Ha meg kéne fogalmaznom, mit éreztem akkor, amikor visszatereltek minket nagyterembe, és ott kellett állnom, megannyi griffendéles rettegő, gyanakvó vagy épp megvető tekintete kereszttüzében... a legjobb szó talán az lenne, hogy mint egy romba dőlt épület. 
Összeroskadtam az érzelmek súlya alatt, amit a hirtelen jött hír okozott, miszerint apám itt van.
Sirius bejutott a kastélyba. Itt van a Roxfortban. Velem egy fedél alatt van a gyilkos apám, és talán most is épp egy folyosón cirkál, és engem keres.
Soha nem érzett, égető félelem nyomta a mellkasomat, éreztem, hogy a légzésem egyre szaporább, és a szívem fájdalmasan rugdalózik bennem, mintha egy bordáim ketrecébe zárt fenevad lenne. Nem tudtam lépést tartani az ütemmel, amit a pulzusom diktált, a kezemet a mellkasomhoz szorítottam, és úgy markoltam az ingembe, miközben beleborzongtam a nyakamon lefelé araszoló verejték cseppek hideg érintéseibe.
Nem volt olyan porcikám, ami ne remegett volna, a csontjaim legmélyéig átjárt a félelem. Minden részem kiabált, kiabált a beléjük fecskendezett rettegéstől.
A torkomat mintha vassatuba fogták volna, nem bírtam nyelni, és úgy szorított, hogy már szédültem a légszomjtól.
A gyomrom olyan kicsire zsugorodott, hogy kezdtem azt hinni, nem is létezik, benne a tömérdek halloweeni fogás mind semmivé foszlott bennem.
Minden egyes percben megrogyott a térdem és újra és újra eszembe jutott az arc, amit a címlapokon és a mumusos emlékemben vigyorgott rám, kísértett álmaimban, beesett vigyora ádázul leste minden mozdulatomat, fémszürke szemei elől pedig a lelkem legféltetebb zugának legkisebb sarka sem maradt rejtve. És ez az arc, most itt van a Roxfortban. Nem egy kísértet, egy baljós fantomkép... ez egy rémálom, de már annál is több, ez maga az életre kelt rémálom volt.
A nyomomban járó démon most hatalmasra nőtt, az árnyék most hatalmassá változott, betakart, magába temetett, a mélyre rántott. Hagyta, hogy a saját félelmemben fulldokoljak.
És itt tartunk.
Eljött amitől rettegtem, amitől azóta menekülök mióta tudok róla, megmérgezi a mindennapjaimat... és most itt van. Utolért.
Apám minden egyes nap közelebb került hozzám, mint álmaimban a hatalmas fekete kutya, ami üldözött. Minden egyes ugrással. Először a börtönből szabadult ki, aztán Angliába, aztán Roxmortsban is felbukkan és most bejutott.
Mit is gondoltam? Aki az Azkabanból képes megpattanni, azt majd feltartóztatja pár, torony körül garázdálkodó dementor...?
Tizenhárom év. Tizenhárom éve ül ott, és vágyik arra, hogy megkereshessen. Tizenhárom évig aszalta őt a fogság, és bőven volt addig ideje kitervelni hogyan jut el hozzám és milyen borzalmas, sötét dolgokra akar használni...
És én mit gondoltam?
Black egy eszelős gyilkos, nem hihettem, hogy egyszer csak megnyugszik és önként vonul majd vissza az Azkabanba... számíthattam volna rá, hogy addig nem nyugszik amíg meg nem talál.
Hisz ilyen a végzet nem? Nem lehet előle elbújni, még a száztornyú kastély  mágiával védett tornyaiban és termeiben sem.
Amelyik egyikében itt állok most, és apám közelebb van hozzám mint valaha. Nem egy mumus aki az ő bőrébe bújt, nem egy újabb rémálom, nem, Sirius Black itt és most van, teljes valójában.
A testemet annyira hűtötte a félelem, hogy már égetett, és nem tudtam eldönteni, hogy kellemesen lehűtött, vagy szörnyen átfagyasztott a hideg, nyirkos kőfal, aminek a hátamat vetettem. Mindenesetre jól esett valaminek neki tolni a hátam, mert így tudtam, hogy nincs mögöttem. Nem támadhat hátba, nem tudja mögém rejteni az ellenséges, csontos arcát.
Abban a pillanatban kifejezetten nem érdekelt, hogy talán Frednek igaza van abban, hogy túlreagálom ezt az egész helyzetet.
De nem.
Neki nem kell ilyen félelemben élnie, nem kell egyszerre rettegnie attól, hogy az eszelős, tömeggyilkos apja eljött érte, és bejutott az egyetlen olyan helyre, ahol mind idáig azt hitte biztonságban lehet tőle, s eközben mindenki téged néz, és a szemükben elítélés vagy épp félelem csillan.
Ő nem tudja milyen, hogy kész voltál feláldozni magad kétszer is a társaidért, akik most mégis úgy tekintenek rád, mint az esküdt ellenségükre. Nem tudja...
Lehajtottam a fejem, hagytam hogy a sok, verejtéktől csatakos hajfürt az arcomba csapódjon, a számhoz és könnyes szememhez tapadjon, miközben úgy kapaszkodtam a falba, hogy a törmelék a körmeim alá szorult. Inkább hagytam, hogy a dús hajfüggönyöm mögött elfogyjon a levegőm, és kínozzon a fülledtség, mintsem szembe kelljen néznem megannyi engem mustráló arccal, akik mind úgy néznek rám, mintha én magam lennék Sirius, aki szét szabdalta a Dáma portréját, és veszélyt jelent mindannyijukra.
- Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt - hallottam meg Dumbledore zengő hangját, de már abban sem voltam biztos, tényleg őt és tényleg hallottam-e, mert távoli volt, olyan pajzson próbált átjutni, ami ledönthetetlen, hisz a rettegés és pánik építette körém. És ami át is jutott, azonnal elnyomta a fülemben dübörgő vér. Aztán keserves nyikorgás majd fémes csattanás jelezte, hogy a nagyterem ajtajai bezárultak, és a terem végéből érkező tompa puffanások jelezték, hogy még a mellék ajtók is gondosan becsukódtak. - A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. - közölte.
Erre felkaptam a fejem, és hisztérikus arccal előre hajoltam.
- Miért talán neki nem tök mindegy hol átkoz minket cafatokra? - mondtam fojtott, rekedt hangon, miközben homályosan láttam csak az igazgató alakját, a szememre telepedett könnyfátyol miatt csak egy elmosódott ezüstös, kékes foltnak bizonyult a cingár alakja.
Hirtelen két vékony kar tekeredett körém, egyik a hátamra, a másik a derekam köré, és egy óvatos húzásnak engedve Hermione ölelésében találtam magam.
- Az se biztos már, hogy a kastélyban van Flower... - motyogta, miközben megpróbált lenyugtatni azzal, hogy lecsúsztatta kézfejét az enyémre, és finoman megszorította. - Nyugodj meg, itt biztonságban vagyunk...
Lehelete a fülemet csiklandozta, tehát közel volt, és mégis a hangja legalább annyira távolinak tűnt, mind Dumbledoré, sőt, a lehetetlen állítás miatt még távolibbnak, mintha a nagyterem csillagos égboltjának egyik legtávolabbi pontjáról szólva próbálna meggyőzni.
- Tőle... tőle sehol sem vagyunk biztonságban amíg itt van... - ujjaimat a lány selymes pulóverének anyagába nyomtam, és úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokoló az utolsó szalmaszálba.
Nem állt távol az igazságtól, a pánik miatt alig kaptam levegőt, ezért minden szavam fojtott volt és erőtlen, miközben remegve tekintgettem a hatalmas ajtó szárnyai felé, attól tartva, hogy Sirius bármelyik pillanatban rám ronthat.
- A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utásításait kell követnetek... - folytatta Dumbledore, fontoskodó baritonja bezengte az egész termet, elnyomva minden pusmogást, de azok még így is visszhangoztak a fejemben, emlékeztetve rá, hogy arról suttognak, hogyan tudják összeköttetésbe hozni apám bejutását velem - Ha bármi történik, azonnal tudni akarok róla. Üzenjetek valamelyik kísértettel. - fordult a férfi Percy felé, aki láthatóan roppant büszke volt fontos beosztására, kihúzta magát és buzgón bólogatott.
Sajnáltam őt... Szegény, szegény Percy...
Azt hiszi, mert Dumbledore jóvoltából őrködik, rá nem jelent veszélyt a folyosókon ólálkodó őrült...?
Legszívesebben hangosan tiltakozva szaladtam volna oda, hogy minden tanár maradjon itt, védje a diákokat, ne hagyja gyámoltalanul őket, apámat ha az Azkaban nem tartotta vissza, akkor egy fényesen ragyogó prefektusi jelvény miért tenné...
De helyette csak egy nyögésbe fulladt sóhajjal hagytam, hogy a fejem Hermione vállára boruljon.
Dumbledore megfordult, mélykék talárja uszályként követte ahogy az ajtó felé indult, de mikor már megrántotta a kilincset és már furakodott volna ki a résen, visszafordult. Én pedig kezemmel tehetetlenül és erőtlenül kaptam utána, mintha ezzel maradásra bírhatnám.
Nem akarom, hogy itt hagyjon... itt, megannyi diákot arra bízva, hogy talán apám pont elkerüli ezt a helyet, talán pont nem erre jön...
De hisz ismeri a kastélyt... pontosan tudta hol kell keresnie, a dáma portréja az élő példa rá... ha kicsivel előbb megyünk vissza, talán össze is találkozhattunk volna vele és akkor...
Elfúvó nyüszítést hallattam.
- Majd' elfelejtettem... - húzta elő a pálcáját. - Ezekre szükségetek lesz.
Hanyagul intett vele, mire a hosszú asztalok megemelkedtek, majd komótos tempóval a fal mellé úsztak, hogy a diákoknak legyen ideje kitérni az útjukból. Mivel mi a sarokhoz elég közel álltunk, így nekünk nem kellett odébb állni, de még így is riadtan rázkódtam meg Hermione karjaiban, miután nem messze mellőlünk puffant le a kőre az egyik asztal lába.
Utána újabb pálca intésre a semmiből piros hálózsákok százai jelentek meg a padlón, gondos tekercsekbe göngyölve, egy nagy kupacban.
- Aludjatok jól - búcsúzott.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, nyomban izgatott zsivaj robbant a teremben; a griffendélesek beszámoltak a többi ház tagjainak a történtekről, akik később érkeztek és nem voltak jelen a borzalmas incidensnél. A hang orkántól fejemet fogva vetettem hátam falnak, miután kezeim lesiklottak Hermione vállairól, hogy aztán a hajamba túrva lecsúszhassak a fal mentén guggolásba. Hátha úgy kevésbé ér el hozzám annyi firtató vagy ellenséges arc. És titkon ostoba, gyermekes mód abban reménykedtem, hogy minél kisebbre húzom össze magam, annál kevesebb az esélye annak, hogy a kastélyban garázdálkodó Sirius megtalál.
Még is hogy a viharba tudnék nyugodtan aludni, ha tudom hogy egy gyilkos járkál a folyosókon? HOGY?
- Mindenki bújjon bele a hálózsákjába - harsogta Percy. - Tíz perc múlva takarodó.
- Mindjárt jövünk Flower - hallottam meg Hermione hangját, majd éreztem hogy ujjak simítanak végig a vállamon. - Hozunk hálózsákokat.
Azzal három cipőpár kopogása jelezte, hogy elmentek.
Kétségbeesetten néztem utánuk, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértek. Nehéz volt közbe az engem mustráló tekinteket kizárni.
Hermione elém gurította a nekem hozott hálózsákot, és közben végig engem nézett aggodalmas tekintettel.
- Szerintetek Black még mindig a kastélyban van? - hajolt Harryék felé, miközben kibújt a cipőjéből, megragadta a hálózsákját majd kiterítette. Igyekezett suttogóra fogni, de nem volt kellően halk.
- Egészen biztos - dünnyögtem, miközben erőszakos mozdulatokkal széthajtogattam a saját alvózsákomat. - Kétlem, hogy addig elmegy amíg nem találja meg amiért jött... - nagyot nyeltem, és éreztem hogy az ujjaim görcsbe rándulnak, és ismét az ajtó felé pislogtam.
- Úgy tűnik, ezt Dumbledore sem tartja kizártnak - mondta Ron, miközben elsápadva szétterítgette a piros szövetet, majd ő is lerúgta rongyos tornacipőjét.
Mindeközben Harry és én is lerángattuk a lábunkról a lábbelinket, majd leraktuk őket a padlóra, és a cipőfűzöjüknél fogva egy sorba húztuk őket, majd mindannyian megfogtuk a hálózsákjaink szegélyét, és beleléptünk, majd belefészkelve nyakig húztuk magunkon a puha takarót.
Felkönyökölve folytattuk a beszélgetést.
- Még szerencse, hogy épp ma próbálkozott. - mondta Hermione, zsákja rojtjaival babrálva.
- Mondj bármit, ami szerencsés abban, hogy apám bejutott a kastélyba és talán épp most készül halálos átkokkal ránk rontani! - csaptam a kőre felháborodottan, remélve hogy a hideg kőnek csattanó tenyerem csípése elnyomja a rettegést.
Mindhiába, ismét azon kaptam magam, hogy sanda pillantással méregetem a nagyajtót.
- Ahj, tudod, hogy nem úgy értem... - dőlt a hátára Hermione, tehetetlenül kitárva a karjait, göndör haja nagy szőnyegként terült el arca körül a földön. - Arra gondoltam, hogy szerencse, hogy pont akkor próbálkozott, amikor egy lélek sem volt a toronyban.
- Aki szökésben van, nem nézi a naptárat - vetettem oda komoran, miközben idegesen kapirgáltam egy rést a kőpadlón.
Ron helyeslően bólogatott.
- Egyet értek. Biztos fogalma sem volt arról, hogy ma Halloween van. Különben vacsora közben rontott volna ránk. - mondta a vörös, majd elhúzta a száját.
Hermione megborzongott, és éreztem, hogy az én hátamon is végigfut a hideg. És a szemeim már megint az ajtón állapodtak meg.
Ha a felvetésem helyes, a berontás opció még mindig nincs kilőve.
Ahogy keserű, félelemteljes csöndbe burkolóztunk, hallani kezdtük azt, hogy miről folyik a diskurzus a többiek között: körülöttünk mindenki azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy hogyan juthatott be Sirius Black az iskolába.
- Talán ért a hoppanáláshoz - mondta egy hollóhátas fiú, Michael. - Tudjátok, csak úgy fel tud bukkanni valahol... - a nyomaték kedvéért ujjaival eltakarta arcát majd leemelte a kezét, amit a többiek halk nevetéssel nyugtáztak.
Nem értettem, ilyen helyzetben hogy bírtak önfeledetten kuncogni.
- Szerintem álruhában jött be - vélekedett egy ötödéves hugrabugos.
- Akár be is repülhetett - vetette fel Dean Thomas.
Én mindegyiket elképzeltem. Bármelyikbe bele tudtam képzelni apámat, hogy megteszi. Sőt még azt is, hogy a puszta körmével vájta addig a földet, amíg ki nem lyukadt nagy ásás közepette az iskolában.
Belőle bármit kinézek.
- Ez nem lehet igaz - csóválta a fejét mérgesen Hermione. - Én vagyok itt az egyetlen, aki olvasta itt a Roxfort történetét?
- Valószínűleg - felelte Ron némi kínos csöndet követően. - Miért?
- A kastélyt nem csupán falak védik - magyarázta Hermione. - Mindenféle átkot és bűbájt szórtak rá, kimondottan az illetéktelenek távol tartására. Idebent nem lehet csak úgy hoppanálni és dehoppanálni. És szeretném látni azt az álruhát, ami a dementorokat megtéveszti. Ott állnak a park összes bejáratánál. Azt is látták volna, ha Black berepül. Frics pedig ismer minden titkos alagútat, biztos azokat is őrzik... - hadarta el a lány, és minden egyes védelmi tényezőt felsorolva megrovóan nézett arra, akinek az elméletét épp megcáfolta.
- Ez esetben - húzta össze szemét a hugrabugos Ernie McMillan. - Azt hiszem az egyetlen helyes felvetés, hogy Black belsős segítséggel jutott be. Erről Flower tudna igazán mesélni, nem? - szegezte felém dundi mutató ujját, mire éreztem hogy a félelem helyett most a szégyenérzet miatt ver le a víz.
- Mire célozgatsz itt, McMillan? - pirított rá Ron, szeplős arca megvető fintorba torzult.
- Arra, hogy mivel ez az egyetlen helytálló elmélet, és Flowernek oka is lenne segíteni Blacknek, szerintem neki köszönhetjük, hogy az apja most a Roxfortban van. - vicsorgott rám ellenségesen a szőke fiú, én pedig éreztem hogy teljesen elszorul a torkom, és ismét kapkodni kezdem a levegőt.
- Miért lenne okom rá? - fakadtam ki, és éreztem hogy a szememet sós cseppek lepik el. - Ugyanúgy félek tőle mint ti mindannyian, és látjátok, hogy nem ugrálok páros lábbal örömömben, hogy kiszabadult és itt van! - annyira felemeltem a hangom, hogy az éles visszhangot vert a nagyterem falaira, és közben már egyre több kíváncsi arc fordult felénk. De most pont a meggyarapodott nézőközönség érdekelt a legkevésbé. Sőt, bámuljanak és hallgassanak csak! Legalább mindenki megtudja mi a véleményem erről az egészről és hogy mennyire nem állok apám mellett. - És szerinted hogy segítettem neki, ha végig itt voltam veletek a lakoma alatt, huh?
- Talán mert nem a lakoma alatt szöktetted be! - csettintett a hugrabugos elégedetten, mintha egy rejtvény fejtő nyomozó lenne. - Nem jöttél Roxmortsba, simán bejuttathattad akkor, amikor az egész kastély üres volt és sokkal kevesebb volt a szemtanúk lehetősége! - ütötte össze a tenyerét olyan elégedetten, mintha tényleg a zseniális megoldásról rántotta volna le a leplet.
- Van alibije - emelte a kezét magasba Harry, amiért a szívem azonnal hálásan feldobbant. - Megkérdezheted Lupin professzort, ráadásul Flower végig velem volt, Sirius Black pedig nyílt titok, hogy rám vadászik. - bökött a saját mellkasára. - Szóval ha hihető is lenne az eszement elméleted, már nem lennék itt, ha tényleg Flower lett volna aki bejuttatja Siriust az iskolába. - azzal felült, elégedetten összefonta a kezét, és diadalittasan végig mérte a dohogó hugrabugost.
- Ugyan, ez nem bizonyít semmit - intette le a griffendéles fiút McMillan. - Az is lehet, hogy már nagyon régóta tervezgetik Blackkel, hogy behozza őt a Roxfortba. - csillant fel a szeme, nekem pedig ökölbe szorult a kezem, ahogy láttam, hogyan fogalmazódik meg benne egy újabb tökéletesen alaptalan összeesküvés elmélet. - Gondoljatok csak bele! - fordult a többiek felé. - A Black család összes tagja köztudottan mardekáros volt. Nem gyanús, hogy az egyetlen leszármazottjuk került csak a Griffendélbe? Talán pont azért, hogy könnyebb legyen a tornyukba bevinni Blacket és kémkedni tudjon neki...
A szavait hallva már nem tudtam mit mondani, egyszerűen a torkomra fagyott minden ellenkezés, és nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek a lehetetlen elmélet hallatán.
- Lehet benne valami... - nyávogta egyetértően Lavender, ami újabb döfésként ért.
- Ne csinálj már magadból bohócot, McMillan - kiáltotta oda neki Michael, a hollóhátas fiú. - Elsőben még maga Flower sem tudta, hogy Sirius Black az apja, meg alapjáraton is, a Teszlek Süveget hogyan lehetne ilyesmivel átverni? -  rázta meg vállig érő fekete haját harmadikos. - Egyébként is, nézz csak rá – fúrta kék szemeit az enyémbe. - Őt legalább annyira megviseli ez az egész mint titeket, ha nem jobban.
Megszeppenten, teljes ledöbbenéssel, ugyanakkor végtelen hálával mértem végig a hollóhátas fiút, aki látva leesett állam, csak halványan elmosolyodott.
- Nem tesz az semmit! - korholta le McMillan. - Egy gyilkos lányának megbűvölni a süveget és hazudni egy éven keresztül nem nagy tudomány, valljátok be...
A gyilkos lánya szó hallatán a gombóc a torkomban kétszeresére nőtt, a gyomrom pedig kétszeresére zsugorodott. Az arccsontomon egy nagy, kövér könnycsepp lódult meg lefelé, amit olyan erőszakos mozdulattal töröltem le, hogy égető piros folt keletkezett az arcomon.
Tényleg ennyi lennék a szemükben...? Egy gyilkos lánya? Hát sehogy se tudom lemosni magamról ezt a jelzőt?
Hát sehogy se lehetek az, aki valójában vagyok...?
- Elveted a sulykot, barátom - húzta össze Michael a szemét, miközben a "barátom" szót olyan megvetően köpte, hogy valaki, aki nem beszéli az angolt, el is hinné hogy káromkodott.
- Én csak reális vagyok! - csattant fel a hugrabugos, miközben én azon ingáztam, hogy most facsarja a sírás a torkom Ernie szavai miatt, vagy boldogan kacagnom kéne amiatt, hogy hiába ítélnek el ennyien, akik mellettem állnak, azok nagyon szilárdan teszik.
- Dugulj el, McMillan - szólt hirtelen egy hang, majd Fred és George magas alakja tűnt ki a hálózsákokért tolongó diákokból, hónuk alatt egy-egy piros takarókupaccal, és felénk tartottak. A beszólásért az utóbbi felelt.
- És lehetőleg ne tömd a többiek fejét az ostoba összeesküvés elméleteiddel - kontrázta Fred, miközben hátra dobta vörös hajfüggönyét. - Unalmasak, nevetségesek, ráadásul Flower többet tett ezért az iskoláért két év alatt, mint amennyit az előítéleteiddel te valaha is fogsz. - vetette oda, és egy széles mosoly keretében kivillantva összes fogát, átlépett a megszeppent hugrabugos feje felett, majd fivére nyomában odasiettek hozzánk.
McMillan hála az égnek azon sokaságba tartozott, akik rajongtak az ikrekért, a tanárok és szabályok elleni bátor, lázadó személyiségük miatt, ezért annyi kurázsi már nem volt benne, hogy olyasvalakit szidjon tovább, akit a hírhedt vagy híres (attól függ tanár vagy diák szempontjából nézzük) Weasley ikrek a védelmükbe vettek.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és igyekeztem egy fáradt de végtelenül hálás pillantással elkapni mindazok tekintetét, akik a védelmemre keltek.
Fred és George eközben odaértek mellénk, így felhagytam a forgolódással, és csöndben figyeltem, ahogy kibújtatják lábukat a bakancsukból, amiből elővillant felemás zokniuk, természetesen ugyanaz a pár volt rajtuk, csak amelyik Fred jobb lábán, az George bal lábán volt és fordítva.
Lerakták a zsákot, majd kihengerítették, aztán megragadták és beletornászták magukat.
Magasságuk miatt majdnem a hasukig fel kellett húzni a lábukat, hogy beleférjenek anélkül, hogy a hátuk a hideg kövön heverjen.
- Hihetetlen ez a McMillan. - csóválta  a fejét Goerge, miközben megragadta pulóvere szélét, és feje felett átvetve kibújt belőle, hogy egy gombócba gyűrje és azt tolja a feje alá párnának. Féltem, hogy fázni fog az alatta lévő trikóban, de hosszú karjait azonnal bedugta maga mellé a hálózsákba. Fred hasonlóan cselekedett. - Ilyen kis minden lében kanál mamlaszt... legszívesebben agyon ütném egy gurkó ütővel. Hogy merészel így beszélni veled... - morogta.
- Amikor azt mondta rád... - fortyant Fred, miközben idegesen letépte csuklójáról a hajgumit, hogy felkösse alváshoz vörös tincseit. - Amikor azt mondta rád, amit, azt hittem megfogom és...
- Takarodó! - kiáltotta tölcsért formált kezeibe Percy, így csalódottan hanyatlottam hátra. Sose fogom megtudni, mit tett volna Fred a tuskó hugrabugossal, de úgy vélem több mint elégtétel lett volna a szavaiért. - Mostantól egy pisszenést se halljak!
Az ikrek szavai, és hogy ennyire a szívükön viselik a lelki állapotom, annyira megmelengette a szívem, hogy majdnem megfeledkeztem apámról, Ernie McMillamről... mindenről.
Csak ők voltak, én, és az egymás iránti erős szeretet és kötelék, mellettünk pedig a barátaim: a társaim jóban rosszban, akik számtalanadjára bizonyítják be, mennyire nem érdemlem meg őket.
Kezeimet elemeltem a földtől, majd lefeküdve a földre egy utolsó hálás pillantásban akartam megfürdetni az ikreket, miközben magam és közéjük suttogom, hogy "köszönöm", ám ekkor az összes gyertya kialudt.
Úgy borult ránk a sötétség, mint valami ormótlan, baljós lepel, s nem maradt más fény forrás, mint néhány ezüstösen derengő kísértet, amik gyér, opálos fátyolt vetítettek a diákokra, és ijesztő árnyékokat táncoltattak meg maguk körül, mellé pedig az elvarázsolt mennyezet, amelyen a kinti ég mintájára csillagok ragyogtak.
Ez a látvány, és a termet betöltő suttogás (természetesen Percy utasítása nem sokakat izgatott, sutyorogva folytatták az izgatott beszélgetést) azt az érzést keltette bennem, mintha egy mezőn feküdnék, ahol lágyan susog a szél.
Így, hogy a fenyegető vakság betöltötte a termet, még kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, a kastélyban rejtőző gyilkos előtt. Remegni kezdtem, így a hálózsákom is zizegni kezdett, ahogy reszkető kezemmel a belsejére markoltam félelmemben.
A saját jeges verítékemben henteregve ide-oda kapdostam a fejem, mert az animágia miatt a látásom kétszer olyan éles volt, és minden egyes kis mozdulatba; árnyék vetülésbe vagy egy fekvő diák mozgolódásába a felém osonó Siriust láttam meg, ezért percenkét összerándultam, és mire a pulzusom vagy a szapora légzésem alább hagyhatott volna, újabb apró neszre vagy villanásra ismét rám tört a pánik.
Alvásra a legkevesebb esélyt sem láttam.
- Flower - hallottam meg mellőlem egy suttogást, amire azonnal ijedten kaptam fel a fejem.
Fred volt az, érdeklődve méregetett, kék szeme még a nagy sötétségben is élénken ragyogott.
- Pihenned kéne - könyökölt fel, majd tenyerén megtámasztva állát, anyáskodó pillantással ajándékozott meg.
Felhorkantam.
- Mondd, hogyan tudnék ilyenkor aludni? - fordítottam el a fejem keserűen.
- Dumbledorék úgy sem hagyják hogy Black ártson nekünk. Ha egyáltalán még a kastélyban van. - érkezett a válasz.
Újabb horkantás részemről.
- Akkor is itt járt és biztos vagyok benne, hogy még mindig itt van. És engem keres. - fordultam felé, és villámokat hányó szemeimből erőszakos mozdulattal kisepertem a fufrum, hogy még hatásosabb legyen a megrovó arcom. - Ha talán egy órával vagy akárcsak percekkel előbb megyek fel, most keresnie sem kéne engem!
- De ez nem történt meg. - szemem sarkából megláttam Fred pimasz félmosolyát. - És most már biztonságban vagyunk. Ha Dumbledoreon múlik, Black még ma este vissza kerül a cellájába.
Sóhajtottam, és a mellkasomat nyomó nehéz súly kicsit engedett. Frednek igaza lehet. Az egészi tanári kar Blacket kergeti a kastélyban, és Dumbledore nem hagyott volna itt minket, ha nem lenne biztos abban, hogy biztonságban vagyunk.
Elgondolkodva a számba haraptam, és oldalra fordítottam a fejem, ismét Fredre nézve.
Pár percig nézegettem szeplővel telehintett arcát, amin egy megnyugtató mosoly terült szét.
Eszembe jutottak a pár hete hozzám intézett szavai.
- Igazad van... - túrtam a hajamba. - Megint csak túlreagálom... és igen, igazad van, sajnálom hogy folyton apámat használom ürügynek és... - masszíroztam az arcom bűnbánóan és elhaló suttogással beszéltem fogadott bátyámhoz, mintha attól félnék, hogy a szavak eltűnnek a torkomban, és elveszik a bocsánat kérés amit Frednek szántam.
- Ne, ne, ne! - ült föl Fred hirtelen, kontyba kötött hajából pedig sokasával szabadították ki magukat a tincsek. Pár diák kérdőn könyökölt fel felénk pislogva, így a fiú vissza hanyatlott, majd halkított a hangján. - Nem úgy értettem! Pont... nekem kéne bocsánatot kérnem... sőt, kellett volna, hetekkel ezelőtt, pontosan azután hogy ezt mondtam neked... - motyogta idegesen hadonászva a plafon felé.
Látva, mennyire emészti magát a történtek miatt, kihúztam a kezem a hálózsákomból, majd a fiú felé nyúlva gyöngéden megérintettem a vállát.
- Egyáltalán nem haragszom, Fred. - mondtam őszintén, majd megvártam még hajlandó nem lett rám nézni. Látva a szemében csillogó bűntudatot, elszoruló torokkal folytattam: - Sőt, egyet értek veled. Felnyitottad a szemem, és segítettél rájönni, hogy nem tehetek úgy, mintha apám létezése lenne a legnagyobb tragédia, és helytelen ennyire magamat sajnáltatni folyton... - húztam ajkaimat egy szomorkás mosolyra. 
- Jaj, Flower, egyáltalán nem így értettem! - szólt szenvedő arccal, miközben hatalmas tenyerét a vállán pihentetett kezemre tette. - Egyszerűen csak kifakadtam! Mert rossz látni, hogy amióta Black szökésének híre eljutott hozzád, egyre jobban magadba fordulsz. És nagyon rossz téged így látni... - hanyatlott hátra feje, miközben szomorúan káprázó szemeit le sem vette rólam.
- Sajnálom... - nyögtem az egyetlen szót, ami az egyetlen, amit megremegő hang nélkül tudtam kiejteni a számon.
- Nem, én sajnálom! - rázta a fejét a fiú. - Önzőn viselkedtem. Nem várhatom el, hogy jó képet vágj a helyzet ellenére és ki tedd magad a veszélynek, csak mert én le akarlak ráncigálni Roxmortsba. Nincs jogom hozzá, hisz én nem érezhetem ezt át, én nem... - elharapta a mondatot, és elvette a kezét az enyémről, hogy aztán gondterhelten a hajába túrjon vele.
Megemeltem a kezem, majd ujjaimat a hajába fúrtam, és megborzoltam.
- Azt hiszem mindkettőnknek van mit tanulni abból a veszekedésből - húztam el a kezem, és párna gyanánt a fejem alá tettem, ugyanis az arcom már kezdett zsibbadni a hideg kő érintésétől. Fred eközben felvonva fél szemöldökét, kérdőn rám nézett. - Én igyekszem nem belefojtani magam az önsajnálatba, te pedig... - néztem a szemébe, és elgondolkodtam.
Fredet nem találtam hibásnak ebben a történetben, de valamit mondanom kellett, hisz tudtam, hogy nem nyugszik meg azzal, hogy én elnézést kérek, úgy is addig őrli magát, amíg a semmiért is, de megbocsátok neki.
Kell a kompromisszum a lelki ismeretének.
- Kevésbé leszek egy önző tuskó. - biccentett.
- Hülye vagy te nem tuskó- közöltem lakonikus egyszerűséggel, miközben vállon sóztam.
Ezen már mindketten összenézve kuncogni kezdtünk, és utána egy szeretetteljes, csendes egymásra bámulás után éreztem, hogy a veszekedésünk emelte fal egy pillanat alatt omlik le.
Hiába Sirius Black, jobban igyekezz, hogy hosszabb ideig akasszunk bajszot a fivéremmel.
Aztán a meghitt pillanatot ajtó zár hangja törte meg, amire riadtan felkaptam a fejem.
Halk nyikordulással kitárult az ajtó, és az enyémmel egyetemben megannyi tekintet kapódott oda.
Remus sápadt, sebhelyes orcája jelent meg a résen, amit a nagy ajtó szárnyának éles nyikordulása előzött meg.
- Minden rendben? - kérdezte Percyt, aki kötelesség tudóan kihúzta magát.
- Igen, a legnagyobb rendben. - bólintott.
- Helyes - nézett körbe a teremben fáradt karikákkal alápecsételt szemeivel Remus, majd távozott.
Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlottam vissza.
- Pihenned kéne - jegyezte meg Fred újfent. - Kicsinálod magad, ha egész este úgy lesed az ajtót mint egy sarokba szorított nyúl.
Nem feleltem, csak nyúzottan fújtatva az ajkamba haraptam.
- Könnyű azt mondani - vetettem oda, azonnal legszívesebben visszaszívtam volna, annyira hogy a torkomon akadjanak a bunkó szavak.
Nincs egy perce hogy megfogadtam, nem leszek annyira önsajnáló, és máris úgy teszek, mintha én lennék itt az egyetlen, akit veszélyeztet Sirius jelenléte. - Ne haragudj... - csaptam a homlokomra.
Fred csak maga elé emelte kezeit, és fejét ingatta.
- Tudom, igazad van... - mondta a plafon felé fordulva. - Ha már úgysem tudunk aludni, mit szólnál, ha csillagásznánk? - szólt hirtelen, felvillanyozva nézve az elvarázsolt mennyezetre.
- Csillagásznánk? - kérdeztem vissza, és a szemöldököm olyan magasra szaladt, hogy eltűnt a kócos fufrum mögött.
- Mint ahogy akkor csináltuk, amikor kisebbek voltunk. - bólogatott a fiú lelkesen. - Az mindig megnyugtatott. Egyszer el is aludtál a fűben, Billel együtt cipeltünk vissza a házba.
Halkan a hálózsákom puha bélésébe nevettem, ahogy felderengett bennem az emlék.
- Tudod mit? - suttogtam fülig érő vigyorral nyugtázva a abszurd ötletet. - Benne vagyok!
Fredre átragadt a bugyuta mosolyom, így a fiú felült, majd fura mozdulatokkal, dobva magán párat odakukackodott mellém, majd hátra dőlt.
Felnéztem a mennyezetre. Az tintakék boltívként magasodott fölénk, és a csillagok mint fehér festékpöttyök egy óriási kék vásznon ragyogtak le ránk.
Pár percig mindketten csak meredtünk a pompás látványra, a végtelen, káprázó semmibe és annak fényesen kacsintgató pontjaira.
- Ott a Göncöl szekér! - mutatott Fred a terem bal sarka felé, ahol a ragyogó csillagszemek valóban egy kocsika kezdetleges formáját adták ki.
- Nyáron ragyog a legszebben, rá üllve messze utazhatsz az égen - suttogtam magam elé nosztalgikus mosollyal, ahogy eszembe jutottak a kis versikék, amiket Freddel és Georgeal költöttünk, minden csillagképnek egyet, és volt hogy felváltva, egymást túllicitálva mondogattuk őket, versenyezve ki jegyzett meg többet.
- Emlékszel még rájuk? - derült fel Fred arca, ahogy megszeppentséggel vegyes büszkeséggel meredt rám.
- Már hogyne emlékeznék! - csücsörítettem ajkammal tettetett felháborodással, azzal a nagymedve felé mutattam. - Hatalmas fenevad őrt áll az éjszaka, de ne aggódj, csak csillagködből áll a fogsora - biccentettem az említett felé, majd a kismedvére mutattam. - Nagymedve kistestvére ott mászik délebb fele, vigyáz rád fényes csillagszeme. - szavaltam, majd büszke mosollyal Fredre néztem, aki elismerően biccentett.
Újra az égre emeltük a pillantásunk, majd visszafiatalodva hat évet, igyekezve nem felemelni a hangunk a lelkesedés közepette, izgatott sutyorgással vadásztuk össze a csillagképeket:
- Némán ugat rád a magasból, nagykutya hangja álmosan szól - mondta Fred.
- Hosszú teste fényes láncba nyúlik, az égbolton ragyogva átúszik - intettem a kígyó felé.
- Angyal szárnnyal feletted repül, csillagporos szárnya árnyéka rád vetül - szólt Fred a hattyúra nézve.
Nem akartam megtörni a pillanat varázsát azzal, hogy nevetve megjegyzem milyen vicces hogy egy plafon így elszórakoztat minket, ezt inkább megtartottam magamnak a hangulat érdekében. Helyette felmondtam a pegazusnak írt verset.
Összemosolyogtuk, majd egészen addig folytattuk a kis mondókáinkat, amíg egyszer csak éreztem, hogy a csillagok eltűntek, csak a sötét égbolt maradt, vagyis én azt hittem.
Közbe nem a csillagok aludtak ki, csak ahogy azt Fred megjósolta, végre sikerült annyira lenyugodnom, hogy lecsukódott a szemem.
Még utoljára kábán mosolyogtam egyet, hisz tudtam, hogy amíg drága fogadott bátyám itt van mellettem, nem érhet baj, akármilyen gyilkos szülőm is mászkál odakint.
Arcom Fred vállára, én pedig az álomtalan, nyugodt feketeségbe zuhantam.

