Komótosan törölgette a pisztoly csövét. Utálta, ha csak egy apró pihe is megtörte a ráeső fény tökéletességét. 

Egyetlen golyó volt a tárban. Nincs szüksége többre. Pontosan tudja, mennyire jól céloz. Sosem hibáz. Magától tanult lőni, de úgy látszik, ahogy az ölés többi formája, ez is könnyen ment neki.  

A mai áldozatot igazán magasztos gondolatok ihlették. 

Isten. A hit. 

Vajon Isten tartja annyira a szolgáját, hogy megvédje a haláltól? Vagy csak azért kell neki, hogy a mennyben sok pajtása legyen? 

Komótosan pakolta ki a lerobbant hotelszoba rozzant ágyára fekete sporttáskája tartalmát. Minden apró részletet percre pontosan kiszámolt, így nem érhette meglepetés. Nem szeretett meglepődni. Nem szerette az érzést, ahogy a szíve szaporán ver. Kellemetlennek, és hiábavalónak találta. Egy szívnek az a dolga, hogy egyenletesen pumpálva életben tartsa az embert, vagy éppenséggel semmittevő halottat kreáljon. 

Az előkészületekkel való pepecselés közben a Doors The end c. számát dúdolta, és már arra gondolt, hogy ha csendesen hazalopózik, hogy a lakótársa ne vonja kérdőre, majd erre a dalra fog elaludni. 

Nem idegeskedett. Hetek óta figyelte a régimódi csuhát viselő tiszteletest. Arcán mindig békés mosoly ült és minden, a templomba érkező emberhez volt pár kedves szava. Ő is kedvelte a tiszteletest. Tulajdonképpen csak a legutóbbi gyónás után döntötte el, hogy meg fogja ölni. 

Hosszú, előkészületekkel teli percek teltek el, amikor az óra végre fél tízet ütött. Leoltotta a villanyt, és az ablakba készített pisztolyt a kezébe véve a pontosan kiszámított helyére állt. A pap pontban fél tízkor jön ki minden nap, hogy bezárja a kiskaput. Azaz neki negyvenhat másodperce van, hogy kiválassza a megfelelő pontot ahova lőni fog, majd további három, hogy elsüsse a fegyvert, ami pontosan oda fúrja a golyót, ahova ő akarja. 

Magában számolta a másodperceket.

Megvan.

Lövés.

Halott.

*

Hetek óta nem történt semmi érdemleges. Piti ügyek a Yardnál, a forgatás a BBC-nél. Egyre közeledett a nap, amikor vége egy újabb évad felvételeinek. 

Kicsit pánikoltam. Mit fogok én csinálni? Rendben, hogy három éves szerződésem van a BBC-vel, de mivel a Sherlock-ra specializálódtam, nem igazán tudom elképzelni, hogy hova tovább. Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő ember, egy romantikus minisorozat történetének megírásában. Talán előre legyártunk pár Sherlock-ot...

 - Vivi... Mintha nem is itt lennél - lengette a tenyerét  a szemeim előtt Martin. 

 - Neked könnyű... Ha itt végeztél mehetsz Hobbitot forgatni - nem is néztem rá, úgy közöltem vele a számomra szomorú tényt. - De én mit fogok csinálni? 

 - Úgy beszélsz mintha örökre vége lenne a Sherlocknak. És ott a Yard.

 - Semmi nem történik... Az emberek leálltak a gyilkolással. Már csak lopni járnak az utcákra.

 - Micsoda tragédia - nevetett Martin és egy újabb falat szendvicset tömött a szájába. A büfében ültünk egy szerdai forgatási szünetben. Csak ide-oda tologattam egy koktélparadicsomot a salátám tetején.

 - Az is... Semmi nem történik. Csak hazamegyek forgatás után, megvacsorázom, és leülök a sorozatom elé. Nemsokára befejezem a House-t! Nyolc évad! Martin nyolc évad....

 - Biztos király melót kapsz. Steve bír téged. Ha meg nem felvehetlek a gyerekek mellé nevelőnek - vont vállat vidáman.

 - Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha tőlem tanulnának a gyerekeid - ráztam a fejem nevetve.

 - Szeretnek téged. Grace növeszti a haját, hogy rád hasonlítson.

 - Szerintem még időben beszéld le róla. 

 - Csak azt látják, hogy mindenki szeret, és tehetséges vagy. És jófej. Meg az sem utolsó, hogy állandóan csokit veszel nekik, ha itt vannak.

 - Most mit mondjak... Vaj szívem van - véget vetettem a paracsidomfutamnak és jóízűen zabáltam be a salátám. 

Martin témája felvidított. Nem szeretem a gyerekeket, az unokatestvéreimet kivéve persze, de Joe és Grace igazán cuki. És ragaszkodók. Amikor először besprinteltek a forgatásra, próbáltam kikerülni a kontaktust tekintve hogy annyira beszélek a gyerekek nyelvén, mint orkul. 

