Új történet! Jeej! Egy Karib-Tenger Kalózai fanfiction! Jeej! 

Nem csak ennyit akartam ám mondani. Szóval, valójában csak annyit akartam, hogy a sztori a POTC 3 után játszódik, de egy kis változtatást eszközöltem. Jack-nek ugyanis még meg van a Gyöngy. Mert őszintén szólva annyira szomorú ennek a hajónak a története, hogy rettentően sajnálom Jack-et, amiért állandóan elveszíti. Úgy értem 100 évnyi szolgálat a Gyöngyért cserébe Davy Jones-nál azért eléggé megmutatja, mennyire szereti a hajót, nem? Szóval kedves leszek, és a saját és Jack boldogsága érdekében megtarthatta a Gyöngyöt.

És azzal, hogy megtarthatta a Gyöngyöt még néhány változtatás történt, amik fel fognak tűnni (szerintem), de amik nem lesznek zavaróak (remélem). És azt hiszem, ennyi, jó olvasást, srácok!

  OooOooOooOooOooOooOooOooOooO  

Tortugát a kalózok fellegvárának tekintették. Tolvajok, örömlányok, koldusok, minden volt itt, ami szem-szájnak ingere. Egy hétköznapi embernek eszébe sem jutna a kikötő közelébe sem menni. Éjjel a kocsmák nevetéstől, vagy éppen verekedéstől, és kiabálástól hangosak, egyetlen józan férfit sem lehet ilyenkor a városban találni. Nappal minden csendes, az egész éjszakát átmulató férfiak részeg álomba merültek, már elhagyták a kikötőt, vagy másnaposan botorkáltak valamerre az útszélen. Piszkos, szétcsúszott emberek feküdtek mindenütt, hangosan horkolva, és egyiküket sem zavarta a nappal fényessége. Talán valamikor régen én is undorodtam ezen hely puszta gondolatától is. Nem tudom, nem emlékszem azokra az időkre, amikor nem éreztem magam itthon Tortuga kikötőjében.

Tengerkék szememet végigfuttattam a zsúfolt kocsmán, és ajkaimra apró mosoly költözött. Szerettem ezt a helyet, szerettem olyanok között lenni, akik nem bámultak meg, amikor meglátták a jobb csuklómat, vagy a szemfedőm alatt rejtőző „meglepetést". Ezek az emberek kalózok voltak, egyszerű tolvajok, vagy hasonló elvetemült törvénykerülők. Itt senkit sem érdekelt, ha valakinek nem volt meg egy testrésze, vagy a kalózok bélyegét viselte. Vicces volt, de itt mindenki egyenlő volt. Senki a teremben nem különbözött olyan sokban tőlem, hogy az bármit is számítson.

Nagy kortyot vettem a kezemben tartott rumosüvegből, miközben másik kezemmel az abban szorongatott kés élével mintákat vágtam az asztal lapjába. Imádtam Tortugát, tényleg, de visszavágytam a tengerre. Egy kalóznak a tenger a mindene. Már fél éve, hogy nem szálltam hajóra, amióta az a szemét itt hagyott, mondva, egy nő nem való a tengerre. Nem tudom, mire számított, mit teszek, miután elment, de az biztos, hogy egy nap, amikor újra találkozunk, megkeserüli, hogy itt mert hagyni.

Hallottam a szék csikorgását a kőpadlón, így eddig a művemre szegezett tekintetemet, most felemeltem, hogy megfeleljek az előttem ülő alaknak. Fiatal férfi volt, talán még csak fiú. Félhosszú, fekete haja zöldeskék szemeibe lógott, legalább két számmal nagyobb ruhát viselt, és láthatóan nem érezte magát valami kellemesen itt. Valószínűleg most járt itt életében először. Nem úgy nézett ki, mint aki örömmel tartózkodik a kikötőben. Fél szemöldököm felhúzva néztem rá, várva, hogy mondjon valamit, vagy elmenjen, amikor rájön, hogy nem vagyok barátságos kedvemben.

– Avery Raven? – kérdezte bizonytalanul. A hangja lágy volt, kissé talán magasabb, mint egy férfinek kellett volna, de végül is ő még nem is volt az. Félrebillentett fejjel, összehúzott szemekkel néztem rá. Tudhatta, ki vagyok, sokan ismertek itt, de vajon mi dolga lehetett velem? Jó ideje már, hogy bárki is eljött ide.