Éberen alhattam, mert egy kattanó hangra azonnal kipattantak a szemeim, és felkaptam a fejem, és heves lélegzet vétellel meredtem az ajtóra, aminek a kinyíló zárja volt a felelős a zajért.
Dumbledore masírozott be rajta, ahogy a holdfény rávetült ezüstöskék talárjáról és szürke szakállzuhatagáról és félhold szemüvegéről olyan volt, mintha egy kísértet siklana az alvó diákok közt.
Lépteket hallottam magam felöl, ezért gyorsan vissza tettem a fejem, és alvást színlelve félig nyitott szemhéjam alól néztem Percyre, aki virrasztó diákokra vadászva elviharzott mellettünk, majd odament az igazgatóhoz.
Oldalra sandítottam Fredre, aki oldalra billent fejjel, kissé elnyíló ajkakkal húzta a lóbőrt.
- Sikerült a nyomára bukkanni professzor úr? - kérdezte suttogóra fogva a prefektus, mire vissza pillantottam a párosukra, és majdnem rosszallóan ciccegtem egyet, ahogy láttam a harmadik legidősebb Weasley fiút, ahogy úgy fordul, hogy a holdfény megragyogtassa a jelvényét.
- Nem. - ingatta a fejét Dumbledore, mire bukfencet vetett a gyomrom. Ez azt jelenti vagy elment, vagy... bele sem mertem gondolni. - Itt minden rendben?
- A legnagyobb rendben, professzor úr - húzta ki magát az iskolaelső.
- Helyes - bólintott szakállát végig simítva Dumbledore. - Most már nincs értelme felébreszteni őket. Találtam egy ideiglenes őrt a griffendélesek portrélyukához. Reggel visszaköltözhetnek.
E mondatok hallatán nem tudtam, megnyugodjak vagy félni kezdjek.
Hisz arra hajaz a helyzet, hogy Sirius Black már nincs a kastélyban, de én Dumbledore helyében nem lennék ebben annyira biztos...
Ajkamba harapva tettem le a fejem, és rámeredtem a mennyezetre.
- A Kövér Dáma előkerült már? - kérdezte Percy.
- Argyshille térképében rejtőzik, a második emeleten. Nem volt hajlandó jelszó nélkül beengedni Blacket, erre az rátámadott. Egyelőre sokkos állapotban van. Ha majd megnyugszik, restauáltatom Fricsel.
A fülemet ezután ajtónyikorgás és közeledő léptek hangja ütötte meg.
- Igazgató úr?
A mélyen zengő, bájitaltanról jól ismert unott hangleejtést megismerve elfintorodtam.
Piton.
Nem mertem felemelni a fejem, ezért még jobban füleltem, koncentrálva, minden egyes kis elhangzott szót elraktározva.
- Gondosan átkutattuk a harmadik emeletet. Ott nyoma sincs. Frics a pincét járta be, ő se talált semmit. - számolt be a főzetek mestere.
- A csillagvizsgáló torony? Trelawney professzor szobája? A bagolyház? - faggatta őt Dumbledore.
- Mindenhol jártunk... - vetette oda Piton, és akaratlanul felhúztam az orrom. Nyilván ő az egyetlen aki nem suttog, hidegen hagyja, ha felveri a diákokat.
- Akkor hát ennyi volt. - sóhajtott fel megkönnyebbülten Dumbledore. - Őszintén szólva magam sem hittem volna, hogy Black a kastélyban maradt.
Szavait hallva azt hittem felzokogok örömömben, akkora súly gördült le a szívemről.
Tehát apám nincs itt. Elment. Biztonságban vagyunk...
A pánik azóta a lelkemen csücsült, és most világi kellemes érzés volt érezni, ahogy a görcs lassan távozni kezd a porcikáimból.
A sokk miatt, amit Black dáma elleni támadása okozott, nehezen oldódott, olyan nehéz volt feldolgozni, hogy végre nincs fenyegetés.
Apám nincs itt. Egyenlőre nem árthat nekem és egyik barátomnak és testvéremnek sem.
Most az örömtől, és nem a rettegéstől vált szaporábbá a légzésem, s közben megkönnyebbülten mosolyogtam bele a sötétbe.
- Nincs valami elképzelése, hogy miként juthatott be, igazgató úr? - kérdezte Piton.
Kissé felemeltem a fejem, nagyon óvatosan és épp csak annyira hogy a társalgókra lássak, és mindkét fülem szabad legyen. Semmiről sem akartam lemaradni, és az talán engem csigázott fel a legjobban, hogy apám miként tudott bejutni Anglia második legvédettebb épületébe. Mondjuk ha az első legvédettebből meg sikerült megszöknie, akkor nem kéne annyira meglepettnek lennem.
- Rengeteg van Perselus, de egyik hihetetlenebb, mint a másik. - ingatta a fejét az igazgató, szakálla ezüstös fátyolként lengett mellkasa előtt.
A holdfény pont rávetült Percy és Piton arcára. A prefektus meglepettségét komoly, kötelesség tudó arc mögé rejtette, a bájitaltan tanár azonban meg sem próbálta palástolni ingerültségét, fintorogva felhúzta görbe orrát.
- Igazgató úr, emlékszik még, mit mondtam azelőtt... - óvatosan Percyre sandított. - szóval... a tanév kezdete előtt? - a férfi szinte mozdulatlan ajkakkal beszélt, mintha ki akarná zárni az iskolaelsőt a társalgásból.
- Emlékszem, Perselus - felelte az igazgató, inkább figyelmeztetően, mint nyájasan.
- Egyértelmű, hogy Black csak belső segítséggel juthatott be ide. - ezen szavai után éreztem hogy meghűl ereimben a vér. Valami nagyon rosszat sejtettem. - Szóvá tettem a kétségeimet, amikor felvetette...
- Kizártnak tartom, hogy az iskolából bárki is segített bejutni Blacknek. - jelentette ki nyomatékosan Dumbledore. - Főleg egy nem egy harmadikos diák. És ha most megbocsát Perselus, le kell mennem a dementorokhoz. Megígértem nekik, hogy beszámolok nekik a kutatás eredményéről. - az idős férfi hangsúlyából kiderült, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát.
Éreztem, hogy a zsigereim megremegnek, és ismét lever a víz.
Ez egyértelmű utalás volt, ennél csak az egyértelműbb, hogy zöld a fű.
Piton IS engem gyanúsít azzal, hogy apám segítségére voltam a bejutásánál.
De hát miért...? Azt még csak-csak megértem, hogy a diákok nem tudnak hűvös fejjel gondolkodni egy ilyen helyzetben, de hogy már egy tanár is bűnösnek tart egy szimpla családnév miatt?
Hihetetlen, vagy én vagyok ennyire naiv, vagy Pitonék olyan könnyen butíthatók mint akiket Imperio átokkal kényszerítenek arra, hogy engem támadjanak.
- Ők nem akartak segíteni a keresésben? - kérdezte Percy visszakanyarodva a dementorokra.
- Dehogynem akartak - vágta rá hűvösen Dumbledore. - De amíg én vagyok itt az igazgató, addig egyetlen dementor sem lépi át ennek a kastélynak a küszöbét.
Percyt kicsit meghökkentette a válasz, de ellenkezni a világ összes galleonjáért sem mert volna, bármennyire is elvakult híve Cornelius Caramelnek és a határozásainak.
Dumbledore sarkon fordult, és halk, sietős léptekkel az ajtóhoz ment, majd átsurranva rajta elhagyta a termet.
Piton néhány másodpercig sötéten nézett utána, aztán ő is távozott, ahogy fekete talárja lobogott utána, úgy festett mint egy a dementorok közül, ezért megborzongva követtem a szememmel.
Ránéztem Harryékre, hogy hátha hallották. Hajnali három fele tippeltem az időt, és mégis, nem voltam annyira meglepve, mikor a nyitott szemük megcsillant az elvarázsolt mennyezet derengő fényében, és Ron, Hermione és a szemüveges is mind ugyanazt az értetlen arcot tükrözték, amivel én is néztem rájuk.
- Ez meg mi a fene volt? - suttogta Ron elhűlten, szeplői szinte feketének hatottak, annyira elsápadt.
- Hidd el - nyeltem nagyot remegő torokkal. - Én lennék a legboldogabb, ha tudnám...
És nem teljesen mondtam igazat.
Hisz nagyon is tisztában voltam vele, mi volt ez: Perselus Piton engem okol amiért Black bejutott a kastélyba.
Aznap éjjel nem aludtam többet. Egy szemhunyásit sem.

******

A Kövér Hölgy szétszabdalt festménye lekerült a falról, hogy átadja a helyét Sir Cadogannek, és hájas pónilovának, annak a kis töpörödött festmény lovagnak aki elkalauzolt minket a jóslás toronyba anno első nap.
Az új őrportré azonban nem igazán vállt be; Sir Cadogan mindig mindenkivel párbajozni akart, a bejutni vágyó griffendélesekre mindig provokálóan rázta a kardját, s ha nem volt épp harcos kedvében, nevetségesen bonyolult jelszavakat talált ki, amelyeket napjában legalább kétszer lecserélt.
- Ez komplett bolond! - panaszkodott Seamus Finnigan Percynek. - Nem kereshetnénk valaki mást?
- Egyik kép sem akarta elvállalni a munkát. - felelte a prefektus. - Félnek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint a Kövér Dáma. Csak Sir Cadoganben volt elég bátorság.
- Csak bókolni kell neki - vetettem közbe, majd lapoztam egyet a bűbájtan könyvemben. - Akkor egy idő után annyira zavarba jön, hogy kikotyogja. De ez maradjon a griffendélesek titka. - kacsintottam rájuk, miközben diadalittasan a megszeppent Lavenderre és Parvatira néztem.
Azonnal megbántam, mert azzal vádoltak, hogy biztos Sirius Blacknek is megfogom írni ezt a trükköt.
És tudom meglepő lesz, de még nem is ez volt a legnagyobb bajom, egészen hozzá szoktam már a két grácia ellenségeskedéséhez, hisz egyszer úgy is kénytelenek lesznek belátni, hogy nem én tehetek róla.
Harryvel irigyeltük azokat, akiknek a harcias lovag volt a legnagyobb teher a hátán.
A fiút velem ellentétben pedig mindenki a védencének azonosította.
A tanárok különböző ürügyekkel elkísérték őt a folyosón, néha engem is, Percy pedig, bizonyára Molly kérésére, úgy ügetett a nyomunkban (inkább Harryében, ugyanis nem akart keresztbe tenni a tekintélyének azzal, hogy azt veszi szárnyai alá, aki gyanúsított azzal, hogy összejátszik az azkabani ex-fogollyal) mint egy nagyzási hóbortban szenvedő házőrző kutya.
És hogy engem ez mennyire bántott meg? Kicsit igen, bevallom, de Percy ezt tavaly is eljátszotta, és hogy őszinte legyek, tudtam, hogy azért teszi mert egyszerűen tekintély-függő lett belőle, és már nem csak velem viselkedett egy ideje lekezelően, hanem minden testvérével, egyszerűen kiemelkedően jobbnak gondolta magát nálunk.
Elengedtem, hisz még hihetetlen, de nála is volt nagyobb gondom.
A következő napokban ugyanis gondolom senkit sem lepek meg azzal az újsággal, hogy Sirius Black nevétől volt hangos az iskola. Sorban születtek a légből kapott elméletek arról, hogyan sikerülhetett bejutnia a kastélyba.
Hannah Abbot, az egyik hugrabugos lány a következő gyógynövénytan-órán például mindenkit arról próbált meggyőzni, hogy Black virágzó bokor képében lopakodott be. És természetesen ebben legalább egyet értettem Ernie McMillannel, hogy teljes csacsiság, és ez is volt az egyetlen közös pontunk.
Ugyanis nem volt akkora szerencsém, hogy ő ne hallja Dumbledore és Piton párbeszédét, hiszen nem is ő lenne a Roxfort legnagyobb önjelölt pletykafészke, ha ezt nem fülelte volna le.
És feltett szándéka volt ellenem hangolni az egész iskolát.
- Ugyan - korholta le a szőke háztársát egy intéssel. - Még maga Piton professzor is Flowerre gyanakszik. Az, hogy már a tanárok is őt okolják, nem elég bizonyíték? - fonta össze karjait gőgösen.
Ahogy lapátoltam a sárkánybogyóra a földet, lesütött fejjel, hagyva hogy a szégyentől rákpiros arcomat eltakarja bozontos, kakaóbarna hajam, éreztem, hogy reszketni kezdd a kezem, és úgy rámarkoltam a lapátra, hogy az ujjaim elfehéredtek, és mind a cserép mellé szórtam a földet, éreztem hogy a piszkok és sárrögök szanaszét potyognak, cipőmre és a taláromra is jutva.
- Piton köztudottan utálja a griffendéleseket, megvagy lepve? – kelt a védelmemre Ron azonnal.
- Professzor fiam, Piton professzor! - szólt rá Bimba trágyától könyékig koszosan rázva mutató ujját a fiú felé. - És ha egyikőtök sem akar pont levonást, ezt a beszélgetést jegelitek az én órámon! - törölte bele kezét kötényébe, ami olyan mocskos volt, hogy inkább lett a keze még koszosabb mint előtte.
Hajfüggönyöm alatt hálásan pislogtam a tanárra.
- Akkor is idő kérdése és rád bizonyítják amit tettél! - suttogta, szinte tátogta felém McMillan, vádlóan felém bökve ásójával, miközben Lavender és Parvati egyetértően bólogattak.
Még jobban ráfogtam marokkal az ásómra.
Nem vettem észre mi történik, csak mikor már a káosz beütött.
Hirtelen recsegést hallottam, ormótlan ropogást mintha fát törne valaki, majd éreztem, hogy törmelék darabkák csapódnak az arcomra, és halk kopogással szanaszét a padlón és az asztalon.
Nem voltam benne biztos mert a dühtől úgy zubogott a vér a fülemben, mintha egy vízesés mellett állnék, de mintha valaki sikított volna.
Idegesen, eszelősen fújtatva néztem fel a diák társaimra, akiknek az arca nem úgy festett amire számítottam.
Mindenki elhátrált a cseréptől amin dolgoztak, és szinte rálapulva az üvegház áttetsző oldalára, tátott szájjal és elkerekedett szemekkel úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Pontosabban a kezemre.
Értetlenül néztem ugyanoda.
Amikor megláttam miért van úgy mindenki megriadva, a haragot azonnal jeges félelem váltotta fel.
Az ásóm fanyele ripityára törve, darabjaira zúzva hevert a földön, az asztalon és néhány a tenyerembe állva, vékony vérpatakokat teremtve ezzel. A lapát vasrésze pedig ketté hajolva koppant a kőre.
De ami ennél is ijesztőbb volt, hogy ujjaim közt, mintha fényes bolhák lennének, zöld és kék szikra darabok ugráltak össze-vissza, mintha áramba nyúltam volna. Melegen bizsergett a tenyerem, és volt valami furcsa, kellemes benne, ezért gyanítottam, hogy nem a bele állt szálkák miatt, hanem az ujjaimat átjáró bűbáj miatt.
Pár percig csak ijedten meredtem a saját kezemre, és az egyre alább hagyó, de még mindig élénken pattogó szikrákra.
Aztán ismét a diákokra, akik még mindig elborzadva meredtek rám.
Aztán Bimbára néztem, aki szőke, kunkori tincseit kiseperve homlokából szintén földig esett állal méregetett.
Kínos csönd következett.
- Én... - nyögtem remegő kezem a taláromba dugva. - Én... - hátrálni kezdtem a kijárat felé. - ... Azt hiszem... elmegyek... levegőzni... és... a gyengélkedőre... - motyogtam, még mindig a varázslatom okozta sokk alatt.
Bimba nem ellenkezett, csak habogva bólintott.
Mikor éreztem, hogy a sarkam az ajtó küszöbének koccan, azonnal úgy megfordultam, hogy az utánam lebegő hajam és talárom valóságos légörvényt keltett, és szenvedve tűrtem a társaim égető pillantásait a hátamon, ahogy rohanni kezdek a kastély felé. Hiába trappoltam, még a sercegő fűbe süppedő bakancsom és zihálásom hangja sem tudta elnyomni Ernie McMillan hangját, ami az üvegházból kirobbanva kísértett végig a parkon egészen a kastélyig:
- MOST MÁR KÉTSÉGTELENÜL BEBIZONYÍTOTTAD KI OLDALÁN ÁLLSZ, BLACK!
Miközben a fájdalommal nem törődve a sebes kezemmel (deja vu) ragadtam meg a vasfogantyút és erőszakos rántással meghúzva feltéptem az ajtót, majd berontottam rajta, majdnem neki mentem a másik szárnynak, ahogy a sós, kövér könnycseppek elhomályosították a szemem. Sose éreztem ennyire megalázva még magam, és abban sem voltam biztos már, hogy csípőből ellent mondok Ernienek arra az elméletére hogy veszélyt jelentek az iskolára. Hisz, melyik harmadikos roppant szét a puszta kezével egy vasásót bűbájjal, pálca nélkül?
Sirius Black, a gyilkos, halálfalók leghíresebbikének lánya biztosan...

