádtam új helyeket felfedezni, az ismeretlen tájakat megismerni.

   A tekintetem Jackre siklott, aki felénk lépdelt, mögötte egy idegesnek látszó Harryvel, és egy unott Ellievel. Ma reggel nem tudtam, hogyan fogok a szemébe nézni az este történtek után, de a gond megoldódott, amikor kilépett a kabinjából, és pontosan úgy viselkedett, mint eddig mindig. Ekkor értettem meg, hogy annyira részeg volt, hogy nem emlékezett a csókra. Teljesen elfelejtett mindent. És, bár valahol csalódott voltam emiatt, mégis legnagyobb részben megkönnyebbültem, amiért nem kell szembenéznem még ezzel is. Így tehettem úgy, mintha semmi sem történt volna.

   Amikor a hármas elénk ért, felmosolyogtam Jackre, és ez egy igazi mosoly volt, nem egy kényszerített műmosoly. Annyira boldog voltam, amiért erre a szigetre jöttünk, és amiért hamarosan bevethettem magam a dzsungel mélyére, hogy vizet találjunk, hogy úgy éreztem, semmi nem veheti el a jókedvem. Jack viszonozta a mosolyt, majd a legénység felé fordult.

   – Egy csapat itt marad, és figyeli a hajómat! – kiáltotta, mire Pintel és Ragetti azonnal vállalkozott eme nemes feladatra. Jack bólintott, és folytatta volna, nekem azonban eszembe jutott valami, ezért előre léptem, ezzel megszakítva a kalózt a további parancsok kiosztásában, és Cottonre néztem.

   – Mr. Cotton, maga is maradjon itt, és ha valami történik a hajóval, küldje utánunk a papagáját, így hamar értesülhetünk róla – mondtam, és figyeltem, ahogy a férfi bólint. Ajkaimon mosollyal fordultam Jack felé, aki csillogó szemekkel bámult rám, s ajkain elégedett, büszke vigyor ült.

   – Remek ötlet, Drágám – mondta, mire csak vigyorogva vállat vontam. Nagyon boldognak éreztem magam ma, és nem szerettem volna hagyni, hogy ezt bármi is elrontsa. – A többiek négy csapatra bomlanak, és mindenki választ magának egy utat! Aki megtalálja a forrást, az szóljon a többieknek! Ave, Ellie és Harry velem jönnek, a többiek maguk választhatnak társakat!

   – Jack – mondtam, ezzel megállítva a már elinduló férfit. Jack hátranézett rám, kérdő tekintettel. – John is velük jön.

   – Azt tesz, amit akar – felelte, és vállat vont. Úgy csinált, mint akit egyáltalán nem érdekelt, de a szemeiben felvillant valami, mielőtt elfordult volna tőlem. Johnra néztem, és intettem a fejemmel, hogy menjünk. A férfi bólintott, és egymás mellett lépkedve követtük hármójukat.

   Egy ideig némán mentünk, mindenki a gondolataiba volt mélyedve, én pedig az erdőt csodáltam, izgatottan csillogó szemekkel. Ellie Jack karjába csimpaszkodott, és úgy csinált, mint aki nagyon fél, ami nyilvánvaló hazugság volt, de nem mondtam semmit, helyette továbbra is az erdőt tanulmányoztam körülöttünk. Egyszer majdnem elestem egy gyökérben, mire John és Jack azonnal felém lendültek, hogy elkapjanak, de sikerült megállnom a lábamon, így nem volt szükségem a segítségükre. Azért mindkettőjüknek küldtem egy hálás pillantást, mielőtt újra a dzsungel felé irányítottam a figyelmemet. Így épp csak láthattam a két férfi egymásra vetett kihívó pillantását.

   Egy idő után az utunk felfelé kezdett vezetni, ami miatt kissé lelassultunk. A földön rengeteg kavics volt, és ha nem figyeltél eléggé, akkor könnyedén megcsúszhattál, ezért minden lépésemre nagyon kellett ügyelnem, és még így is többször előfordult, hogy majdnem elhasaltam. Végül John megunta a bénázásomat, és megfogta a felkaromat, így meg tudott fogni, ha netalán megint megpróbálnám felnyalni a földet. Adtam neki egy hálás mosolyt, majd kissé gyorsabban folytattuk utunkat.

