- Ide! - kiáltotta Fred, miközben kezével homlokára csapott és pár átizzadt vörös tincset kisepert a homlokából. - Ide passzold!
Intett a kezével, miközben szorosan rámarkolva seprűjére éles kanyart írt le a meggyfa koronája körül, és erősen koncentrálva suhant végig a levegőben, derekára kötött inge csattogva lobogott a nyomában.
Én a levegőben ülve, élvezve a lóbált mezítlábam talpával a menetszél hűsítő frissét, hónom alatt a kvaffot szorongatva, ajkaimon halvány mosollyal nézve Georgeot, aki büszke vigyorral az arcán markolászta a Nimbuszom nyelét, teljesen abba a hitbe ringatva magát, hogy az eddigi előnyeinket Freddel csak a varázs vesszős seprűnek köszönhetjük, ültem a durva faragású, polírozatlan, öreg nyélen.
Nem is vette figyelembe a kviddics bonyolult cselrendszerének nyereséges kihasználását. Ha akarom egy Meteórral is simán lealázom.
Hiszen épp azt tettem akkor is!
A szememet csalafintán összeszűkítettem, mint egy prédájára ugrani készülő vadmacska, majd megragadtam a szálkás fát, hozzászokva már a viszkető érzéshez amit okozott. Ezek után majd visszatérni a Nimbusz csiszolt, tükörsima fogásához lesz maga a mennyország, miután tíz-nullra lealáztuk Ronék csapatát.
Kicsit előrébb vittem a súlyom, tenyeremen át a seprűre téve azt, mire az engedelmesen lebukott.
George sem volt rest, amikor látta hogy lefelé kezdek indulni, már kanyarodott is ívesen, nem is rossz lapulással az irányomba.
Ahogy arra számítottam, a jobb oldalam felé kezdett suhanni, miközben én komótos ívvel kezdtem zuhanni lefelé, a hajam kikotródott az arcomból, és végig simítva a nyakamon, pattogva lobogott barna zászlóként a fejem mögött, miközben csupasz karomat cirógatta a szellő, és egy pillanatra elengedtem a seprű nyelét, hogy megigazítsam farmer száramból kiszabadult trikóm alját, mert annyira jó irányba haladtam, hogy megtehettem.
A menetszél végig csókolta az arcom hűvös szuszogásával, én pedig élveztem az egyre közelebb kerülő föld látványát.
Felszabadult kuncogás szakadt fel ajkaimból, mikor fél szemmel láttam, hogy Fred ügyes kerüléssel végig suhan két nagyobb göcsörtös tölgy ág között, annak a diófa tövébe igyekezve, ahol majd lennie kell hogy elkapja a dobásom.
A Nimbusz eközben mint egy puskagolyó száguldott felém, még a fülembe sikító menetszellőn át is kitudtam venni a drága seprűm utánozhatatlan suhogását, ahogy vékony teste mint a kés a vajat hasítja a leget.
De én nem kezdtem hipergyors dugóhúzóba vagy hatalmas íves kerülgetésbe.
A márkás darabnak pedig pont a legendás gyorsaságát igyekeztem George ellen fordítani.
Ron önelégülten elengedte a sajátja nyelét, és várta hogy George grabancon kapjon és elvegye a nyertes passzom, de ő meg nem tudta mire készülök, olyan megnyugodtan fonta karba pettyes pólós kezeit.
Aranyos lassúsággal zuhantam a talaj felé, olyan természetesen fütyülve egy vidám muzsikát, mintha nem a világ legjobb seprűje vadászna rám, miközben én egy retró kis bénaságon próbálok trükközni ellene, hónom alatt a tompán mormogó kvaffal.
George már majdnem utolért, szemem legsarkában már kiszúrtam erőlködve kidugott nyelvét, és szeplős arcába hulló vérvörös tincseit és persze az elengedhetetlen győztes, fogvillantó mosollyal kidüllesztett mellkasát.
Suhant, suhant előre kicsapott tenyere már vágyakozva kapott hogy kiverje a karomból a nehéz golyóbist, amikor hirtelen felrántottam a seprűm nyelét.
A taktika lényege zseniális volt elméletben és zseniálisan működött gyakorlatban is.