******

A gyógynövénytan órán történt incidens óta minden szemtanú megbámult a folyosón, vagy épp mintha attól rettegne, hogy őt is forgácsokra átkozom, kerülte a tekintetem, és mintha valami fertőző beteg lennék, volt hogy nagy ívben ki is kerültek a folyosón.
És ezeknek a diákoknak a száma csak nőttön nőtt, mert ez a kis baleset lassan bejárta az iskolát, és lassan már mindenki tudott róla.
A suttogás és rosszalló pillantások száma meggyarapodott, és egyre elhatalmasodó árnyékként járt a nyomomban. És ez engem is paranoiássá tett.
Már bármikor egy diák felkacagott a folyosón, összehúzva iszkoltam el onnan, és utána már akkor is ez történt, hacsak hallottam, hogy beszélgetnek, de azt nem miről, ezért rögtön arra következtettem, hogy én vagyok a téma.
Még Malfoy csipkelődése is alább hagyott felettem, pedig kifejezetten jól jött, mert ő fennhangon győzködte társait, hogy nem létezik, hogy olyan hasztalan, ostoba, mártír boszorka mint én segített Blacknek bejutni, és neki kevesen mertek ellent mondani, így a Mardekár is elítélt, csak a sors fintora, hogy pont azzal a váddal, amivel AKARTAM hogy elítéljenek. És ezt senkinél sem sikerült elérni, csak azoknál akiknél pont nem akartam.
Ám amikor hozzá is eljutott az üvegházban történtek, ez abba maradt, és ha ő nem keresi az alkalmat arra hogy verbálisan megalázzon, akkor tényleg eléggé riasztó jelenségnek számíthattam...
És ez kimondhatatlanul fájt.
Engem ugyanúgy megijesztett Black bejutása és az is ami gyógynövénytanon történt. De ezt nagyon kevesen akarták elhinni, és az a pár griffendéles sem mert túlzottan mellém állni, mert féltek hogy az iskolában szárnyra kapó pletykákba őket is belekavarnák.
Így ahogy teltek a napok, csak az ikrek, Ginny, Ron, Hermione, Ron és Harry maradt nyíltan mellettem. Meg a hollóhátas Michael Corner aki az ominózus estén is felszólalt értem Ernie ellen, ő mindig rászólt a rólam sutyorgókra, és amikor tehette megajándekozott egy bátorító mosollyal.
Nem értettem az indítékait, de nem győztem viszonozni a kedves mosolyait, és amikor alkalmam nyílt, szóban is megköszönni neki, és féltettem hogy ezzel őt is belerángatják ebbe az ellenem irányuló ellenszenvbe és vádaskodásba, de ő azt mondta tegyék csak, lényeg hogy mi tudjuk hogy én vagyok bűnös.
Fény volt a káosz sötét alagútjának végén; egy új barátra tettem szert benne, és azért éreztem azt, hogy őszinte, egyszer majd szoros barátság virágzó bimbója lehet, mert a legnagyobb nehézségben állt mellém, úgyhogy sose beszéltünk igazán, de kiemelte a szememben, hogy ő nem csatlakozott az ítélkezők táborához.
Ez adott egy kis erőt.
És az is, hogy az ikrek is látványosan kiálltak mellettem, és az iskola közkedvelt csibészeire nem sokan mertek sanda arccal nézni, de ők sem captathattak minden egyes pillanatban testőrként mellettem, de hála az égnek volt még valami, ami tartotta a megnyúzott, szégyentől nehéz lelket bennem: Harryvel ugyanis még több időt töltöttünk együtt, egyrészt a fiú támogatni akart ahogy csak tudott, másrészt pedig, ha a fiú, akivel Sirius végezni akar, mellém áll, folyton minden idejét velem tölti, akkor legalább kicsit el tudjuk ültetni az emberek fejében, hogy nem vagyok bűnös, nem köt semmi a nevemen kívűl apámhoz, ártatlan vagyok...
Jó persze, ezt egy teljesen ellenem hergelt iskolának nehéz volt a szájába rágni, de legalább elgondolkodtadtuk őket, hogyha tényleg apámat támogatnám, akkor Harry valószínűleg nem tudna épen megmaradni mellettem.
Eléggé égett az arcom, hogy erre használtam fel a legjobb barátom, és ezt nem győztem hangoztatni, de ő váltig állította, hogy semmiség az egész, és ha ezzel segíthet nekem, akkor ez a minimum, amúgy is egyáltalán nem áldozat hogy olyan társaságába legyen többet, akit a legjobb barátjának tart.
És ezért sose tudtam elég hálával adózni felé, hatalmas volt a szeretet, amit a fiú iránt éreztem, és szinte már olyan, mintha lenne egy ikertestvérem, akivel ösztönös lett, hogy mindig egymás mellé álljunk, és egymással versengve ajánljuk fel a másiknak a támogatásunkat.

Egyik nap pont megint kettőst alkotva vonultunk végig a folyosón, amikor az egyik ajtó kitárult, és McGalagony szigorú, ráncos arca jelent meg benne, miközben szoros kontyán igazítva egyet biccentett nekünk, hogy menjünk be.
Harryvel összenéztünk, majd szavak nélkül letárgyaltuk, hogy egyikünk se tudja miről van szó, ezért vállat vonva, kicsit tartva az igazgató helyettes mondanivalójától besurrantunk a boszorka katonás rendben tartott irodájába.
- Foglaljanak helyet - mondta, majd korát meghazudtoló kecses léptekkel átszelte a szobát, majd megkerülve az asztalát leült.
Kezével két vele szembe tolt székre intett.
A fiúval félénk arccal odaslattyogtunk, majd le vágtuk magunkat az ülőalkalmatosságokra.
Várakozásteljesen meredtünk McGalagonyra, aki ujjbegyeit összeérintve előre hajolt, majd gondterhelten megmasszírozta orrnyergét, aztán egy sóhaj után belekezdett:
- Nincs értelme tovább titkolnom a dolgot maguk elől - fogott bele a mondandójába. - Tudom, hogy rettenetes amit most mondani fogok, de Sirius Black...
- Tudom, hogy meg akar ölni - bólintott fáradtan Harry.
Valószínűleg nem volt kedve átnyálazni ismét, hogy miért legyen kétszer olyan elővigyázatos. Szegénynek ez már teljesen természetes volt, hisz minden évben ő játszotta a céltáblát, akkor Voldemortnak, most a szolgájának.
- Engem pedig el akar vinni halálfaló palántának - húztam el szám mikor McGalagony felém fordult.
A tanárnő elképedve meredt ránk.
- Hallottuk, amikor Ron édesapja elmesélte a feleségének. - sietett a magyarázattal Harry.
- Arthur a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik. - egészítettem ki, hogy ne legyünk leteremtve egy félre értés végett se.
-Vagy úgy - igazított egyet szemüvegén McGalagony, és habár váratlanul érte a nagy szintű informáltságunk, látszott rajta, megkönnyebbült, hogy nem neki kell a sokkoló hírt közölnie velünk. - Nos akkor bizonyára megértik, miért nem tartom jó ötletnek, hogy részt vegyenek az esti kviddicsedzéseken. - szavai hallatán azt hittem rosszul hallok, és kocsányon lógó szemekkel bámultam az igazgató helyettesre. - A pályán, ahol csak a csapattársaik vannak maguk körül, korántsincsenek  biztonságban...
- Most szombaton lesz az első meccsünk! - fakadt ki Harry a térdére csapva.
- Edzenünk kell - emeltem fel a hangon pánikszerűen én is. - ...tanárnő... - tettem hozzá, visszanyelve a rémületem, miközben rájöttem, hogy tisztelettel talán könnyebben bírom jobb belátásra a házvezetőnket.
Nem, nem a kviddics edzésektől nem tilthat el. Az azon kevés dolgok egyike volt, ami tartotta bennem a lelket.
Az volt a pillanat, amikor a földtől elszakadva egy gondtalan diák voltam, akinek a legnagyobb baja az arcát hidegre maró szél volt.
McGalagony elgondolkozva nézett ránk.
Az asztal rejtekében Harry csuklójára kulcsoltam az ujjaim, és imádkozva szorítottam meg.
Tudtuk, hogy a professzorasszonynak nem közömbös a kviddicscsapat sorsa; elvégre ő maga ajánlotta be Harryt fogónak még elsőben.
Ezért a tanárnő buzgó versenyszellemébe vetve hitünket, visszafojtott lélegzettel vártuk az ítéletét.
- Hmmm... - McGalagony felállt, és kinézett az ablakon, erősen gondolkodva összevonva vékony szemöldökét. A kviddicspályából csak elmosódott folt látszott az esőben. - Mi tagadás, én lennék a legboldogabb, ha végre megnyernénk azt a kupát... De azért... - morfondírozott, én pedig letöröltem egy izgatott várakozásban homlokomra kiülő verejték cseppet. - azért nyugodtabb lennék, ha egy tanár is ott lenne magukkal. Megkérem Madam Hoochot, hogy felügyelje az edzéseiket. - ahogy ezt kimondta, megkönnyebbült sóhajjal összenéztem Harryvel, és hátra dőltem a széken.
Végre valami ami úgy történik ahogy azt mi szeretnénk.

******

A szombati mérkőzés közeledtével az idő egyre rosszabbra fordult, de mi nem törődtünk vele: összeszorított fogakkal edzettünk Madam Hooch felügyelete alatt, és bármennyire is irigyeltem a tanárnőt, amiért meleg kucsmában és hatalmas szőrme kabátban ült a fedett páholyban, igyekeztem nem a repülés tanár szürke hajának hanem a kupának az ezüst csillogását látni magam előtt, miközben a szél könnyesre csípte a szemem és úgy cibálta a hajam hogy már fájt megtartani a nyakam, és már nem éreztem egyrészt a seprű nyelére fagyott ujjaim, másrészt a tenyerem, aminek századjára csapódott neki a kvaff.
Alicia ráadásul, aki helyett játszottam, folyton cselezgetett ellenem és el akarta kaparintani tőlem a labdát, mivel ő úgyse játszik, megnehezíti a dolgom, hogy a lehető legfelkészültebben mehessek játszani szombaton, ezért kétszer olyan kimerülten öltöztem vissza minden délután.
De ennek ellenére annyira elszántan veselkedtem neki minden egyes gyakorlásnak és úgy izgultam a Mardekár elleni meccs miatt, ami sunyin egyre közelebb araszolt hozzánk, hogy a napok csak úgy elrepültek felettem, és akkor tudatosult bennem, hogy már csak két nap van a mérkőzésig, amikor leesett hogy az előtte levő utolsó edzésre öltözöm át.
Hidegtől remegve bújtattam bele fejem a szúrós, vastag edzőtalár nyakába, majd vakaróztam egy sort a viszketős, keményszálas bélése miatt.
Oliver Wood dühösen robbant ki az egyik fiú öltöző fülkéből, miközben füle tövéig elpirult a haragtól, és döngő, merev léptekkel megállt a helység közepén.
Idegesen végigszántva haján ránk nézett.
- Nem a Mardekárral játszunk! - jelentette be, ingerülten széttárva a karjait. Döbbenetemben kiesett az edzőcsizma a kezemből, és tompa koppanással a padlóra zuhant. - Flint az előbb szólt nekem. Helyettük a Hugrabug áll ki ellenünk.
- De miért? - kérdezett vissza héttagú kórusunk.
‐ Az az ürügy, hogy megsérült a fogójuk karja - felelte fogcsikorgatva Wood. - De egyértelmű, hogy mi a valódi ok: nem akarnak ilyen időben játszani. - gúnyosan horkantott. - Rontaná az esélyeiket...
Egész nap erős szél fújt, és szakadt az eső, és mintha az időjárás alátámasztani akarta volna az őrzőnk szavát, Oliver mondatába távoli mennydörgés robaja vegyült.
És akár az eget ketté szelő villám üvöltése, olyan haragos lettem én is a hetedikes fiú szavait hallva.
- Malfoy karjának nincs semmi baja! - mérgelődött a padba rúgva Harry. - Csak szimulál!
- Főleg, hogyha a hipogriff megharapta volna, már az is rég begyógyult volna... - dühöngtem, és felpiszkált a saját balesetem emléke. George, aki épp akkor ment el mögöttem, csak számunkra észrevehetően, támogatóan végig simított a vállamon. - Főleg, hogy tavaly Madam Pomfrey egy éjszaka alatt növesztette vissza Harry csontjait. Nem hinném, hogy egy három hónapja lábadozó karmolást ne tudna kikúrálni két nap alatt...
A többiek egyet értően bólogattak.
- Ez igaz, de nem tudjuk bizonyítani, hogy a fájdalma csak rájátszás - csóválta a fejét keserűen Wood. - Az edzéseken arra készültünk, hogy a Mardekárral fogunk játszani. A hugrabugosoknak egészen más a stílusuk. Új csapatkapitányuk van, aki egyben fogó is. Cedric Diggory... - hadarta kétségbeesetten.
Még én teljes letargiába esve konstatáltam, hogy majdnem teljesen felesleges voltak az eddigi kemény edzéseink, addig Angelina, Katie és Alicia hármasa felől azonban rossz májú kuncogás érkezett.
- Mi van? - ráncolta a homlokát Wood, értetlenül bambulva az összepakaszkodva kacagó lányokra.
- Ő az a magas, jóképű srác, igaz? - kérdezte Angelina körmeit nézegetve.
- Erős és szófukar - tette hozzá Katie, majd megint vihogni kezdtek.
- Irigyellek Flower - lépett mellém Alicia, miközben átkarolt. - Ezért kicsit mégiscsak mennék helyetted a meccsre.
- Miért ki az a Cedric Diggory? - billentettem oldalra a fejem értetlenül.
- Senki lényeges! - a morcos hang tulajdonosa Fred volt, aki karba tett kézzel, duzzogva ült a padon. Rossz kedvét az utolsó pillanatban megváltozott verseny körülményekre fogtam.
- Majd a versenyen meglátod, és akkor hidd el, te is így fogsz mosolyogni. - dobta hátra egyenesre nyírt tincseit Katie.
- Ráadásul Cedric azt mondta a múltkor mikor együtt volt átváltoztatástanunk, hogy szerinte ügyesen játszol. - meredt maga elé elgondolkodva Angelina.
Most már kétségkívűl felcsigázott ki lehet ez a Cedric, de unszimpatikus már semmiképp, ha a rólam terjengő pletykák ellenére ez a véleménye.
Szeretem a korrekt sportembereket.
Alicia mellettem ábrándozva felsóhajtott.
- Most már kétség kívűl irigyellek... - veregette meg a vállam, én pedig csak bárgyú mosollyal nézegettem a cipőm orrát.

- Ugyan miért? - fortyant fel Fred, miközben idegesen pörgette ujjai közt az ütőjét, olyan gyorsan hogy szinte csak elmosódott, halványbarna foltot láttunk belőle. - Flowert nem kell dicsérni, a vak is látja, hogy mennyire ügyes. - feldobta a levegőbe a kis fahusángot, majd elkapta és rám mutatott vele. A dicséret hallatán elpirulva még makacsabban kezdtem szugerálni a bakancsom orrát, és csak akkor esett le, milyen idétlenül festek így, hogy csak az egyik pár van rajtam,  ezért jobban elpirulva gyorsan kibújtattam belőle a lábam. - Diggory meg azért olyan szófukar, mert egy értelmes szót se tud kinyögni. Nem értem mi olyan nagy szám benne, - legyintett türelmetlenül. - és azt sem értem, te mit vagy úgy oda Oliver. A Hugrabug nem ellenfél. A legutóbb mikor együtt játszottunk, Harry öt perc alatt elkapta a cikeszt.
Wood szája sarka baljósan megvillant a hanyag vállrántás láttán, én meg a fejem búbját vakargatva próbáltam rájönni, Fred miért ilyen ellenszenves ezzel a bizonyos Diggoryval. Úgy értem, nyilván szombaton az ellenfelünk lesz, de nem az ellenségünk, ugyanis egy igazi sportember tudja a kettő közt a külömbséget.
Ezt a kviddics őrült és szenvedélyes drukker, Fred is igazán tudhatná...
- De most egészen mások a körülmények! - kiabálta hirtelen Oliver dülledt szemekkel, és kitörésére mindannyian ijedtünkben ugrottunk egyet. - Diggory nagyon erős csapatot állított össze! Ő maga kitünő fogó! Tudtam, hogy így fogtok reagálni! Nem lazíthatunk. Koncentrálnunk kell! - tajtékzott. - A Mardekár csapdát állított nekünk! Győznünk kell!
- Nyugi Oliver! - csitította Fred, miközben már ő is észre vette, hogy jobb visszavenni a nemtörődöm stílusából, mert a csapatkapitányunk már így is elég paprikás hangulatban volt. - Komolyan vesszük a Hugrabugot! De tényleg!
És így is volt, de sajnos ez nem garantálta a győzelmünket.

