Az első baklövés, amit elkövettem az az volt, hogy mindig ugyanazokon a részen mentem át a falakon. Azt gondoltam ennek úgysincs jelentősége csak az, hogy így könnyebb nekem, mert tudtam, hogy azokon a bizonyos részeken mikor volt biztonságos átkelni.

Nagy hiba.

A másik baklövésem pedig az volt, hogy túlbecsültem a saját képességeimet... vagy ez vagypedig az, hogy pont másokét becsültem le.

Egyik se volt túl bölcs dolog.

A Rosa fal tetején kutattam a tekintetemmel az előttem elterülő városrészt. Készültem volna, hogy leugrok és megyek, de valami nem stimmelt.

Persze sose volt olyan időpont, amikor teljesen üresek lettek volna az utcák, ezért nem is az volt a feltűnő, hogy volt egykét ember, hanem az hogy kik.

Annyiszor átmentem már ezen a részen ugyanebben az időben, hogy már megjegyeztem azokat az arcokat, amiket néha látok itt.

Mindig volt egy pár ismerős, de most... egy se.

Ahogy dolgoztak a fogaskerekek az agyamban az adrenalin is elkezdett a testemben. Egyenesen remegtem az izgalomtól.

Tudtam, hogyha tévedek nagyon le fogok törni, de ez nem állított meg attól, hogy beleéljem magam.

Itt vannak! Itt van Levi!

Végig mértem a tetőket. Az animében mindig ott álltak lesbe, de akkor az utcán az a sok idegen arc... ahogy jobban megnéztem őket láttam, hogy miközben úgy teszek, mint akik csak a saját dolgukkal foglalkozik, addig a figyelmük egy pillanatra sem lankad és figyelmesen mérik végig a helyet és minden gyanus hangra odakapják a tekintetüket.

Egyre biztosabb voltam, sőt már egészen biztos.

Ez nem lehetet a rendőrség ők egyből nekem ugranának, de ezek az emberek ésszel dolgoztak. Valószínűleg azt is észrevették már, hogy itt vagyok a falon, de kivártak nem siették el.

A felfedezők! Végre! Nem bírtam visszafogni a nevetésemet.

Átfutott az agyamon, hogy hagyom majd, hogy elkapjanak, de mégis miért tegyem? Annyi évig vártam már erre, mégis miért rontanám el a saját szórakozásom? Kihívást akarok, adrenalint és izgalmat! Annyira régen nem volt már ezekben részem senkitől (főleg nem a rendőrségtől) és most itt volt a lehetőség.

Nem halasztom el és hagyom magam csak úgy elkapni.

Lássuk mire is képesek a felfedezők!

Ezzel megfogtam és leugrottam a falról. Ahelyett, hogy menekülőre fogtam volna a háztetőket vettem célba. Nem azért, mert bántani akartam volna valakit vagy akármi. Nem mintha tudnék bárkit is, hisz nincsenek pengéim.

Egyszerűen csak tudtam, hogy itt vannak és látni szeretem volna végre őt. Élőben, szemtől-szemben már nem tudtam tovább várni.

Ahogy közelebb kerültem a háztetőhöz bebizonyosodott, hogy igazam volt. Ott voltak és épp engem néztek. Finoman le manővereztem magam a háztetőre egy kicsit távol tőlük, nehogy leteperjenek. A döbbent és egyben a lebukástól kínos arcok felbecsülhetetlenek voltak. Majdnem hangosan felnevettem tőlük. Ott volt Erwin, Hanji és még egy-két  ember, akiket nem ismertem fel. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem ugrottak nekem.

De hol volt Levi??

Erwin és Hanji felálltak a búvóhelyük takarásából, miközben az utóbbi megköszörülte a torkát, feltette a kezeit és diplomatikus arckifejezést öltött fel magára. "Szóval, biztosan Te vagy az Angyal." Mondta. Bár figyeltem rá - részben - nem bírtam ki, hogy ne Levi után kutassak a szememmel. Nem hittem el, hogy nincs ott.

Hanji tovább beszélt valamit, de már elvesztettem. Kezdtem mérges lenni... ennyire lebecsülnek? Azt hiszik Levi nélkül el tudnak kapni? A düh már égette a mellkasomat. "Nem hiszem el, hogy nincs itt..." motyogtam az orrom alatt, majd, amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam a tetőről.

Még hallottam Hanji hangját, ahogy valakitől kérdezi, hogy "Ki nincs itt?"