A seprű túl lassan mozdult ahhoz, hogy George észre vegye a bajt, de pont akkor mozdult megfelelő irányba, hogy a tudatlan fiú és a seprűje elsuhanjon mellettem mert a Nimbuszt ha egyszer tempóba kerül, nehezen lehet lassításra zabolázni, ezért George aki nem számított rá hogy pont nem csíp nyakon, meglepetten kiáltással elvétette az ütést.
Én pedig kacagva konstatáltam a ruhám csattogását amit a magabiztosan száguldó fiú menetszele hívott táncba lobogó hajammal együtt.
A győztesek kiáltásával megtoltam jobbra a seprű nyelét, majd komótos ívet kanyarítva a diófa felé fordítottam a Meteort, majd koncentrálva bemértem a két vaskos ágat ami az ellenfél karikájaként szolgált.
Ron a bal oldalt megszeppent bámult Georgera, aki elhamarkodottsága miatt elvétette a cselt, ezért nem figyelt a szakaszra amit védenie kellett.
Ezért, amikor engedtem a karom szorításán és a kvaff szépen lecsusszant az alkarom mentén a tenyerembe, majd meglendítettem és a kapu felé hajítottam, Ron mégcsak füle botját sem mozdította.
A termetes golyó mély suttogással szelte át a levegőt, piros csíkká olvadt a levegőben, és gyönyörű utat leírva átsuhant a két ágacska között.
Fred eközben fel fordította a seprűt, majd az ég felé röpülve, a nyélre lapulva hogy minél gyorsabban haladjon, megindult a hullámzó pázsit felé zuhanó kvaff felé, majd kinyújtotta bal kezét, amibe mintha csak a sors akarta volna, tökéletesen belepattant a passzom, majd hatalmas örömkurjantással csupasz mellkasához szorította.
Felém fordította fejét, majd rám kacsintott.
- Gyönyörűbb dobást nem is láthattam volna Flo! - rázta öklét kipirult arca mellett a nyertesek mámoros vigyorával. - És még egy pazar cselt is láthattunk! Szerintem te vagy az egyetlen akinek eddig egy Meteorral sikerült kicseleznie egy Nimbusz kétezrest! - kacagta ki öccsét, aki eközben tenyerébe temetve nem csak kviddicstől de szégyentől is kipirult arcát, háttal lebegve a küzdőtérnek, nyögdécselt lealázva.
Megmarkoltam a seprűm nyelét, majd rántva egyet rajta, lefékeztem.
Elpirulva egy zavart mosollyal jutalmaztam Fred kitörő ujjongását, aki már a seprűjére fetrengve dicsért fennhangon, folyamatosan vihogva boxolva a levegőt, miközben romokban álló önbizalmamat rohamosan építeni kezdték az ügyességemre tett bókjai, ezért szégyenlős kuncogással a fülem mögé tűrtem egy verítéktől nedves kis tincset.
- Ugyan... - motyogtam orrom alá, legyintve, mintha legyeket hesegetnék. - Bárki megtudná csinálni...
Fred vonásai megnyúltak, olyan arckifejezést öltött fel, mint aki kísértetet látott.
- Bárki? - kérdezett vissza természetellenesen felvitt hanggal, helyből felpattanva a fetrengésből. - BÁRKI? - hörögte méltatlankodó hadonászással. - Egy ötven éves szériás Meteorral kicselezni egy Nimbusz kétezres modellt? Halló? Flower? Minden rendben a sisakban? - emelte kezét tenyérrel felém, amit lengetni kezdett, mintha egy idiótát próbálna észhez téríteni.
Számat oldalra húzva úgy megvontam a vállam hogy állba vertem saját magam. Életképtelenségből jeles.
- Persze. - vetettem oda hetykén billentve a fejemmel. - Sima ügy.
Fred hitetlenkedve felhorkant, nagyon bosszúsan ráncolva homlokát, szinte összeért a két szemöldöke.
- Vagy bolond vagy, esetleg súlyos alacsony önbecsülés kórban szenvedsz, mindenesetre bemutathatsz még pár ilyen "könnyű" trükköt. - rajzolt feje mellett idéző jeleket ujjaival, majd megforgatta a szemét.
Én csak értetlenül oldalra fordítottam a seprűm nyelét, majd magasabbra hussanva lefékeztem, és hátrafordulva kitartottam a két tenyerem előre.
