– MI AZ ISTEN?! – Kiáltottam fel meglepettségemben, amit fura pillantással díjaztak a mellettem elhaladó emberek. AKIK KÖZÉPKORI RUHÁT VISELTEK! Még a hely is tiszta középkori volt!

Ahogy körülnéztem és megláttam az égig nyúló falat olyan volt, mintha valaki arcon vágott volna.

– Mi az a fal!? – Kiabáltam ismét.

És igen, megint furán néztek rám, de nem bírtam türtőztetni magam. Éreztem, ahogy a szívem úgy vert a mellkasomban, mintha ki akarna törni onnan.

Az egész helyről az attack on titan jutott eszembe, de az lehetetlen. Álmodnék? Megcsíptem a karomat. Fájt.

Félve az elhamarkodott döntésektől gyorsan megpróbáltam lenyugtatni magam. A végén arra jutottam, hogy körbe nézek egy kicsit.

Ahogy sétáltam az emberek között beütött a felismerés: sokkal kisebb voltam mindenkinél. Odarohantam egy ház ablakához - amit csak azért értem fel, mert az földig ért - és tükörképemre  meredtem.

– Mi a franc!? – Sikítottam.

Láttam 'magam' és meg kell mondjam, túl szép voltam, hogy ez valós legyen. Fényes fekete hosszú haj, világoskék csillogó szemek. A bőröm tökéletes volt és akár a porcelán. Nem hittem el...

És pöttöm voltam, aprócska, egy gyerek!

Pont úgy néztem ki, mint a karakterem fiatalon, amit a fanfiction-be elképzeltem.

Akkor most árva is vagyok, mint ő?

Várjunk nem is ez a fontos! Akkor most én tényleg az attack on titan-be vagyok?

Hirtelen színtiszta öröm és izgalom áradt szét a testemben, majd az adrenalinnak köszönhetően, ami ezekhez keveredett majdnem elvesztettem az eszméletem úgy megszédültem. Eközben ugrálni is tudtam volna, sőt táncra tudtam volna perdülni ott az emberek között, olyan boldog voltam. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg meghalok még mielőtt bármelyik szereplővel sikerülne találkoznom, de nem hagytam, hogy ez letörjön.

– Szórakozzunk kicsit – Mondtam magamnak halkan egy gonosz vigyorral az arcomon.

Levelet fogok írni. És nem másnak, mint Erwin-nek. Spoilert! Azt hogy ezt hogy is fogom kivitelezni még nem tudom... várjunk! Akkor most telekinézisem is van?

Elnyomtam magamban a  késztetést, hogy ott helyben mindenki előtt leteszteljem, de ha tényleg van akkor jövök egyel Gracenek, hisz így legalább lesz egy kis esélyem túlélni ezt a világot.

Először szereznem kell egy lapot, meg valamit amivel írhatok rá... Jah, meg egy boríték is kéne...

De hogy jutattom el hozzá?

Ahogy sétáltam tovább a városban megállapítottam, hogy a gazdagnegyedben vagyok. Az emberek nagyon szépen voltak felöltözve és, ahogy lenéztem a saját ruhámra azt vettem észre én se pont úgy voltam öltözve, mint egy árva.

Ha minden úgy megy mint, ahogy megterveztük találkoznom kéne egy dokival. A bűntársammal. Muhahaha...

Mentem egy pár percet, mire valaki megragadta a vállamat és egy finom mozdulattal hátrafordított magához.

– Ellie, mondtam hogy ne kószálj el. Gyere megyünk! – Szólt egy magas férfi, akinek hasonló vonásai voltak, mint nekem: gyönyörű kék szemek és fekete haj.

Megfogta a kezem, ami olyan kicsi volt, hogy szinte elveszett az övében és egy lovashintóhoz vezetett, segített beülni, majd ő is beült utánam.

Szinte biztos voltam benne, hogy ez az apám volt, illetve a karakterem apja... Mégis hány éves vagyok? Nem kellene most árvának lennem... lennie? Mindenesetre úgy döntöttem biztosra megyek ezzel az apukásdival és megkérdezem.

– Uhhm... – szólaltam meg és a testemből jövő idegen kislány hangja teljesen ledöbbentett, annyira hogy lefagytam a mondanivalómban. Ez tényleg az én hangom volt?

Bénázásom felkeltette a férfi figyelmét és aggódás jelei mutatkoztak meg halványan az arcán.
– Valami baj van?

– Apa? – Nyögtem ki végül.

– Igen?

Szóval tényleg ő az.

