Amilyen lassúnak gondoltam az előttem álló éveket olyan gyorsan teltek el.

Próbáltam érzelmileg a lehető legtávolabb maradni a családomtól. Kiesebb-nagyobb sikerrel ment is.

Kisebb, mert apámhoz akaratlanul is közel kerültem ellentétben viszont anyámmal, aki bármennyire is próbálkozott, hogy valamilyen érzelmi kötődés kialakuljon én annyira löktem el őt magamtól.

Apámat egyszerűen csak nem tudtam. Ő volt a legkirályabb ember, akivel valaha találkoztam. Az évek során volt időm rendesen megismerni, hisz szinte minden szabadidejét velem töltötte a 3D gyakorló pályán.

Rájöttem, hogy Apa élt-halt a manőver felszerelésért és annak a használatáért. Ez volt az oka, hogy a fél kertünket - ami semmilyen értelemben nem volt kicsinek mondható - a gyakorló pálya terítette be. Kiderült, hogy az álma az volt, hogy felfedező legyen, de ezt a szülei persze nem engedték meg neki, amit nem csodálok. Valószínűleg ezért adakozik olyan bőkezűen a felfedezők javára.

Miután kitaláltam, hogy össze akarom hangolni a telekinézist a manőver felszerelés használatával Apához fordultam segítségért. Persze a telekinézisről egy szót se szóltam neki csak azt mondtam, hogy nagyon meg szeretnék tanulni 3D felszerelésezni. Amikor ezt meghallotta majd kicsattant az örömében. Úgy tűnt nagyon meg is lepte, hisz a régi Ellie-t egyáltalán nem érdekelte az egész. Meg is jegyezte egyszer, hogy mennyire megváltoztam. Szerinte a jó irányba, anya szerint a rosszba.

Ezek után az összes szabadidejét rám szánta. Teltek az évek. Először külön gyakoroltam a telekinézist és a manőverezést utánna viszont kísérletet tettem rá, hogy összehangoljam őket.

Mit ne mondjak az elején minden hitem elvesztettem olyan rosszul ment. Apa jelenléte miatt még arra is figyelnem kellett nehogy meglássa, hogy túl természetellenes a mozgásom, ezért nem mertem túlzásba menni.

Telt megint egy kis idő. Azon kaptam magam, hogy a kezdeti reménytelenség duplán jött vissza ügyesség formájában, hisz egyre jobban ment. Meglepően jól. Apával elkezdtünk versenyezni is egymással a pályán.

Ismét telt az időből. A telekinézissel eljutottam odáig, hogy a szobám egész tartalmát fel tudtam már egyszerre emelni és halkan letenni pontosan oda, ahol voltak úgy, hogy egy izzadság csepp sem hagyta el a homlokom. Szinte el se fáradtam.

Az Apával való versenyzés gyakori vereségei átmentek  ritkává. Több lett a döntetlen és már nyerni is tudtam egy párszor. Ez annak volt köszönhető, hogy az összehangolás egyre sikeresebben ment. Ahogy fejlődött az ügyességem a manőverezésbe és a telekinézisem is kezdtem elhinni, hogy ez akár sikerülhet is.

Erwin a megszokott látogatásai során egyszer csak elkezdett egy új, nagyon tehetséges tagról beszélni. Leviről. A neve hallatán olyan izgalom fogott el, hogy el kellett rohannom a szobámba, hogy a párnámba sikíthassak. Ezután nem telt el olyan nap, amikor ne jutott volna az eszembe. Már olyan közel volt a találkozásom vele, hogy szinte kézzel fogható volt.

