A két hét edzés maga volt a pokol. Azt hittem jó időtöltés lesz, majd kettesben Levivel, de tévedtem. Annyira lefárasztott az edzések közben, hogy azt se tudtam volna a végére megmondani, hogy mi a saját nevem. Persze még így is megpróbáltam a lehető legjobban kihasználni az alkalmakat, de sose volt beszélgetős kedvében.

A lényeg viszont az, hogy most itt vagyok a felfedezőkkel a kapu előtt arra várva, hogy azt kinyissák.

Amíg vártunk unalmamban a tekintetem megtalálta a mellettem lévő Levit, aki abban a szent minutumban visszanézett rám. Azonnal elkaptam a fejem. Nem tudom miért csak szimplán reflexből gondolom.

Ez a kis akció valamiért rávilágított arra mennyire is izgulok. Izzadt a tenyerem, éreztem, ahogy a szívem a szokásosnál durvábban ver a mellkasomban... Te jó ég mindjárt leborulok a lóról!

"Ihattunk volna mégegy teát, mielőtt elindultunk." Szólalt meg mellőlem Levi hangja.

"Aha..." Egyeztem bele, de igazából nem tudtam miről is van szó, mert annyira feszengtem a nyeregben, hogy nem tudtam semmi másra figyelni.

Hiba volt vajon? Most én egy hibát követek el? Ma lesz a nap, amikor meghalok?

Ez mostmár nem holmi gyerekjáték lesz... Emberek ellen az volt a telekinézisnek hála, de az óriások? Nem az, meg tudnám ölni őket vele simán, de mi van ha épp nem figyelek és akkor kap el? Ha egy pillanatra is lankad a figyelmem odakint, telekinézis ide, vagy oda annyi nekem.

Levi tovább folytatta a beszédet mellettem. "Mindegy, ha visszajöttünk úgyis lesz rá egy csomó időnk, hogy bepótoljuk."

Csendben bólogattam még mindig előre nézve, miközben a lehető legrosszabb jövőképek játszódtak le újra és újra a fejemben.

"Elisabeth!" Mondta ki a nevem, az eddiginél hangosabban és követelőbben. Fel is kaptam rá a fejem hirtelen.

"Igen?" Kérdeztem.

"Ez most az én ígéretem."
Adta szavát, mire nekem mintha nagy súlyok estek volna le a vállaimról.

Szóval egy ígéret, miszerint mindketten visszajövünk, majd élve és újra iszunk majd együtt egy teát.

Durva, hogy egy mondat mennyire nagy hatással lehet az emberre. Sikerült szinte teljesen megnyugtatnia.

Ki ne lenne nyugodt, ha az emberiség legerősebbje egy ilyen ígéretett tenne neki?

"Rendben van!"
Mondtam neki mosolyogva, majd hallottam, ahogy Erwin elkiáltja magát, ami azt jelentette, hogy indulunk.

Mostmár nem volt visszaút. Előre fordultam és elindultam szinkronban a többi felfedezővel.

A terv az volt, hogy két hegység között fogunk majd átkelni, hogy megnézzük mi van mögöttük. (Persze én tudtam, hogy semmi érdekes.) A hegységek közötti átjárót az előző útjukon fedezték fel.

Kiléptünk a már nyitott kapun és lassan elkezdtünk csoportokba rendeződni. Felnéztem előre. Furcsa volt, hogy nem láttam már falakat. Éveken keresztül bárhogyan néztem, bármilyen szögből nem tudtam menekülni a látványuktól.

"Na milyen?" Kérdezte Petra a közelemből, akivel természetesen egy csoportban voltam csak úgy, mint Eld Jinn-el, Gunther Schultz-al, Oluo Bozado-val, azaz a speciális végrehajtókkal és azoknak a vezetőjével Levi-vel.

A kérdésre nem tudtam válaszolni, legalábbis hangosan nem.

Hogy milyen? Nosztalgikus.
Olyan, mint a másik világban az ég. Fal nélküli.

Mivel nem reagáltam semmit, Oluo érezte feladatának, hogy ezt megtegye helyettem. "Hagyjad Petra, hát nem látod, hogy szóhoz sem jut a gyönyörtől?" Kérdezte gúnyosan.

Összeráncolt szemöldökkel néztem le az égről rá. "Én a helyedben nem pofáznék annyit lovaglás közben." Jegyeztem meg neki szintén gúnyosan.

"Ezt meg hogy érts-?" Kérdezte, de meg is kapta a választ, mert a mondata végére úgy ráharapott a nyelvére, hogy az vérezni kezdett.

Elnevettem magam.

"Azt hiszem ezt valamilyen szinten kiérdemelted." Szólalt meg Eld.

"Én is mindig mondom neki, hogy ne beszéljen lovaglás közben." Mondta Petra megvonva a vállait.

Szemem sarkából láttam, hogy Levi felém fordul, ezért én is ránéztem. "Kapitány?" Kérdeztem.

Nem válaszolt csak elnézett egy másik irányba. Követtem a tekintetét és, ahogy láttam mire néz legszívesebben visszafordultam volna.

Egy talán 10 méteres titán tartott felénk.

Hát mit ne mondjak, sokkal ijesztőbb volt élőben, mint otthon a tévéből nézve. Őszintén nem kicsit voltam megijedve, pedig menő akartam lenni, hisz én egy menő ember vagyok.

"Remélem készen állsz az első ölésedre." Mondta a szerelmem én meg nem tudtam mit tenni válaszképp csak hallkan felnevetni idegességemben.

Gyerünk Ellie! Menő vagy Te magad mondtad! Gondoltam.

"P-persze!" Rántottam ki a pengéimet és meglepetésemre ő is ugyanígy tett. Valószínűleg látta, hogy milyen értetlen arccal nézek rá, mert elkezdte megmagyarázni magát.

"Nem mondtam, hogy egyedül mész."