   Jó ideje sétáltunk már, amikor vízcsobogásra lettem figyelmes. A többiek láthatóan nem hallották, mert tovább csörtettek előre. Megálltam, és erősen koncentráltam, hogy biztosan vizet hallok-e, és nem csak képzelődöm. Ahogy John észrevette, hogy már nem követem őket, azonnal megállt, és kérdőn nézett rám. Végül Harrynek is feltűnt, hogy megálltunk, és megkocogtatta Jack vállát, aki erre szintúgy felfigyelt ránk. Én csak tovább hegyeztem a fülem, hogy a dzsungel többi hangja közül kihallhassam a víz csobogását. Egy perc is eltelt, amikor végül teljesen megbizonyosodtam róla, hogy jól hallottam.

   – Arra vizet hallok – jelentettem ki, és a hang irányába indultam. A többiek nem kérdőjeleztek meg, azonnal követtek. Mindig is nagyon jó volt a hallásom, nem tudom miért, de rengetegszer menekültem már meg ennek köszönhetően. És ezt mind Jack, mind John tökéletesen jól tudta.

   Alig néhány méter után a hang elég hangos lett, hogy könnyedén hallani lehessen, ez pedig azt bizonyította, hogy egyre közelebb kerültünk a patakhoz. Azonban még néhány méter után egyértelművé vált, hogy ez nem csak egy kis patakocska, ahhoz túlságosan is hangos volt.

   A bokroktól még nem láttam a vizet, de már nagyon közel kellett lennünk. Vakon lépkedtünk a növények között, amikor is az egyik lépésem nem ért talajt. Az első pillanatban fel sem fogtam, hogy zuhanok, csak amikor meghallottam a kiáltást.

   – AVERY! – Nem tudtam, ki kiáltott utánam, de sejtettem, hogy John lehetett, mert Jack még soha nem használta a teljes nevemet. Éreztem a szelet körülöttem, a zuhanás félreismerhetetlen érzését, és az agyam is felfogta, hogy éppen lefelé zuhantam, de valahogy nem éreztem úgy, mintha esnék. Mintha az érzékeim eltompultak volna.

   Aztán becsapódtam. Hideg víz vett körül, és a testem azonnal felébredt a kábultságából. A fejemet felemelve úsztam a felszín felé, és éppen kiértem a víz alól, amikor valami mellettem érkezett a vízbe. Döbbenten fordultam arra, és vártam, hogy bármi is volt az felbukkanjon. Aztán ismerős alak emelkedett ki a vízből, és hirtelen két erős kar között találtam magam, amik kétségbeesetten szorítottak gazdájukhoz.

   Meglepetten pislogtam fel Jack arcába, aki ijedt, kétségbeesett tekintettel nézett rám. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jöttek szavak a torkomra, és csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Ami elég vicces gondolat volt, tekintve, jelenleg a vízben voltunk.

   Jack elkezdett a part felé úszni, és szerettem volna elhúzódni tőle, de nem engedett el. Ezért inkább hagytam, hogy a partig evickéljen velem, majd kimásztam a nedves sziklákra, és elterültem azokon, érezve, ahogy Jack is mellém hever. Csak ekkor értettem meg, hogy mi is történt pontosan. Leestem egy szakadékba, amit nyilvánvalóan a folyó vájt ki az évek alatt, és Jack habozás nélkül utánam ugrott, hogy megmentsen. Még akkor is, ha nem volt rá szükségem.

   A szívem megtelt melegséggel, ahogy erre gondoltam, és hirtelen a korábban hallott hangot is felismertem. Jack volt az. Ő ordította annyi kétségbeeséssel, és félelemmel a hangjában a nevemet. Életemben először nem Avenek, Verebemnek vagy hasonlónak szólított, hanem Averynek. Csak annyi kellett hozzá, hogy lezuhanjak egy most igencsak nagynak tűnő szakadékba. Fejemet oldalra fordítva néztem rá. Csukott szemmel feküdt mellettem, arcát az ég felé fordítva. Hajából, és a szakállán lévő aprócska fonatokból víz csöpögött.

