- Katona! Az iratait! - A parancs Indy háta mögül hangzott. Franciául szólt, de Indynek ez nem okozott problémát. Ahjoz képest, hogy még csak tizenhét éves volt, a francia tudása kitűnő, és a kiejtése majdnem tökéletes. Ezenkívül jól beszélt németül is, és még néhány más nyelven. Ez is ama dolgok közé tartozott, amit apjának, Henry Jones professzornak köszönhetett. A professzor annak idején arra biztatta Indyt, hogy annyi nyelvet tanuljon meg, amennyit csak tud, mert ezekre szükesége lesz, hogy apja nyomdokaiba léphessen, mint bölcsész-filológus.
Ám most Indy elég messze került apja nyomdokaitól. És még messzebb az otthonától. Belga uniformist viselt Párizsban, Franciaország fővárosában.
A szigorú megszólításra most megfordult, és szemben találta magátegy nagydarab, szakállas, a francia hadsereg világoskékegyenruháját viselő férfival. A fején francia gyalogságisisak azzal a furcsa, taréjszerű kiemelkedéssel. Kabátujján őrmesteri rangját jelző csíkokat viselt.
Indy pontosan tudta, miért épp őt szúrta ki az őrmester. A belga egyenruha barna: elütött az őt körülvevő kék uniformisok tengerétől. A kék katonák teljesen megtöltötték a Gare de l'Estet, Párizs Keleti pályaudvarát, a hatalmas állomást, ahováaz összes keletről és keletre közlekedő vonatjött és ment. Egymásután, végtelen sorbanérkeztek és indultak itt a vonatok. És az összes teli volt katonákkal és csomagokkal. A Gare de l'Est volt ugyanis a kiindulópont Verdunhöz, illetve az út vége onnan jövőknek.
Valamikor réges-régen, két hosszú évvel ezelőtt Verdun csak egy ódon francia kisváros volt. Mostanra azonban más jelentést kapott egész Franciaország számára. Verdun a helyszíne az egyik legkegyetlenebb csatának abban a legkegyetlenebb háborúban, amiről a világ valaha hallott, s a Nagy Háborúnak neveztek.
A háború 1914. augusztusában tört ki. A politikusok azt ígérték, ez a háború rövid, és vuszonylag elviselhető lesz. Senki nem állítja már ezt. Senki sem tudja, mikor és hogyan végződik majd.
Indy az őrmester kezébe adta a papírjait.
- Henry Défense káplár - olvasta hangosan az őrmester -, a belga hadseregből. Frissen kinevezve a souilly-i vezéri hadiszállás megbízottt futárának. - Közelebbről megvizsgálta Indyt. - Egy kicsit fiatalnak nézel ki ahhoz, higy katona légy, fiam.
Indy amennyire tudta, elmélyítette a hangját. - Húszéves vagyok, őrmester. Az egész családom ilyen fiatalos. Az apám például egy nappal sem néz ki többnek harmincötnél.
- És ráadásul már káplár vagy! - erőltette tovább a kérdést az őrmester.
- A flandriai csata után kaptam a második csillagot - mondta halkan Indy. - A századunkban mindenkit kitüntettek. Mindekit, aki túlélte. Nem sok maradt a belga hadseregből, uram. És amikor országunk a németek kezébe került, minket beolvasztottak a francia hadseregbe.
- Igen, a flandriai csata nem volt egy szülinapi zsúr - állapította meg az őrmester. - De higgye el nekem, csak piknik ahhoz képest, ahova most menni fog.
Visszaadta Indynek az iratait.
- Azért még szerencséd van, hogy vezérkari futár vagy. A főnökség mindig a front mögött, biztonságos helyen van. Természetesen neked, mint futárnak azért ki kell menned a frontra is. De azért nem lesz rossz, gyorsan oda és gyorsan vissza is. Nem úgy, mint ezek a szegény ördögök, akik ottragadnak az első vonalban.
Hideg borzongás futott át Indyn, amikor a ,,szegény ördögök" egyikére gondolt. A barátjára, Remy Baudouinra. Remynek nem volt olyan szerencséje, mint neki. Flandria után a francia gyalogsághoz osztották be. El kellett szakadniuk egymástól. Attól kezdve egyetlen hírt kapott Remytől, egy képeslapot Vedunből. Összesen két mondat állt rajta, ,,Egy amerikai tábornok azt mondta, hohy a háború maga a pokol. Igaza volt."
Indy fél éve ismerkedett meg Remyvel Mexikóban. Mindkettejüket elszédítették Pancho Villa, a felkelő vezér idealista ígéretei. Épp Villistas mellett kockáztatták az életüket, amikor megtudták, hogy Belgium élethalálharcot vív az országba betörő németek ellen. Remy visszatért Európába, hogy segítsen megvédeni szülőföldjét. Indy vele tartott, s nem csak a hajóút végéig.