*****

A meccs előtti napon a szél viharos erejűvé fokozódott, és a nap mintha meg sem virradt volna: az égen összegyűlt viharfelhők úgy eltakarták a csillag sápadt korongját, mintha örök alkony borult volna a Roxfort birtokára.
A folyosón és a tantermekben olyan sötét volt, hogy meg kellett kétszerezni a lámpások és fáklyák számát, és mindenki akaratlanul is összehúzta magán a talárt, ahogy az árnyas  folyosón végig kellett vonulnia.
A borús, nyirkos idő a kedvünkre is hatással volt, mindenki nyomott és ingerült volt, kivéve természetesen a Mardekár csapatának tagjait, akik egésznap kárörvendően vigyorogtak, Malfoyyal az élen:
- Oh, bárcsak jobban lenne a karom - sóhajtozott, miközben odakint tombolt az ítéletidő, az eső úgy verte az ablakokat, mintha kaviccsal dobálnák az üveget, s közben a kereten át lefolytak a bejutó cseppek, mintha a falak előre tudták volna a Griffendél veszteségét, és minket siratnának.
Nekem nem volt kapacitásom se kedvem visszaszólni neki, mert egész nap az előttem álló mérkőzés járt a fejemben.
Így hogy a mindennapi rohanás abba maradt, hisz nem kellett a teremből a seprűmért a toronyba, majd onnan a pályájára csörtetni az edzés miatt, most alkalmam nyílt mélyen mérlegelni a helyzetet.
Ez lesz az első meccsem. Az első komoly megmérettetésem.
És akárhányszor ez eszembe jutott, elkapott a gyomorgörcs.
A Griffendél nevében, nagy tétért fogok holnap küzdeni. Élesben kell megfelelnem, és ráadásul az alapján hogy még Wood is elbizonytalanodott a másnapi meccs gondolatára, azt jelentette, hogy a Hugrabug komoly ellenfél és nehezen megurható akadály lesz.
Hisz Cedric állítólag kiemelkedően tehetséges játékos (legalábbis Angelináék szerint, Fred valamiért folyton csak szidni tudta), és ráadásul mi nem is az ő taktikájukra gyúrtunk.
Biztos tudhatok valamit, ha Oliver engem választott Alicia helyére, de nem hinném hogy egészséges kezdés lesz egy holtprofi csapat ellen, felkészületlenül versenyseznem.
És rettenesen féltem, mert nem akartam leszerepelni és csalódást okozni...olyan sok minden múlt azon amit nyújtanom kell: Oliver véleménye, a csapatom bizalma, a házam becsülete, az esélyünk a kupához...
És ezt valószínűleg Oliver is így gondolhatta, mert minden szünetben odarohant hozzánk, és engem és Harryt is új instrukciókkal lásson el. Főleg engem.
Én pedig igyekeztem mint a szivacs, magamba szívni mindent ami csak elhangzott a fiú ajkaiból.
A harmadik alkalommal különösen hosszan szónokolt, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy máris tíz percet késtünk sötét varázslatok kivédése óráról. Mivel Remus órájáról szégyen volt számomra késni, hisz a férfi szívét lelkét beleadta a tanításba, jártam neki minimum ennyi támogatással, ezért szabadkozva hanyatt-homlok rohanni kezdtünk Harryvel a folyosón, de a fülünkbe süvítő menetszél sem tudta elnyomni, ahogy Wood utánunk kiált:
- Diggory nagyon jól kanyarodik, Harry! Bukfenccel nem tudod kicselezni! Flower te pedig ne feledd, hogy használd az Axley-triplacsavaros bukásodat, azt a trükköt nem ismerik a hugrabugosok! - válasz gyanánt rohanvást felmutattam a hüvelykujjam, majd a falnak a szegélyét megragadva lendületesen rákanyarodtam az SVK tanterem szakaszára.
Tovább futottunk, a sötétbe burkolózott folyosó csöndje kihaltan kiáltozta vissza a lépéseinket.
Cipőnket a talajba fúrva, becsúszva fékeztünk le Remus tanterme előtt.
Harry zihálva megragadta a kilincset, belökte, mi pedig egymásba kapaszkodva robbantunk be a helységbe, lábujjunkat a küszöbbe verve.
- Elnézést kérünk, Lupin professzor de... - miközben hátra perdültem és vöröslő arccal a keretébe toltam az ajtót, hallottam hogy Harry hangja elcsuklik. Először azt hittem a légszomj miatt, ám azonban mikor bocsánatért kuncsorgó mosollyal a tanári katedra felé fordultam, megláttam a fiú döbbent elhallgatásának okát, és lefagyott a vigyor a képemről.
A tanári mellől ugyanis nem Remus pillantott fel ránk... hanem Piton.
Hanyagul támasztotta derekát az íróasztalnak, miközben viaszfehér arcát ránk emelte.
Mikor meglátott minket, fekete szemében rosszindulat csillant, és ajkai egy gúnyos mosolyra húzódtak, amitől azonnal remegni kezdett a gyomrom és hirtelen nagyon fojtogatónak éreztem a talárom gallérját.
- Az óra tíz perccel ezelőtt kezdődött, Potter, úgyhogy ez mindkettejüknek fejenként tíz pontjába kerül a Griffendélnek. - mordult ránk konokul. - Üljetek le.
Azzal lekezelően intett egyet a legközelebbi üres pad felé.
Én már rántottam is egyet a táskám pántján, majd kullogtam volna a helyemre, és közben elszorult a torkom ahogy Remusra gondoltam.
Természetesen azonnal levágtam mi történt. Megint egy durvább ciklus, habár számítottam rá, minden évszak utolsó hónapja a legrosszabb ebből a szempontból, Remus elmagyarázta és naplót is vezetett ebből.
Hiába számítottunk rá, a telihold az évszak zárón mindig erősebb bűbájjal bírt, így nem okolhattam a férfit a kivett szabadnapért, és hogy őszinte legyek, bosszús vagyok, de kicsit sem meglepett a helyettesítő tanár szempontjából.
A megüresedett poszt lehet az egyetlen, amihez Perselus Piton őszinte lelkesedéssel viszonyul. Ha nem számítjuk a griffendélesek megalázását.
Harry azonban nem mozdult.
- Hol van Lupin professzor? - kérdezte, mire idegesen megálltam, és lassan, kimérten visszafordultam.
- Gyengélkedik - felelte torz mosollyal Piton, akinek a haszonleső viselkedéséért legszívesebben még görbébbre törtem volna az orrát mérgemben. - Ha jól emlékszem, azt mondtam ülj le.
Harry továbbra is mozdulatlan maradt.
- Mi baja van? - húzta össze a szemét.
Erre szikrázó pillantást vetettem rá, és  egy rosszalló vicsort visszanyelve aprót biccentettem, hogy ne szaglásszon, üljön le, mert a semmiért fogja lenullázni a Griffendél pontjait, és Remus állapota olyan dolog, amit neki és a tanárnak is jobb ha nem firtat.
Késő volt azonban, Harry az elvakult gyanakvás miatt fittyet sem hányt a jelzésemre, Piton pedig fenyegetően előre hajolt.
- Semmi komoly - felelte, s arckifejezése elárulta, hogy szívesebben számolna be az ellenkezőjéről, amiért már tagadhatatlanul kiült az arcomra az iránta érzett undor, de még időben rendeztem a vonásaim. - További öt-öt pont mindkettőjüktől, és ha még egyszer szólnom kell, ötven lesz.
Harry kelletlenül oda ballagott mellém, én pedig egészen addig néztem rá "én megmondtam" arccal, amíg le nem estek Piton szavai.
- Én meg sem szólaltam, tanárúr! - hökkentem meg, és kitártam a kezem.
- Újabb öt pont feleselésért, Black, és nem fogom magam megismételni. - förmedt rám Piton, szájából nyálcseppek cseppentek a padlóra, majd idegesen a pad fele mutatott.
Már nyitottam volna a szám, ám tudtam, hogy ebből én csak rosszabbul jöhetek ki, ezért vesztes harcosként szegtem le a fejem, majd megfordulva megalázottan cammogtam az üres pad mellé, és a szék mellé dobtam a táskámat, mire a benne lévő tintásüvegek finoman csilingelni kezdtek.
Kihúztam a széket, remélve, hogy a lábának padlón való csikorgása minél élesebb volt, majd levágtam magam rá.
Harry már ragadta meg a mellettem lévő szék támláját, ám ekkor Piton ismét felmordult.
- Majd pont hagyom, hogy a két jómadár egymás mellé üljön! - dörrent. - Nem, nem Potter, maga menjen egyel hátrébb!
Harry erre dúlva-fúlva a mögöttem lévő padhoz csörtetett, és csattanó hangok jelezték táskája landolását a földön, majd a szék nyekkenése, hogy leült.
- Ahogy már mondtam, mielőtt Potterék félbe szakítottak, Lupin professzor nem vezet feljegyzést a tárgyalt témákról... - kezdett bele Piton, hangjában megbúvó éllel és gúnnyal nyugtázta a sikeres megalázásunkat.
Én nem néztem rá, csak sértetten arcom elé tűrtem a hajam, majd amögül bosszúsan meredtem az asztal egyik letört sarkára.
- Tanár úr - csicsergett azonnal közbe Hermione. - vettük a mumusokat, a rőtsipkásokat, a kappákat, a kákalagokat - hadarta. - Most akartuk elkezdeni a...
- Fogja be a száját, Granger! - hallgattatta el Piton, olyan durván mordulva a lányra, ami még ahhoz képest is tiszteletlen volt, hogy a lány a szavába vágott. - Nem felvilágosítást kértem, csupán utaltam Lupin professzor szervezetlen munkastílusára.
- Szerintem a professzor úr munkastílusa igenis szervezett - még mindig az igazságtalanságon rágódva hagytam, hogy elragadjon a hév, és dacosan Pitonra néztem. - Elvégre mégsem indíthatunk közveszélyes fenevadakkal, mert abban már valóban nem lenne logika.
Onnan tudtam, hogy ezt nem kellett volna, hogy Piton elvicsorodott, és keze ökölbe szorult és eltűnt fekete talárja ujjában.
Összepréseltem az ajkam, mintha ezzel visszavonhatnám a kimondott szavakat. 
- Rendben Black, felőlem játszhatjuk ezt - bólintott halálos kimértséggel a bájitaltan tanár, és zsíros, fekete hajába túrt, hogy kontrolállja keze ideges remegését. - Újabb tíz pont a griffendéltől.
Már várva társaim rosszalló moraját, vörös arccal és kaparó torokkal lecsüggesztettem a fejem, ám ekkor Dean Thomas szólalt fel a hátsó padból.
- Ő eddig messze a legjobb sötét varázslatok kivédése tanárunk - kockáztatta meg a fiú, és már vártam Piton kifakadását, ám belé fojtotta a mérgét az osztályon keresztül futó, egyetértő hümmögés.
A tanár szeme villámokat szórt.
- Elég alacsony lehet a mércétek. Nem mondtatnám, hogy Lupin túl terhel benneteket. - köpte, miközben idegesen a tankönyve borítójára csapott, majd magához vette.
Én meg nem mondanám, hogy az eddigi viszonyítási alap olyan magas lenne, tekintve Mógust és Lockhartot - de ezt nem mondtam ki hangosan, hisz tudtam hogy olaj lenne Piton irántam táplált gyűlöletének tüzére.
Inkább így a nyelvemre harapva magamban tartottam a pimasz visszaszólást, helyette körmömmel idegesen karistolva beleírtam a pad tetejébe.
- ... a rőtsipkás és a kákalag első osztályosoknak való tananyag. A mai téma... - Piton dobott egyet a könyvön, mire annak két vaskos borító lapja kitárult, a könyv gerince pedig nyekkent egyet. Végig futott a hátamon a hideg, utáltam ha valaki így bánik a könyvekkel.
Piton elmélyült arcot színlelve lapozni kezdett, de látszott hogy még csak bele sem olvas a sorokba, mintha már rég eldöntötte volna, hova akar kilyukadni.
Lassan azokhoz a fejezetekhez ért, amiről biztosan tudhatta, hogy nem vettük.
- ...a vérfarkas. - nézett fel a lapokból a férfi.
Hirtelen olyan szitokszavakat öklendeztem fel dühömben, hogy belülről az ajkamra kellett harapnom, nehogy kibukjanak belőlem.
Ez már az aljasság legalja.
Olyan mérhetetlen utálattal meredtem a csapnivaló helyettesítő tanárra, hogy mikor találkozott a tekintetünk, felvonta fél szemöldökét.
- Valami ellenvetése van, Black? - pirított rám.
- Oh - fújtam ki a levegőt orromon, hogy csitítsam a bennem tomboló mérget. - Ugyan... dehogy...
Olyan volt megőrizni a hidegvérem, mintha két ellentétes mágnest próbálnék összetolni. Hatalmas erőfeszítés kellett, mert tudtam, hogy Piton a saját maga beteg szórakoztatására alázza meg Remust.
De nem árulhattam el magam, mert azzal a denevér tudtára hozom, hogy én tudok valamit, egyúttal a diákoknak is okot adok a gyanakvásra.
- Akkor rendbe... - fordult volna el Piton a tábla felé, ám Hermione ismét közbeszólt.
- De tanár úr, még nem tartunk a vérfarkasoknál - vetette ellen Hermione, aki láthatóan képtelen volt fékezni magát. - Most a bicegócok jönnek.
Kivételesen hálát adtam nyughatatlan, okoskodó személyiségéért. Minél többen fordulunk vagy szólalunk fel Piton ellen, annál jobb.
- Granger kisasszony... - szólt vészjósló nyugalommal Piton, bal szemhéja azonban elárulta őt, idegesen rángott párat. - Ha nem tévedek, ezt az órát én tartom, nem maga. Ezért most mindenki lapozzon a háromszázkilencvennegyedik oldalra. - Még egyszer végignézett az osztályon. - Azt mondtam most! Mindenki!
Miután ránk förmedt, sötét pillantásokat váltottunk, és sértődött morgások közepette lehajoltunk a táskánkhoz, feltéptük a cipzárt, és nagy puffanásokkal mindenki maga elé hajította a padra a könyvét.
- Ki tudja megmondani nekem, hogyan különböztetjük meg a vérfarkast a közönséges farkastól? - kérdezte Piton, miközben felszisszenve bekaptam az ujjam, mert az erőszakos mozdulatok miatt a lap széle elvágta, ám a tanár szavaira nem törődve a szivárgó vérrel, feltettem a kezem.
Rajtam kívül mindenki mozdulatlanul ült, természetesen Hermionét kivéve, aki velem egyetemben, mint mindig, most is nyomban a magasba nyújtotta a mancsát.
- Nos? - nézett körül Piton fénytelen szemével, ügyet sem vetve ránk, sőt minket direkt kikerült pillantásával. - Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Lupin professzor nem tanította meg nektek az alapvető különbséget a vérfarkas és...
Már nyitottam volna a szám a heves tiltakozásra, ám Parvati megelőzött:
- De hisz megmondtuk, hogy még nem tartunk a vérfarkasnál - nyávogta méltatlanul a lány.
- Csend legyen! - dörrent rá a bájitalmester. - Nem hittem volna, hogy valaha is találkozni fogok olyan harmadikosokkal, akik nem ismernek fel egy egyszerű vérfarkast. Feltétlenül tájékoztatni fogom Dumbledore professzort a lemaradásról. 
- Akkor ezt minden bizonnyal annak tudatában teszi, hogy a második tanárunk egy sikerhajhász csaló volt, az első pedig Harryre vadászott és Voldemortot hordozta a testében! - csattantam fel idegesen rázva a tanár felé a fejem. - Lupin pedig biztos nem örül neki, hogy viccet űznek belőle... - fintorogtam, utalva arra, hogy én bizony tudom, hogy a megannyi sok veszélyes fenevad közül miért pont a vérfarkast választotta.
Amint Piton vállai megemelkedtek, ahogy mérgében a légzése felgyorsult, tudtam, hogy ezzel a lehető legmesszebb lőttem a célnál.
Azonnal becsuktam a szám, és még a társaim felém forduló, teljesen holtra vált pillantásai sem ijesztettek meg annyira, mint Piton ábrázata: az arca eltorzult, ajkát úgy húzta fel fogairól mint valami veszett kutya, és nem maradt olyan négyzetméter az arcán ami ne gyűrődött volna meg dühödt fintorában.
Mire észbe kaptam, már csörtetett is felém, cipője alatta a deszkák keservesen nyögtek, majd mikor odaért, tenyerét az asztalom szélére csapta, aminek hangjára hátra hőköltem, de meg így is a mellkasomnak koccant a pad széle, ahogy Piton teljesen rátehénkedett.
A fájdalomtól és félelemtől sajgó mellkassal kapkodtam a levegőt, és úgy néztem, ahogy a bájitaltan tanár előre görnyed, az arca olyan közel kerül, hogy görbe sasorra hegye majdnem hozzáért az enyémhez.
Fenyegető arca teljesen betöltötte a látóterem.
Két szeme dühtől csillogott, és mégis a legsötétebb két pont volt amit valaha láttam.
- Ötven pont a Griffendéltől - a szavakat úgy rágta és köpte rám, hogy mozdulni sem mertem, bármennyire is csiklandozta homlokom a legördülő verejtékcsepp. - És büntetőmunka. És örüljön, hogy megússza ennyivel.
Még utoljára végig vándoroltatta szemeit arcomon, miközben olyan megvető arccal ajándékozott meg, hogy nem bírtam tovább, szégyellve lesütöttem a tekintetem, és olyan makacsul szuggeráltam a vékony, piros csíkot amit a lap vágott az ujjamra, mintha az életem múlna rajta.
Valamilyen szinten az is múlt, mert ha egy másodperccel is tovább meredek Piton szemeibe, szerintem belehalok a szégyenbe, amiben már így is nyakig lubickolok.
Szemem sarkából láttam, ahogy Piton elhajol, majd lassú léptekkel tovább áll.
- És ha még egyszer ki meri ejteni azt a nevet az órán, az enyémen vagy másokén, arról tudni fogok, és én magam fogom az igazgatóiba ráncigálni. - kimért hangja csak úgy ostromolt, miközben belém fúródott megannyi megszeppent pillantás. - Megértette?
A kérdésre félszegen felpillantottam, de akkora erőbevetés kellett ehhez, hogy rendesen fájt.
Mikor azonban Piton szemébe néztem, aki amellett hogy mérhetetlenül dühös volt, valami más sütött lisztfehér képéről, valami ami miatt úgy éreztem, megérte a kötözködés: meglepettség és némi szégyen.
Óvatosan elfordítottam az állam, és a vállam felett a háztársaimra sandítottam.
Elismerés. Elismerés ült ki a tekintetükre.
Lehajtottam a fejem, és a hajfüggönyömet elkotortam a fülem mögül, hogy eltakarják a diadalittas mosolyomat. Kifejezetten megérte.
- Szóval senki? - tárta ki karjait Piton.
- Tanár úr, kérem - szólalt meg Hermione, akinek hangja remegése elárulta, hogy nem kicsit hökkentette meg a szócsatám a rigolyás bájitalmesterrel. - a... a vérfarkas számos külső j-jegyében különbözik a farkastól. A vérfarkas p-pofája...
- Másodszor szólalt meg anélkül, hogy szólítottam volna - torkolta le Piton, akit én már így is felidegesítettem, így annak haragja a semmiről sem tehető Hermionén csattant. - Az okoskodása öt pontba kerül a Griffendélnek. Már ha maradt még pontjuk egyáltalán. - intett kezével megvetően.
Hermione elvörösödött, és könnyes szemmel meredt maga elé.
Piton népszerűtlenségét ismét alátámasztotta, hogy mindannyian dühösen meredtünk rá, és büszke voltam az évfolyamtársaimra, mert már senki sem rejtette el a megvetését, az előbbi jelenet rendezésem mindenkit annyira felbátorított, hogy nyíltan fejezték ki a megvetésüket.
Pedig aligha akadt köztünk olyan, aki ne nevezte volna már legalább egyszer okoskodónak Hermionét.
Ron heti rendszerességgel tette meg ezt, de most mégis felcsattant, megjelenítve az igaz barát tökéletes példáját:
- Kérdezett valamit, és Hermione tudja a választ! Minek kérdez, ha nem érdekli a felelet? Flowernek meg igaza van, inkább örülne, hogy ilyen tanárok után még akad valaki, aki tud valamit!
Mindannyian éreztük, hogy Ron a nyomdokaimba  lépve szintén túl messzire ment, de valahogy már senki sem húzta be annyira a nyakát, Piton tekintélye ugyanis olyan rohamosan zuhant meg lefelé, mint a tengerbe dobott vasgolyó.
Lassan lépkedett Ron felé, mi pedig dermedt csöndben vártuk a fejleményeket, inkább kíváncsian mint rettegve. Azon már nálam túl voltunk.
- Ezért te is büntetőfeladatot kapsz, Weasley - Piton szintén Ron személyes zónájába hajolva igyekezett befenyíteni a vöröshajú griffendélest. - És ha még egyszer te, vagy akárki megjegyzést mer tenni a tanítási módszereimre, ígérem, az nagyon megbánja.
Bármennyire is jól esett Ronnal karöltve fürödni a társaink elismerésében (valljuk be, nem kevés griffendélesnek nyújtott elégtélelt a beolvasásunk Pitonnak) az óra hátralevő részében azonban meg sem nyikkantam, hanem pergament húzva  magam elé, szorgosan jegyzeteltem a tankönv vérfarkasról szóló fejezetét, akkor is is ha már belegebedtem, annyira fájt a kézfejem.
Piton ugyanis neki állt fel-alá járkálni a teremben, s közben megállót tett Remus íróasztalánál, kiszedte a fiókból az eddigi dolgozatainkat, és azokba belelapozva bírálta el a kijavított munkáinkat. Én viszont síri csöndbe csak körmöltem és körmöltem mint a kisangyal, mert bármennyire is jól esett végre Piton fejéhez vágni pár dolgot, akkor is, jelenleg biztosan hogy a ranglista legalján járunk a házak közt a házkupáért, nem akartam még több pontot elvesztegetni, olyanra, aki nem éri meg.
- Elég gyenge magyarázat... - rakott a sor legvégére egy lapot, majd tovább bújta őket. - ez tévedés, a kappa Mongóliában őshonos... Lupin professzor ebből tízből nyolc pontot adott? Tőlem hármast sem kapnál rá... - mondta, történetesen Nevillenek, aki erre szipogva összehúzta magát.
Én már szólaltam volna fel, ám ekkor öblös harangszó jelezte az óra végét, és mivel Pitonból mindannyiunknak bőven elege volt, azonnal felálltunk, és olyan gyorsan tömködtük vissza a táskánkba a cuccunkat, mintha verseny lenne, ám Piton ránk förmedt, hogy még nem fejezte be, ezért mindenki lelombozva visszaült a helyére, de a táskák indulásra kész lógtak a hátunkon.
- Mindenki írjon egy tanulmányt a vérfarkas felismeréséről és elpusztításáról. A terjedelem két tekercs pergamen. Hétfő reggel várom a dolgozatokat. Ideje hogy valaki kézbe vegye ezt az osztályt. - mondta, miközben mindenki megbotránkozva nézett össze az írnivaló mennyiség hallatán. Én is csatlakoztam a megdöbbenten tátogók tömegéhez, ugyanis az eddigi tananyagról összevetve nem lehet ennyit rizsázni, nem hogy egy valamiről... - Weasley, Black, ti maradjatok itt, meg kell beszélnünk a büntető feladataitokat.
Harry és Hermione az ajtó felé tódultak a többi diákkal, majd a keretnél megállva egy utolsó együttérző pillantást lövelltek felénk Ronnal, aztán hagyták hogy a Pitontól (érthető módon) minél előbb szabadulni vágyó sereg magával sodorja őket a folyosóra.
Ronnal odaballagtunk a tanári asztal elé, s közben mindketten egy kedvtelen, sokat mondó pillantást cseréltünk, majd várakozásteljesen Pitonra néztünk.
Ő pár percig utálatosan méregetett mindkettőnket; ha szemmel ölni lehetne, már holtan estünk volna össze fogadott öcsémmel, én pedig idegesen ökölbe szorítottam a kezem, ahogy Piton kényelmesen trónolt Remus helyén.
- Weasley, maga ma este, pontban hatkor lemegy a gyengélkedőre, és kitakarítja az ágytálakat. - fordult a vörös felé, aki igyekezve fintorát visszafogni, bólintott. - De pálca nélkül, és értesíteni fogom Madam Pomfreyt, hogy ellenőrizzen téged.
A fiú erre szenvedő arcot vágott, és megborzongva fogadta el a ma esti programját.
- Black, önt pedig ugyanebben az időpontban várom a saját szobámnál. - nézett rám sötéten villogó ábrázattal, amitől azonnal minden bátorságom az inamba szállt, és a katedrának kellett támasztani a lábam, hogy ne essek össze. - Remélem, legalább takarítani megtanították, ha már tiszteletre nem. Nem is vagyok őszintén meglepve, mindent elmondd Weasleyék neveltetéséről, hogy a fogadott gyerekük a másik, aki büntető munkára szorul. - villantott ránk egy sárga fogas mosolyt, mire már ösztönösen nyitottam ajkam, hogy megvédjem a családom, de Piton közbe vágott.
- Felőlem mondja csak Black - húzta még szélesebbre ajkait. - legalább az én házamnak több esélye lesz elnyerni a házkupát, hacsak már meg nem történt a pontlevonásai miatt.
Így hát lenyeltem az epés megjegyzésem, és körmömet a tenyerembe vájva hatalmas, nyugtató sóhajt hallattam.
- Távozhatnak - bökött az ajtó felé lekezelően Piton, majd visszafordult a dolgozat kötegek felé, és piros tintát meg pennát húzott elő, hogy belejavítson.
Ez a pofátlanság már hab volt a tortán, olyan lendületesen pördültem az ajtó irányába, hogy arcon csaptam Ront a hajammal, és igyekeztem minél sietősebben elhagyni a termet, mert egy percnél több időt töltök ezzel a szívtelen tuskóval egy légtérben, és addig átkozom, amíg nem marad belőle egy kupac hamu se.
És ő nem ér annyit.
Átszeltem nyomomban lobogó talárral és mögöttem felháborodottan trappoló Ronnal a termet, majd kirobbanva a folyosóra, megkerestem tekintetemmel a legközelebbi kanyarnál ránk váró Harryéket.
- Ajtó! - dörrent utánam Piton, mire rideg óvatossággal becsuktam, de a kezem remegett az idegességtől a kilincsen.
Aztán odacsörtettünk két barátunkhoz, és még oda sem értünk teljesen, mikor Ron már zúdította is rájuk a panasz áradatot:
- Tudjátok mit talált ki nekem az....? - itt olyan kifejezést használt, amit én úgy ahogy, Hermione pedig már nem nézett el neki, még ilyen körülmények közt sem.
Háborogva elmesélte mit kell tennie, én pedig irigyen bámultam a tarkóját, és duzzogva siettem utánuk.
- Én a helyedben örülnék - szóltam oda a vörösnek, mire mindhárman felém pillantottak. - Nekem ma este Piton lakrészében kell feltakarítanom. Gondolom, én is pálca nélkül.
Harry és Hermione végtelen megrökönyödéssel tátották el a szájukat.
- Francba... - suttogta maga elé a zöld szemű.
- Óh Flower - siránkozott Hermione. - Ez tényleg borzalmas... - hiába próbált meg szépítést keresni a helyzetre, be kellett látnia azt, amit nekem is hatalmas gyomorgörcs közepette:
Erre nagyon ráfáztam.