De nem volt sok időm figyelni, mert minden oldalról, ahol voltak közeli tetők felém vetette magát egy seregnyi felfedező.

Sajnos nekik, mire elindultak én már messze előrébb jártam. Itt megint, most az előzőnél hangosabban nevettem fel.

Ahogy száguldtam előre a levegőben észrevettem, hogy kicsit messzebb tőlem balról és jobbról is jönnek felém emberek. Pont eszembe jutott a 'bekerítés' szó, amikor visszanéztem magam elé és a távolban láttam valakit lógni két épület között.

Nem tudtam kivenni ki az, de úgy tűnt rám vár.

Nem mintha egyetlen egy ember meg tudna állítani, szóval tovább mentem.

Egyre és egyre közelebb értem, amikor megláttam ki is volt az... Levi! Basszus!

Ekkor megindult felém. Még mindig mondhatni távolabb volt, de ez az ő sebességével 1 másodperc se, szóval fogtam magam leereszkedtem annyira, hogy leérjen a lábam és úgy tettem, mintha befaroltam volna vele és úgy kanyarodnék, miközben a telekinézisemmel segítettem rá. Ezáltal semmit nem vesztettem gyorsaságomból. Ezután ugyanolyan magasságba vissza emelkedtem és mentem tovább egyenesen.

"Végre! Végre!" Kiabáltam, de nem volt sok időm örülni. Mivel bekerítettek, akik eddig a bal oldalamon voltak, most előttem lettek. Egy tucattal.

'Inkább ők, mint Levi' gondoltam, ahogy elkezdtem manőverezni köztük. Néhányat meg rugtam, másokat löktem, ütöttem. Persze figyeltem nehogy én vagy az esésük megöljön bárkit. Volt, aki próbált megvágni, de sose értek célba. Nem azért, mert bénák voltak, hanem az erőm miatt lehetetlen volt nekik.

Csak siessek, mert tudtam ki van a mögöttem. Amikor végre átverekedtem magam az ember tömegen hátra is néztem, hogy lássam milyen messze van Levi és megállt bennem a vér, amikor tudatosult bennem, hogy már nincs is mögöttem.

Gyorsabbra vettem a tempót, de már késő volt, mert abban a szent minutumban valaki konkrétan letarolt a levegőben teljes erővel, amitől ő és én is a földre estünk és gurultunk a talajon. Az esésből annyit tompítottam amennyit csak tudtam, de még így is irtó nagy fájdalmaim voltak.

"Azta rohadt - !!" Káromkodtam el magam egyrészt a meglepetés miatt másrészt meg a fájdalomnak köszönhetően. Leteperőm már fel is állt a földről. Ahogy felnéztem rá láttam is ki volt. Természetesen Levi. Az állat. Annyi szerencsém volt, hogy ő  messzebbre gurult, mint én. Így volt egy kis időm összekapni magam.

Lenéztem a kezemre és vért láttam, ami biztosra az enyém volt, mert egy kiálló csont is társult mellé. Nyílt törés... király!

Lassan felálltam én is a földről. Egyik kezemmel a másikat markolva. Levi már csak pár lépésre volt tőlem. Nem jött túl gyorsan felém valószínűleg neki is fájdalmai voltak.

Bölcs lett volna csöndbe maradnom, de nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg. "Amikor utoljára láttam  nem úgy néztem ki, mint egy bowling bábu, hogy így letarolj. Bár, ha rólad van szó... bármikor."

Ekkor valami hideget éreztem a nyakamnál. Lenéztem és rájöttem egy penge az. "Bowling? Ki az a bowling?" Kérdezte egy ismerős nő hangja és így már be is tudtam azonosítani a mögöttem álló penge tulajdonost. Hanji.

Új emberek értek földet mellettünk. Köztük a már jól ismert madár szemöldökű Erwin, aki ahogy földet ért bele is kezdett. "Én inkább arra vagyok kiváncsi Te ki vagy." Mondta rám utalva.

"Arra én is." Válaszoltam, mert menőnek akartam tűnni. Ki gondolta volna, hogy az erre tett szánalmas próbálkozásom később majd az előnyömre fog válni. "Viszont én mindjárt eláj-" folytattam volna, de gyorsabban elsötétült körülöttem a világ, mint gondoltam. Az utolsó dolgok - amit remélem, hogy jó láttam - az volt, hogy az előttem álló Levi kap el.