- Anna? Ébresztő! – hallottam meg Louis hangját – Mi az? – motyogtam miközben kinyitottam a szemeimet – Ezt nézd. – tartotta felém a telefonját, amin egy híroldal volt megnyitva. A cím így szólt „A One Direction újdonsült tagjának apjának tragikus halála". Lejjebb görgettem az oldalon hátha megtudom honnan szerezték az információt. A következő kiemelés így szólt „Szőrnyű dolog ez így a koncertek között – Simon Cowell". A könnyeim megint megrohamozták az arcomat, de most nem csak a mérhetetlen hiánya apának, hanem a bennem tomboló düh is az oka.

- Hol van az a rohadék? – ültem fel – Ki? – lettem figyelmes Harry hangjára – Simon, ki más? Ki mást hívok rohadéknak az ébredésem után húsz másodperccel? – szegeztem neki a költői kérdést – Nyugi! Megoldjuk. – fogta meg a kezem – Persze, hogy megoldjuk! – rántottam vissza a kezem – Megyek és megölöm! – csúsztam odébb az ágy végénél és előkerítettem a tegnap este valahova oda ledobott papucsaimat. Az ajtót akkora erővel csaptam be, hogy a folyosó is visszhangzott bele. Simont pontosan ott találtam, ahol gondoltam. Az „irodában", ami csak egy lehelyezett konténer, de ismerjük Simont ő szereti felfújni a dolgokat.

- Mr.Cowell! – vertem az öklömmel az ajtót – Nyitva! Gyere be! – hallottam démonka hangját bentről. Az ajtón gyorsan belülre kerültem és hogy biztos senki ne jöjjön utánam a belülről a zárban lógó kulccsal be is zártam az ajtót.

- Na szóval! Megtudhatom reggeli látogatásod okát? – emelte rám a tekintetét az ördög, mintha csak szívességet tenne és megszán a figyelmével – Igen! MÉGIS MI A FRANCOT GONDOLTÁL? NYILATKOZNI AZ ÉN NEVEMBEN? AZ ÉN APÁM HALÁLÁRÓL? TUDTAM, HOGY EGY SZEMÉT ÁLLAT VAGY, DE ILYEN MÉLYRE MÉG NEM GONDOLTAM, HOGY SÜLLYEDNI FOGSZ AZ ÉN SZEMEMBEN! – kiabáltam mert nem tudtam már mit kezdeni a bennem lévő feszültséggel – Muszáj volt tájékoztatnom a médiát ugyanis ez elég nagy promóció, hogy kapjunk egy kis figyelmet. – válaszolt nyugodtan – A figyelem keresésével nincs gond, de erre ne az én halott apámat használd! – mondtam, majd az ismét eleredt könnyeimet egy ideges mozdulattal letöröltem és folytattam – Már épp azon gondolkodtam tegnap, hogy nincs is olyan sok gond veled, hogy talán megbízhatnék benned, de nem, neked bele kellett rondítani azzal, hogy egy olyan hírt közölsz a médiával amit nem is mondtam neked! – itt vettem egy nagy levegőt, hogy egyben be tudjam fejezni – Ha hallgatóztál, ha Niallékből szedted ki, ha a telefonomat hallgatod le. Nem érdekel, de ezzel most elástad magad és nem foglak kímélni semmilyen téren. Egy háborút indítottál el és innen már nincs visszaút! – mértem végi dühösen és mielőtt válaszolhatott volna, ott hagytam. Hadd gondolkozzon kivel is áll szemben. A konténerből kilépve azonnal Harrybe és Louisba botlottam.

- Te nem vagy normális! – nézett rám kikerekedett szemekkel Haz – De mi ezt az őrültet imádjuk, aki rohadt jól kioktatta Simont! – ölelt magához Lou. Így álltam ott immáron a kék és a zöld szemű ölelésében amikor a többiek is odaértek.

- Mi a fene van? – szögezte nekünk egyből a kérdést Niall – Hát csak kiakadtam Simonra. Semmi különös. – fordultam egy mosollyal az újonnan érkezett csapat felé – Miért? Mi történt? – nézett érdeklődően Zayn, erre Harry csak odanyújtotta a telefonját, amin meg volt nyitva a hír.

- A fenébe. – ütötte meg a fülem Liam suttogása – Mi az? – emeltem rá a tekintetem – Én mondtam el Simonnak. Nagyon sajnálom! Mikor mentem vissza a szobámba pont szembe jött velem és elkezdett beszélgetni és valami alattomos módon kiszedte belőlem az infókat. Túl későn eszméltem fel arra mit is mondtam. Nagyon sajnálom! – magyarázott – Semmi gond. Most már legalább tudom, hogy ilyet is tud. Bár nemsokára már nem lesz rá gondotok. – mosolyodtam el, bár a fájdalom és az üresség bennem nem múlt.

Elveszíteni egy ilyen közeli családtagot olyan mintha lebénulna az egyik testrészed. Mondjuk a karod. Látod, hogy ott van, de nem tudod mozdítani, nem tudsz vele semmit kezdeni csak a fájdalmas emléke van ott annak, amikor még tudtad mozgatni és hasznodra volt.

Apa mindig mellettem volt. Akkor is, amikor kicsinek lestem a fáról és 2 bordám elrepedt, belső vérzésem volt és a karom is eltört. Akkor volt az, hogy az orvos megkérdezte, hogy mennyire fáj egy egytől tízes skálán mert apa mondta neki, hogy ők mindig így kérdezték a hogylétem. Akkor nem tudtam beszélni sem és úgy éreztem mindjárt lángra lobban a mellkasom ezért felmutattam 9 ujjamat. Anyáéknak a legmagasabb szám, amit valaha mondtam az négy volt. Később a műtétem és a karom begipszelése után bejött az orvos és harcosnak nevezett, megdicsért, hogy milyen erős vagyok mert egy tízest hívtam egy kilencesnek. Ő viszont azt nem tudhatta, hogy én nem azért mutattam kilencet mert bátor voltam vagy erős, hanem azért, mert tartogattam a tízesem és ez volt az a legnagyobb és legfájdalmasabb tízes.

- Itt vagy velünk Anna? – zökkentett ki a gondolataimból Niall hangja – Igen, csak kicsit elgondolkodtam. – néztem vissza rá. A buszban ülünk. Úgy döntöttünk, ha már mindenki fent van ilyen korán és még van időnk miért ne töltenénk itt.

- Mikor is lesz az interjú? – kérdezte Louis – Asszem tíztől van az első, aztán ahogy odaérünk a következő helyekre. – válaszolt neki Haz – Remélem nem fogják mindannyian megkérdezni apám esetét. – motyogtam magam elé – Sajnos de biztosan mindenki meg fogja kérdezni. – nézett rám szomorúan Lou – Volt már ilyenben részem – húzta el a száját.

A folytatás nemsokára érkezik!

Már dolgozom a dolgon... 😁❤