A manőver felszerelést használva egyre messzebbre és messzebbre repültem. Olyan gyorsan száguldtam a levegőben, ahogyan már régen nem. Élveztem is volna, ha nem lettem volna olyan ideges, amilyen.

"Az a kis..!" Mérgelődtem, ahogy egyre csak gyorsítottam a tempón. Nem vettem észre csak miután már tényleg fájt, hogy olyan nagy erővel összeszorítottam a fogaimat, mintha csak azt akarnám ott helyben törjenek ki.

Méregből repültem és ez meg is látszott, mert itt-ott erőből nekiütköztem vállal egy-egy falba vagy épületbe és, amikor már azok nem voltak fákba és azoknak ágaiba.

De mégsem lassítottam.

Ezt el sem hiszem.

Az egész tüdőm éget a levegő kapkodásától, az izmaimat marta a fájdalom, de még akkor sem lassítottam.

Így mentem hosszú perceken keresztül, míg végül le nem zuhantam.

"Ahhg..!" Gurultam végig nagy lendülettel az erdőnek bokros talaján.

Nem kelltem fel rögtön. Igazából nem tudnám megmondani, hogy azért nem, mert nem tudtam volna, vagy azért, mert nem akartam.

Csak feküdtem a fák sötétjében miközben a holdfény próbált beszökni azok lombjain, hogy aztán elérjen engem.

Kevés sikerrel, mert olyan feketeség lengett be mindent, hogy szinte az orrom hegyéig nem láttam el.

Végül megfogtam és felnyomtam magam kezeimmel a hason fekvő helyzetemből ülőbe.

Még mindig úgy lihegtem, mintha azt muszáj lett volna.

Azt hittem a repülés majd segít lehiggadni, de tévedtem. A düh továbbra is áradt belőlem. Szinte már kézzel fogható volt.

Oké... Ne veszítsd el a fejed! Nagy levegő! Mondtam magamnak gondolatban, ahogy felálltam a földről.
Nyugtasd le a lélegzeted!

Vettem a számon egy nagy levegőt, bent tartottam vagy három másodpercig, majd kifújtam az orromon.

Igen, azt hiszem mostmár sokkal jobb... Ez kellett nekem, egy nagy levegő, hogy lehiggadjak.

Mondogattam és elindultam sétálva visszafelé.

Végre már nem vagyok olyan mérges...

"A FRANCOKAT NEM!" Sikoltottam, miközben leborultam a földre és verni kezdtem azt. "Tuti kinyírom!!!"

Őrjöngtem, fetrengtem, tovább sikoltoztam és ütöttem bármit ami csak az utamba került.

~~ egy-két órával ezelőtt ~~

Amióta Gavin a felfedezőknél van beiktattunk, amolyan esti edzéseket magunknak. Ezeket azért is szerettem annyira, mert olyankor már senki nem volt a pályán és kicsit önmagunk tudtunk lenni egymással.

"Holnapután már megyünk is ki... Olyan izgatott vagyok!" Szinte kiabálta örömében.

Elnevettem magam. "Azt elhiszem. Én is az voltam."

"És milyenek? Ijesztőek? Erősek?" Kérdezte a titánokra utalva.

"Ijesztőnek eléggé azok, de hogy erősek? Na nem..." Ültem le egy fa tövébe fáradtan, majd ő is leült mellém. "Pfff... Lehet nem egy olyat kéne kérdeznem, akinek varázsereje van."

"Héj!" Löktem vállon, amitől eldőlt. "Azért megszenvedtem én ezzel az erővel, mire sikerült normálisan használnom."

Gavin feltápászkodott. "Persze... Persze... Jut eszembe! Akkor most tényleg megcsináljuk?"

"Nem tudom..."

"Figyelj" Nézett rám "Nem lesz semmi baja, nem fog meghalni, mégcsak be se fogjak zárni... Olyan sokáig. Higgy nekem! Főleg, ha te kéred őket."

"Gondolod? Azért nem akarok rosszat neki."

"Tudom, de ne aggódj! Úgy lesz, ahogy mondom. Csak higgy nekem!" Bíztatott tovább mire ismét elkosolyodtam. "Kinek hinnék, ha nem neked?"

"Levinek." Nevette el magát.

"Hát abban mondjuk nem tévedsz."

"Már nem akadékoskodsz, szóval úgy veszem rábólintottál a dologra." Jelentette ki miközben felpattant a földről és odanyújtotta nekem a kezét, amit én egy pillanat alatt meg is ragadtam és a segítségével én is felálltam a földről.

"Holnap, akció indul!!" Szaladt el én meg a fejemet fogva néztem utána.

Éppen a szobám felé tartottam és, amikor odaértem hallottam, hogy Petra beszélget bent valakivel.

És az a valaki nem más volt, mint a férjem.

Éreztem, ahogy szétárad bennem az a nagyon káros érzés, a féltékenység.

Megálltam és a már szokásos módon hallgatózni kezdtem.

"Az a helyzet," Mondta Petra. "És lehet ez most nagyon váratlanul fog érni, de mivel holnapután újra a falakon kívülre megyünk lehet, hogy már nem lesz több alkalmam elmondani, ezért muszáj most. Igaz, lehet már te is észrevetted csak úgy döntöttél nem mondasz semmit..."

Csönd.

"Miről beszélsz?" Kérdezte Levi.

Ő nem, de én nagyon is jól tudtam. Már nem lett volna értelme berontani sem a szobába, hisz ha most nem is, később úgyis elmondaná neki.

"Arról, h-hogy... Hogy szerelmes vagyok beléd!"

Elvettem a fülem az ajtótól és kisétáltam a bázisból.

Nem vagyok ideges... Persze hogy nem. Kicsit sem! Csak gondoltam edzek még!

És ezek a mondatok igazak is lehettek volna, ha hallgatózok még pár percet és hallom, ahogy Levi azt a választ adja Petrának, hogy:

"Sajnálom, én már valaki mást kedvelek."