Fred átdobálgatta párszor a labdát egyik karjából a másikba, majd feldobta, és kitekerve a derekát, pazarul nekiverte könyökét a lomha kvaffnak, így az szépen átlendülve a meggyfa borzas lombja felett egyenest a tenyerembe puffant.
Magabiztosan a mellkasomhoz öleltem a halk morajjal mocorgó golyót, majd jobb kezemmel megragadva a nyelet az ég felé kormányoztam az elöregedett, kicsit imbolygó Meteort.
Finoman fészkelődtem egy kicsit, mert egy szálka pont a combomat csikarta, majd mikor megtaláltam a tökéletes pózt, jobbra fordítottam az érces fát, és egy pazar kanyarba kezdtem a kis szilvafa odvas törzse körül, élvezve ahogy a szél huncut süvítéssel a hajamba kap, és vékony nótát fütyül a fülembe, miközben a menetlégtől kikönnyesedett szemem összeszűkülve bár, de nevetve kiszúr egy mókust, ami vörös gombolyagként araszol a lila gyümölcsöktől nehéz gallyak közt. Hamar el is tűnt a szellő ringatta, élénkzöld falevelek rejtekében.
Mikor kész voltam a kis mutatvánnyal, szembe fordultam a mező felett létrehozott kis kviddics pályával, majd egy pillanatra behunytam a szemem, és csak élveztem hogy a kipirult arcom és a megdolgoztatott karjaimat ellazítsa a finom, nyári sóhaj, ami kedves muzsikát pengetett az ágakon és a leveleken, miközben élénk madár kórus, kedves csicsergés kísérte. Mindezek mellett mélyet szippantottam a nyári levegőből. Az erdő friss, mohás illata, a virágok mézédes esszenciája, és a közeli patak csobogása és vizes szimata. Igen, animágusként még az olyan hihetetlen, nem létezőnek vélt illatokat is tapasztalni lehet, mint a vízé vagy a hóé.
Miután a tüdőmbe bekerült a természet egy csodás darabkája, úgy éreztem mintha én magam is nyári növény palántaként bimbót fakasztottam volna. Egészen kivirultam, ami a nevemet illetve még találó is.
Erőtől dagadó mellkassal kinyitottam a szemem, és magabiztos mosolyra húztam szél csípte, cserepes ajkaim, és a játékosokra kacsintottam.
- Folytathatjuk? - dobtam fel a kvaffot, majd hagytam hogy a tenyerembe csapódjon, és ezt ütemes csattogással ismételtem, egyre nagyobb hajítássokkal ösztönözve a többieket a meccs kezdéséhez. - Most ti szerváltok! - fordultam Georgehoz, aki eközben lassan a küzdőtér közepe fele siklott, és mellkasa előtt összefont karral, lehajtott fejjel duzzogott, vörös haja nagy függönyként hullott még pirosabb árnyalatban lángoló arca elé. Lábaival úgy szorította szegény Nimbusz nyelét, hogy a polírozott fa szinte siránkozva ketté repedt a sértett fiú vádlijainak satujában.
- Mikor mi nem szerváltunk? - morogta haragos mozdulattokkal masszírozva lüktető halántékát, miközben kezével belemarkolt pólójába és megtörölte arcát, mintha az edzés verítékét akarta volna eltávolítani, de szerintem csak pírban úszó bőrén igyekezett javítani. - Ha nem vetted volna észre kilenc nullra vezettek. - mordult rám, miközben én bizonytalan mozdulattal eldobtam a labdát, amit ő hanyag csattanassal zárt karjaiba.
A haragos szavak miatt menten bűntudatom lett.
Valóban eddig a kvaff még csak meg sem közelítette Freddel a kapunkat, ezért is siklott el a szikamorfa őrzése posztjából a fiú, mert nem is volt értelme ott lebegni, hiszen esélyt sem adtam George csapatának hogy bedobást szerezhessen.
Nagyot nyelve eltekertem a nyakam, és szégyenemben a messze elterülő pipacsmezőt kezdtem vizslatni, zavartam minden egyes veres ponton megpihentetve a szemem.
Aztán nagy nehezen végig siklott a tekintetem az erdő mélyzöld lombokkal keretezett tetején, az öreg tölgyfa horizontot karcoló gally koronáján, majd a reakciómra váró játékosokon, az ellenfelen kuncogó Freden, a diófa körül cirkáló, magában motyogó, instrukciókat magának adó Ronon, és az unott fejjel labdát dobálgató George bosszús grimaszán állapodtam meg.