Miután vége lett az óráknak, a klubhelységben ücsörögve töltöttük el az időt.
A négyesünk végig terpeszkedett a legnagyobb kanapén, és még én és Ron cipőben, indulásra készen, addig Harry és Hermione zoknis lábukat a tűz felé fordítva élvezték a kandallóból áradó meleget.
Irigyen figyelve őket dőltem hátra, és minden egyes pillanatban kedvtelen fintort vágva emlékeztettem magam, hogy miért nem rúghatom le a bakancsom, és kucorodhatok gondtalanul a puha szivacshoz bújva.
A hasam kellemetlen bukfenceket vetett a gondolatra, hogy ketten Pitonnal egy helységbe zárva, s miközben én bejárónőt játszok és kipucolom a szobáját, és ő annyira szekál szét amennyire csak kedve tartja.
De pozitívum a helyzetben, hogy ma hiába hiányzott Remus, Harry legalább ma leállt a rejtély fejtegetéssel, mert tudta, hogy olyan vagyok mint az időzített bomba: elkezdi boncolgatni megint ezt a témát, és úgy leharapom a fejét, hogy azt megemlegetheti.
Így viszont, hogy csendbe burkolózva együtt érzett velem, végtelenül hálás voltam neki.
A sok ármánykodós és félelemben eltöltött nap után másra sem volt szükségem, mint hogy vastag pamutzoknimban befészkeljem magam a klubhelység egyik foteljébe, és a csillagos égre kibámulni, miközben élvezem a nyugalmat és az oldalamat cirogató melegséget ami a kandallóban táncoló lángokból érkezik. Csöndben, nem rágódva, csak mindent elengedve élvezni a békés estét, mint egy nyugdíjas boszorka.
Nem, ehelyett mehetek koszt vakarni Piton szobájába, miközben ő kedvére alázhat meg.
Mit követtem el a sors ellen? Még az elsőben kapott, Tiltott Rengeteges penitencia is jobbnak ígérkezett, és ez nagyszó, mert Malfoyyal mentünk egy rakatnyi éhes fenevad közé. Éjszaka.
Így hát amikor annyit ütött az óra, úgy éreztem magam, mint akit Magifixel ragasztottak a kanapéhoz, annyira nem volt kedvem felállni, ám mégis meg kellett tenni, ám miközbe a karfába marva feltornásztam magam, majdnem azzal a lendülettel fenékbe billentettem Ront, aki úgy panaszkodott a pöce-tál sikálásról, mintha a kivégzésére menne.
Jó, én se épp oda megyek, de én még mindig közelebb állok hozzá, hisz:
Egy, Pitonhoz megyek, aki utál mert griffendéles vagyok;
Kettő, annyira felhúztam ma, hogy szerintem ma magát is felül fogja múlni az ellenségeskedésben
Így hát majdnem hogy könnyes búcsút vettünk Harryéktől, akiknek őszinte sajnálat és megbotránkozás ült az arcukra, amitől egyszerre lett jobb kedvem a felém tanúsított együttérzéstől, másrészt lombozott le, hisz emlékeztetett rá, hogy milyen borzalmas helyre készülök most.
Aztán Ronnal kedvtelenül kilöktük Sir Cadogen képét majd becsuktuk, és fázva a huzattól, magunk előtt összefont karral megindultunk a folyosón, miközben a kis lovag utánunk kurjantott.
- Hova-hova pornép? Megvívni velem kutyák! - ordibálta a bajszos kis festményharcos.
- Remélem minél előbb visszahozzák a Dámát - dörmögte Ron, miközben Cadogen csatakiáltásaival kísérve elkezdtünk leügetni a lépcsőn. - Még az ő vinnyogó szonettáit is jobban elviselem mint ezt...
Én csak hümmögve leugrottam az utolsó fokról.
Én kifejezettem kedveltem Sir Cadogent, látszott rajta, hogy bármennyire is lobbanékony, a szívén viseli hogy a klubhelység mindenképp védve legyen, mégha ezt a maga stílusával is teszi. Végülis beválik... ha még mi, a Griffendél torony tagjai is nehezen jutunk be, illetéktelen aligha fog.
És szerintem apám előbb tépi ki a haját a lovag pimaszkodása miatt, mintsem szétszabdalja a festményt.
Végig vonultunk még egy lépcsősoron, és így pár kanyar után kilyukadtunk a gyengélkedő folyosóján.
Eközben időnkét hatalmas dörrenés rázta meg a falakat, ahogy kint a tomboló vihar a kastélyra borította haragját.
Mikor odaértünk az ápoló ajtajához, egy gyors öleléssel búcsúztam Rontól, hisz már csak negyed órám volt, és még le is kellett találnom Piton lakrészébe, hisz valóban jártam már ott egyszer, de a nagyterembe pedig több mint százszor, és még mindig néha eltévedek az arra vezető úton.
A vörös kedvtelen fintorral lökte be a gyengélkedő ajtaját, én pedig tovább sietve a nagycsarnokba vezető lépcsőhöz, azon lekocogva megcéloztam a pincerendszerbe vezető utat.
Ahogy mentem lefelé, és egyre jobban magába ölelt a lent terjengő sötét, a megritkult fáklyáktól árnyékos folyosók nyirkos hidege, én is egyre jobban féltem.
Megborzongva néztem az előttem lévő, sötéten ásító szakaszt.
A félelem ébredezni kezdett bennem, ahogy már a mennydörgések is halkulni kezdtek, és nem maradt más, csak én, a síri csönd és az árnyékok.
Néha cseppent le egy vízcsepp a lucskos falakról, viszont a szinte világtúli csöndben az is ordításnak hatott.
Mély levegőt vettem, a hideg végig marta a torkom. Majd elindultam.
Bakancsom félénken kopogott a kövön, miközben lázasan próbáltam emlékezni, mi is volt az útvonal  Fredék mágikus térképén Piton szobája felé.
Még talárban is libabőrös volt a karom az engem körülvevő sötétben, habár közre játszott az is, hogy a gyér fényben táncoló árnyékokba az agyam kezdett mindenféle rémképet látni; először csak alaktalan, fekete szörnyeket, aztán fekete kutyákat, majd magas, csimbókos hajú, vigyorgó gyilkosokat.
A légzésem gyorsabb lett, levert a víz, és kezdett bennem egy olyan érzés megszilárdulni, mintha mögöttem, a falhoz lapulva osonna valaki, köpenye az árnyék és lépteit elnyeli a fülembe zubogó vér hangja.
Gyorsítottam lépteimen, a talárom palástként suhant utánam.
Kezdhettem megbolondulni, ugyanis olyan gyorsan és rendezetlenül kapkodtam a lábam, hogy a kusza kopogásba kezdtem beleképzelni egy másik lépés zaját, ami óvatos volt, de ahhoz nem eléggé, hogy a sebesség növelésbe már ne lehessen hallani.
Ezen annyira megijesztettem magam, hogy a szívem fájdalmasan zakatolt, és az elhatalmasodó pánik közepette annak ütemére próbáltam szedni a lábam is, így a tempóm rohanássá erősödött, hajam pedig nyirkosan tapadt aszámba, a szemembe, de én csak futottam tovább, és kezdtek riasztóan eleven rémképek megjelenni előttem, ahogy egy címlapokról és körözési plakátokról ismert férfi eszelős vigyorral rohan utánam.
Élesen beszívtam a levegőt, és meg jobban szaladtam, azon kaptam magam, hogy lélekszakadva futok, és a legközelebbi lépcső korlátját megragadva kapásból a harmadik fokra ugrok le, és úgy robogok lefelé, hogy majd elesem, és párszor meg is csúsztam, de olyan görcsösen kapaszkodtam a korlátba, hogy az megtartott.
Mikor a felénél jártam, olyat hallottam meg, amitől meghűlt bennem a vér, és az ütő is megállt.
Követtek. Hallhatóan.
A lépcső teteje felől hallottam, ahogy falaki, mintha mezítláb lépne a fokokra, csupasz csattogással szalad utánam.
- Nem nem nem! - pánikoltam be hangosan.
A negyedik fokról elrugaszkodtam, majd repülve pár métert, nagy csattanással értem földet, amibe a térdem is belefájdult, de nem törődve a szúrós érzéssel, olyan gyorsan rohantam tovább, hogy a lábam szinte nem érte a földet.
És ami megijesztett, a meztelen csattogás a kövön nem hagyott alább, és biztos hogy követtek, mert ahogy én rohantam, úgy azok is sokkal erőteljesebben hangzottak fel.
Kétségbeesetten hasítottam kanyarról kanyarra, olyan lendülettel bevéve őket, hogy métereket csúsztam a fékezések miatt, hogy ne menjek neki a falnak.
És ekkor...
Szuszogás, szapora, sípoló lélegzetvételeket szűrtem ki a fülembe zúgó menetszéltől, ami a hajamat tépte.
Biztos hogy üldözött valaki.
Efelől nem volt onnantól kezdve kétségem.
Nem mertem hátra nézni, de a szuszogás és csörtetés nem hagyott alább, ami további rohanásra sarkallt.
Már nem is figyeltem, merre járok, lassan már felsikítottam félelmemben, hogy mi van ha az életemért futok épp...?
Ha valóban az üldöz most, akire gondolok...
Megráztam a fejem, és éreztem, hogy vagy a félelem vagy a szememet maró menetszél miatt, egy forró könnycsepp szökik ki a szememből, és a futás lendülete le is fújja azonnal az arcomról.
Futottam, futottam és közbe a hideg futott úgy a hátamon ahogy én a folyosón, az undok zihálást hallva.
És egyértelműen nem figyeltem hol vagyok, mert észre vételem nélkül az üldözőm a célomig kergetett.
Ugyanis hirtelen egy ajtó nyílt ki elém, én pedig azonnal kapcsolva a földbe döngöltem a bakancsom orrát, így  csúsztam végig folyamatos lassúlással, egyben megijedve az ütközés veszélyétől, másrészt megkönnyebbülve, mert legyen akárki, már nem vagyok egyedül az üldözőm ellen.
Még az időben megkezdett fékezés ellenére is egyensúlyomat vesztve végig trappoltam az utolsó métert, és tompa robajjal neki hasaltam az ajtónak, de a légszomjtól és a fájdalomtól csillagokat látva észre sem vettem a rá kiakasztott táblát.
Zihálva hagytam, hogy a súlyos falap megtámasszon, és behunyt szemmel igyekeztem csillapítani a szédülést.
- Black? - hallottam meg egy mély dörmögést, amitől azonnal ijedten kipattantak a szemeim.
- P-Piton professzor - ziháltam a mogorva férfit meglátva, aki az ajtó túloldaláról áthajolva, furcsállkodva mért végig. - E-elnézést cs-csak...
-Annak ellenére, hogy így rohant, öt percet késett. - vonta fel vastag fekete szemöldökét, és soha nem hittem volna, hogy Piton jelenléte okoz majd egyszer megkönnyebbülést. Még a csipkelődése is felüdüléssel töltött el.
Nem válaszoltam, csak eltoltam magam az ajtótól, majd remegő kézzel a hajamba túrva hátra fordultam.
Csak az üres sötét folyosó nézett vissza rám, semmi más...
Ám ekkor halk csattogás hangzott fel, mire kitágult szemekkel és begörnyedve, ugrásra kész hajoltam előre, és ekkor a fénybe kiszakadt...
Egy patkány.
Egy átkozott patkány.
A szürke kis rágcsáló sebesen végig csörtetett a folyosón, elhúzott mellettünk, szürke, fénytelen bundája majd nemhogy beleolvadt a szürke kőpadló színébe.
Esüvítve mellettünk, beleveszett a szakasz túloldalán uralkodó homályba.
A vállaim elengedtek.
Csak egy patkány...
Egy patkánytól ennyire megijedtem volna? 
Mondjuk abban a pillanatban nem is úgy hangzott mint egy patkány, sokkal eszelősebb, fenyegetőbb és...emberibb volt... és egy patkány miért kergetne?
Hirtelen ujjak súlya nehezedett a vállamra, mire olyan sebesen fordultam oda ijedtemben, hogy majdnem hanyatt estem.
Ám csak Pitont láttam, aki furcsállkodva húzza vissza a kezét.
- Magát meg mégis mi lelte? - húzta fel az orrát. - Mint aki kísértetet látott... az csak egy patkány, biztos valamelyik diák hagyta el, ne legyen már nevetséges! - ingatta a fejét, majd megragadta a vállam, és az ajtó felé húzott. - Sipirc befelé, már így is késésben van!
Még utoljára vetettem egy pillantást arra a szakaszra, ahonnan rohanva érkeztem.
Majdnem felsikoltottam ahogy Piton befelé taszigált, ugyanis lehet, hogy csak imént történtek miatt képzeltem oda, de valami fekete, kusza, nagyra termett figura... állat sziluettje bontakozott ki a sötétből...
Nem, nem lehet a fekete kutya... ezek magamnak kreált rémképek, mert agyamra ment apám, a Zordó, a kibeszélések, rólam terjengő pletykák...
Legalábbis ezt bizonygattam magamnak, miközben bizonytalanul toporogva megálltam az iskola tartalmas első hetében már jól megismert helység közepén.
Nem változott semmit, a hatalmas szoba, az íróasztal, a fekete falakat befedő polcok tele könyvekkel és mindenféle bűvös fűszerrel és állati testrésszel, a hatalmas csillár...
Mintha ha csak tegnap lett volna, ahogy Freddel vért izzadva vizsgáljuk végig a polcokat.
Tekintetemmel akaratlanul is oda-oda pislantottam ahol nagyjából a főnix könny is volt. Nem tudtam megállapítani a helyére került-e vagy sem, minden bizonnyal igen, ha Piton már tud a dologról...
Ennek gondolatára újabb borzongás járt át, miközben Piton kikerült, és asztalához viharzott.
Levágta magát a székébe, majd felém se nézve lekezelően unott hangon így szólt:
- Ott a felmosó és a vödör a sarokban, lásson neki. - morogta, majd maga elé húzott egy nagy adag javítani való dolgozatot. - Ha felborítja búcsúzzon el a megmaradt pontjaitól is, már ha vannak...
A helység emléke felidézte bennem a lebukástól való idegességet is. Ezért magamat csitítva hatalmas sóhajokkal körbe pásztáztam a helyet, a polcok roskadozó fokait, a deszkákat, a gyertyacsonkoktól zsúfolt csillárt...
- Mire vár még? - emelte rám Piton a tekintetét.
Észbe kapva megkerestem tekintetemmel a jobb sarokba állított fém vödröt és a mellé támasztott felmosót, majd odaléptem, és még mindig az üldözés sokk hatása alatt állva, remegő kezekkel megragadtam azt, majd megemelve a fehér puha rongyokba végződő alját halk csobbanással a vödörbe nyomtam.
Kiemeltem, majd vizes csattanással a padlóra tettem, és óvatos, megfontolt mozdulatokkal sikálni kezdtem a padlót, attól tartva, hogy Piton képes lenne még a felmosási technikámra is csípős megjegyzést tenni.
Folytattam, és elzsibbadó lábaimmal mit sem törődve szorgosan csak töröltem fel s alá, néha megemelve a vödröt és odébb rakva, vagy megmártva a felmosót.
- Gyorsabban Black, így holnapig sem végez - vetette oda a bájitaltan mester, fel sem nézve a dolgozatból, amit épp pirosra mázolt javító tintával. - Tudtommal holnap maga is részt vesz a kviddics meccsen. A maga érdeke is, hogy ez a padló minél előbb csillogjon-villogjon.
Miközben idegesen a vödörbe tömködtem a rongyot, minden akaraterőmre szükség volt, hogy lenyeljek egy durva visszaszólást.
Folytattam a munkát, valamivel gyorsabban, hisz valóban, ha buzgón csinálom a dolgom, legalább hamarabb végzek és szabadulok innen.
Annyira lázba hozott a meleg dunyha és Vadóc álomba doromboló hangja, hogy azt is elfelejtettem, hogy érkeztem ide, és még Pitonról is majdnem elfeledkeztem, csak is a holnapi meccs lebegett a szemem előtt, és az, hogy ki kell pihennem magam, így a legegyszerűbb út, ha minél előbb le tudom ezt a megalázó munkát.
Egészen gyorsan haladtam, mire legközelebb felegyenesedtem a vízbe mártogatásból, elgémberedett hátamat masszírozva, már a szoba háromnegyede kész volt. Ami jó hír.
Viszont a rossz az, hogy most jön a legnehezebb rész, a fekete leves.
Felmosni azt a szakaszt, ahol Piton is ült.
Félénken sóhajtottam egyet, majd megemelve a vödröt letettem a katedra mellé, és ismét belemártva a rongyot, elkezdtem felpucolni az emelvény körül is.
Minden egészen zökkenő mentesen ment, amíg egy újabb vödör odébb tételnél gyorsabban engedtem el a fülét, így az zörögve pottyant a helyére.
- Halkabban! - csattant fel Piton. - Én itt épp dolgozom, ha nem venné észre!
- Bocsánat... - préseltem ki ajkaim közt a kicsit sem őszinte elnézés kérést.
- Tanár úr! - csapott az asztalra a férfi.
- Bocsánat tanár úr! - a hangom remegett a visszafojtott indulatoktól, ahogy ideges mozdulatokkal úgy nyomtam a vízbe a felmosót, hogy közben Piton arcát képzeltem a vödör aljára.
- Magát tényleg semmilyen tiszteletre nem nevelték, igaz? - Piton elhajolt a dolgozatoktól, és hátradőlve nézte ahogy előre hajolva mosom fel az egyébként patyolat tiszta deszkákat.
Nagyot nyeltem, ezzel igyekezve a gyomrom mélyére leküldeni a megjegyzést ami a vesztemet okozhatta volna a tanárral szemben.
- Meg sem lepődöm, hisz Weasleyék fogadták be... - húzta keserű, otromba vigyorra vékony száját, én pedig olyan idegesen toltam a rongyot a vödörbe, hogy az megbillent, és a tartalmának a fele habzó kortyokban a padlóra ömlött. - Gratulálok! Nézze meg mit csinált! - fintorgott. - Mindegy, ez magának plusz munka. Remélem el tudja oszlatni rendesen. Legalább erre talán megtanították abban a koszos lyukban....
- Elég legyen! - kiáltottam fel, és ujjaim úgy megfeszültek a felmosó nyelén, hogy az majdnem ketté repedt.
Piton lecsapta tenyerét az asztalra, majd vészjósló lassúsággal felemelkedett ormótlan bőrszékéből.
Rám vetülő árnyéka és fenyegetően fölém magasodó alakja azonban nem tudott megijeszteni.
- Ismételje meg! - fújtatott.
- Azt mondtam.... - szóltam méregtől remegő hangon. - Elég legyen. Ne szidja a családomat. Engem bánthat, ahogy és amennyire akar, de... - emeltem fel a mutató ujjam, és merész pimaszssággal a tanárra szegeztem. - ő rájuk egy rossz szót sincs joga mondani!
- Igen? - vonta fel Piton a szemöldökét. - Ne beszéljek Weasleyékről? Akkor miről beszéljek? Esetleg az APJÁRÓL? - kelt ki magából a bájital mester, a végére pedig annyira üvöltött, hogy elvörösödött a feje. - IGEN, EZT AKARJA? AKKOR  ELMONDOM, TE IS MEKKORA OSTOBA, POFÁTLAN, SEMMIRE KELLŐ VAGY MINT SIRIUS BLACK! - nem kerülte el a figyelmem, hogy abba hagyta a magázódást. Nyálcseppek zápora vetült rám, és szavait hallva teljesen leblokkoltam, bénultság ült minden porcikámra, ahogy a szidalmai elérték. - Nem véletlen vádolom magát, hogy összejátszik Blackkel. Mit vár? Ha az apja eljut magához, legalább jut étel az asztalra és nem kell a selejtes testvérei ruháit hordania?
- ELÉG! – üvöltöttem.
Az utolsó mondata azt is kitörölte a fejemből, hogy pillanatokkal azelőtt még apámhoz hasonlított.
Csak is a minden elsöprő dühöt éreztem, ami kirobbanó vulkánként tombolt minden egyes porcikámban.
Engem annyiszor tipornak földbe amennyiszer akarnak, alázzanak meg, szidjanak, de a családomról így beszélni a világon EGY EMBERNEK SINCSEN JOGA.
A szívem nem vért, hanem a Piton iránti nyers gyűlöletet pumpálta az ereimbe, és a légzésem olyanná vált mint egy fulladozóé. Hisz fulladoztam is: a saját dühömben.
A világot vörösben láttam.
Annyira, hogy nem tudatosult bennem, mi történik.
Csak arra eszméltem fel, hogy kitárt kezekkel állok Piton előtt, aki viszont már korántsem ott van, ahol emlékeztem: háttal a mögötte lévő polcnak tántorodva, szeme kigúvadva, zihál és összerogyva kapaszkodik a polcaiba, könyvek hevernek körülötte a földön, kinyitva és szétesve.
Éreztem hogy a dühöm elpárolog.
Helyette a félelem és döbbenet fészkelte magát be a szívembe.
Óvatosan elszakítottam tekintetem a fájdalmasan nyögdécselő professzorról, és körülnéztem a szobában, majd a szám elé kaptam a kezem.
Mintha tornádó sepert volna végig a szobán: a polcokról lepotyogva az üvegek, és a padlón ripityára törve, a levük összefolyva. Alig maradt pár fiola épségben a falapokon: minden más élénk zöld fényben csillogott, mint megannyi milliónyi zöld csillag: az üvegcsék darabokban, és a csillárt is megtámadhatta valami, mert néhány leesett gyertyacsonk is hevert a kupacokban.
A szag pedig maró volt, kellemetlen ahogy a sok kiborult fűszer esszenciája összeért a levegőben.
Ezt... ezt én tettem?
Nem, nem az lehetetlen...
És mégis, ahogy visszanéztem Pitonra, aki időközben nagy nehezen magához tért, bevágott fejét dörzsölve olyan elhűlten meredt rám, amilyen döbbenetet még nem hogy rajta, senki máson nem láttam... valami azt súgta, ezt bizony én műveltem.
- Én... - hangom elhaló volt. Féltem saját magamtól.
- Kifelé - sziszegte halálos megvetéssel a férfi.
- Sajnálo... - kezdtem volna, és éreztem hogy könnyek szöknek a szemembe és soha nem érzett öngyűlölet mar a szívembe.
- Azt... mondtam... KIFELÉ! - ordított rám, mire nem ellenkeztem tovább.
Sarkon fordultam, és sokkal gyorsabbn rohantam az ajtó felé, mint amikor idefele menekültem, bakancsom alatt ropogtak a szilánkok.
Kivágtam az ajtót, majd a folyosóra kirobbanva, futni kezdtem.
Nem érdekelt az idefele nyomomban loholó rém. Most magam elől futottam.
Nem érdekelt mit kapok azért ami most történt. Bármi is lesz az, kétség kívül megérdemlem.
Nem érdekelt semmi azon kívül, hogy épp most bizonyosodott be: közveszélyes vagyok. Pálca nélkül ilyet művelni, ilyen fiatalon még talán a legnagyobb fekete mágusok sem voltak képesek.
Ezek után higgyem el, hogy nem vagyok több egy gyilkos lányánál?