– Sok mindentől függ – válaszoltam végül, és hátradőltem a székemen, a lábaimat az asztalra dobva. A fiú összerezzent a mozdulataim miatt, ami enyhe elégedettséggel fogott el. Másrészről valami bennem sajnálta a kölyköt, hogy ennyire teszetosza. Nem éli túl sokáig ezen a helyen, ha ennyire nyámnyila. – Ki akarja tudni?

– A nevem Harry Hill – mondta gyorsan, mintha most tudatosult volna benne, mennyire neveletlen dolog volt bemutatkozás nélkül leülni. – Én... keresek valakit, és azt mondták nekem, hogy maga tudja, merre találom.

– Keresel valakit? – kérdeztem, könnyedén elhagyva a formaságokat. Nem nagyon voltam oda a szabályokért, ezért is lettem kalóz. Az pedig, hogy kit tegezzek, és kit magázzak túl zavaró volt. – Már fél éve nem mozdultam el erről a szigetről, nem hinném, hogy tudnék segíteni. Menj, és keress valaki mást!

– Meg tudom fizetni! – mondta, mire azonnal felkaptam a fejem. Helyes, úgy látszik, a kölyöknek van egy kis sütnivalója. – Kérhet bármennyit!

– Jól átgondoltad? – kérdeztem, ahogy leejtettem a lábaimat az asztalról, és most annak lapjára támaszkodva egyenesen Harry szemeibe bámultam. – Felajánlani egy kalóznak, hogy bármennyit kérhet, nem okos dolog. Megbízni egyben, hogy nem ver át, még ostobább. Te egyszerre mindkét hibát elkövetnéd. Mi a garancia arra, hogy nem rabollak ki, majd hagylak egy szigeten a tenger közepén?

– Azt hallottam, ha egyszer elfogad egy megbízást, azt minden áron végigcsinálja, függetlenül a nyereségétől – mondta, mire elvigyorodtam, és ismét hátradőltem. Felvettem az asztalba állított késemet, és visszafordultam a művem felé.

– Ennek a mondatnak egy része sajnos hibás – mondtam, de nem néztem fel a fiúra.

– Hibás? – kérdezett vissza, a hangjában enyhe pánik csendült. Bárkit is akart megtalálni, kétségbeesetten vágyott rá. Ez egyértelmű volt a reakcióiból, és a tényből, hogy egy kalóztól kért segítséget. És ha idejött, az azt jelentette, hogy nem én voltam az első állomása. Mások pedig még pénzjutalom fényében sem fogadták el a kérését. Ennek bizonyára oka kellett, hogy legyen.

– Ha elvállalok egy felkérést, azzal egyenértékű jutalmat várok el. Ha nem kapok eleget, bele sem kezdek – mondtam, és ismét kortyoltam a rumomból. – Tehát, ha nem tudsz eleget ajánlani, ajánlom, hogy keress valakit, aki hajlandó segíteni neked!

– Már mondtam, hogy bármennyit kérhet! – mondta, szemeiben kétségbeesett fényekkel.

– Rendben, még nem hallottam, kit is kéne megkeresnem – mondtam, vállat vonva, és visszatérve az asztalba való karcolgatáshoz.

– Jack Sparrow-t – mondta, mire azonnal megdermedtem. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam. Aztán rájöttem, hogy nem. Mély lélegzetet vettem, és lassan, talán egy kicsit túl lassan emeltem fel a fejem, hogy a fiúra nézhessek.

– És miért keresed őt? – kérdeztem, próbálva pókerarcot vágni. – Mi dolgod van egy olyan kalózzal, mint ő?

– Azt hallottam, van egy iránytűje, ami elvezet ahhoz, amire a legjobban vágyom a világon – mondta, mire meglepetten néztem rá. Ez természetesen valóban így volt, Jack nagybecsű tájolója mindig nála volt. Még, ha valamilyen okból ki is adta a kezei közül, valahogyan mindig visszatalált hozzá az az iránytű. Emlékeztem még a napra, amikor megkapta. Régen volt, akkor még mindketten olyan kölykök voltunk, mint Harry. De ő honnan hallott róla?

– És ki mondta ezt neked? – kérdeztem, majd tekintetem megakadt egy ismerős alakon. Ahogy a nő rám nézett, a szemeim elkerekedtek. Lehetetlen volt. Azonnal visszafordultam a fiúhoz, majd a fejemet ráztam. – Nem tudom, hol van, nem segíthetek. És most tűnés!

– De... – kezdte volna, azonban a tekintetemmel félbeszakítottam. Mindig is jó voltam abban, hogy pusztán egyetlen pillantásommal elhallgattassak embereket.