– Semmi – válaszoltam gyorsan, ami mellé megpróbáltam egy cuki mosolyt is küldeni. Most holt szint hülyének néz, de azért cuki volt és vissza mosolygott.

Akkor a sztori kezdete előtt járunk... jó tudni. Miért raktam az OC-met egy gazdag családba? Nem lenne ésszerűbb, ha az alvilágba lenne? Mindegy is ezen törnöm a fejem... azt kéne kitalálnom, hogyan fogok vajon megárvulni vagy hogy egyáltalán mikor. Mivan, ha csak évek múlva? Mi a francot fogok addig csinálni itt?

Vagy egy óra volt, mire megérkeztünk a házunkhoz... jóbban mondva kastélyunkhoz, mert körülbelül olyan volt az egész. Hatalmas és szinte olyan magas, hogy ebből a kislánynak a szemszögéből úgy láttam szinte a mennyekig nyúl fel a teteje. Akárcsak a fal, ami körbevett. Jópárszor elfért volna benne a régi házam. Ha ez még nem lett volna elég, tiszta giccses is volt.

'Apa' még akkor is megfogta a kezem, amikor befele sétáltunk ebbe a kastély szerűségbe. Komolyan ki kell mostmár derítenem hány éves vagyok.

Apával természetesen nem voltunk egyedül. Mindenhonnan cselédek zsongtak körbe. Kinyitották nekünk az ajtót, elvették tőle a poggyászt, kérdezgették, hogy kell-e valami... Nagyon szürreális élmény volt.

Attól viszont végképp dobtam ott helyben egy hátast, amikor megláttam ki várt ránk a társalgóban...

Maga Erwin Smith állt az ablaknál és tekintete azon kívülre meredt, amíg meg nem hallotta, hogy beléptünk a szobába.

Ő és apám régi jóbarátként üdvözölték egymást. Én szóhoz se tudtam jutni. Hogy kéne köszönnöm neki egyáltalán 'Csókolom' vagy mi az isten? Inkább elvetettem az ötletet és megpróbáltam a lehető legfeltűnő mentesebben elbújni apa lába mögé.

Erwin természetesen így is észrevett. Lenézett rám és egy olyan mosollyal az arcán köszöntött, amit a felnőttek akkor öltenek fel arcukra, amikor kisgyerekekkel beszélnek.
– Szia Ellie!

Összeszedtem a bátorságot és igaz nem teljesen, de azért félig kiléptem apa lába mögül és vissza köszöntem neki.
– Szia...

Erwin erre megsimogatta a fejem, majd visszafordult apához és témába kezdtek, ami biztosan valami komoly dolog volt, mert az arckifejezésük is.

Apa (akinek közben kiderült a neve, Robert) többször is megkísérelte, hogy kiküldjön a szobából, de én erősen ellenkeztem, mert hallgatózni akartam. Szerencsére végül  megengedte, hogy bent maradjak. Szerintem azt hitte, hogy úgysem fogok érteni semmit a beszélgetésükből... hehe. A kis naiv.

Mivel a szoba egy társalgó volt több ülőhelyet is tartalmazott. Nem kellett mást tennem, mint leülni és  úgy tenni, mint aki elvan a kis gyerekes gondolataiban. Nem volt nehéz, hisz matekorán  tényleg ezt csinálom, szóval volt gyakorlatom.
Ez alkalommal viszont minden figyelmemmel a beszélgetésre koncentráltam.

Az egész halál unalmas volt. Kiderült, hogy Robert pumpálja a felfedezőket pénzzel és ezt akarták most részletesen kivesézni, hogy mire költötték, mire költsék a jövőben...

Már majdnem elaludtam, amikor bevillant a fejemben a szó;

telekinézis.

Azzal a lendülettel felpattantam a helyemről. Szerencsére annyira el voltak mélyülve a beszegetésben, hogy ezt egyikük sem vette észre, mert nem tudtam volna mit mondjak hirtelen.

Kisiettem a szobából és megkíséreltem, hogy megkeresem a sajátomat. 10 perc után végre rábukkantam. Nem volt nehéz beazonosítani, mert az egésznek ilyen cuki kislányos stílusa volt. Gazdag, cuki kislányos.

Bementem és becsuktam az ajtót. Nem tudtam kulcsra zárni, mert nem volt benne a zárban.

Odarohantam az ágyamhoz  és levettem róla egy plüss mackót, majd letettem magam elé a földre. Kifújtam a levegőt.

Úristen nem hiszem el, hogy most tényleg varázsolni fogok! Izgalom okozta borzongás futott végig az egész testemen. Kinyújtottam a kezem a mackó felé.