*****

- Flower! Flower, ébredj! - egy vékony hang rángatott ki a rémálmok kusza világából, miközben éreztem, hogy valaki a vállamba kapaszkodik.
A testem finoman ringott előre- hátra, ahogy az illető igyekezett felrázni.
A szemeim kipattantak, és az első amit láttam Hermione arca volt, aki riadtan bámult rám, miközben kétségbeesetten szorongatta az alkarom.
Nyűgösen pislogtam egyet, miközben óvatosan kinyújtózttam a végtagjaimat. Ekkor éreztem igazán, hogy a paplan fojtogatóan tekeredett minden egyes végtagomra mint egy ördöghurok, és a pizsamám pedig mintha vizes lenne, úgy tapadt hozzám.
Óvatosan felemeltem a fejem párnáról, és undorodva végig simítottam az arcomon, mert a párna huzat a fejemet áztató veríték miatt hozzátapadt a bőrömhöz. A hajam is undok, nedves csomókban ragadt a nyakamhoz és a homlokomhoz.
A fejemben tompa fájdalom.
A kezemet a halántekomhoz emeltem, a másikkal pedig a puha matracra támaszkodva felültem.
- Mi... mi történt? - nyögtem rekedten a fejemet masszírozva. Olyan volt, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna tegnap óta. - Azt ne mondd hogy elaludtam! - a gyötört fáradtság úgy illant ki a szememből mintha hideg vizet borítottak volna a nyakamba, miközben ideges rugdalózással megszabadítottam magam a takarótól, majd a lábamat a földre csaptam, olyan erővel, hogy még a vaskos pamutzoknin át is fájt a talpamba nyomodó deszka.
Már kapaszkodtam volna az ágy keretébe hogy felpattanjak, miközben kalkuláltam, hogyha farmert húzok a halóingem alá, akkor ha elég gyorsan rohanok, odaérek-e a kviddics pályára, ám Hermione felegyenesedett a guggolásból, és két kezét a vállamra téve visszanyomott az ágyra.
- Dehogyis! Hajnali öt van, sehova sem késel el! - csitított ahogy a kezét félrelökve tovább kísérleteztem a felkeléssel. - Nyugodj meg! - szorította meg erősebben a vállam, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek és abba hagyjam az ellenállást.
Zihálva néztem rá, és vagy elég leharcolt arcom lehetett, vagy a fejem volt elszánt és eszelős, mert száját elhúzva hőkölt hátra. Még rajta is mályvaszín hálóinge feszített, és bozontos haja fésületlenül meredt minden lehetséges irányba.
Kérdőn elszakítottam róla a pillantásom, majd kibámultam az ágyam feletti kis ablakon.
Még sötét volt, csak egy leheletnyivel volt világosabb az ég mint a vaksötét este. Az alkony és az éjszaka elmosódott határa nézett vissza rám, miközben a még néhány le nem nyugodott csillag még mindig ott ragyogott volna az égen, ha a koromsötét viharfelhők nem tekeredtek volna a kastély felett, és az erdőig sem lehetett volna ellátni a sűrű esőfüggöny miatt.
Hatalmas dörrenés rázta meg az eget, akkora hogy belefájdult a fejem, és riadtan nézzem el a szemembe vakító villámtól, majd ismét a lányra.
- Rémálmod lehetett - kezdte óvatosan, de a vállamat továbbra is makacsul szorongatta, mint aki attól tart bármelyik pillanatban felugorhatok. - Dobáltad magad és valamit... valamit... - nagyot nyelt. - egy fekete kutyáról magyaráztál. És... és mintha sírtál volna... Jaj Flower, annyira megijedtem! - nyögte kétségbeesetten, majd előre hajolt, és karjait kitárva egy szoros ölelésbe zárt.
Megszeppentem, de aztán feleszmélve bizonytalanul viszonoztam, és óvatosan megpaskoltam a hátát, majd bénultan meredtem magam elé.
Hirtelen, mintha a kinti felhők helyett most az én fejembe tombolt volna vihar, az emlékképek úgy pattantak be a lelkiszemeim elé, mint a villámok.
Álmomban megint a fekete kutya elől futottam, de most a Mardekár pincerendszerénenek sötét, vége láthatatlan folyosóin, miközben a falakból, a tantermekből apám eszeveszett vihogása szűrödött ki... és utána Piton is benne volt, az összetört üvegek... ahogy értetlenül állok a borzalmas káosz előtt, és azon gondolkom: Ezt most tényleg én tettem?
Megborzongtam, behunytam szorosan a szemem, és megpróbáltam a borzalmas rém- és tegnapi büntető munka emlékképeit kiűzni a fejemből.
Még pár percig hagytam, Hermione had csimpaszkodjon a nyakamba, majd eltoltam magamtól, és bocsánatkérően a szemébe néztem.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - mondtam, lebiggyesztve az ajkam. - Köszönöm, hogy felkeltettél.
- Jaj, nem kell bocsánatot kérned! - rázta fürtjeit, amit prüszkölve legyezgettem el az arcomból. - Én sajnálom, hogy nem hagytalak aludni, hisz ma lesz az első meccsed...
A kint tomboló vihar és a mérkőzés gondolatára a tegnapelőtt megevett reggelim is vissza kívánkozott.
Az ujjaimat görcsösen ökölbe zártam, és már éreztem hogy a szívem őrült ritmusba kezd. Hát kávéra kifejezetten nem lesz ma már szükségem.
- Szerinted többet tudok pihenni ha lázálmok ráznak? - nevettem erőltetetten, hogy oldjam a helyzet feszültségét. Ám nekem sem lett jobb kedvem, és Hermione is csak zavartan csavargatta az egyik hajtincsét.
Inkább feladtam, hogy ilyen nyúzott állapotban elvicceljem a szituációt, és nagy nehezen, sajgó végtagokkal feltápászkodtam, és a szekrényemhez botorkálva kitártam az ajtaját, és derékig merültem benne egy melegebb felsőért.
- Te meg mit művelsz? - állt fel csípőre tett kezekkel Hermione, aki lábujjhegyre emelkedve pislogott a vállam felett a ruhás fiókjaimba.
- Felöltözök...? - vetettem oda, miközben kirángattam egy nagy, bő, fekete garbós pulóvert és egy bélelt tapadós nadrágot. Ma ugyanis az ítélet időt nézve még Hagrid vakondkabátját magamra öltve is ízben ráfagynék a seprűmre, úgyhogy a hetek óta erre tartogatott ruhadarabokat magamhoz véve hátráltam el a komódtól.
- De hát még minimum két órát tudnál pihenni! - hördült fel hitetlenkedve a lány, miközben kibújtattam ujjam a szürke hálóingemből. - Ezt ki kéne használnod, ha frissen szeretnél neki állni a meccsnek!
Csak egy pillanatig volt csupasz a derekam, amíg a hatalmas, combközepemig leérő pulóvert magamra öltöttem, de az épp elég volt, hogy a hűvös reggeli levegő belecsípjen, és a frissen ébredés miatti kótyagosság miatt kétszer olyan hidegnek éreztem. Vacogva gyorsan magamra rángattam a nadrágot, miközben így szóltam, ahogy az ég haragosan dörrent még egyet:
- Úgyse tudnék visszaaludni - biccentettem a kint dühöngő vihar felé. - És amúgy is, többet érek el szerintem ha egy kicsit lemegyek melegedni a klubhelységbe, minthogy itt forgolódjak rémálmok közepette. - vontam meg a vállam, majd felkaptam az éjjeli szekrényemre tett fésűmet, aminek a markolata recés volt szúros, ahogy Vadóc még tavaly nyáron megcsócsálta, és átszambázva a szobán beléptem a kis mosdónkba.
- Még be sem gyújtották a kandallót a házi manók - szűrődött át a szobából a lány hangja, miközben deszka ropogás jelezte hogy közeledik.
Én pedig ezalatt megbotránkozva néztem a tükörképemre: sápadt voltam, a szám kiszáradt, a szemem fénytelen és csúnya sötét karikák húzódtak alatta.
- Legalább akkor az ágyadba relaxálj, az melegebb és kényelmesebb. - lépett az ajtóba, majd a keretnek dőlve, fejét ingatva nézte, ahogy neki állok erőteljes mozdulatokkal tépni a hajam a fésűvel.
- Áh, nem tudnék nyugton maradni - intettem le, majd újabb gubancba akasztva a fésű fogait felszisszentem. -  Nem akarlak zavarni, te aludj vissza nyugodtan. - enyhítettem meg az arcom egy halvány de őszinte mosoly erejéig. - Látszik, hogy tudnál még szunyókálni.
- Nhem én ne... áhhhh - ellenkezett, ám elhajolt és a tenyerébe fojtott egy ásítást. - De nem zavarnál, tényleg! - mondta a szemét dörzsölve, és be kellett vallanom, valóban úgy nézett ki, mint aki ha visszaalszik, az se kelti fel, ha bomba robban mellette.
Én viszont egy kis egyedüllétre vágytam. Össze akartam szedni a gondolataim, kizárni azokat a gondokat amikkel ráérek később foglalkozni, és Wood és a többi hajtó lány tanácsaira összpontosítani, felidézni őket. És két óra a barátságos, meleg színekkel ellátott helység puha foteleiben tökéletes alkalmat nyújtott erre.
- Áh, jól esne most egy kicsit kiülni oda és csak így elmélkedni - legyintettem. - Még az is lehet, hogy sikerül egy kicsit visszaaludnom ott. - mondtam vigyorogva vonogatva a vállam, mert magamat ismerve ez sincs kizárva.
Aztán egy utolsó rántással letudtam a hajam tépázását, majd a fufrumat is letudtam pár simítással, aztán egy gyors fogmosás után a csapba köpve a habot kifurakodtam Hermione mellett, és letettem a fésűt.
Odaléptem az ágyam támlájára terített pulóverhez és a derekamra kötöttem, majd a keretnek támasztott Nimbuszomat megragadtam, és szembe fordultam a lánnyal.
- Aludj vissza nyugodtan, tényleg. Megleszek. - villantottam rá egy mosolyt, majd éreztem, hogy valami puha, bolyhos nyomódik a lábamnak.
Lenéztem, és Vadócot láttam meg, aki dorombolva dörgölőzött a bokámhoz. Lehajoltam, majd tenyeremet a hóna alá csúsztattam, és megemelve a mellkasomhoz szorítottam, amit a hiúz az ujjamat nyalogatva tűrt. - Társaságom is lesz, ne aggódj! - mutattam fel a nagy pocakú állatomat.
Hermione nagy nehezen bólintva beleegyezett, majd amíg én az ajtóhoz igyekeztem, majd belebújtattam lábam az odakészített bakancsomba, addig ő visszakucorodott az ágyába, és nyakig rántotta magán a takarót.
- Nem találom Csámpást tegnap este óta - nyögte fáradtan, miközben a párnájába fúrta arcát. - Légyszi, ha látod a klubhelységbe majd szólj... - mormogta még félálomban, majd halk horkolás jelezte, hogy visszaaludt.
Lenyomtam a kilincset, majd kilopakodtam a hálótermek folyosójára, becsuktam a mi névtáblánkkal felszerelt ajtót, majd amennyire a nagy talpú lakkbakancs engedte, lábbujjhegyen végig osontam a fapadlón, majd lelépdeltem a klubszobába vezető csigalépcsőn, miközben Vadóc szórakozott nyammogással kezelésbe vette a pulcsim, így éreztem hogy az hiúznyál átáztatja a szövetet.
Ám mikor leugrottam a vörös szőnyegre, megláttam, hogy nem egyedül leszek itt, ahogy azt terveztem.
Ugyanis az egyik fotel háttámlájára egy kócos, fekete hajú kobak bukott rá.
Óvatosan megkerültem a fotelt, majd Harryt láttam meg, aki felöltözve, szemüvege alól elmálázva bámulva ki a sötét hajnalba, szórakozottan gurítgatta lábával az elé tett seprűje polírozott nyelét.
- Jó reggelt - köszöntem neki.
Rám kapta a fejét, és őszintén szólva nem lepett meg ijedt arca, hisz gondolom nem számított rá, hogy ilyen kora reggel összefuthat itt valakivel.
- Neked is, Flower - intett mosolyogva, miután felalélt a döbbenetből.
- Nem zavarok? - biccentettem a fotel másik féltekéjére.
- Dehogyis, gyere csak - paskolta meg maga mellett a helyet, mire nekitámasztottam a karfának a seprűmet a, majd Vadócot az ölembe véve elkezdtem a hasát vakargatni, amire a hiúz örömteli nyávogással válaszolt.
- Hát te ilyen kora reggel? - kérdeztem.
- Hóborc felkeltett, és nem tudtam visszaaludni. - felelte.
- Meccs miatti hajrá? - tudakoltam.
Bólintott én pedig együttérzően hümmögtem.
Hátradőltem, és miközben a buzgón doromboló hiúzomat dögönyözve élveztem a hajnali félhomályt, és néha ijedten összerezzentem egy erősebb égdörrenésre. Harryvel nem beszélgettünk, és ez tökéletesen jó volt így. Nyugalom volt, egymás jelenlétével támogattuk és készítettül fel a másikat a ránk váró megmérettetésre.
Így viszont, hogy nem aludtam, és nem is kellett csevegnem, a gondolataim a szabadjára lettek engedve.
Éreztem hogy félelem tölt el, ahogy szépen fokozatosan lejátszódnak bennem a tegnap este történtei:
Először is az, hogy lehet a sötétség és az elmúlt hetekben történtek miatt képzeltem bele többet, de a dolog ami tegnap este Piton lakrészéig kergetett, lehetetlen hogy csak az egy darab átkozott patkány volt...
Aztán ami Pitonnál történt... Nem elég hogy már a durva veszekedésünk is gyomorgörccsel tölt el, a tetejébe ami utána történt...
Hirtelen felpattantam, és meglódulva idegesen járkálni kezdtem a klubhelységben, néha az ablak előtt megállva kibámulva a szakadó eső miatt homályos tájra, néha a hobbi polcra kipakolt könyvek gerincére írt címeket olvasva, de semmit sem fogtam fel belőlük, miközben a saját nyugtatgatásom érdekében Vadócot szorosan magamhoz emelve a puha szőrébe dörgöltem az állam. Az okos állat valószínűleg érezte, hogy valami nyugtalanít, mert nedves kis orrát aggodalmasan bökdöste az arcomhoz, és közben hatalmas bociszemekkel nézett rám.
És jól sejtette, mert az ideges járkálás közben az alábbi kérdések pörögtek a fejemben:
Most tényleg pálca nélkül hajtottam végre ekkora bűbájt? És ez vajon azért van, mert egy halálfaló lánya vagyok?
És ezt nem foghatom apró véletlenekre, főleg az üvegházban történtek után... annyiszor megtörtént már... elsőben amikor elkergettem az ördöghurkot pálca nélkül fényt idézve, amikor lerepítettem az egyik mardekárost Fredről, a leborult könyvek, amikor az akaratom ellenére változtam majdnem kutyává a lelátón, amikor becsuktam Piton ajtaját a könny lopásnál...
És mindig homokba dugtam a fejem ezek elől, véletlenekre fogva, vagy görcsösen a felejteni akartam őket, egészen addig amíg olyasmi nem történt, mint tegnap.
A szívem még hevesebb dobogott a gondolatra, hogy talán ez azért van, mert egy nagymúltú, fekete mágiát űző család leszármazottja vagyok...
Megremegett az ajkam, és a hasam liftezni kezdett. Meg akartam tenni a lehetetlent, és nem is sikerült: el menekülni a származásom elől...
Mit is gondoltam? - förmedtem magamra gondolatban, miközben folytattam az ideges járkálást, ziháva egyrészt az indulatoktól, másrészt pedig mert Vadóc az idegességembe szőrébe markoló ujjaim hatására felnyávogva mellkasba rúgott és eliszkolt a fiúk hálóterme felé, egy vörös folt után; bizonyára megsértődött, és inkább elment Csámpással orvosolni unalmát.
Én viszont idegesen morzsolva ujjaimat folytattam az össze-vissza lépkedést.
De addig nincs gond, amíg nem direkt használom pusztításra, ugye?
Hisz ez biztosan ritka és baljós képesség, de talán lehetnék gonosz lelkű családomban az első, aki nem árt vele...? Ez az... csak meg kell tanulnom uralni és...
Fenébe ez nem ilyen egyszerű!
Tehetetlenül téptem a hajamba, hisz eszembe jutott, hogy korántsem tudom még csak kicsit sem uralni, példa rá a tegnap történtek...
Vajon mit fogok érte kapni?
Hisz ha Pitonon múlik nagyon nem fogom büntetés nélkül megúszni...
Ennek gondolatára annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy a mellkasomhoz kapva hagytam, hogy az indulataim szavakban is elszabaduljanak.
- Oh, Merlinre, a fenébe is...
Mire észbe kaptam, Harry kérdőn rám kapta tekintetét.
- Minden rendben, Flower? - nézett rám olyan tekintettel, ami egyértelműen elárulta hogy igenlő választ semmiképp sem hisz el.
A hajamba túrva néztem bele az engem aggodalmasan firtató smaragdzöld szemekbe.
Elmondani a pálca nélküli varázslást Harrynek semmiképp sem akartam. Vagyis még nem, nem álltam rá kész, hogy megosszam nem csak vele, ezzel akárkivel nehezen tudtam volna társalogni még...
Harrynek, mint bizalmas legjobb barátomnak természetesen befogok róla számolni, de nem ma és nem is mostanában.
Most neki is rengeteg más miatt kell aggódnia, és nem akarok még egy terhet a vállára rakni, hisz így is épp elég fáradtságot szán rám, nem csak amióta kirobbant a Black-őrület, hanem mióta csak megismerkedtünk, és még sötét jövőről semmit sem sejtő elsősként barátságot kötöttünk a Roxfort expresszen...
Elmosolyodtam az emlék hatására, és megráztam a fejem.
Legyen akármilyen nehéz, ezt most egyedül kell cipelnem még.
És nem most akarom érezni a súlyát, mert nyakunkon a meccs. Ha Piton ki akarna rúgatni, tegnap este megtette volna... most felesleges ezeken felhergelnem magam.
- Semmi fontos - ingattam a fejem. - Csak nagyon félek. Nekem ez lesz az első meccsem...
Azzal levágtam magam Harry mellé, és bár a félelem meg mindig emésztett a képességem miatt, mégis tudtam a fiúra összpontosítani, aki kedvesen elismerte, hogy ez egyáltalán nem szégyen, hisz neki ez lesz már a számtalanadik meccse, és még mindig ugyanúgy  izgul minden egyes mérkőzés előtt, főként most, hogy tegnap Oliver megmutatta neki Cedricet, aki elvileg jóval magasabb és erősebb nála.
Azzal próbáltam nyugtatgatni, hogy hogy a fogóknak mindig az az előny, hogy könnyűk és fürgék.
De azt én sem tagadhattam, hogy ilyen viharos időben előnyt jelent a hugrabugos csapatkapitány alkata, hisz őt így kevésbé dobálja majd a szél.
Egészen pirkadatig a meccsről trécseltünk, Harry tanácsokkal és tapasztalatokkal látott el, és megnyugtatott vagyis megpróbált megnyugtatni afelől, hogy egyáltalán nem baj, ha nem úgy teljesítek mint meccsen, mert egyrészt ez az első, (mondjuk ő könnyen beszél, az első meccsén a megbolondult seprű ellenére olyan sikert aratott, hogy nem győztük ünnepelni őt), másrészt az első meccsemet ilyen időben kell játszanom, ami még egy profinak is feladja a leckét.
Én meg erre rávágtam, hogy az eső valamilyen szinten neki előnyt jelent majd, mert alig látni valamit a pályából majd, így a gurkókat mint a nagydarab játékosok felé fogják ütögetni.
Valamelyest mindketten lenyugtattuk egymást, így mikor elérkezett a reggeli ideje, a tegnapi borzalmakhoz és a pályán ránk váró nehézségekhez képest egész vidoran léptem ki a klubhelységből, hisz az én szívem is könnyebb lett, másrészt Harrybe is láthatóan kicsit sikerült lelket önteni.
- Vívjatok meg velem, bitangok! - kiáltott utánunk Sir Cadogen ahogy megindultunk a nagyterembe reggelizni.
- Szállj le rólunk - ásította Harry.
Az ebédlőbe vezető úton azon gondolkoztam, hogy tudtam ilyen könnyedén jegelni a pálca nélküli varázslat képességét, hisz magamat ismerve végig rágódtam volna a nap hátra levő részét.
Valószínűleg az egyre közelebb lévő meccs okozta izgalom miatt, hisz bárhogy próbáltam magam emlékeztetni a történtekre, a gondolataim mindig visszakanyarodtak arra, ahogy  kutya körülmények közt kell majd a hugrabug edzett, profi csapata ellen érvényesülnöm.
De mivel elég nagy súllyal bírtak a Pitonnál történtek, így inkább hagytam, kiélveztem hogy most nem kell ezen gondolkodnom, hisz minek riogassam magam, hogyha így akad min aggodalmaskodni most is...
Ez lesz az első meccsem, és nagyon lehúzó körülmények közt fog megtörténni, csoda lesz, ha a kint tomboló szél nem szed le azonnal a seprűmről.
Ez már megtette a hatását, mikor betorpantunk a hatalmas, zsúfolt, meccstől bezsongott terembe, és végig menetelve az asztalok mentén leültünk reggelizni, a zabkásámból egy falat, annyi nem ment le a torkomon.
A gyomrom még azt a kevés, behörpintett töklét is alig tudta magába fogadni, és már tiszta ragacs volt a garbóm nyaka, mivel minden egyes mennydörgésnél ijedten rándult egyet a kezem, lelocsolva magam.
Kisvártatva beérkezett a csapat többi tagja is, a három hajtó összekarolva szállingózott be, nyomukban az ikrekkel, akik bosszús ábrázattal kísérték végig, ahogy a három lány elfoglalja a helyet körülöttem.
- Nagy leszel ma Flower - karolt át Alicia, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra. - Keményen edzettél, és méltó helyettesem leszel.
Angelina és Katie egyet értően bólogattak, miközben a bezsongott Alicia feje felett átnyúlkálva a hátamat veregették.
Elpirulva, fülig érő szájjal éreztem, hogy a szívem hatalmasat dobban a sok bátorításon és elismerésen, és még kemény, maximalista személyiségem ellenére is kezdtem elhinni, hogy valóban jó játékosnak tartanak a csapattársaim.
A boldogságtól és kivételesen nem a félelemtől ugrált fel-alá a gyomrom, hisz milyen szép sport is a kviddics (nem, nem a módszertan, a mérkőzéseken betört végtagok valóban nem szépek), hogy ennyire összehozza az embereket.
Hisz a szűk baráti körömön kívűl a házam csapatának emberei voltak, akik nem bántak velem úgy, mint a véres ronggyal a nevem miatt, sőt, még ügyesnek is tartanak.
És ez annyira elöntött felüdüléssel, hogy még pár kanál kihűlt zabkását is le tudtam erőlteni a gyomromba, de azt olyan örömteli jóízzel, mintha meleg, karácsonyi pudingot ennék.
Lelkes mosollyal minden csapattársammal váltottam egy vigyort, Fred és George még koccintottak is:
- Flowerre és a mai nyerésünkre! - kiáltották, majd átbújtatva karjaikat a másikén, összeaakasztott kezekkel húzták meg a töklevüket, ám a hirtelen mozdulatok miatt a fele az ölükbe folyt.
Nevetve elnéztem róluk, és Oliveren akadt meg a pillantásom.
Az őrzönk egy falatot sem evett, rántottája érintetlenül hevert előtte, ő maga pedig szemöldökét komoran összehúzva meredt maga elé.
- Kemény meccsünk lesz. - morogta.
- Ne aggódj már Oliver - korholta le Alicia. - Egy kis eső meg sem kottyan nektek.
Ám hiába a hajtólány buzdítása, csapatkapitányunk aggodalma átragadt rám is, és kibámulva a tomboló vihar haragos felhőire, amit a reggeli elvarázsolt mennyezet meg sem közelített, azt kellett, hogy mondjam, több vár ránk mint egy kis eső.
Reggeli után felálltunk, és megindultunk, ki a nagy csarnokba, ahol gyorsan belebújtam a pulcsimba, majd kitárva nagy ajtót, megindultunk a pálya felé.
Mint mindig, az iskola ezúttal is egy emberként vonult ki a lelátóra, így a tömegbe vegyülve haladtunk tovább, miközben kocogó fogakkal fejünkre dobtuk a kapucnit, és reménytelenül mozgattuk átfagyott ujjainkat a seprűnkön.
A diákok talárja csak úgy csattogott a szélben, kifordult esernyőiknek nem vették hasznát, és az izgatott drukkerek szavaiba és a szél ordításába pár átkozódás is belevegyült.
Hajak borzolódtak fel, ruhák áztak csatakosra, és egy örökké valóságnak tűnt, mire elértük a stadiont, aminek falai és karikái hatalmas monstrumként magasodtak fölénk, és értek a felhőkbe.
Mi némi lökdösődés és toporgás után kiválva a lelátóra tódulók tömegéből megindultunk az öltöző felé, és mielőtt még beléptem volna a kitárt kis mellék ajtón, Malfoyt, Crakot és Monstrót láttam meg, akik lemaradva álltak, és hahotázva mutogattak felénk egy hatalmas esernyő alól.
Ettől azonnal összezsugorodott a gyomrom, ahogy arra gondoltam, vajon akkor hogy fognak nevetni, mikor leszerepelek.
A lábaim elgyengülve vittek be az öltözőbe, ahol átvágva leakasztottam a fogasokra készített skarlátvörös sporttalárt, majd megragadva pulóverem cipzárját lehúztam, és szenvedtem pár percet, hogy a nedves hajamtól szétválasszam.
Aztán odadobtam az egyik padra, majd feltűrve a hatalmas ruhadarab nyakát, beledugtam a fejem, és magamra igazgatva kiélveztem, ahogy a vastag, nehéz bunda melegíti átfagyott testem. Majd belebújtam a kézvédőkbe.
Amíg a többiek öltözködtek, lerúgtam a bakancsom, majd átkozva magam, amiért elfelejtettem zoknit venni, mezítláb átpipiskedtem a hideg kövön, és beleléptem a nagy edzőcsizmába.
Megmozgattam lábujjaim a hál' istennek bélelt belsejében, és kissé csoszogva leültem Fred mellé, aki már végzett az öltözködéssel. Egyel nagyobb volt a lábbeli száma, de meg így a legkisebbet kaptam. Magasságom ellenére nincs túl nagy lábméretem, de a pályán úgyse a gyaloglási képességemmel kell villognom.
- Izgulsz, Blöki? - bökött meg a vállával a mellettem ülő.
- Az nem kifejezés... - mondtam, miközben görcsölő hasamra szorítottam a kezem.
- Ne aggódj, csak hozd azt a formád mint a nyári kviddicsezéseinknél. Gondold azt, hogy nincs tétje! - lelkesített, mire hitetlenkedve néztem rá.
- Azért elég nehéz úgy felfogni, hogy nincs tétje. - húztam fel az orrom cinikusan. - A nyereség, a kupa, hogy vajon leszerepelek az egész iskola előtt, a belém vetett bizalmatok...
- Ne azért játssz, mert nyerni akarsz és bizonyítani, akkor nem leszel ugyanolyan jó. - emelte fel a mutató ujját Fred. - Hanem mert szeretsz játszani. Azt a szenvedélyes lányt, aki a sport szeretetéért játszik, na azt még egy ilyen vihar sem mossa le a pályáról! - kacsintott, mire elvörösödtem dicséreteit hallva.
- Túlzol... - mondtam félénken, de azt nem tagadhattam, hogy dagadt a májam az elismeréstől.
- De ő nem, akkor legalább neki higgyél - bökött a fejével Oliver felé.
Oda siklott pillantásom.
Már mindenki végzett az átöltözéssel, és mindenki türelmesen várta, hogy Wood elkezdje a buzdító beszédét.
A fiú többször is neki veselkedett, de bármikor elnyitotta száját, nem jött ki hang a torkán. Idegesen járkált tovább, és ezt még eljátszotta párszor.
Végül megállt, nyelt egyet, reménytelenül megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.
Észbe kapva felpattantam, gyorsan a szekrénynek támasztott seprűmért szaladtam, majd felnyalábolva kirohantam társaim nyomában a pályára.
Olyan erősen fújt a szél, hogy mikor kiléptem, úgy oldalba vágott, hogy megtántorodtam, és Georgenak csapódtam.
Erősen rámarkolva Nimbuszomra erőt vettem magamon, majd lépten-nyomon folyamatosan megbotolva követtem a csapattársaimat, akik szintén az erőteljes fuvallatok miatt botladozva tartottak a pálya közepe felé.
Azonnal átfagytam ahogy a sipító szél az arcomba mosta az esőt, és a hajam elázva, vizes hurkokként tekeredett a nyakamra, és a seprűmet tartó ujjaim menten elgémberedtek.
A közönség üdvrivalgását (ha volt ilyen), elnyomta a szakadatlan mennydörgés, amitől érzékeny fülem iszonyatosan fájt, és a hatalmas döndülések miatt minden szervem reszketett, akárcsak fogaim, amiknek vacogását a szél ordítása és az ég dobbanásai elnyomták.
Ha nem rogyasztottam volna be a lábam, és támaszkodom a seprűmre, a szél hanyatt lökött volna.
Éreztem, hogy a félelem eláraszt, és zsibbadni kezd a nyelvem, ahogy egy nagy adag hideg vizet nyelek be. Hogy fogok így játszani?
Reszketve Harryre néztem, aki folyamatosan szemüvegét törölgette; ő még annyit se látott a zuhogó esőben mint mi.
Kipislogva a hideg cseppeket a szememből, ellilult ajkamat harapdálva gázoltam tovább a lábam alatt süppedező nedves fűben, és kiszúrtam a kanárisárga foltokat, amik a másik irányból vonultak be a pályára. Minden bizonnyal a Hugrabug játékosai voltak.
Mikor elég közel értünk, kirajzolódtak a játékosok alakjai is, élükön egy nagyon magas fiúval, aki olyan izmos volt, hogy a rajtam bő zsákként kinéző edző talár rajta módszeresen feszült.
Nagy nehezen odalépdeltünk hozzájuk, s mikor összetalálkoztunk, Wood és Diggory előre léptek, és kezet fogtak. Én pedig addig talárommal letörölve arcom szemügyre vettem a hugrabug kapitányát, amíg nem vakított el egy újabb adag szemembe csobbanó eső.
Cedric valóban jó vágású, helyes arcú fiú volt, mogyoróbarna haját a szél élénken ragyogó szemeibe kotorta, de ő még így is rámosolyogva fogadta el Oliver felé nyújtott mancsát, aki ellenben olyan képet vágott, mintha szájzára lenne, és csupán biccentett egyet.
Tekintetemmel megkerestem a pálya szélén hatalmas, lila esőkabátban virító Madam Hoochot, akinek borostyán sárga szeme hunyorogva figyelte a játékosokat. Mikor a kínos kézfogásnak vége szakadt, leolvastam a tanárnő szájáról a "Felszálláshoz készülj!" utasítást.
Hangos cuppanással kiszabadítottam lábam a sárból, majd átvetettem a Nimbusz Kétezres fényesen csillogó nyele fölött, és összepréselt ajkakkal, remegő gyomorral megszorítottam.
Madam Hooch szájába vette a sípját, és éles, távolinak tűnő hang harsant fel.
Behajlítottam a térdem, majd a rettegésemtől reszkető lábakkal elrúgtam magam a talajtól, és a szemem sarkából láttam, hogy mindenki más ezt teszi.
Emelkedtem, a szél kíméletlenül marta az arcom, és úgy markoltam a seprűm, mintha valakit meg akarnék fojtani.
A seprűm meg-meg ingott a szélben, ezért nem mertem gyorsabban menni, nehogy valakinek neki taszítson a szél.
A hatalmas kilengések miatt makacsul görnyedtem a Nimbuszom nyelére, és próbáltam valahogy csillapítani a légzésem, a szívverésem és a gyomorgörcsöm egyaránt, mert sem megfulladni, sem szívrohamot kapni, sem a zabkását az alattam száguldozókra szabadítani nem állt szándékomban.