Köhintettem egyet a zavart tehetetlenségben majd nagy nehezen rávettem magam hogy a kedveszegett fiú szemeibe nézzek.
- Ne haragudj... - kezdtem volna szabadkozni, miközben kezemmel egy adag tincsemért nyúltam, hogy szégyenkezve csavargatni kezdjem, de Fred éles hangja átszelte az egész mezőt, a hitetlenkedő kiáltásától még az Odú csálé teteje is megremegett ha jól láttam.
- Flower! - dörrent rám Fred szigorú arccal előre dőlve a seprűjén. - Nehogy még te kérj bocsánatot mert jól játszol! - hüledezett a fiú fejét fogva.
- Hát de... - kezdtem volna azonnal lelkiismeretes vitába, de a fiú egy magabiztos "elég" szóval rám pirítva elhallgatott, tenyerét megálljt parancsolva feltéve.
- Életemben először hallok valakit azért szabadkozni mert ügyesen játszik. És ez egyszer elég is volt. Na játszunk tovább, mert nincs kedvem ezt tovább tűrni. - zárta le a vitát ellentmondást nem tűrő hangon a fiú.
- De George... - kezdtem volna ismét az ellenfél védelmére kelni, oltalmazóan a fiú felé nyújtva kezem, de ekkor a szemem sarkából megláttam, hogy az ominózus játékosnak hűlt helye sem a hortenzia bokor felett, aminek tetején három másodperce még morcos kisgyerek arcát öltve, tüntetően lebegett.
Helyette valami nagyon gyors, elmosódott csík suhant el mellettem, akkora légörvényt kavarva, hogy a rozoga kis seprűmmel egészen a saját kapumig sodróttam.
Kicsit megdőltem, és félelmetes oldal perspektívából láthattam az alattam smaragd tengerként hullámzó fűtengert, ahogy vészesen megbillentem a seprűmön.
Kapálózva visszatornáztam magam a nyélre, majd hevesen szedve a levegőt, elkezdtem mindenfelé kapkodni a tekintetem, hogy hova tűnhetett az aljas kis szökevény.
Nem kellett sokáig nézelődnöm.
Egy pillanat után ki is szúrtam a korrektelen játékost, aki kihasználva hogy megsajnáltam, egyenest suhant felém, hóna alatt a kvaffal, elszánt arccal bemérve a kaput, hogy ő aztán most hú de bedobja.
Én felkészülten beszívtam a levegőt, majd sunyi arccal a Meteor karcos nyelére lapultam mint egy macska a fűben, és bemértem a fiút, aki embertelen sebességgel zuhant felém a Nimbuszon, olyan gyorsan, hogy az általa csapott menetszélbe még egy arra repdeső madár is zavartan letért az útjáról, nem beszélve a lepke rajról, ami pánikszerű csapkodással igyekezett kompenzálni az erős orkánt amibe a kis csaló keverte őket.
Georgenak alapjáraton beengedtem volna a dobását, hogy azért ne kapjon ki egy amatőrtől mint én, úgy hogy ő eközben a Griffendél profi terelő játékosa, és aktív tagja, mégcsak én egy kispados zöldfülű vagyok a csapatban.
De ilyen sportszerűtlen figyelem elterelés (úgy tűnik nem csak a gurkót tereli ily mesterkélten) után mindent hagyhattam, csak azt nem hogy bedobjon egy csalásból született gólt.
Éppen ezért másodpercek alatt kellett megszülnöm egy praktikus taktikát a védésre, mert ahhoz nem volt elég gyors a Meteor hogy oda érjek a kapuhoz, és teljes felkészültségben a fiú útját álljam, és ahhoz sem a nyomába szegődjek és leszereljem egy pazar csellel.
Lázasan törtem a fejem, olyan feszülten és görcsösen szorongatva a seprű nyelét, hogy az majd' ketté hasadt, és nem segített éppen a nyugodt agyalásban Fred döbbent kiáltozása sem.
Aztán ahogy a fa, amin ültem, a fészkelődésem miatt engedetlenül csúszkálni kezdett a lábam alatt, egy előnyre fordított hátrány és egy rizikós de működőképes terv rajzolódott ki lelki szemeim előtt.