Mit kéne most csinálnom? Éreznem kellene valamit? Mivan, ha nincs is telekinézisem? Akkor itt fogok meghalni. Nincs az a mázlim, hogy én 3D manőverezni tudjak vagy, ha tudok is tuti nagyon béna lennék benne.

'Oké. Csak nyugi koncentrálj...' nyugtattam magam. 'Csak képzeld el, hogy az energia kijön a kezedből és megemeli a macit!'

Képzeltem is és a világ szinte kicsúszott a lábam alól, amikor megláttam, hogy a maci felemelkedik a földről és most ott volt a levegőben, ahogy a semmi tartotta... illetve nem, nem semmi, én tartottam. Igaz, nem bírtam sokáig, mert a telekinézis használata irtóan lefárasztott, annyira hogy már nem bírtam tovább és így a mackó a földre zuhant.

Úgy néz ki lesz mit gyakorolnom majd az évek alatt.

Kopogás hanga hallatszott az ajtómon, amire nem kicsit rezzentem össze.

– Ellie? Odabent vagy? – szólt be egy női hang a még mindig csukott ajtón keresztül.

– Igen.

Ekkor kinyílt és egy nagyon szép, karcsú, hosszú hajú nő lépett be rajta, akit egy elég drágának tűnő ruha díszített.
– Kicsim, kész az ebéd gyere enni – mondta és én elgondolkodtam, hogy nem a cselédek dolga lenne-e, hogy szóljanak.

Ebből már láttam is milyen ember is volt ez a nő. Egy csupa aranyszív ember, aki inkább veszi a fáradságot és ő maga szól nekem. Az anyám.

'Sajnos már nem sokáig.' Emlékeztettem magam arra a tényre, hogy kitudja mikor, de meg fogok árvulni.

– Oké. Mindjárt megyek – válaszoltam neki, mire ő kérdőn nézett rám, de végül kérdés nélkül ment ki az ajtón.

Azért nem akartam rögtön menni, mert eszembe jutott a levél. Most itt van Erwin, ha oda akarom adni neki, akkor most van a tökéletes alkalom. De komolyan venne-e egy nem tudom hány éves, de biztos kicsi korú lányt? Kétlem.

Elvetettem az ötletet. Legalábbis egyenlőre.

Lementem ebédelni. Az asztal maga nagyobb volt, mint az otthoni saját szobám. Nem hiszem, hogy valaha is hozzá fogok tudni szokni ehhez. Erwin is velünk evett. Őszintén kellemes volt az egész.

Sajnos viszont nem sikerült kivernem a fejemből azt a keserű tényt, hogy nem szabad közel kerülnöm a 'családomhoz' hisz nem sokáig lesznek a sztori részei. Ami viszont még feltűnt a legeleje óta, hogy a rendes nevemet használják. Legalább annyi megmaradt nekem.

Ebéd után nem sokkal odarohantam egy éppen szabadnak látszó cselédhez, majd femutattam neki, mint a tíz ujjamat.
– Én ennyi éves vagyok! – jelentettem ki neki, arra várva, hogy kijavítson és megtudhassam végre az igazi koromat.

A cseléd mosolyogva leguggolt hozzám, majd lehajtotta az egyik kisujjamat.
– Majdnem Ellie! Sajnos még egy évet várnod kell, de nem sokára.

Szóval 9 éves vagyok... klasz... Ez azt jelentette tényleg jópár évem hátra van még az igazi móka kezdetéig.

Durcásan elfordultam a cselédtől, aki biztos nem tudta ezt mire vélni, majd elindultam ki tudja merre. Csak hagytam had vigyen a lábam.

Az szerencsére tudta mi kell nekem. Valahogy kijutottam a kertbe és azon belül egy összeállított gyakorló pályára. Egy 3D felszereléshez váló pályára!  Örömömben majdnem össze pisiltem magam, aztán eszembe jutott, hogy kicsi vagyok megtehetem, de a végén inkább elfordultam az ötlettől és a szárazon maradást választottam.

Ott helyben minden összeállt.

Telekinézis + 3D felszerelés!!

Össze fogom hangolni a kettőt! Hirtelen már nem unalmasnak láttam a magam előtt lévő éveket, hanem a tökéletes lehetőségnek, hogy fejlesszem magam és létrehozzak valami elképesztőt.

Kár, hogy akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az a dolog, amit akkor még annyira elképesztőnek hittem milyen vérfagyasztó szituációkba is fog belerángatni.