Mikor kellően magasra értem, egyenesbe irányítottam a seprű nyelét, és elszakítottam tekintetem az égtől, ugyanis a felettem hömpölygő viharfelhők még jobban a frászt hozták rám, főleg hogy minden pillanatban elvakított egy villámlás.
Felegyenesedve kissé, grimaszoltam egyet az arcomba sodort eső miatt, majd lenéztem a pályára.
Vörös és sárga csíkok cikáztak alattam, és az óriási lelátón helyet foglaló emberek sokasága mind olyan kicsinek tűnt.
Reszketve beszívtam a levegőt, majd ki.
El sem akartam hinni. Elkezdődött az első meccsem.
Lenézve láttam, ahogy Madam Hooch parányi alakja a labdák ládájához sétál, aminek a teteje már nyitva állt, majd lehajolva matat egy kicsit, és a négy labda a magasba emelkedik.
A két barna gurkó morogva süvített szét, a vörös kvaff pedig lomhán repült az ég felé, még a cikeszből egy arany villanás, és már sehol sem volt.
A vihar és a félelmem ellenére éreztem, hogy a versenyszellem túlteng bennem.
Ránehezedtem a seprűm nyelére, majd megtolva lefelé gyorsítva zuhanásba kezdtem.
Ahogy a sebesség növekedett, úgy a könny is meggyűlt a szemembe a széltől, és az arcomat már nem is éreztem a hidegtől. A gyomrom liftezett az iram miatt, de én rendületlenül repültem tovább, a hajam és a sporttaláromat csoda hogy nem tépte le a szél.
Bemértem a nagydarab golyóbist, miközben egy pillatra sem elszakítva pillantásom a célpontról, láttam, hogy velem egyetemben két hugrabugos is megindul a kvaffért.
Elgémberedett ujjaim ellenére magabiztosan rámarkoltam a seprűre, meg nagyobb tempóra sarkallva, és már szinte a bőrt is leszedte az arcomról a szél.
A golyó egyre közelebb lett, márcsak méterek választottak el, ám vészesen közel került egy cingár hajtó lány, aki ügyesen kanyarodva már el is engedte seprűjét, hogy kezét nyújtsa a labdáért, de ekkor megszüntettem a maradék távolságot is, és oldalra rántva a seprűmet, a tengelye körül fordulva egyet elengedtem a nyelet, majd jobb kezemmel a hónom alá csaptam a kvaffot.
Zihálva magamhoz öleltem, majd kizárva a kommentátor távoli hangját, megragadtam a seprűmet, és a hugrabug karikái felé forgattam.
Combommal ráerősen a nyélre szorítottam, majd kilőve a póznák felé elkezdtem átsüvíteni a pálya felett.
Annyira túl tengett bennem az adrenalin, hogy már nem is éreztem ahogy a jeges szél szinte rám fagyasztja az esőt, fűtött a lehetséges gól gondolata, és miközben átröpültem a hatalmas stadion felett, már mértem is be, hogyan fogom kihasználni a megteremtett előnyömet.
Rágörnyedtem a seprűre, és kissé irritálva hallgatva a mögém szegődő két hugrabugos hajtót, még nagyobb tempóra bíztatva a seprűt elértem a pálya háromnegyedét, mellettem az elsuhanó két lelátó félteke egy nagy színes folttá olvadt.
A szívem a torkomban dobogott, mikor befaltam az utolsó métereket is, dobás távolságban lefékezve a karikák előtt.
Hajam az arcomba csapódott, ám még a látóteremet felszabdaló fekete csíkok sem hátráltattak meg, magam elé emelve a piros labdát, megcéloztam a jobb oldali karikát.
Már vettem a lendületet a dobáshoz, ám ekkor a szemem legsarkában megláttam egy sárga villanást, ahogy az egyik hajtó felém suhan.
Gyorsan kellett cselekednem, így hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek.
Oldalra dőltem, és hagytam hogy a gravitáció magával rántson, ám a bal kezemmel továbbra is szorosan fogtam a Nimbusz nyelét.
Így a lendület miatt körbe forogtam a seprű körül, s még fejjel lefele voltam, addig a hajtó hangos suhanással elrepült fölöttem.
Mikor visszatértem az eredeti pozícióba, nem teketóriáztam, megindítottam a bal karika fele, ugyanis az őrző látva eredeti szándékom, megindult a jobb póznát védeni.
Mikor azonban észre vette a bajt, már késő volt; seprűjével íves kanyart leírva süvített a labda fele, ám a kvaff csont nélkül átzuhant a vasgyűrűn, majd lomha zuhanásba kezdett.
- Szép volt Flower! - hallottam meg magam mellől egy kiáltást, majd egy piros folt húzott el mellettem akkora lendülettel, hogy majdnem lelökött a seprűmről.
Angelina volt az, egy pazar alábukással iramodott a kvaff nyomába, majd utolérve azt, magához ölelte, és lobogó fekete hajjal elszalomozott a karikák között, majd odadobta az őrzőnek, aki morcos arccal kapta el a piros ívet leíró kvaffot, aztán előre dőlt, és egy hatalmas dobással megküldte előre a labdát.
Nem volt így időm hatalmas vigyorok és pironkodások közepette megünnepelni az első éles gólom, megkapaszkodtam a seprűm nyelében, és a süvítő piros labda felé rántva elkezdtem felé száguldani.
A hajam ismét táncot lejtve mögöttem, apró ostorként csapkodta a hátam, de én ezzel mit sem törődve élveztem a talpam alatt fütyülő szelet, és tettem az arcomra csapást mérő jéghideg cseppekre.
Olyan sebességgel hasítottam a levegőt, hogy még a széllökések sem hatották rám, egyedül az éles süvítés csípte pirosra a fülem és az orrom hegyét.
Katie ekkor bekanyarodott elém, és pillanatok alatt a kvaffnál teremve magához nyalábolta, majd seprűjére támaszkodva és oldalra hajolva megkanyarodott a hugrabug térfele felé.
Magabiztosan hajolt seprűjére, én pedig egy szép félkört leírva repültem egy kanyart, oldalra dőlve megszemlélve a mélyen alattam elhúzódó ázott pázsitot, és irányt változtatva követtem a hajtó társam, hogy segíthessek neki a bedobásban ha kellek.
A száguldástól extázisba esve izgatott, szapora légzéssel hasítottam a hideg levegőt, előttem Katie piros talárja és a hóna alatt tartott kvaff lebegett, így az ő nyomukban süvítve haladtam a hugrabug gyűrűihez.
Katie kissé feljebb tolta a seprűjét, így megemelkedett, és megfeszített háttal célba vette a középső karikát.
Saját seprűm végét fogva tettre készen repültem mögötte, mit sem törődve az arcomról taláromba folyó vízzel, átfagyott, reszkető testemmel, és a csimbókokba ázott hajammal.
Töketes gól helyzet rajzólodott ki, ahogy egyre közebb kerültünk a póznákhoz, ám ekkor az esőfüggönyön át valami más is kirajzólodott; egy barna villanás süvített Katie irányába, aki annyira le volt foglalva azzal, hogy bedobásra készen érkezzen a karikákhoz, hogy ezt nem vette észre.
- KATIE VIGYÁZZ! - sikítottam, ám mire felkapta a fejét és körbe nézett lobogó, világosbarna hajjal, addigra a gurkó teli erőből a vállának csattant, így a kvaff kipottyant a kezéből, és megindult a talaj felé, ám nem maradt sokáig gazdátlanul, egy hugrabugos azonnal ott termett, és megkaparintva azt, el is száguldott vele a mi karikáink felé.
Én azonban nem vettem üldözőbe, seprűmet felfelé fordítva odasiklottam Katie mellé, aki szenvedő arccal a vállát markolászta.
- Jól vagy? - próbáltam túl kiabálni a szelet, mire a lány könnyes szemekkel felnézett rám, és óvatosan vissza engedte fogaira ajkait, ugyanis fájdalmában csak vicsorogni és nyögdécselni tudott.
- Aha - érkezett a válasz meggyötört hangon. - Minimum egy váll ficam.
Elemelte a tenyerét válláról, és elborzadva felszisszentem, mikor láttam, hogy milyen szögben áll az.
- Kérjünk időt Madam Hoochtól! - mutattam a pálya szélén álló nő felé.
Katie azonban a fejét rázva.
- Nem szabad kiesnünk! Te menj, szerezd meg a kvaffot, én kiállok pihenni. - utasított, majd figyelmeztett hogy ne kísérjem el, maradjon a figyelmem a játékon, sérült kezével a seprűjét markolva, ép kezét jelzés értékűen a magasba téve ereszkedni kezdett.
Aggodalmasan figyeltem egy ideig, majd bosszúsan a Griffendél térfelére néztem, ahol nem épp kellemes látvány fogadott, már amennyit a sűrű eső zubbony látni engedett:
Oliver sikeresen visszavert egy gólt, seprűje nyelét egy kecses pördülésre bírva annak végével ütötte vissza a labdát.
Ám mielőtt Angelina elkaphatta volna, egy hugrabugos elsüvített előtte, megragadva a kvaffot, majd szembe fordult a karikákkal.
Megindította a középső felé, és Wood nyúlt volna érte, de abban a pillanatban az egyik terelő az ellenfél játékosai közük ütőjével megindított felé egy gurkót.
Az őrzőnek így elrántva seprűjét irányt kellett változtatnia, és bár így a haragos golyó elsüvített felette, a középső gyűrűnek dobott kvaff egy vörös villanással átszelte a karikát.
Wood lobogó talárral a nyomába eredt, majd a pózna felénél alá bukva megkaparintotta a nagydarab golyóbist, és felrántva seprűjét egyenesbe irányította magát, majd vaskos vállát megemelve vagy a verseny drukk vagy a beengedett gól miatti haragjából olyan lendülettel küldte meg a labdát, hogy az máris nyíl egyenes száguldással a pálya közepe felé érkezett.
Észbe kapva megszorítottam a seprűm, majd villámgyors haladásra bírva meglódultam a labda felé.
Alacsonyabban voltam, mint a kvaff röppályája, de direkt egy szinttel alásüllyedve emelkedtem, ugyanis kiszúrtam a labda felé alulról igyekvő hugrabugos hajtót.
Sarkamat meglendítve finoman a vesszőkbe rúgtam, még nagyobb kakaót adva a tempóba.
Már majdnem ott voltunk, mindkettőnket méterek választottak el a golyótót, a sárga taláros játékos már nyúlt is kitárt ujjakkal a kvaffért, ám ekkor beértem elé, felrántottam a seprűm, és igyekezve nem venni tudomást a hasamat görcsbe rántó, émelyítő érzéstől amit a hatalmas ég látványa és az okozott, hogy a lendülettől kicsit elvesztve egyensúlyom, hátrébb csúsztam a nyelen.
Erősen markoltam tovább a Nimbusz, majd kezemet a nagydarab labda köré kulcsolva nagy levegőt vettem, és nagyon félelmetes trükkhöz folyamodtam.
Megrántottam a seprű nyelét, annyira, hogy fejjel lefelé fordultam, és ijedt sikolyt hallattam, ahogy a szédítő mélybe bámulva siklottam egy ideig ebben a fordult pozícióban, majd egy kört leírva tovább mentem, szemezve egyet a még mindig félelmetes méllyel, miközben a hugrabugos hajtó kicselezve a semmibe kapkodott, és elhúzott mellettem.
Egyenesbe hoztam a seprűt, és megráztam a fejem, ahogy a fejembe tóduló vér miatt egy ideig elsötétült a pálya és a lelátó. Vizes tincsek csapkodták homlokom, és szét permeteztem a hajamból csöpögő vizet.
Tudtam, hogy így hogy nálam a kvaff, célponttá váltam az ellenség hajtóinak szemében, így gyorsan körbepásztáztam magam körül a teret, hogy ki hol van és kire kell fokozottan vagy nagyon odafigyelnem.
Két hajtó még a Griffendél térfeléről indultak meg felém, de miattuk nem aggodalmaskodtam, mert Angelina jóval előttük járt, így volt kire támaszkodnom.
A kicselezett hajtó viszont annál nagyobb baj volt, ugyanis felnézve láttam, hogy letolja seprűje nyelét, hogy veszélyes zuhanó repülésbe kezdjen felém.
Így hát nem voltam rest az ellenfél karikái felé fordulni, majd előre hajolva elstartoltam azoknak irányába.
A szél visított a fülembe, mellé ormótlan mantrákat kiabált a mennydörgés hangja, és annyira átfagytam, hogy már semmimet sem éreztem, mindenem zsibbadt és a fogam is már csak reflexből kocogott.
Magam mögé gyorsulva az engem kergető hugrabugost, haladtam a karikák felé.
Hátra fordultam egy pillanatra, hogy bemérjem hol van az üldözőm, és még a szemembe csapódó eső ellenére is kiszúrtam, ahogy a hajtó igyekszik mellém kerülni, hogy kiüsse a kezemből a labdát.
Kissé elbizonytalanodva repültem tovább, alattam a fű és mellettem a diákok tömege ismét egy színes csíkká olvadt, és biztos voltam benne, hogy a kergetőm kihasználva a lassúlásom, már mellém is ért.
Nem tévedtem, a szemem sarkából hirtelen egy erőteljes mozgást láttam meg közvetlen közelről, és éreztem hogy a hajtó mellém ér, citromsárga sporttalárja a lábamat verdeste.
Riadtan elengedtem a seprűt, hogy átrakjam a másik kezembe a labdát, majd gyorsan visszamarkoltam a hideg nyélre.
Kétségbesetten néztem körbe Angelina után, hisz egyetlen esély arra, hogy a csapatunknál maradjon a kvaff, ha lepasszolom neki.
- Itt vagyok, Flower! - kiáltott valaki, mire a hang irányába néztem, Angelinát láttam meg a másik oldalamon.
Azonnal hajítottam a labdát, így az elém markoló hugrabugos keze már csak az üres markomat tudta elkapni, a kvaff szép ívet leírva Angelina kezében landolt.
A mellettem haladó sárga taláros lány letolta seprűje nyelét, és alám bukva elhúzott alattam, célba véve a másik griffendéles hajtót.
Angelinával fej-fej mellett haladtunk, és mire a hugrabugos lány megpróbálhatta volna elszedni tőle a labdát, addigra a lány felém dobta, én pedig magamhoz öleltem.
És ez így ment, úgy szeltük a levegőt, hogy közbe mint a flipper golyó, úgy járt a labda ide-oda karjaink közt.
Végül odaértünk az ellenfél póznáihoz, és ekkor Angelina fogta markában a vörös bőrlabdát, így seprűjét átlósan rántva elhúzott előttem, és célba vette a bal karikát, miközben én a menetszéltől imbolyogva, de torkaszakadtamból bíztatva őt, figyeltem ahogy egy fej billentéssel kipöcköl egy ázott fekete tincset homlokából, és már tartja is a magasba a labdát, ám ekkor a hugrabug őrzője kormányozta be elé a seprűt, és kitárt karokkal a lány felé siklott.
Angelina homlokát ráncolva mérte fel a helyzetet, majd tovább suhant, amit nem értettem, hisz az őrző már majdnem teljes testtel bevédte előle a gyűrűt, és nagydarab testével épp rávetni akarta magát a griffendéles hajtóra, ám az az utolsó pillanatban elrántotta a seprű nyelét, majd derekát hátra csavarva felém fordult.
- Flower! - rikoltotta, majd egy erőteljes dobással felém dobta a kvaffot.
Az nehézkesen siklott felém az eső függönyön át, én pedig észbe kapva elengedtem a seprűm, és két markom közé fogtam a labdát, ami a lendület miatt még az erőteljes kapás ellenére is a mellkasomnak koccant, de én még kapkodva a levegőt, még úgy is a jobb oldali, üresen hagyott vasgyűrű felé dobtam a labdát, és örömtelien felkacagtam, ahogy a piros golyóbis átrepült rajta. Az őrző megindult felé, majd keskeny kört leírva a pózna körül elkapta a labdát, és legnagyobb meglepetésemre Angelinának passzolta, majd elhagyta őrhelyét, és ereszkedni kezdett.
Nem értettem a tetteit, ezért magyarázat híján kérdő arccal Angelinára néztem.
Az ég dörrent, és egy cikkcakkos villám szelte át az eget, amitől ijedten rándultam egyet.
Elkapták a cikeszt? Vagy mi a szösz?
A lány azonban csak előre nyújtotta kezét, ujját előre szegezve a pálya széle felé mutatott, ahol az egyik lelátó aljában minden csapattársunk ott tömörült egy hatalmas esernyő alatt, és Wood kiállva alóla, heves hadonászással jelezte, hogy menjünk oda.
Nem kérdeztem semmit, hisz a meglóduló Angelina úgyse hallott volna semmit, inkább követve őt, lebillentettem a Nimbuszom kecses nyelét, majd ereszkedésbe kezdtem. Átszeltem az odavezető utat, miközben fokozatosan lassulva közeledtem a talaj felé, a látóterem lassan megtelt a hömpölygő sárral ellepett fű látványával.
Mikor kellően közel értem, kinyújtottam a lábam, és éreztem hogy az undok cuppanással a sárba süpped.
Totyogtam egy kicsit előre, hogy visszanyerjem a landolás során elvesztett egyensúlyom, majd lábamat meglendítve átvetettem a seprű felett, és magam mellé emelve odabandukoltam az esernyő alá, ami hiába volt terebélyes, még így is alig fértünk el alatta, így az ikreknek nyomódva végre kiélveztem, hogyha letörlöm az arcom, akkor nem érkezik utánpótlás helyette, habár a talár ujja annyira átázott, hogy az simán a számba folyatott még egy adag hideg vizet.
Így, hogy nem hajtott az adrenalin, így kezdtem érezni a csontig hatoló hideget, és hevesen remegve leheltem rá szinte kőkeményre fagyott, piros ujjbegyeimre, miközben didergő oldalamat Georgenak préseltem, hátha érek valamit.
Harry is megérkezett, esővíztől prüszkölve csattant a talajra, majd kirántva maga alól seprűjét, ő is a hatalmas ernyő leple alá furakodott.
Mindannyian várakozás teljesen, vizes szempillánk alól néztünk fel Woodra.
- Időt kértem! - harsogta túl a zubogó eső és felhő szakadások hangját az őrző, miközben tenyerével homlokára csapva hátra simította csapzott haját. - Gyertek...!
Azzal átkarolta a vállainkat, majd összegörnyedve egy kupaktanácsra invitált minket.
Én átfogtam a mellettem lévő Fred és George hátát, és arcom az ő saras, nedves nyakuk közé zsúfolva hajoltam be a taktikai körbe.
- Mennyi az állás? - kérdezte Harry, miközben arcához nyúlva levette szemüvegét, majd megmarkolva talárját, beletörölte a nedves üveglencséket.
- Ötven ponttal vezetünk. - felelte Wood, nagyokat szipogva az orrába tóduló esőtől. - De ha nem kapod el a cikeszt, még éjszaka is itt fogunk ázni, ráadásul Katie megsérült, egy hajtóval kevesebb.
- Ebben a szemüvegben esélyem sincs - rázta csatakos, fekete haját Harry, és már attól ferdébbeket pislogott, hogy zöld szemeit nem fedte az üveg.
Már épp nyitottam volna lilára fagyott szám, hogy védelmembe vegyem a fiút, hisz nem csak rajta múlik a nyereség és még szemüveg nélkül is lehetetlen játszani ilyen körülmények közt, nem hogy azzal, és hogy így is mindent belead (habár ezt nem láthattam, de biztos voltam benne hogy így volt), ám ekkor egy kéz kocogtatta meg Harry vállát, mire mindannyian a tulajdonosára fordítottuk tekintetünket.
Hermione volt az, aki csak úgy sugárzott az örömtől, torzonborz hajára egy hatalmas, fekete esőköpenyt húzott.
- Van egy ötletem Harry! - mondta lelkesen összeütve vizes tenyerét. - Add ide a szemüveged!
Harry nem ellenkezett, lekapta fejéről a keretet, majd érdeklődő arccal a lány kezébe nyomta.
Hermione előhúzta varázspálcáját, majd a csapat többi tagjának kíváncsi pillantásával kísérve megkocogtatta a szemüveget.
- Leperex! - mondta, majd Harry felé nyújtotta a megbűvölt eszközt. - Tessék, mostantól taszítja a vizet.
Harry végtelen hálás pillantással tolta vissza fejére a lencséket, és láss csodát, a hajáról csorgó víz, mint egy kis burok lenne az üveg körül, kikerülte azt.
Wood kishíján a boszorka nyakába borult, aki vörös fejjel tűrte, hogy a magas, izmos csapatkapitány félvállal a mellkasához ölelje, csuklyája lesiklott fejéről, ahogy a fiúnak ütődött.
- Zseniális! - kiáltott az őrző Hermione után rekedten, aki a fiú sárreteges talárjáról arcára ragadt piszkot és vizet törölgetve újra arcába húzta a köpenyt, majd elsprintelt a lelátóba vezető lépcső felé. - Gyerünk fiúk-lányok, mienk a pálya! - rikkantotta lelkesen, majd Madam Hooch felé fordult, aki egész ezidáig hóna alatt tartotta a kvaffot.
Bólintott neki, mire a nő ajkaiba kapta ezüst sípját.
Gyorsan átlendítettem lábam a seprűm felett, majd kieresztve a levegőt megmarkoltam, a nyelére hasaltam, majd elrugaszkodva kilőttem az ég felé.
Emelkedve magam alatt hagytam a felázott földet, és a csizmám sokkalta nehezebbnek bizonyult, a sok rátapadt sár végett.
Felemelkedtem, majd megszorítva lábam közt a seprűt, sebes tempóra ösztökéltem, és érezve hogy a jeges víz ismételten eláztatja arcom, hunyorogva hasaltam a seprűre még jobban, annyira, hogy az állam már a hideg fát érintette.
Suhantam előre, oldalra tolva a seprűt íves kört írtam le, majd továbbra is balra tartva ugyanezt az utat még párszor bejártam.
Annyira megfeszült minden izmom és úgy vert a szívem a meccs okozta izgalmak és rizikók miatt, hogy muszáj volt pár gondtalan körzés a pálya felett, hogy lenyugodjak.
Önző dolognak gondoltam egyedül Angelinára bízni, hogy amíg én élvezve repítem magam a pálya körül, addig ő egyedül kell hogy három ellenséges hajtó elől megszerezze a kvaffot, de úgy gondoltam, hogyha kicsit kiszellőztetem a fejem és lenyugszom, akkor a hátralévő időben legalább teljes odafigyeléssel és koncentrációval tudok részt venni, sokkal jobb, mintha egy ideggörcsként minden lehetséges passzt elvétek és a dobásaim meg sem közelítik a karikákat.
Még pár pillanatig élveztem a szabadon száguldozást, aztán mély levegőt vettem, és megrántottam a seprűm nyelét, így lefékezve.
Meccsre s tettre készen nagyra nyitottam a szemem, és elszántan pásztáztam végig a pályát.
Kicsit megszédültem, ugyanis magasabbra sikerült érkeznem mint  terveztem. A stadion tornyai is már mind alattam voltak, a játékosok piros és sárga száguldó pontokká váltak alattam, és éreztem hogy a hátamon végigfut a hideg, ahogy eszembe jut, milyen közel vagyok most a viharfelhőkhöz.
Ránehezedtem a seprű elejére, így alábukva finoman elkezdtem lejjebb siklani, egészen addig amíg újra biztonságos magasságban nem voltam.
Remegve sóhajtottam, és ahogy egy helyben lebegve hagytam, hogy a szél ide-oda taszigálja a Nimbuszom, ráadásul bőrig átáztam, olyan volt, mintha az egész világ víz alatt lett volna, amire a repkedő diákok csak rásegíttek.
Szaporán járó mellkassal és ugyanolyan buzgón kapkodott tekintettel kutattam a kvaff után, egyenes háttal, a nyakamat tépázó szél ellenére nyújtózva a jobb rálátásért.
Épp az egyik lelátón állapodott meg a szemem, mert mintha afelett láttam volna egy csapattársunkat elsuhanni, ám ekkor ismét megdördült az ég, s rögtön utána egy óriási, két ágú villám vakító fénye szelte át a horizontot.
Felsikoltva hasaltam a seprűmre, és fülemre tapasztott kezekkel feküdtem a Nimbusz nyelén, miközben lábaimat alul összekulcsolva úgy tartottam magam, ahogy csak bírtam.
A helyzet az időjárást illetően kezdett tényleg veszélyessé válni.
Remegve imádkoztam az életemért, és azért, hogy a következő villámot ne az én testem vezesse le. Elengedtem a fülem, és villámgyorsan rámarkoltam a polírozott fára, majd óvatosan résnyire nyitottam a szemem. A keskeny résen homályos foltokat véltem csak látni, és megrázva a fejem eltávolítottam a szemembe csorgó vizet, és óvatosan felegyenesedtem, nagyon lassan és megfontoltan.
A kezem már vagy a hidegtől, vagy a félelemtől remegett úgy ahogy, de ahogy elkezdtem lefelé hajtani a seprűt, az módszeresen reszketett alattam, ahogy nekem is minden izmom rázta a didergés.
Megálltam a lelátóval egy szinten, így a seprűm nagyjából a griffendéles drukkerek fejével lehetettem egy magasságban.
Ekkor egy újabb villámlás változtatta fehérre a világot egy pillanatra, és ekkor megláttam valamit, ami nyombam elfeledtette velem az egész játékot. Ott, ahol a lelátó legfelső, üres sora a szürke éggel találkozott, egy hatalmas, lompós szőrű, fekete kutya sziluettje rajzolódott ki.
Az állat hosszú pofáját egyenesen rám szegezte, és a szeme szürke volt, mintha csak két darabka lenne az égből.
Zsibbadt kezem megcsúszott a seprűnyélen, és a Nimbuszom egy-két métert süllyedt, miközben én görcsösen rámarkoltam, hogy ne bucskázzak le róla.
A félelem bennem olyan magasra csapott, hogy még a felettünk körző viharfelhőkön is túlment, a szívem szaporán vert és a vér búgása a fülemben hihetetlen, de még az esőt is elnyomta.
Megráztam a fejem, vizes fürtjeim pirosra csípték arcom.
Kinyitva szemem újra a lelátóra néztem, ám az állatnak nyoma sem volt.
Képzelődtem? Valódi volt? De hisz ugyanezt a fekete kutyát láttam a nyáron is. Ugyanezt ez az óriási, lompos fenavadat, ez kergetett álmaimban, kísértett a mindennapjaimban, ott volt a gondolataimban, de még a teafüvemben is.
És én magam is egy fekete kutya vagyok bizonyos értelemben...
Mi ez az egész? A képzeletem játszik velem, vagy valami egészen más....valami sötét, rossz ómen, ahogy azt gondoltam?
A határok kezdtek hirtelen összemosódni... a kutya acélszürke szeme olyan volt, akár apámé, aki szintén azzal a hidegezüst pillantással rendelkezett. Netalán figyelmeztetés?
A megjósolt Zordó, a hatalmas fekete fenevad a jelzés arra, hogy apám a végzetem és a nyomomban van?
Miben higgyek már?
A gondolataim lázasan őrjöngtek bennem, és amíg el nem kezdtem forgolódni, addig le sem esett, hogy ezt talán nem itt egy vihar kellős közepén, egy meccs alatt kéne kitalálni, hisz vagy a villám csap belém, vagy egy gurkó zúz szanaszét, vagy elvesztjük a mérkőzést a bambaságom miatt.
Óvatosan megdőlve oldalra, tekintetemet végig hordoztam a pályán, miközben a gyomrom még mindig reszketett a kutya miatt.
És akkor kiszúrtam valami olyasmit, ami a jelenbe, a kviddics megmérettetés kellős közepébe hozott vissza, és ekkor minden lelassult, elromlott, dominóba jöttek a borzalmas események.
A pálya túl oldalán két alak száguldott egy pont felé, ahol a kisebb villámok valami aranyló folton csillantak meg.
- A cikesz! - suttogtam magam elé, és elkerekedett szemekkel néztem a piros és sárga színpöttyöket, amik eszméletlen sebességgel süvítettek a kis aranylabda felé.
Harry és Cedric.
Ugyanakkora távolságra voltak a cikesztől, és mindketten kinyújtott karral suhantak felé.
- GYERÜNK HARRY! - üvöltöttem teli torokból, habár gondoltam, hogy semmit sem hall belőle, de egyszerűen akkora megkönnyebbülés lett volna, ha a markába zárja a nyereségünk zálogát, és végre véget vet ennek a viharban és jeges szélben küszködős borzalomnak. Sose gondoltam volna, hogy kviddics játszma végét én ennyire várni fogom valaha.
Ám ekkor valami nagyon furcsa és baljós dolog történt.
Annyit láttam, hogy Harry lassulni kezd, majdnem megállt, viszont nekem nem volt időm a hitetlenkedésre.
Az történt ugyanis, hogy az egész stadionra hátborzongató csönd ereszkedett. A szél, habár még mindig ugyanúgy fújt, hisz továbbra is nehezemre esett egyenesbe tartani a seprűt és a hajamat is hideg fuvallat kotorta ki a nyakamból, de mintha elfelejtett volna zúgni.
Olyan volt, mintha valaki lecsavarta volna a világ nagy hangerő-szabályozóját, vagy mintha elkezdtem volna egy pillanatról a másikra megsüketülni, mert már a saját légzésemet és fogkoccanásaimat sem hallottam, nem hogy bármi mást.
Pánikolni kezdtem.
Félelelmetes volt, ahogy villámlott az ég, szakadt az eső és a diákok is tobzódtak, de minden néma volt.
És ekkor valami borzalmas érzés fogott el.
Egy rémisztő, dermesztő hideg, ami még a taláromat cibáló szélnél is hidegebb volt.
Ismerős, vérfagyasztó érzés volt, ami nem az arcomat csípte pirosra, hanem belülről érkezett. Valami, amitől a csontjaim, a vér az ereimben, a zsigereim, mind mintha jégből lettek volna, és a félelem, a fájdalom és az elkeseredettség érzése egyszerre nehezedett rám.
Amit utoljára a Roxfort expresszen éreztem, mikor a fülkénkbe beszabadult egy dementor.
A szemem sarkából mozgást láttam, ezért bágyadtan oda fordítottam a fejem.
A pálya szélén vagy száz, köpenyes alak állt, vagyis lebegett, lábuk szakadt köpenyben végződött, ami kísértetre emlékeztetve az embert, ott himbálózott a föld felett. Ormótlan, fekete csuklya fedte arcukat, amiből nyálkás, hullazöld kéz bukkant ki.
Dementorok voltak.
Láthatatlan szemükkel mind felfelé meredtek, fejük egy irányba bámult, s közben távoli suttogásként érkeztek el hozzám gondolataik:
Éhes vagyok!
A fiút! A fiút akarom...
Nekem is hagyjatok...
Úgy éreztem, mintha jeges víztömeg kúszna fel a mellkasomon, nehezen szedtem a levegőt, tejfehér, zsibbasztó köd kavargott a fejemben.
Fogamat összeszorítva ráztam a fejem, hátha úgy szabadulok a borzalmas suttogástól a fejemben.
Ide-oda vergődtem a seprűmmel, még nem kinyitottam a szemem óvatosan, és meg nem láttam valamit, ami a világ összes dementorát feledtette velem.
Harryt láttam meg, aki oldalra dőlt, majd fejjel lefelé lefordult a Nimbuszáról, ami gazdátlanul kilőtt, és apró ponttá zsugorodva eltűnt a liget felé.
A fiú teste azonban már nem volt rajta, korántsem.
Fejjel lefelé zuhant a föld felé, ernyedt tagokkal és bármiféle ellenkezés nélkül. Minden bizonnyal nem volt eszméleténél.
Itt történt az a pillanat, amikor minden kikapcsolt bennem, nem láttam és nem érzékeltem semmit, akkor is ha megtörtént.
Csak látni láttam, és az Harry volt, aki menthetetlenül suhant a halál felé.
Lábammal ráerősen megrúgtam a seprűmet, mire az azonnal megindult, és maximális sebességgel kezdte el átszelni a pályát.