Tudtam hogy eszement dolog ami agyam tekervényeiből hirtelen előpattant, de azzal is tisztában voltam hogy nem nagyon volt más esélyem arra hogy kivédjem a passzt.
Ezért magabiztosan várni kezdtem.
Mozdulatlanná dermedtem együltő helyembe, mint holmi egérre leselkedő éjjeli bagoly. Minden izmom mereven feszült, én magam pedig szemeimet szorosan a célponton tartva figyelemmel követtem az alattam tátongó kapunk felé suhanó George magabiztos kacajt hallató alakját, miközben a fiú a sebesen suhanó seprű karcsú nyelére hasalt, dagadó karjában a kvaffal.
Egyre közelebb ért, eközben kicsit kijjebb tolta kezét, így a kvaff végig gurgulázott megfeszült alkarja vonalán, és széttárt markába pattant.
A fiú megemelte kezét, benne a vörös ponttá olvadt, nehézkes golyóbist, ami tompán szelte a friss nyári levegőt.
Márcsak két méterre lehetett, amikor elkezdtem megvalósítani az eszelős elhatározásom.
Elengedtem minden izmom, és jobbra billentve a testem elkezdtem ledőlni a seprűről.
Sebesen kezdtem oldalra zuhanni, miközben félúton kicsaptam fejem fölé mindkét karomat.
George alakja pont akkor ért alám, amikor nagyot kurjantva tovább zuhantam.
Két lábammal olyan erősen megszorítottam a seprűt, mintha az életem múlt volna rajta, és ha azt tekintjük hogy nyolc méter magasról zuhantam volna rá a nyakamra, az is múlt. Na meg hogy be megy-e George aljas kis dobása vagy sem.
Két karom odalengett a fiú elé, aki more felfogta volna mi történik, már labdátlanul suhant a fa göcsörtös ágai felé, teljesen üres, levegőt karmoló ujjakkal.
Ugyanis két kezemet nagy lendülettel a fiú kezében terpeszkedő labdára csaptam, majd ahogy erőteljesen rá is markoltam, Georgeot tovább vitte a lendület, de kezei elhagyták fixen megtartott kvaffot, ami az én kezemben ficánkolódott tovább.
Ahogy sebesen hagytam magam lezuhanni, a hatalmas erőtől helyből mentem is tovább, így a seprűm tengelye körül fordulva egyet, arcomba csapódó hajjal és fellibbenő trikóval újra a kiinduló helyzetbe kerültem, vagyis egyenest ültem a seprűmön, csak épp a napfény melegen sütötte a hasamat, miközben a pólóm az államig felcsúszott, a pamut szövet kis cérnái finoman csiklandozták az orrom, miközben csupa fekete csík szabdalta szét a látóterem, ahogy a fél loboncom az arcomra csapódott a lendület közepette.
Kezemben viszont ott virított a kvaff.
Persze mielőtt újjongva felmutattam volna kockázatos de fényűző mutatványom gyümölcsét, megmarkoltam a pólóm szegélyét, és lerántottam egészen a seprű nyeléig, olyan hirtelen hogy élces hang jelezte pár cérna elszakadását, de Charlie régi trikója amit mindenki márcsak hancúrozáshoz meg játékhoz használt ( az egyik pántját már szanaszét is rágta a moly) nem volt kár. Aztán előre hajoltam, majd egy erőteljes mozdulattal hátra csaptam a fejem, így a nyakam fájdalmas nyekkenéssel válaszolt, de legalább a kócos fürtjeim hátra libbentek az arcomból, egészen a hátam közepét megcsapdosva.
Aztán megráztam az arcom, hogy megigazítsam a fufrum, majd tekintetemet a rétre függesztettem, és magabiztosan cirkálva szememmel, kiszúrtam az ellenfél kapuját.
Erőteljesen megemeltem a kvaffot, majd izommunkával a lehető legjobban elhajítottam.
A golyó tompa suhanással átszelte a rétet, majd gyönyörű ívvel átrepült a két gally között, Ron csenevész, utána kapkodó karjai mégcsak meg se súrolták a büszke, piros, profi öltésekkel megmunkált bőrt. Fred eközben odakormányozta a Jólsepr-ét, így a labda csodás kanyarral a tenyerébe puffant, ő pedig győzedelmi ordítással rákulcsolta ujjait.