Egy másik barátja, Ned Lawrence egyszer azt mondta: a Németország ellen indított háborút mindenképpmeg kell nyerni. Ennyi elég volt Indynek. Azonkívül szeretett ott lenni, ahol a dolgok történnek.
Könnyen, gyorsan oda jutott. Londonban Remyvel együtt megtalálta a kopott kis belga toborzóirodát. Indy úgy gondolta, belgának kell lennie. Gyors elhatározásra jutott. Megváltoztatta a születési dátumát és kölcsönzött egy új francia nevet a ,,Dohányozni tilos!" (Défense de fumer!) feliratból. Henri Défense lett belőle. A toborzótiszt kérdezősködés nélkül elfogadta a hamis adatait. Indy csak a flandriai nedves, sáros lövészárokban jött rá, hogy miért. Belgiumnak szüksége volt mindemkire, aki meg tudta húzni egy puska ravaszát. A háború csak úgy falta a harcosokat. Hadosztályt hadosztály után őrölt föl.
Éles vonatfütty hasított át az állomás lármáján. Pöfögve állt meg egy befutó szelvény mozdonya. A vasúti peron a szabad ég alatt volt, és a mozdony füstje elkeveredett a párizsi ég szürkéjével. Szemerkélt az eső. Indy a vízpárán keresztül látta, hogy egy sor vagon sorakozik a mozdony után.
- Ez a te vonatod - mondta az őrmester. - Amint kiürült, szállj fel! Sok szerencsét, káplár! - komoran elmosolyodott. - Kívánd nekem ugyanezt! Én is ezzel a vonattal megyek.
Indy az őrmester mellett állt és nézte, amint kiürül a vonat. Katonák özönlöttek ki az első kocsikból. Lépéseik kopogtak az aszfalton.
- Szabadságra jöttek - mondta az őrmester. - Az első vonalbeliek elég gyakran kapnak eltávozást, különben összeroppannának.
- Elég jól néznek ki - jegyezte meg Indy.
- Mielőtt felszállnak a Párizsba induló vonatra, meg kell állniuk egy csapatellenőrző ponton, a frontvonal mögött - magyarázta az őrmester. - Legelőször termeszetesen át kell esniük a tetvetlenítésen. Utána gondoskodnak a fagyásaikról. Ezek a fagysebek a lábujjakon nagyon kellemetelnek tudnak lenni. Aztán tiszta egyenruhát kapnak, le kell vágniuk a hajukat, és meg kell borotválkozniuk. Formásnak, csinosbam kell lenniük a mi fiainknak, amikor az otthoniak látják őket. Mert különben az otthoniak nem támogatnák olyan lelkesen a háborút.
- És a katonák? - kérdezte Indy. - Mit gondolnak ők a háborúról?
Az őrmester megvonta a vállát. A szája keskeny, néma vonallá feszült.
Indy a kijárat felé özönlő katonák arcát nézte. Kifejezéstelen, ürse arcokat, üveges szemeket látott. Egyszer látott egy bokszolót, aki - miután kapott egy kemény, hatalmas balharangot - körbe tántorgott a ringben. Ezek az arcok itt annak a bokszolónak az arcára emlékeztették Indyt, amikor az éppen elájulni készült.
Az első katonák hullámát újabb követte, egy nagyobb hullám: a járóképes sebesülteké.
Bepólyázott fejek, sínbe tett karok, a szomorú menetben sokan mankón bicegtek. A nyomorékok vezették azokat, akiknek a szemét kötés takarta. A pályaudvar előtt érkezésekor Indy egy sor katonai buszt és teherautót látott. Most már tudta, miért vannak ott, és hova mennek: olyan kórházakba, ahol nincsenek szem előtt.
A következő hullám volt az összes közül a legnagyobb: hordágyon heverő, néma vagy nyögdécselő embereké. Végeláthatatlan sorban hozták őket.
- Ők azok, akik még úgy-ahogy elvannak - fűzte hozzá az őrmester.
- Akik túlélték a vonatutazást. Legalábbis az orvosok így remélik.
Indy nyelvt egyet. Azt hitte, Flandriában már látta a legrosszabbat amire a háború képes. De ez össze sem hasonlítható azzal.
- Alighanem súlyos harcok lehetnek most arrafelé - mondta.
Az őrmester keserűen fölnevetett. Szinte köpte magából a szavakat:
- Egyáltalán nem, fiam. Ez csak egy átlagos nap termése. Nd akard látni, milyen lesz az, amikor majd németek vagy mi egy nagy támadást indítunk!
Felsóhajtott, és egy röpke pillanatig barátságosan Indy vállára tette a kezét. - De attól tartok, látni fogod. Nincs menekvés, ha egyszer Verdunbe kerültél.