Minden összemosódott mellettem, és az arcomat maró szelet és a tarkómat csapkodó esőcseppeket sem éreztem többé.
Görcsösen markoltam a Nimbusz nyelét, majd eltört kezemben a finom fa, és a hajamat azt csodáltam, hogy nem szedte ki a menetszél.
Előre löktem egyet a seprűn, majd merülésbe kezdtem, és olyan gyorsan süvítettem, mint még soha.
A talaj egyre közelebb volt, de nem érdekelt a közelgő becsapódás, csak is Harry testét láttam, amit ha nem kapok el időben...
Megráztam a fejem, majd egy morgást elfojtva suhantam tovább, és már olyan közel kerültem a földhöz, hogy ha most fékezni kezdek, már akkor sem menekültem volna meg a becsapódástól.
Kinyújtottam a kezem Harry felé, majd karommal csattogó talárjába markoltam, és minden erőmet bevetve magamhoz rántottam az ernyedt testet.
A fiú nekem csapódó súlya azonban kilökött az egyensúlyomból, így a seprű nyele helyett a levegőbe markoltam bele, ezáltal elvesztve az utolsó esélyem arra, hogy felrántsam.
Felsikítani sem volt időm, a talaj olyan közel lett, hogy semmit sem láttam az arcomba csapódó hajam, Harry eszméletlenül billegő fején és a saras füvön kívűl.
A Nimbusz nyele a földnek ütődött, és még így is, hogy a sár tompította az érkezést, éreztem, hogy minden csontom belenyekken a durva érkezésbe.
Éreztem, hogy fejjel előre lezuhanok a seprűről, de még mindig belém gabalyodva ott volt Harry is, ezért az utolsó erőmmel hátra fordultam, így én teljes lendülettel csapódtam a sárba, még Harry háttal rám esett, ám őt a bal karommal tartottam, a jobb viszont magam alá csúszott, és egy undok roppanást hallatva iszonyatosan fájni kezdett.
A sikamlós, iszapossá vált föld miatt még éreztem, hogy csúszok két métert, alattam a karommal aminek fájdalmától még csukott szemmel is csillagokat látok. Az oldalam pedig, amivel földet értem, onnan is hasonló, szúró fájdalom és halk, tompa reccsenések érkeztek.
A fejem hátracsuklott, a hajam a sárba tapadt, és a fájdalomtól megszólalni, fenyögni de még halkan nyöszörögni sem maradt erőm.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy forró könnyek buggyanjanak ki belőle, és átfagyott arcomon lecsorogjanak. Egyrészt sajgott mindenem, másrészt a feszültség, amit a zuhanás okozott, most ment ki belőlem.
Harry súlya fájdalmasan nyomta azt a részt, ami mellkasomon szörnyen fájt, ezért megpróbáltam jobb tenyeremet felemelni és letolni magamról, de a karomba olyan tűrhetetlen fájdalom nyilalt, hogy felkiáltva a bal oldalamra henderedtem, így Harry lecsúszott rólam, halk placcsanással landolva a sárban. Bűntudatom volt amiért ilyen könnyedén lelöktem magamról, de a bordáimat hasogató kín miatt muszáj voltam változtatni a pozíción.
Behunytam a szemem, és halkan pityeregve öleltem magamhoz a minden bizonnyal törött karomat, miközben egyik orcám a sárba süppedt és megtelt az orrom ázott föld szaggal, a másikat pedig csak úgy tépte a szél.
Hirtelen lépések és kiáltások zaja csendült fel, egyre közelebbről, majd egy óriási fehér villanást láttam, amire azt volt az érzésem, hogy nem villámlás volt, mert hosszú volt, percekig tartott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem érzem a dementorok jelenlétét.
Nem tudom mi történt, de mindenképpen hálás vagyok érte.
- URAMISTEN! - sikoltotta egy összetéveszthetetlen hang, Hermionéé. - UGYE NEM HALTAK MEG? UGYE NEM?
A sárban csattanó léptek odaértek hozzánk, és éreztem hogy árnyék vetül rám.
Óvatosan kinyitottam a szemem, és a frissen érkezőkre pislogtam.
- Óh Flower! - Fredet láttam meg, aki nyakig sárosan, összetapadt vörös hajjal magasodott felém, és amint meglátta, hogy felemelem a fejem, azonnal leguggolt hozzám, és a fejemre tette a kezét. - Hála az égnek, Flo... úgy rám ijesztettél... - hüvelykujja végig simított arcomon, letörölve egy nagy adag piszok réteget az arcomról.
- Harrynek van pulzusa de nincs magánál - mondta Angelina sírástól remegő hangon.
- Harry... - motyogtam a fájdalomtól önkívületi állapotban, ám hallva a fiú nevét, azonnal megpróbáltam a másik oldalamra fordulni, hogy láthassam őt, ettől azonban olyan éles fájdalom nyilalt az oldalamba, hogy ajkamba vájva fogam elfojtottam egy kiáltást, és keseredetten hagytam, hogy visszapuffanjon a fejem a sárba.
- Óvatosan Flower! - szólt rám Fred, hangja egy oktávval feljebb ugrott, és remegett. Szívem szakadt meg, amiért értem aggódott. - Igazgató úr! Azt hiszem, Flower megsérült! - mondta Fred, és majdnem attól fakadtam sírva, hogy hallottam a hangjából kicsendülő rettenetes aggodalmat.
- Vigyétek őket a gyengélkedőre, nekem beszélni valóm van a dementorokkal. - érkezett egy mélyen zengő, határozott, és... dühtől remegő hang.
Dembledorera tippeltem volna, de nem akartam elhinni, hisz nem nagyon hallottam még őt ennyire haragosnak, sőt, igazából a csupa szív, csigavérű igazgatót kijönni a sodrából igazán még soha nem volt alkalmam látni.
- Rendben - érkezett a csapat tagjaitól kórusban a felelet.
Azzal cuppanó léptek jelezték, hogy az igazgató eliramodott.
Hirtelen két tenyér csúszott alám, óvatosan érintve az oldalam, ami már így is fájdalmat okozott, ezért felszisszenve és grimaszolva tűrtem, hogy a karok gazdái lassan maguk fölé toljanak, majd megemeljenek.
- Ne haragudj... - hallottam meg Fred bocsánatkérő hangját, majd éreztem hogy elszakadok a talajtól, a végtagjaim tehetetlenül lógnak a levegőben, kivéve a jobb karom, ami a hasamra fektetve, elég kifacsart szögben pihent rajtam.
Felkavarodott a gyomrom a látványra,  ezért inkább elfordultam, és hagytam, hogy a fejem a fiú mellkasának billenjen. Alapjáraton bűntudatom lett volna amiért hajammal összesarazom a talárját, de tekintve hogy azon mennyi kosz volt, örökké vitatkozhatnánk melyikünk koszolta jobban össze a másikat.
- Nem rakod rá a hordágyra? - kérdezte Wood, mire kérdőn elemeltem a fejem, és kimerülten pislogtam oldalra. Mellettünk a csapattagjaink álltak körbe két lebegő, fehér, kifeszített vászont, az egyiken Harry feküdt hanyatt, karjai lelógtak, szája kissé elnyílva, szemüvege repedezve, orrán félrecsúszva. Csodálkoztam, a becsapódást nézve tökéletes állapotban van ahhoz képest, amire számítottam.
A másik üresen várt rám.
- Nincs rá szükség. - rázta a fejét Fred, hajáról a koszos víz az arcomra csepegett. - Menjünk. - azzal magához szorított, és megindult a stadion kijárata felé. A hordágy mintha megértette volna a fiú szavait, azon nyomban köddé vált.
Én pedig túl kimerült voltam kérdőre vonni, amúgy is, a dementorok után még jól is esett nem egy rozoga hordágyon, hanem fogadott bátyám óvó karjaiban utazni a kastély fele.
Ahogy már majdnem odaértünk, hirtelen kiabálás ütötte meg a fülem:
- HOGY KÉPZELITEK? EGY KVIDDICS MECCSRE? LÁTJÁTOK MIT MŰVELTETEK AZZAL A KÉT DIÁKKAL? NEM EBBEN EGYEZTEM MEG CARAMELLEL! - az üvöltözés távolinak tűnt, mégis tisztán hallottam, és teljesen ledöbbentett.
Mert a reszelős ordításból Dumbledore hangját hallottam ki.
Összehúztam magam, miközben kiléptünk a kastély fele vezető tisztásra, óvatosan felnéztem Fredre.
- Ennyire berágott Dumbledore? - suttogtam, miközben egyenletesen döcögtem a karjaiban.
A fiú lesandított rám. Arcán nem lehetett megállapítani mi szeplő és mi sárfolt, de kék szeme két ékkőként ragyogott a piszok réteg alól.
- Hát megvan az oka rá... - húzta el ajkait, ujjai görcsösen megmerevedtek térdhajlatom és a hátam alatt. - Valóban a dementoroknak semmi keresnivalója itt. Főleg, hogy a legtöbben még nem is tanultátok a patrónus bűbájt...
- Patrónus bűbáj? - automatikusan felültem volna, de nagy nyögéssel visszahanyatlottam a fiú karjaiba a fájdalom miatt.
- Aha... elkergeti a dementorokat. - nézett rám féltő pillantással Fred. - Ne nagyon mocorogj.
A fiú nem tudhatta, hogy én már egy ideje tisztában vagyok vele mi az a patrónus bűbáj, vagyis úgy nagyjából.
A visszakérdezésem oka valójában az volt, hogy egyszerűen meglepett szembe találkozni ezzel a névvel, másrészt a hosszú villanás és a dementorok jelenlétének halványulása felébresztette bennem a gyanút, hogy talán a szóban forgó bűbájnak voltam... hát, csukott-szemtanúja.
Fenébe is, hogy még a meccset is el kell hogy rontsák... nem értem, hogy kerülhettek ezek az undok szörnyek be a stadionba, ha elvileg a kastélyt kéne őrizniük...
Apropó meccs és stadion.
Feleszmélve ép kezemmel Fred talárjába markoltam, és kétségbeesetten pislogtam rá.
- És mi lesz a meccsel? Lefújják? Újrajátszuk? - kérdezgettem, miközben fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy miről maradtam le, miután önjelölt zuhanó repülésbe kezdtem.
Hisz nekem addig van meg, hogy mindketten száguldanak a cikesz felé, majd Harry lefordul a seprűről.
Fred ajkai lebiggyedtek, homloka ráncba szaladt, és lemondóan fintorgott.
Görcsbe ugrott a gyomrom. Ez nem jelent túl jót.
- Diggory elkapta a cikeszt miután Harry elájult. - mondta Fred, és látszott hogy szinte fizikai fájdalmat okoz neki kinyögni a szavakat.
- Fenébe... - morogtam teljesen leamortizálva.
Miközben átszeltük a parkot, Fred mellkasának döntöttem fejem, és behunyva szemem igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.
Egyrészt az oldalamat habzsoló fájdalomtól, másrészt az undok vereség miatt.
Nyilván tiszta küzdelem volt, hisz Cedric elkapta a cikeszt, nincs mit tenni, de akkor sem érzem valahogy lezártnak az egészet, hisz nem Harry tehet róla hogy a dementorok beszabadultak a pályájara.
Nyilván arról sem ő tehetne, ha egy gurkó találta volna el, de az fedi a kviddics szabályait, nem érvényes.
Nyilván a világkupa döntőkön is akadtak már furcsa esetek, de azért dementorok...
Ezen rágódtam, miközben néha vetettem egy aggodalmas pillantást a hordágyon sikló Harryre, egészen még oda nem értünk az ajtóhoz.
Oliver odaállt, majd nekifeszülve kitárta azt, így a hordágy az ájult fiúval előre ment, őt követte Fred, aki óvatosan, oldalra fordulva lépkedett be az ajtón, hogy véletlen se ütközzek bele, amiért hálásan mosolyogtam rá.
Miközben átvágtunk az előcsarnokon, magunk után Frics későbbi bosszantására nagy, sáros lábnyomokat hagyva, szinte szokatlan volt, hogy nem tépáz a szél és nem zúdul ránk úgy a víz, mintha mindenki fejére egy önműködő zuhanyrózsát szereltek volna.
Felcaplattunk a lépcsőn, ahol Fred megajándékozott egy bosszús pillantással, mikor megkérdeztem, nem vagyok-e nehéz.
Végig vonultunk a nagyterem mellett, majd rákanyarodtunk a gyengélkedő szakaszára.
Oliver és Angelina előre szaladva kitárták az ajtót.
Bevonultunk a hatalmas, letisztult helységbe, aminek hófehér falai már korábbi edzéseken történt ficamok miatt unalmasan ismerős volt, a sorba állított fehér ágyaival együtt. Az egyiken a bekötött vállú Katie aludt.
Madam Pomfrey már csörtetett is felénk, ápoló ruhája fehérjében úgy nézett ki, mint egy felénk szálló angyal.
A javasasszony két egymás mellett lévő, hatalmas törölközőkkel letakart ágyra mutatott.
- Dumbledore már jelzett. Oda tegyétek őket! - terelte Fredet az ágyakhoz, a hordágy pedig láthatóan okos bűbáj hatása alatt állhatott, mert automatikusan az ágyhoz lebegett, majd türelmesen tűrte, hogy az ápoló óvatosan átgörgesse Harryt a matracra, majd eltűnt.
A fiú odavitt a saját fekhelyemhez, majd lehajolt, a matrac felé emelt, majd letett, és óvatosan kihúzta alólam a karjait, és közben le sem vette a szemét rólam.
Fogaimat összeszorítva felnyögtem, majd könnyfátyoltól hunyorogva oldalamra szorítottam az ép kezem, még a másikat groteszk pózban pihentettem magam mellett. Nem mertem nagyon vizsgálgatni, így is teljesen ki voltam készülve.
Madam Pomfrey először Harryhez ment oda, majd bő kötényéből előhúzta pálcáját, aminek hegyén kék fény ragyogott fel.
Harry feje fölé emelte, majd végig húzta kezét a fiú teste felett, mire a pálca fénye kissé vibrálni kezdett, majd mikor a lábához ért, kialudt.
- Nincs komolyabb baja azon kívűl, hogy kimerült a dementorok miatt. - mondta, majd áttotyogott hozzám, közben pedig nyometákosan körbe mutatott a csapaton. - Hozok ki csokoládét, amit ha felébredt etessetek meg vele!
A csapattársak bőszen bólogattak, majd figyelemmel kísérték végig, ahogy a javasasszony hozzám lép.
Nekem is fejem fölé emelte fehér nyírfapálcáját, mire ismét kigyulladt a végén a fény, én pedig hunyorogva elfordítottam a fejem, és próbáltam kipislogni az előttem táncoló kék foltot. Kicsi melegséget éreztem, ahogy a pálca a fejem búbjától a lábujjamig végig végigmért.
Mikor megszűnt a fényforrás, az eredményeket várva a javasasszonyra néztem.
- Eltört a jobb alkarod és két bordád... - húzta el a száját Madam Pomfrey, mire teljesen bepánikolva megpróbáltam felülni, ám ekkor akkora fájdalom hasított az oldalamba, hogy elfojtott kiáltással vissza hanyatlottam a puha matracra. -Pedig hányszor mondom, hogy legalább az iskolában tegyék kicsit biztonságosabbá a seprűket meg a szabályokat... - csóválta a fejét a nő, és nekem nem volt kapacitásom rászólni, hogy itt nem a szabályokkal meg a seprűkkel volt gond, helyette teljesen kétségbe estem a sérüléseim hallatán.
- És ez azt jelenti, hogy itt nyomom majd az ágyat hónapokig? Hogy fogok így kviddicsezni? Tanulni? - estem pánikba, miközben próbáltam úgy mocorogni, hogy az idegességem is nyilvánvaló legyen, de a törött bordák se sajogjanak annyira.
Támogatásért a csapattársaimra néztem, ám azok közömbös félmosollyal válaszoltak, kivéve Wood, aki haját tépve járkált a kórteremben. Mintha sejtettek volna valamit.
Madam Pomfrey olyan megvetően nézett rám fejkötője alól, mintha a világ legundokabb sértését vágtam volna hozzá.
- Mit gondol, mi vagyok én? Holmi mugli kuruzsló? - fújtatott az ápoló, miközben visszatuszkolta kötényébe pálcáját, majd kisimította egyenruháját. - Megiszol egy pohár csontforrasztót, és hétfőn már ki is engedlek. Hétvégén is azért tartalak csak bent, hogy ne terheld meg a beforrt végtagjaidat. - korholt le, majd szoknyáját felcsípve meginult a szobája felé. - Pár perc és keverek neked egyet fájdalom lohasztóval. - szólt hátra a válla felett, majd bement az irodájába, és már csak az üvegekkel való motoszkálását hallottuk.
- Hála az égnek... - sóhajtottam megkönnyebbülten, és nagy kő gördült le a szívemről, miközben végre a zuhanás óta valamelyest megnyugodva, hogy Harry jól van és nekem sincs maradandó sérülésem fúrtam hátam a hájas párnába.
Már épp hunytam volna be a szemem, hogy relaxáljak kicsit, amikor nyikorogva kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és négyen tódultak be rajta:
Ron és Hermione, akik azonnal aggodalmaskodva hozzánk szaladtak, Cedric, nyakig sárosan és a pöttöm Flitwick professzor, aki lihegve tipegett hosszú lábú diákja nyomában, kurta karján egy szatyrot himbálva.
Még az ikrek felvázolták két frissen érkezett két háztársunknak mi a helyzet, addig Cedric Woodhoz lépett.
- Megajánlom, hogy játsszuk újra a meccset. - mondta magabiztosan, mire mindannyian egy emberként kaptuk rá a fejünket, leesett állal. - Harry leesett a seprűről, pedig ugyanakkora esélye volt mint nekem.
Wood már csillanó szemekkel nyitotta volna a száját, ám a gyermekded versenyszellemet elfojtotta a kimért sport ember, és ismét komor arcot vágott az arcát lepő sárréteg mögött.
- Nem, Diggory, ezt tiszta győzelem volt. - látszott az őrzőn, hogy iszonyatosan nehezére esik kiejteni ezeket a szavakat, de mindannyian szomorúan egyet értve, ám büszkén figyeltük ahogy a nyereség éhes Wood lemond az esélyről, ráadásul úgy, hogy az utolsó éve miatt neki a legfontosabb a kupa megszerzése.
- De jobb és fair lenne dementorok és ilyen ítélet idő nélkül... - Cedric igyekezetére egy meghatódott pillantást váltottunk Angelinával.
Na ilyen egy igazi sportember.
- Tiszta győzelem volt, te is tudod. Nem kell egy szánalommeccset megajánlani. És most menj mielőtt, meggondolom magam. - mondta kimérten a kapitányunk, Fred pedig karba fonva kezeit mellkasán, ellenszenvesen méregette Cedricet.
George szintúgy.
- Rendben-rendben - tette fel a hugrabugos védekezve a kezét, mire korholó pillantást lövelltem az összes hímnemű csapattagra, amiért játszák itt a sértődöttet, annak ellenére, hogy Cedric a tiszta győzelme ellenére ajánl újra játszást. - Akkor köszönöm Oliver. Harrynek meg Flowernek jobbulást. - nézett ránk egy ragyogó mosollyal, fehér fogsora szinte vakított a barna sárréteg alól. Fred kezére csaptam, mikor rosszallóan felhorkant. Most mire jó ez?
Wood talán a büszkesége miatt utasította vissza. Nem akart olyan meccset nyerni, amit szerinte a gyengesége miatt ajánlottak meg neki.
Tudom, hisz én is kviddics mániás fiúkkal vagyok körülvéve. A fairjáték és a büszkeség néha igen nehéz választást tár elénk.
Cedric kivonult a kórteremből, Wood pedig forró zuhanyra hivatkozva szintén gyors lábadozást kívánt, majd megalázottan kivonult a teremből.
Bármennyire is irritált a lekezelése Cedriccel, valahol megtudtam érteni a keserűségét. Egy leendő kviddicsbajnok minimum egy kupát villogtasson meg a volt sulijából.
Világbajnoki aranyszabály.
Flitwick eközben lerakta a szatyrot Harry ágya mellé, nekem pedig gyanakodva felcsillant a szemem, mikor széttört, hegyes fadarabokat és kusza, megtépázott vesszőket láttam kibukkanni belőle.
- Az micsoda? - mutattam nagyon rossz előérzettel a csomagra.
Flitwick szomorúan ránk nézett.
- Potter seprűje. Miután leesett, neki repült a fúriafűznek, és már nem tudtunk mit tenni... - ingatta fejét a kis professzor. - Kár érte. Pompás seprű volt. Emlékszem mikor először tartotta elsősként a kezében, oh... - a tanár megtörölte a szemét, majd jobbulást kívánva magunkra hagyott minket, ázott szakállába törölve könnyező arcát.
Éreztem, hogy Harry helyett is megszakad a szívem és görcsbe ugrik a torkom.
A szétroncsolt seprű gyászos látványától mindenki teljes csöndbe és bánatba merülve meredt maga elé.
Egy igazi kviddicsező tudja mit éltünk át. Egy seprűt elveszteni, amin az ember az első pörgés hajtotta végre, az első passzt dobta róla... mintha egy bajtársat vesztenénk el...
Már előre rettegtünk attól, Harry mit fog reagálni, és milyen állapotba kerül, ha megtudja imádott Nimbusza milyen sorsra jutott. Szinte sírhatnékom támadt. Harry és az a pompás seprű elválaszthatatlanok voltak, lételemei egymásnak...
Ez a meccs rosszabbul nem is alakulhatna... nem mellesleg ez a nap és az eddigi harmadikos tanév is...
- Fenébe, Harry teljesen össze lesz törve... - gondterhelten előre hajoltam volna hogy a hajamba túrhassak, de helyette csak a fájdalomtól fintorogva bambultam a plafont.
- Szerintem inkább az szerencse, hogy nem a csontjai törtek össze. - ingatta a fejét Fred. - Ha nem vetődsz utána, ki tudja mi történik...
- Lefogadtam volna, hogy meghalunk... - motyogtam, miközben körmömmel nagy adagban vakartam le a sarat a homlokomról, és ép kezemmel óvatosan megérintettem a bordám, azon hálálkodva, hogy egy harminc méteres zuhanást ennyivel túléltem.
- Harrynek bezzeg még a szemüvege sem tört el. - próbálta idétlen poénkodással oldani a helyzetet George.
- Életemben nem rémültem még meg ennyire... - szipogta közbe Hermione, aki az ágyam felett állt, és szaporán törölgette a szemét, amivel azt érte el, hogy még nedvesebb lett az arca, ugyanis ő is bőrig ázott.
Hirtelen mellettünk mozgólodás támadt, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Harry fejét mozgatva nyöszörgött egy kicsit, majd kinyitva zöld szemét, meghökkenten és kótyagosan pislogott ránk.
- Harry! - szólítottam meg a fiút, akinek az arca falfehérnek tűnt a rászáradt sárréteg alatt. - Hogy vagy? - megpróbáltam felülni, de megfeledkezve a törésről, morogva estem vissza a matracra.
A fiú zavarosan kapkodta össze-vissza a fejét.
- Mi történt velem? - kérdezte, s mindannyiunk döbbenetére hirtelen felült az ágyban. Irigyeltem érte.
- Leestél - felelte Fred, aki szeme sarkából óvó pillantást vetett rám, miközben én az oldalamat markolászva nyeltem vissza a könnyeim. Kegyetlenül fájt. - Legalább... nem is tudom... tizenöt métert zuhantál, de Flower utánad ment és elkapott, és szó szerint törve magát megmentett...
Erre nagyon dühös arccal nagyot sóztam kézfejére. Harry teljesen kivan az ájulástól, a legrosszabbat még nem is tudja, úgyhogy nem kell neki felesleges bűntudatot kreálni.
- Micsoda? - kapta rám a fejét Harry, majd elborzadó arccal vette tudomásul, hogy én vele ellentétben csak feküdni tudok.
- Nem nagy dolog - nevetgéltem, ám a nyelvemre haraptam hogy ne nyögjek fel, ugyanis a nevetéstől ismét fájdalom nyilalt az oldalamba. - Utánad mentem, hogy elkapjalak mielőtt becsapódsz, és nem sikerült időben fékezni...
Elhúztam a szám, óvatosan megvonva a vállam.
El akartam hitetni vele, hogy nem olyan nagy dolog, hisz érte megtenni tényleg nem nagy dolog.
Hányszor megtette ő is értem az elmúlt két év alatt.
- Azt hittük szörnyet haltatok - hüppögte Angelina, aki egész testében remegni kezdett a gondolatra.
Hermione halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott, és vérvörös szemekkel nézett hol rám hol Harryre.
- De hát a meccs... - dadogta Harry. - Mi történt? Újra játsszuk?
Senki nem válaszolt.
A fiú arcára kiült a félelem.
- Csak nem... - nagyot nyelt. - vesztettünk?
- Diggory elkapta a cikeszt - felelte George a padlót mustrálva. - Közvetlenül azután, hogy leestél. Nem vette észre a balesetet. Mikor hátranézett, meglátott titeket a földön, rögtön szünetet kért. Azt akarta, hogy játszuk újra a meccset. De hiába, tiszta győzelem volt... - emelte a mennyezetre a tekintetét, majd megforgatta szemeit: - Még Wood is elismeri.
- Ő hol van? - nézett körbe Harry, csak most vette észre hogy az őrzönk nincs jelen.
- Elment a zuhanyzóba. - válaszolta Fred. - Biztos megpróbálja vízbe fojtani magát.
Figyelmeztetően Fredre néztem, de addigra késő volt, Harry a térdére hajtotta fejét, és belemarkolt hollófekete hajába.
Fred érezve, hogy az ilyen megjegyzésekkel csak rontja a helyzetet, áthajolt az ágyam felett, majd megragadva Harry vállát, keményen megrázta azt.
- Ugyan már Harry, most először hibáztad el a cikeszt. - mondta.
- A legjobbaknak sem sikerül mindig - tette hozzá George.
- Sőt, ma reggel épp te mondtad nekem, hogy viharban még a legjobbakkal is megesik, hogy rontanak egy kicsit... - nyúltam át, és paskoltam meg bátorítóan a vállát.
- Csak hogy ez nem kicsi rontás volt, és nem a vihar miatt volt! - fakadt ki Harry, és idegesen ütögette ököllel a combját.
Elbizonytalanodva a sikertelen vigasztalástól, csalódottan visszahúzódtam a saját ágyamra.
- Még semmi nincs veszve - érvelt Fred. - Száz ponttal vesztettünk, nem igaz? Ha a Hugrabug kikap a Hollóháttól, és a Mardekár...
- A Hugrabugnak legalább kétszáz ponttal kell vezetnie. - jelentette ki George.
- De ha legyőzik a Hollóhátat... - vetette ellen állát vakargatva Fred, én pedig fáradt sóhajjal fúrtam arcom a párnámba, mert már képtelen voltam követni őket.
- Az ki van zárva, a Hollóhát nagyon jó. - rázta a fejét Goerge. - De ha a Mardekár kikap a Hugrabugtól...
- Minden a pontarányon múlik. Ha bármelyik csapat száz ponttal nyer...
Óvatosan Harryre sandítottam.
Teljesen hidegen hagyta az ikrek lelkes kalkulásása. A legyőzöttség komor világában járt, összehúzva magát keserűen bámult ki az ablakon.
Már néztem volna rájuk, hogy legalább azt higgyék, én figyelek, ám ekkor a fiúk trécselését Madam Pomfrey szakította félbe, aki kezében egy üvegpohárral rontott ki a gyengélkedőből.
Szigorúan kiparancsolta a kviddicscsapat tagjait a gyengélkedőből, ezért Fred futólag még gyorsan felénk fordult.
- Majd még jövünk. - ígérte búcsúzóul, miközben óvatosan végig simított a vállamon. Fogadott bátyám támogatását hálás mosollyal jutalmaztam. - Ne emészd magad Harry, és te se Flo. Meg ha lehet vigyázz a jobb karodra, mert ahogy elnézem átok ül rajta... - kacsintott a hipogriff esetére utalva, mire tettetett sértettséggel nyelvet öltöttem rá.
Pedig lehet benne valami... először Csikócsőr, aztán a lapát az üvegházban, aztán a papír széle, most ez...
Kezdek tényleg félni attól, hogy év végére elvesztem ezt a karom.
A Griffendél csapata sárcsíkot húzva maga után kicuppogott az ajtón, Madam Pomfrey pedig dorgálóan nézte a platina fehér padlón hagyott mocskot és rosszallóan csóválta fejét a csapattagok távolodó csevelyére.
Ron és Hermione közelebb jöttek, egyúttal a javasasszony is, aki kezembe nyomta a poharat, amiben valami tejfehér folyadék kavargott semleges szaggal.
- Idd meg mind! - érkezett az ápoló tömör parancsa, majd irodájába viharzott.
Belekortyoltam az italba, majd öklendezve lenyeltem. Szörnyű íze volt, mintha valami elsózott, kihűlt levest innék.
- Dumbledore nagyon kiakadt - szólt remegő hangon Hermione, miközben figyelemmel kísérte ahogy vissza fojtom a hányingerem. - Még sosem láttam ilyen dühösnek. Miközben zuhantatok, berohant a pályára, aztán mikor becsapódtatok, a dementorokra szegezte a pálcáját, és valami ezüstös izét lőtt ki rájuk. Utána miközben terelte ki őket a stadionból, kiabált velük... nagyon feldühítette, hogy bejöttek az iskolába...
- Aztán átvarázsolt téged egy hordágyra. - vette át a szót Ron, de innentől már nem nagyon figyeltem, egyrészt tudtam, másrészt azon gondolkoztam, vajon a Dumbledore által használt varázslat volt-e az is, amit Remus megtanítani akart nekem. Mindn egyezik eddig...
- Elhozta valaki a Nimbuszomat? - kérdezte Harry, amire azonban azonnal felkaptam a fejem, és elszorult torokkal néztem először a fiúra, majd Hermionéra és Ronra, akik gyorsan viszonozták kétségbe esett pillantásom.
- Öh... - tőlem ennyire futotta.
- Mi van? - kérdezte Harry, és én egyre jobban sajnáltam, ahelyett hogy nekem kelljen megválaszolni, nagyot hajtottam az italból, mire köhögő rohamom lett.
De legalább felmentettem magam a borzalmas hír közlése alól.
- Tudod... - kezdett bele ujjait morzsolva Hermione. - Miután leestél róla, elragadta a szél.
- És? - sürgette a fogó.
- És nekiment... - a lány nagyot nyelt, majd könnyes szemekkel kifakadt. - jaj, Harry úgy sajnálom... nekiment a fúriafűznek.
Harry arcáról lerítt, hogy már sejti mi történt: teljesen lesokkoltan idézte fel magában, hogy a park közepén álló magányos fúriafűz híres volt az aggresszivitásáról.
- És? - a hangja itt már a szemüvegesnek is remegett, amitől megszakadt a szívem.
- Hát, tudod milyen a fúriafűz - csóválta a fejét Ron, és nekem is azonnal eszembe ötlött, amikor tavaly Arthur kocsijával nekimentek, és mi lett a vége... csoda hogy a Nimbuszból nem csak szálkák maradtak. - Nem nagyon szereti, ha nekimennek.
- Flitwick professzor hozta be, mielőtt magadhoz tértél. - szólt elhaló hangon Hermione, majd lehajolva meragadta a szatyor fülét, és felemelte.
Azokból pedig előbukkant Harry hűséges, hősi halált halt seprűjének darabjai, és pedig piszokul éreztem magam, amiért az enyémet, ami teljesen ép volt, George behozva az ágyamnak támasztotta.
Befogtam az orrom, majd lehajtottam a csontforrasztót.
Keserű volt, de korántsem annyira, mint a mai és elmúlt napok történtei.

Bocsi a késésért, tudom, vasárnapra ígértem, de sok olyan rész volt, amit magamtól kellett kitalálni, mert nem kötődődött az eredeti szálhoz, plusz nehéz feldat volt átadni minden gondolatot, minden nehézséget és kétséget Flower fejéből, hisz most ugye nagyon rossz fordulatot vettek az események, és szeretném a lehető legjobban átadni az érzéseit.
Remélem tetszett a fejezet, sietek a kövivel, most amúgy is itt a szünet,többet tudok haladni❤
Flo