George eközben olyan hatalmasra tátotta száját mint egy ponty, és csak habogva, lassan siklott, ahová a Nimbusz céltalanul vitte.
Fred féloldalt fordulva megindult a seprűvel felém, eközben a labdát egy hetyke hajítással Ron kezébe dobta, aki szintén leesett állal elkapta és a mellkasához ölelte.
Csapattársam büszke örömkurjantással mellém siklott, majd mikor mellém ért, átnyúlt a nyélről, és álmélkodó vigyorral megpaskolta a karom meleg, verítékes tenyerével, amit reszketeg, tettetett mosollyal, de azért tűrtem. Aztán persze titkon összecsíptem ujjammal trikómat, majd halk pfújolással letöröltem a fényes foltot magamról egy gyors rántással. Aztán Fred ujjongásának fényében fürödve visszaejtettem a viseltes anyagot, és szégyenlősen hagytam hogy ujjait a csuklóm köre fonja, és mint a mugli box meccseken, a magasba emelje a győztes kezet.
- Ez az én Flowerem! - nézett el előre billentve a fejét karja mellett, büszkén fúrva íriszeit az enyémbe. - Még csalással sem győzheted le! Hát mi bajnoki trükköket rejtegetsz te még a tarsolyodban Blöki? - nevetett fel döbbenten, mélytengerkék szeme olyan büszkén ragyogott, mintha a kviddics Világkupa nyertesének mancsát szorongatná. - Hihetetlen! Idén BE KELL kerülnöd az éles játékba csodabogárkám! - engedte el a kezem, majd hajamba fúrta ujjait, és ha lehet még madárfészek szerűbbé borzolta a gubancos hajkoronám, amit kivételesen tűrtem, habár a szememet nagy körben és hatalmas sóhajjal megforgattam.
- Jaj hagyjuk már... - ütögettem el a kezét, ám ő továbbra is hablatyolt a lelkesedéstől túlfűtve. - George is ügyes volt, egyszerűen hozzá kell szokni hogy a Nimbusz néha kontrolálhatatlanul gyorsan megy. Nem nagy ügy... - próbáltam menteni a menthetőt, és minél jobban fényezni a másik csapatot, habár még mindig csorba volt az igazságérzetem a fiú csalási kísérlete miatt. Amit végül kompenzáltam, szóval végülis szent a béke, nem?
George eközben, aki a saját kapujához siklott a márkás nyélen, komótos tempóban Ron mellé kanyarodott, de a szavaimra úgy felkapta a fejét, hogy oda hallottam nyak csigolyáinak ropogását.
Önfeledett vigyorba kanyarodott ajka, és elismerően mellkasba veregette saját magát.
- Na látod Fred! - harsant fel önelégülten, a szemközti fa ágáról sebes suhogással még egy rigó is eliszkolt a kitörő hangjára. - Elismeri hogy én is jól játszottam! Ez az amit igazán dicsérned kéne benne! - finoman megrántotta a seprűt, mire az lefékezett Ron mellett, aki azt se tudta hogy az elvétett védés vagy a heves vita okozta feszült hangulat miatt piruljon főtt homár árnyalatúra.
Eközben George oldalra fordította fejét, állát vállán pihentetve, majd meglendítette karját, ami félkört írt le a teste körül, majd tenyere egyenest Ron könyökének csapódott.
- Persze simán nyerhettünk volna, ha odafigyeltél volna. Flower dobásait nehéz de nem lehetetlen kivédeni. - burkolt utalgatással a tróger azonnal Ronra próbálta kenni a vereséget, amit hitetlenkedő pirítással szóvá is tettem volna, ha az emlegetett és hibáztatott fiút nem érte volna annyira váratlanul a kezét ütögető tenyér, és nem rándul össze egy ijedt nyikkanás kíséretében, majd nem fordul ki ujjai közül és esik ki a kezéből az a Merlin áldotta kvaff, és nem kezd el az előző napi, tomboló nyári zivatar hagyta sártócsa felé esni.