   – Megtaláltam – jelentettem. Köszönetet kellett volna mondanom. Tudtam, de valahogy amikor ki akartam mondani, nem tűnt idevalónak. Ez sokkal ideillőbb volt. Ezt mutatta a Jack ajkaira húzódó aprócska mosoly is.

   – Legközelebb inkább csak szólj, és ne ugorj le egy szikláról, ha lehet – mondta, ahogy kinyitotta a szemeit, és fejét az irányomba döntötte. Erre felkuncogtam, és egyetértően bólintottam.

   – Rendben – mondtam, és tekintetemet az égre emeltem. A szívem eszeveszetten dobogott, csak most tudatosult bennem igazán, hogy ha nem lett volna víz a szakadék alján, vagy ha egy sziklára esem, most nem lennék itt. – A többiek?

   – Úgy nézek ki, mint akit érdekelnek? – kérdezte, mire megforgattam a szemeim.

   – Oké, akkor kérdezem máshogy – kezdtem, és nem fordultam felé. – Ellie?

   – Odafent van? – jött a válasz. Felsóhajtottam, és elhúztam a számat.

   – Miért ugrottál utánam?

   – Nem tudom.

   Nem mondtam, semmit, helyette felültem, és a vizet néztem. A folyó elég mélynek tetszett, csillámos vize csillogott a nap fényében. Annyira tiszta volt, hogy láttam az alját, és a benne úszkáló halakat. De az, hogy tiszta volt, nem jelentette azt, hogy iható is. Lábra tornásztam magam, de amikor felálltam hirtelen teljesen megszédültem, és csak Jack nagyon gyors reakciója mentett meg attól, hogy eldőljek. A férfi egy pillanat alatt talpra ugrott, és elkapta a karom.

   Felnéztem rá, tekintetem a barna szemekbe kapcsolódott. Egy perc is eltel, ahogy így álltunk, mielőtt Jack szeme lejjebb siklott, az ajkaimra. Valami bennem várakozón megremegett, és egy pillanatra ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy közelebb hajoljak, és megcsókoljam. Ekkor jöttem rá, hogy az amúgy is gyenge ellenkezésem már nem sokáig tart ki.

   Gyorsan hátrébb léptem hát, és visszafordultam a folyó felé. Lassan közelebb léptem a vízhez, figyelnem kellett nehogy megcsússzak a nedves sziklán, és ismét beleessek a folyóba. Mikor elég közel értem lehajoltam, és a tenyerembe mertem egy kis vizet, majd az ajkaimhoz emeltem, hogy megnézzem iható-e. A hideg folyadék jólesőn hűsítette le száraz torkomat, és elégedetten konstatálhattam, hogy iható volt.

   Éppen egy újabb kortyot vettem volna, amikor egy kar ragadta meg a vállam, és fordított maga felé. Majdnem hátraestem, de támadóm elég erős volt, hogy megtartson, majd egy kemény mellkasnak préselődtem, és két óvó kar kulcsolódott körém. Az ismerős illat miatt azonnal tudtam, ki volt az anélkül, hogy fel kellett volna néznem az arcába. Megkönnyebbülten húzódtam közelebb a férfihoz, és engedtem a testem remegésén.

   – Fenébe, Avery miért nem vagy képes egy napot kibírni anélkül, hogy a szívbajt hoznád rám? – kérdezte John, mire felkuncogtam, de továbbra sem hagytam abba a remegést. Most jött ki rajtam igazán az előbbi halálközeli élményem utóhatása. Valahol még a sírás is kerülgetett, de a könnyeknek már nem voltam hajlandó utat engedni. Szörnyen rég volt, amikor utoljára sírva fakadtam, és nem akartam most megszakítani eddigi könnymentes éveimet.