A végén így eltelt 5 év, 14 éves lettem és mit ne mondjak... Felülmúltam a saját elvárásaimat, amit nem gondoltam volna, hogy lehetséges. A telekinézis használata már erőfeszítés nélkül ment. Bárminek vagy bármennyi dolognak is a mozgatásáról legyen szó. A manőverezést is sikerült mondhatni elég jól megtanulnom. Az összehangolás pedig... teljes siker lett. A mozdulatok egy idő után teljesen természetesen jöttek. A kanyarok telekinézissel mozgatása anélkül, hogy természetellenesnek hasson, de megmaradjon a gyorsaság. Pipa. És oh ember! Maga a gyorsaság! Felemelő érzés volt száguldani a levegőben. Olyan gyorsan sikerült mennem, hogy néha már nem láttam a dolgokat magam körül. Teljesen összemosódtak.

Igaz arra még mindig figyelnem kellett, hogy több  gázt nyomjak ki a 3D felszerelésből, mert Apa egyszer már megjegyezte, hogy hogyan lehet az, hogy neki mindig 3-szor kell újra töltenie, míg nekem csak egyszer. Upsz.

Néha már este kellett kilopódznom, hogy a rendes gyorsaságommal gyakorolhassak. Nem szerettem volna, ha híre menne mennyire tehetséges és gyors vagyok, ezért amikor Apával voltam mindig lejjebb vettem a tempót. Nem is gondolná az ember, hogy a gazdagok mennyire kis pletykásak. Mindennel eldicsekednek, amivel csak tudnak, ezért muszáj volt.

Aztán eljött a nap, amitől titkon rettegtem. A családom elvesztése.

Egyáltalán nem úgy történt, ahogy vártam.

Kezdjük ott, hogy Apa üzleti útra ment. Nem volt otthon, amikor történt, de nem tudom, hogy ez most azt jelentette, hogy túlélte vagy egyszerűen csak az üzleti úton halt-e meg.

Este készültem, hogy kisurranok kicsit a pályára, de ahogy kiléptem a szobámból nem tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy valami nem stimmel. Általában hallani szoktam, ahogy néhány cseléd még tesz-vesz az alaksorban, de most az egész házat síri csönd töltötte be.

Egyből a család elvesztése jutott eszembe, ezért rögtön a szüleim hálójába siettem. Amikor odaértem elé már biztos voltam benne, hogy baj van, mert nyitva volt. Anya mindig bezárta az ajtót.

Hangokat hallottam magam mögött nem messze a sötét folyosón. Nem volt időm ott ácsorogni, gondolkodás nélkül beléptem az előttem lévő ajtón, be anyám szobájába és halkan a telekinézis rásegítésével egy hang nélkül becsuktam magam mögött az ajtót.

Az ablak velem szemben volt. Ahogy a holdfény besütött rajta, kirajzolta nekem a szoba középen álló ember alakját. Férfi alakját, hogy pontosítsak.

Nem gondolkodtam. Nem akartam, hogy bántsa az anyámat még ha nem is kötődtem annyira hozzá. Egyszerűen nem akartam, hogy bántsa azt a nőt, aki szerintem most ott feküdt teljesen tudatán kívül, hogy az ágya előtt álló férfi mit is készül vele tenni.

Ha rajtam múlott semmit! "Héj.." szólítottam meg lágy, halk hangon a férfit, aki egyből összerezzent ennek hallatán és felém fordította a tekintetét aztán nem tétovázott egy percet sem. Megfogta és szapora léptékkel elindult felém. Láttam a megcsillanó pengét a kezében.

Én sem adtam egy lélegzet vételnyi időt sem neki. Felemeltem a kezeimet és a levegőben imitáltam magam előtt a nyaka kitörését, ami a testével megis történt egy hangos reccs kíséretében, majd összeesett. Mielőtt viszont a teste nagy durranással a padlónak verődhetett volna én az erőmmel elkaptam azt és halkan letettem.

Odasiettem anyukám ágyához. Ahogy egyre közelebb értem hozzá láttam, hogy az ágya tocsog a vérben. Miután már mellette álltam tudtam meg miért. Elvágták a torkát. Próbáltam azért még kitapintani a pulzusát hátha még nem halt meg, hátha még van egy kis remény, hogy megmentsem, de nem... Halott volt.