Aztán mégis megtámadtak. Hihetetlen, mennyire alkalmazkodó a gyermeki lélek. Azonnal úgy fecsegtek velem, és fonták a hajam, mintha ezer éve ismernénk egymást. Bevallom, kicsit betojtam tőlük. Aztán ettünk egy-egy csokit a büfében, és megtört a jég.

 - Megvártok? - huppant le a mellettem lévő üres székre Benedict egy üveg vízzel és egy sonkás szendviccsel. Martin az utolsó falattal tömött szája miatt csak bólintott, ahogy én is. 

 - Komolyra fordítva a szót - nézett rám jelentőségteljesen Martin. - Hétvégén Amandával lelépünk wellnesselni. Nem vigyáznál a gyerekekre? - oké... Most vert le a víz. Pár másodpercig csak bámultam magam elé. Még az unokahúgom sem volt huzamosabb ideig velem, nemhogy két idegen gyerek... - Mit mondasz?

 - Hogy... Én? - ezt mind.

 - Igen. Szeretnek téged, és hiába nyúztak, nem jöttél ki a sodrodból. Ezenkívül hallgatnak rád.

 - Benedict? - néztem az említettre, pár oktávval magasabban ejtve a nevét.

 - Mármint ketten? - fordult felém göndör fürtjeivel.

 - Nekem oké - kacsintott Martin. Nem pont így értettem. Úgy gondoltam, hogy ő vigyázzon rájuk helyettem. 

 - Pénteken hozd át őket forgatás után - harapott bele a szendvicsébe Benedict.

 - Jó. Viszünk mindent. Csak Oreo-t ehetnek nasinak, és maximum, ismétlem maximum tíz órakor takarodó. Most éppen a Csipkerózsika a menő, de nyugi, azt is visszük DVD-n. 

 - Szombaton elvihetnénk őket valahova - vetette fel Benedict.

 - Szerintem valahova kirándulni a közelbe. Akkor hamar elfáradnak. 

 - Piknik? 

 - Remek. Szeretik a nutellát. Keksszel oké. De a cukros lónyálakat mellőzzétek. 

 - Játékok?

 - Viszünk mindent. Ha jó idő lesz, lehetőleg kinn játszanak - nem győztem kapkodni a fejem. Kriminális hidegvérrel tervezték a hétvégémet az orrom előtt. 

 - Csak egy kérdés - emeltem közéjük a mutatóujjam. - Ha Benedict elvállalta, miért kellek én?

 - Hozz egy hétvégényi cuccot pénteken. Innen már hozzám megyünk - hihetetlen, milyen balta arccal közölte. Lefagytam. 

 - Hát jó... - egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. 

*

 - Nem értem, miért vágsz olyan fejet, mint akit a vesztőhelyre visznek - rázta a fejét Ben. Az ágyamon terpeszkedett, én a szekrényem előtt feküdtem hason fekve.

 - Nem érted... Valami más...

 - Mármint?

 - Benedict... Olyan más. Az oscar óta, azt hiszem. Divatceleb lesz belőle. 

 - Hogy micsoda? - nevetve könyökölt fel. 

 - Divatceleb. Mint DiCaprio, meg Brad Pitt, akiket az emberek nagy része csak azért imád, mert mocskosul jól néznek ki, holott baromi tehetségesek. De ez senkit sem érdekel, mert csak a külsőségeket látják. Benedicttel is ez fog történni. 

 - Miből gondolod, hogy más is annyira oda van érte, mint te? 

 - Mondd, te nem láttad az oscaron? Nem mondom, egy csokornyakkendő sokkal jobb lett volna, de lássuk be, irgalmatlanul jól nézett ki. És ez sajnos a sekélyes tinédzsereknek is feltűnt, akik felébredve Edward Cullen harapásából most Benedictre vetik magukat. Már látom a jeleket. A Facebook csoportok, a postok, Twitter, Instagram, és Isten tudja, mi még... 

 - Nem vagy kicsit önző? 

 - Nem magamnak akarom. Csak hogy ne azért ítéljék meg, amiért most. Én azért bolondultam bele annak idején, mert mindent elhittem neki, amit eljátszott. Nem azért mert, húú, vörös és színváltós a szeme. És tudod mi a leglohasztóbb? Hogy tesz rá. Élvezi - keserűen koppant a fejem a padlón. 

 - Akkor már nem is vagy belézúgva?

 - El sem hiszem, hogy ezt kérdezed... - röhögtem bele a szőnyegembe. - Nem tudom... 

 - Új vörös kedvenc után kell nézned. Talán, ha befesteném a hajam... - hallottam, hogy elröhögi a végét.

 - Hülye vagy. Ez komoly. Én a színészbe szerettem bele. A játékba. A játékába. Nem abba az emberbe, aki akkor lesz, ha megérzi az ízét Hollywoodnak. Nem akarom. Én a régi Benedicttet akarom.