   – Ne aggódj, nem csak te kaptál majdnem szívrohamot – vihogtam, ami valószínűleg szintúgy egy utóhatás lehetett, mert ez sem volt jellemző rám.

   – Igen. Tudom – mondta, és a hangjában volt valami, ami valahogy arra engedett következtetni, hogy nem ugyanarra gondoltunk. Kissé hátrébb húzódtam, hogy felnézhessek az arcába, de a tekintete kerülni látszott.

   – Szólnunk kellene a többi csapatnak – mondta Harry, mire azonnal mindenki felé fordult. Még egy utolsó aggódó pillantást vetettem John felé, mielőtt felálltam, és Harry elé léptem.

   – Remek ötlet, azt ajánlom, hogy menj te – mosolyogtam rá. Harry elsápadt, és döbbenten bámult rám, ami csak még szélesebb vigyorgásra késztetett.

   – De... – kezdte volna a fiú, azonban Jack félbeszakította.

   – Szólj Cotton papagájának, ő majd elviszi a hírt a többieknek – kezdte, és kezét a fiú vállára ejtette. Harry most rá pislogott döbbenten. – Mi itt tábort verünk.

   – Sok sikert! – intettem a fiúnak, és figyeltem, ahogy továbbra is sápadt arccal elindul a dzsungel belseje felé. – Ugye tudja, merre kell menni?

   – Halvány fogalma sincs róla – mondta John, mire felkuncogtam, vállat vontam, és Jackre néztem.

   – Szóval, hogy is gondolta a táborverést, Kapitány? – kérdeztem, mire Jack elvigyorodott, és egy füves részre mutatott kicsit messzebb a víztől.

   – Ott fogunk letáborozni – kezdte, majd a fákra mutatott. – És valaki, aki tudja hogyan kell, rakhat tüzet.

   – Oké, akkor én megyek, és hozok egy kis fát – kezdtem volna az erdő felé menni, azonban John megállított.

   – Én megyek fáért, te itt maradsz Ellievel! – mondta, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

   – Nem emlékszem, hogy te lennél a kapitány – mondtam, és bár tudtam, hogy csak jót akar, eléggé dühösnek éreztem magam, amiért erőtlen kislányként kezelt. John éppen válaszolt volna, azonban Jack megelőzte.

   – Ave marad, én és John elmegyünk fáért! – jelentette ki, majd rám nézett. – Én vagyok a kapitány.

   – Aye – mondtam, és mérgesen a füves terület felé trappoltam. Tudtam, hogy Ellie egyetlen szó nélkül követ, ahogy azt is, hogy soha nem lesz jó vége, ha mi ketten egyedül maradunk, de nem érdekelt. Valahogy csak kibírom majd anélkül, hogy kitépném a haját. Vagy lelőném.

   Amikor elértem a kinézett területet azonnal a hátamra heveredtem, és kezeimet a fejem mögött összekulcsolva bámultam a kék eget. A nap most járt a legmagasabban, tehát délnek kellett lennie. Mire eljutottunk ide, egy fél nap eltelt. Szinte biztos voltam benne, hogy itt fogjuk eltölteni az éjszakát. Na nem mintha zavart volna, nem volt semmi bajom a szabad ég alatt alvással, sokkal inkább az zavart, hogy semmilyen fal nem fog elválasztani Jacktől és Ellietől.

   – Elfogadsz egy jó tanácsot? – kérdezte hirtelen Ellie, mire felé sandítottam, de nem válaszoltam. Félő, akkor valami olyat mondok, ami nem lenne a legkedvesebb. Valószínűleg később megbánnám. – Jackkel kapcsolatban.

   – Nem látom okát, miért kéne pont tőled tanácsokat elfogadnom. Főleg Jackkel kapcsolatban – mondtam ellenségesen. Nem tehettem róla, egy részem még mindig rettenetesen utálta Elliet. Az a részem, ami nem tudott még továbblépni a múlton. A másik felemnek semmi baja nem volt a nővel, egyszerűen hidegen hagyta.