Nem voltam szomorú miatta, inkább csalódott. Csalódott, hogy nem segíthettem rajta, hogy egy ilyen jó ember, mint ő így halt meg. Amikor ebbe a világba kerültem azt mondogattam magamnak, hogy úgysem igazi. Ezek az emberek nem léteznek, hogy nem érdekelne egyáltalán, ha meghalnának. Az igazság viszont az volt, hogy minnél  több időt töltöttem itt annál igazibbá váltak. Ők maguk, az érzéseim, amiket irántuk  éreztem, az egész világ.

A vér a kezemen.

"Undorító." Mondtam ki hirtelen felindulásból, de mégis suttogva a szót, ahogy üveges, tágra nyílt szemekkel meredtem le a vörösben úszó kezeimre.

Majd beletöröltem az ágyneműbe, a ruhámba, bármibe amit értem csak ne legyen a kezemen.

Nem volt már mit tenni. Nem! Ez nem igaz! Igenis tudok még tenni valamit! Van még mit tenni és ezek a tenni valók valószínűleg még mindig a házamba mászkálnak. Megfogtam és lehunytam anyám szemeit, majd hátat fordítottam neki és elindultam ki a folyosóra.

Még mindig a sötét töltötte ki az egészet, de most hallottam egy kis motoszkálást lentről. Elindultam hát a hang irányába a lépcsőhöz.

A lépcső korlátjánál álltak valakik. Hamar észrevettek. Ketten voltak. "Mi a..? Itt van a kölyök mégsem ment el az apjával!" Állapította meg a magasabbik.

Gondolom megnézték a szobám és mivel üres volt azt hitték elmentem Apával én is az üzleti útra.

Nem álltam meg még mindig feléjük tartottam.

Kicsit tétováztak. "Mi történt? Hisz- Jesszus nézd a ruháját!" Kiáltott fel az alacsonyabb riadtan, ahogy a sötétből lassan ki tudta venni a kinézetem.

"Nincs időnk rinyálni! Ez csak egy kis pisis! Mire vársz még? Kapjuk el!"  Rögtön megindultak felém.

Suhintottam egyet a karommal a lépcső irányába, aminek köszönhetően mindketten nagy erővel estek át a korláton. Sikoltoztak, amíg  földet nem értek. Utánna még csaptam egyet a levegőben, mintha őket nyomnám össze, ami persze így is volt. Biztosra akartam menni, hogy meghaltak.

Senki sem tehet keresztbe a Black családnak és úszhatja meg büntetlenül!

Még mindig hallottam a hangokat lentről. Megfogtam és átugrottam a korláton le a földszintre. Persze semmi bajom nem lett az eséstől, hisz a telekinézisem segítségével lágyan értem földet.

A földszintről már be tudtam rendesen azonosítani honnan jönnek a hangok. Az alagsorból.

Ahogy odaértem egy horror filmbe illő látvány tárult elém. Mindent vér borított. Feltételezem a szolgálóké. Átvágva a vértocsákon elindultam a személyzeti részlegen. Benyitottam a raktár szobába és ott is voltak. Három férfi pakolt sebesen, amit csak a kezük ért. Annyira bele voltak merítkezve, hogy észre se vették, ahogy bejöttem.

'Tökmindegy' gondoltam, majd megemeltem a kezeim és az egyiket bal, a másikat jobb irányba húztam el a levegőben. Ettől az egyik férfi balra lökődött el, egy másik jobbra. Szó szerint felkenődtek a falra. Nem is kellett rájuk néznem, hogy tudjam biztosra meghaltak.

A harmadik férfinek ez sikeresen felkeltette a figyelmét. Rémült arccal nézett társaira, majd rám. Szinte már vicces volt. "Démon! Démon!" Ordibálta, ahogy a mutatóujját rám meresztette és hátrálni kezdett tőlem.

Rámosolyogtam.

"Oh kérlek... Én csak egy író vagyok."

Mondtam, ahogy legyintettem egyet a karommal előre, amitől felkenődött a velem szembeni falra.