– Azt mondtam, fogalmam sincs, merre lehet – mondtam, és mivel a srác nem mozdult, felálltam én. – Valaki biztosan látta, csak keresned kell. Tortugában sokan ismerik az arcát, ha bárki is látta, azt itt megtalálod.

– Senki sem akart nekem segíteni! – Állt fel ő is, hogy megállítson. Amikor megragadta a csuklómat, hogy ne tudjak elmenni, azonnal kicsavartam a kezemet a szorításából, egy gyors mozdulattal a háta mögé perdültem, és a késemet a torkának szegeztem.

– Jobban tennéd, ha gyorsan megtanulnád, hogy ne húzz ujjat egy kalózzal – súgtam a fülébe, majd elengedtem, és megfordultam, hogy elhagyjam a kocsmát. – Nem segítek. Ezzel lezártam ezt a beszélgetést.

A fiú nem próbált többé megállítani, ami helyes döntés volt. Láthatóan még megvolt neki az alapvető életösztöneinek egy része. Gyors léptekkel haladtam el a nő mellett, tekintetemmel még véletlenül sem fordulva felé. Ismertem már a trükkjeit, és bár azt mondja, hogy nőkön nem működött, én nem akartam kockáztatni. Eleget láttam belőlük azon a bizonyos napon, köszönöm szépen. Éreztem a tekintetét rajtam, ahogy elhagytam az épületet, de nem érdekelt. Nem állt szándékomban bármiféle kapcsolatba lépni vele, soha többé.

Kiérve a „friss" levegőre mélyet szippantottam a sós levegőből, és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Imádtam a tenger sós illatát. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Továbbra is mosolyogva indultam a part irányába. A víz mindig megnyugtatott, és most nagyon szükségem lenne egy kevéske nyugalomra. Jack említése elég volt, hogy a lelkem mélyéig felkavarjon a srác, aztán meg még ott volt az a nő is, az a nő, akivel soha többé nem akartam találkozni. Egyértelműen ő mesélt Harry-nek a tájolóról, és valószínűleg ő küldte hozzám a fiút. Tudta, hogy soha nem beszélnék vele. Ezért kellett neki valaki, akin keresztül tárgyalhattunk. Biztosra ment, hogy megkapjam az üzenetet, azt akarta, hogy rájöjjek, ő akarja megtalálni Jack-et. Én pedig azt akartam, hogy tudja, én nem fogok ebben segédkezni neki. Sem Jack, sem ő nem szívesen látott személy az életemben.

Amikor leértem a tengerpartra, a mosolyom kiszélesedett, és gyorsan lerúgtam a csizmámat, majd a homokon átvágva egyenesen bokáig a vízbe gázoltam. Vigyázni kellett, a kikötő közelében nagyon hamar, és hirtelen mélyült a víz, és bizony, ha túl hirtelen tűnik el az ember lába alól a talaj, annak csak rossz vége lehetett. Emlékeztem arra a kislányra, aki néhány napja fulladt bele a vízbe. Soha nem szerettem, hogy gyerekek is éltek Tortugán, de sajnos nem volt mit tenni. Utcagyerekek voltak mindenütt, az örömlányok, akik nem tudták már elvetetni a gyermeküket kidobták a csecsemőjüket az utcára, és remélték, hogy meghal. Akik túlélték, azok az utcákon éltek, zsebtolvajlásból, és hasonló piti gaztettekből. Ezek a gyerekek túl korán nőttek fel.

Felsóhajtottam, és felnéztem a csillagos égre. Imádtam a csillagokat, majdnem annyira mint a tengert. Emlékeztem azokra az éjszakákra, amiket a hajó korlátján ülve töltöttem, és a csillagos eget bámultam. Máskor a csillagok visszatükröződtek a tenger vizéről, és olyankor olyan hatást keltettek, mintha az égen úszna a hajó. Régi, régi emlékképek rohantak meg, amikor még csak én, és ő voltunk, amikor együtt szeltük a habokat, és arról álmodoztunk, hogy egy nap a legnagyobb kalózokká válunk majd, akiket valaha a hátán hordott ez a föld. Aztán megjelent az a nő, és mindennek véget vetett.