   – Tudom, hogy utálsz azért, amit tettem – kezdte, mire felhorkantam, de nem mondtam semmit. – Azt is tudom, hogy emiatt nem tudsz többé teljesen megbízni Jackben. De hidd el, nem vagyok annyira rossz, mint hiszed.

   – Nem hiszem, hogy rossz lennél – mondtam, és behunytam a szemeim. – De azt sem, hogy egy ártatlan kislány volnál.

   – Te és én sokban különbözünk Avery – mondta, és lefeküdt mellém. – Neked mindig ott volt az erős temperamentumod, a magabiztosságod, és a képességed a kardművészetben. Te képes vagy megvédeni magad anélkül, hogy ahhoz komolyabban trükköznöd kéne, még akkor is, ha elég ravasz vagy, hogy igazán komoly trükköket használj.

   – Most bókolsz? – kérdeztem, és nem tudtam segíteni az apró félmosolyon, ami az ajkaimra kúszott. Ellie felmordult.

   – Ha úgy veszed – mondta, aztán folytatta. – De veled ellentétben én nem tudom használni a kardot, nem tudok bárkit megfélemlíteni. Nekem máshogy kellett megtanulnom megvédeni magam. Soha nem akartam neked ártani.

   – És mégis sikerült – mondtam, még én magam is kihallottam a fájdalmat a hangomból.

   – Tudod, hogy mi vagyok. Jack nem azért tette, amit tett, mert akarta – mondta, mire keserűen felnevettem.

   – Azt akarod mondani, hogy a kis hókuszpókuszod miatt volt minden? – kérdeztem, és felé fordítottam a fejem. Ellie engem nézett, kék szemeiben fájdalom égett.

   – Ő volt az első olyan ember, aki nem áruként tekintett rám, Avery – mondta, én pedig azonnal lelkiismeret furdalást kezdtem érezni. Tudtam, mi történt Ellievel, és megértettem, miért akarta ennyire kétségbeesetten, hogy valaki emberszámba vegye. De ezzel a vágyával tönkretette az életemet. – Ostoba voltam, nem érdekelt, ti mit éreztek. Akartam, hogy szeressen. És mindent elkövettem érte.

   – Igen, ez nekem is feltűnt.

   – Amikor aznap éjjel meglátott téged, azonnal elfelejtett engem – mondta, és felült, hogy úgy nézhessen rám. – Utána már bárhogy próbáltam, többé nem működött az erőm. Ma sem. Azóta soha többet.

   – Ez nem változtat a történteken.

   – Nem, tényleg, de azt akarom, hogy tudd, az érzései igaziak voltak – mondta, mire megdermedtem. Nem akartam ezt hallani. Azok után nem. Még ha Ellie varázsa alatt volt is, akkor sem tudtam csak úgy elfelejteni, amit tett, hiába minden kedves szó. – Mindent, amit mondott, komolyan gondolta.

   – Ha így lett volna, nem tette volna azt, amit.

   – Hát nem érted? Nem tehetett róla, természetes, hogy nem tudott ellenállni a varázslatnak – kiáltotta, majd megragadta a kezemet, és kétségbeesett szemekkel nézett rám. – Avery, nem vetted észre? Komolyan ennyire elvakított a saját önsajnálatod?

   – Nem vagyok vak, jó? – kiabáltam, és felültem, dühödten égő szemekkel nézve a nőre. De a düh nem rá irányult, vagy Jackre. Magamra voltam dühös. Magamra, amiért hiába hittem a nő szavainak, hiába láttam, amit láttam, nem voltam képes kiverni a fejemből az évekkel ezelőtti szörnyű jelenetet. – Mit akarsz tőlem, mit tegyek? Ugorjak a karjaiba, és felejtsem el a tizenkét évvel ezelőtti dolgokat? Vagy az egy hete történteket? Ahhoz képest, hogy már nem tudod elcsavarni a fejét, úgy tűnt nagyon is jól szórakoztatok ti ketten.

   – Azt hittem, hogy így volt – bólintott. Idegesített, hogy ennyire nyugodtnak tűnt. – De akkor éjjel a te nevedet mondta. És azután többé hozzám sem ért.

   – Hogy mi? – kérdeztem, és döbbenten hőköltem hátra. Ellie szemeiben olyan mélységes fájdalmat láttam, ami magamra emlékeztetett. A tizenkét évvel ezelőtti önmagamra.

   – Nem várhatod el tőle, hogy tizenkét hosszú évig rá sem néz egyetlen nőre sem – rázta a fejét, a hangja halk volt, a szemei pedig úgy csillogtak, mint aki mindjárt sír. – De soha nem felejtett el téged. Erre egy hete már rájöttem, de azt reméltem, van még remény a számomra. Ma viszont véglegesen meg kellett értenem, hogy nem így van.

   – Ma? – Nem értettem, hogy érti. Hiszen nem is csináltunk semmit ma. Ha a tegnapot említette volna, amiről természetesen fogalma sincs, akkor még úgy ahogy értettem volna. De így.

   – Ezért mondom, hogy nem látsz a saját önsajnálatodtól – mondta egy végtelenül szomorú mosollyal az arcán. – Amikor leestél a szikláról... nem láttad a tekintetét. Soha életemben nem láttam még annyira kétségbeesettnek, annyira rémültnek. Azonnal utánad ugrott, nem érdekelte, mi történik vele. Még csak bele sem gondolt, hogy ezzel nem fog tudni megmenteni, csak saját magát is megölné.

   – Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. – Hazugság. Óriási hazugság.

   – Megpróbálhatsz hazudni nekem Avery – mondta halkan. Kikerekedett szemekkel néztem rá. – De magadnak nem fogsz tudni, bármilyen erősen is próbálkozol. És ha továbbra is ilyen makacsul viselkedsz, el fogod őt veszteni. Akkor tényleg.

   – Rendben – pattantam fel, idegesen a hajamba túrtam, és fel-alá kezdtem mászkálni. – Mondjuk azt, hogy elhiszem, amit mondasz! Mondjuk, hogy nem akarta, és hogy tényleg komolyan gondolta az évekkel ezelőtti szavakat. Mondjuk, hogy még most is úgy érez! Hogyan tudnék ezután megbízni benne? Hogyan kéne elfelejtetnem, amit tett?

   – Ezt neked kell tudnod – válaszolta, én pedig azonnal megálltam, és lenéztem rá. Ekkor értettem meg. Ellie tényleg szerette Jacket. Ő és én rengeteg dologban különböztünk. De az mindkettőnkben megegyezett, ahogyan Jack iránt éreztünk. Ellie nemrég döbbent rá véglegesen, hogy a férfi nem viszonozza az érzéseit. Most kellett megértenie, hogy neki nincs helye Jack életében. A nő pontosan olyan volt, mint én évekkel ezelőtt. Mégis ahelyett, hogy utálna, amiért Jack úgy érez irántam, ahogyan állítja, segíteni akar.

   – Mi van akkor, ha nem tudom a választ? – kérdeztem halkan. Még én magam is alig hallottam a szavaim, nem hittem, hogy Ellie meghallaná. Mégis így volt.

   – Akkor meg kell keresned – felelte, felállt, és szoros ölelésbe vont. El akartam húzódni tőle, mégsem tettem. Valami bennem annyira örült ennek a gesztusnak. Vágyott rá. Végül én is átöleltem, és így álltunk ott a dzsungel közepén. – Tudom, hogy akkor régen csak miattad maradhattam a Gyöngyön. Hallottam, ahogy veszekszel Jackkel, hogy hagyjon a hajón maradni. Mindig is hálás voltam miatta, de ahelyett, hogy megköszöntem volna csak bántottalak. Sajnálom, és köszönöm. Szeretnék a barátod lenni. Nem kezdhetnénk újból?

   – Bárcsak ne lennék ennyire vajszívű – mondtam, ezzel kuncogást váltva ki Ellieből. Mosolyogva húzódtam el tőle, és a kezemet nyújtottam felé. – Akkor kezdjük tiszta lappal.

    – Rendben – mosolygott, és megrázta a kezemet. Én pedig már ekkor tudtam, hogy mi ketten nagyon jó barátok leszünk.