Éreztem a tenger hullámait, ahogy felcsapnak egészen a térdeimig, ezért lenéztem az égről, hogy láthassam, mi keltette őket. Egy hajó, egy túlságosan ismerős hajó futott éppen a kikötőbe. Fekete vitorláit éppen felhúzták, a Jolly Rogerbe beletépett az éjszakai szellő. A szívem a torkomban dobogott, enyhe fájdalmat hagyva a mellkasomban, ahogy a gyönyörű hajót néztem. Mennyit megadnék, hogy csak még egyszer ezzel a hajóval vitorlázhatnék a tengeren. Jack mindig is imádta a Fekete Gyöngyöt, a mindene volt. Az elmémben megjelent az arca, ahogy az ellenségeire nézett, amikor azok akár csak hozzá merészeltek érni a hajójához. Soha nem rajongtam ennyire a Gyöngyért, de meg tudtam érteni, miért imádja Jack ennyire.

Lassan mély lélegzetet vettem, és megfordultam, hogy kimenjek a vízből. Egy részem már szaladt volna a Gyöngyre, és soha le se jött volna róla, míg a másik részem menekült volna a közeléből is. Egy részem újra látni akarta Jack Sparrow-t, ha csak egy pillanatra is, látni akartam, mi lett belőle. De egy másik részem soha többé nem akart találkozni vele. Egy részem csalódott volt, mert a férfi kikötött itt, és így nem kellett a segítségem többé Harry-nek, és annak a nőnek, de egy másik részem elégedett volt, amiért kimaradhattam ebből az egészből. Ez a kettősség elviselhetetlen volt, nem tudtam mit akartam, és mit nem. Mégis, felkaptam a csizmáimat, és nem bajlódva azzal, hogy felvegyem őket elindultam a köves úton, hogy hazamenjek a kis lakásomba, és lehetőség szerint ne találkozzak több régi ismerőssel. Nem nagyon tetszett ez a mai éjszaka.

A kulcsommal pepecseltem egy adagot, majd végül sikerült beledugnom a lyukba, és végre-valahára bejuthattam a lakásba. Amikor beértem, a csizmámat azonnal elhajítottam valamerre, és biztos voltam benne, hogy holnap reggel átkozni fogom magam, amiért nem vagyok képes normálisan eltenni, miközben az egész lakást feltúrom majd, hogy megtaláljam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Nem foglalkoztam azzal, hogy átöltözzek, vagy ilyesmi, azonnal az ágyba vetődtem, és úgy ahogy voltam, piszkos, izzadt ruhában, a hasamon fekve, arcomat a párnába temetve elaludtam.

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

Unott mozdulattal kikerültem egy a földön fekvő, alvó férfit, miközben nagyon reméltem, hogy nem követett a srác. Délben keltem, ami eleve nagyon korán volt, így eldöntöttem, hogy benézek a kovácshoz, hátha kész van már a megrendelésem, de útközben véletlenül megláttam egy bizonyos illetőt, aki tegnap éjjel elrontotta a hangulatomat az elkövetkezendő egy hétre. Így hát, gyáván elmenekültem, de tudtam, hogy észrevett. Ilyenkor, nappal nem sokan jártak az utcán, legtöbbjük a fiatal nők voltak, akik Tortuga néhány kevésbé felvállalhatatlan üzletében dolgoztak, a gyerekek, és természetesen azon kevés kivételes férfi, akik nem itták magukat előző éjjel taj részegre. Így hát, lehetetlen volt, hogy ne vegyen észre, amikor rajtunk kívül az utcán csak két ember volt.

Fogalmam sem volt, hova is tartok igazán, csak el kellett valahogy menekülnöm Harry elől, mielőtt belerángat a dolgaikba. Nem kellett sokat töprengenem rajta, hogy rájöjjek, tegnap éjjel találkozott Jack-el. A nő nem volt vele, ráadásul sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amikor találkoztunk, ez alapján pedig arra következtettem, hogy Jack segíteni fog neki, bármit is akart megtalálni. Azt is tudtam, hogy még legalább két napig itt lesznek, valószínűleg az utánpótlást várják, hogy elindulhassanak, és Jack és a legénysége kétségkívül meglátogat egy-két bordélyházat. De miért kellett nekem belefutnom? Elég nagy volt Tortuga, hogy soha többé ne lássam. Ahogy eddig Jack-et sem láttam itt.

Amikor megláttam az ismerős hajót, csak akkor jöttem rá, hogy merre is vittek a lábaim. Akaratlanul, tudat alatt a Gyöngyhöz rohantam. Ez bizonyos mértékben érthető volt, a Fekete Gyöngy sokáig az otthonom volt, lehetetlen lett volna nem otthon, biztonságban éreznem magam a hajón. Azonban, ez a hajó hagyott itt engem, ennek a hajónak a kapitánya hagyott el, évekkel ezelőtt. Jack-el nőttem fel, életem első éveiben olyan volt nekem, mint a bátyám. Később a legjobb barátom lett, a társam, a kapitányom. Ő volt az egyetlen személy, akiben meg tudtam bízni. Majd elárult. Ma már nem is értem, hogyan is lehettem ennyire ostoba. Hogyan bízhattam meg egy kalózban? És pont benne! De attól függetlenül, hogy tudom, mennyire naiv, és ostoba voltam, akkor is nagyon fájt, hogy ezt tette.

– Végre, hogy megállt – hallottam mögöttem az enyhén ziháló hangot, de nem fordultam meg. Tekintetem a Gyöngyön függött. A tenger világ életemben hívott engem. Húzott magához, és addig nem volt elégedett, ameddig eleget nem tettem a hívásának. Minden pillanat, amit a parton töltöttem olyan volt, mintha elszívnák előlem a levegőt. A Gyöngy is ugyanígy hívott. Emlékeztem még a fa tapintására a kezem alatt, a hajó recsegő-ropogó hangjára az álmatlan éjszakákon, az érzésre, ahogy a talaj enyhén ring a lábaim alatt, ahogy a tenger hullámain siklottunk. –Beszélni akartam magával, de elszaladt.

– Érezted már, hogy mindennél jobban vágysz valamire, ami az orrod előtt van, és csak ki kéne nyújtanod a kezed, hogy elérhesd, és megragadd, mégis, túl távol volt, hogy valaha is a tiéd legyen? – kérdeztem, szinte fel sem fogva az ő, vagy a saját szavaim. –Érezted már, hogy tudod, hova tartozol, hol az otthonod, mégsem térhettél soha haza?

– Azt hiszem – mondta, és mellém lépett. Nem láttam, még mindig nem néztem felé, inkább csak éreztem. – Miért?

– Egészen tegnapig képes voltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket – feleltem, majd lassan felé fordultam. – Aztán jöttél te, és mindent elrontottál.

– Ezt nem értem. Mit tettem? – kérdezte, és most kevésbé tűnt nyámnyilának, mint tegnap. Talán mert most én magam voltam túl bizonytalan.

– Semmit – válaszoltam, majd megfordultam, és lassú lépést tettem előre. Kényszerítenem kellett a lábaimat, hogy ne forduljanak a Gyöngy felé, és rohanjanak a fedélzetre. Többé nem volt helyem azon a hajón, és én képes voltam megérteni ezt. Jack nem akart többé maga mellett tudni, én pedig nem voltam ostoba. Éreztem, mikor váltam feleslegessé, nem kívánttá. – Ne is figyelj rám.

– Azt akarom, hogy velünk jöjjön! – jelentette ki hirtelen, mire azonnal megálltam. Nem mintha eddig annyira siettem volna. – Szükségünk van magára.

– Kiknek? – kérdeztem, és megpördültem, hogy szembenézhessek vele. – Neked, és Ellie-nek? Jack-nek? Miért lenne bármelyikőtöknek is szüksége rám?

– Maga is kell, hogy megtaláljuk, amit keresünk – mondta, én pedig az égre emeltem a szemem. Életemben először zavart a szemkötő, ami a bal szememet fedte, és erős kényszert éreztem, hogy lerántsam magamról.

– És mire kellek? – kérdeztem, elnyomva a kényszert, hogy sikítsak. Mindennél jobban hajóra akartam szállni, hogy még egyszer a tenger habjait szelhessem, de nekem többé nem volt helyem Jack hajóján. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogok találkozni a kalózzal, és bármi is történik, soha nem lépek ismét a Gyöngy fedélzetére.

– Magánál van a kulcs – kiáltotta, láthatóan már ő is kijött a sodrából. A szavai megdöbbentettek, és ahogy ránéztem láttam, hogy őt magát is meglepték.

– A nektárt akarod? – kérdeztem összehúzott szemekkel, és a kép lassan összeállni látszott. – A nektárt keresed!

– Én nem tudom, miről... – kezdte volna, azonban egy túlzottan ismerős hang a hátam mögül félbeszakította.

 – A nektárt keressük. És, hogy megtalálhassuk, kellesz nekünk. – Nem kellett látnom, hogy tudjam, Jack Sparrow mögöttem állt, és kétségtelenül azzal a csak rá jellemző félmosollyal bámult éppen lyukat a tarkómba. – Rég találkoztunk, Verebem*.

*A "sparrow" szó jelentése veréb. (Bocsi, oké, tudom, de ez annyira kihagyhatatlanul cuki ötletnek tűnt. Még ha amúgy valószínűleg csak én gondolom így.)