- Azért hátrább az agarakkal bratyó! Ne feledd hogy... - kezdett bele az ellentmondásos veszekedésbe Fred, orrát felhúzva és úgy felfújva magát mint egy varangy (az ilyen összekapások szinte rituálé szerűen tartoztak hozzá a kviddics játszmáinkhoz, de a heves Weasley-kamasz vérmérséklettel ez elkerülhetetlen), rögtön a saját nyereségünk abszolút tisztaságát védelembe véve. Annyira belefeledkezett a nagy igazság szolgáltatásba, hogy észre sem vette ahogy elborzadó szisszenéssel kirántom a csuklóm hosszú ujjaiból (csúnyán bepirosult a kezem, elég erős volt a nyertes öröm szorítása), és előre nehezedve a seprűm orrára elkezdek lefelé suhanni, annak reményében hogy megmentsem drágalátos, SAJÁT pénzemből vett labdácskámat, mielőtt kimoshatatlanná csúfítja azt a réteges dagonya.
Miközben a hajam végigcsiklandozva a nyakam hátra csapódott és zászlóként hagyta hogy bele-belekapjon a menetszél, a maximum tempót érzékelve beláttam hogy semmi esélyem időben odaérni, hacsak nem varázsolom magam alá egy gyors bűbájjal a George combja közt lebegő Nimbuszom.
És itt jött a bökkenő, vagyis az, hogy bármire képes voltam hogy megmentsem a szutyoktól a kis kvaffomat.
Újabb, másodpercek alatt világra jött, eszement terv szikrát pattintottak ki agyam fogaskerekei, hogy ezt még én is nem hogy beláttam, de menten be is ismertem hogy mekkora hülyeség, mégis így volt a legnagyobb esélyem arra, hogy tisztán ússza meg a golyóbis.
A másik kezemet is rácsaptam a nyélre, majd ráerősen megszorítottam.
Aztán a lábaimat felhúztam magam alá, mintha törökülésbe próbálnék felhelyezkedni a seprűre.
Aztán a lábfejemet gyors mozdulattal a nyélbe akasztottam, és a két karommal a lehető legerősebben tolni kezdtem magam felfelé, miközben a két lábamat nehezen, de addig forgattam, amíg a talpam nem került támasz gyanánt a repülő rúdra.
Aztán mikor nagyjából biztosan álltam, teljes erőből elkezdtem kinyújtani a lábam, amik a megerőltetéstől menten heves remegésbe kezdtek, de egész hősiesen megtartottak a nyélen.
A markomat szépen lassan lefontam a fáról, amiken piros kis hegek maradtak, ahogy görcsösen szorongattam a seprűt, és annak szálkái csúnya nyomot véstek a bőrbe.
A megkarcolt tenyeremet kellemesen hűtötte a szél, de sajnos túl nagy volt a gebasz ahhoz, hogy ezt gondtalanul kiélvezzem.
Lefelé irányult a seprű vége, így kétszer annyira nehéznek bizonyult állva egyensúlyozni rajta, miközben a talpam folyamatosan csúszott előre, így fogyott a terület amiről biztosan elrugaszkodhattam.
Ám még nem mertem ugrani, ugyanis a talaj még nem volt elég közel ahhoz, hogy fájdalom nélkül megússzam a vetődést.
Vártam még egy kicsit, egészen addig, még a rongyos edzőcsukám orra lenem bukott a nyél görbe végéről.
Itt hátratoltam a sarkam, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, ijedt nyikkanással elrugaszkodtam a Meteorról.
Sikkantva végig siklottam a levegőben, miközben kitárt karokkal lecsaptam a kvaffra, és éreztem ahogy kifut tüdőmből a levegő, ahogy erőteljesen neki ölelem a felsőtestemnek, miközben a ruhám és a hajam egyaránt csattog veszettük a szélben, a szememből kifújt egy dagadt cseppet a szellő, és a fülembe is belesikított.
Azzal a mozdulattam rá is tettem tenyerem a labdára, és erőteljesen el is löktem magamtól a friss fű felé, ahol minimum egy kicsit rácsorog a harmat, de nem lesz baja, úgy mint nekem, aki célegyesben siklott tovább a sártenger felé.
Márcsak fél méterre voltam tőle, ami pont annyi időt hagyott, hogy lélekben felkészüljek rá, hogy nyaktól talpig lucskos leszek.
És meg is történt.
Fájdalmas csattanás zsibbasztotta el a hasam, és éreztem, hogy a sűrű, koszos massza dundi cseppekben felcsapódik a karomra, a hátamra és az arcomba, jómagam pedig derékig, hassal előre a dagonyában fetrengtem, és a cseppek lomha tempóban araszoltak le rajtam, beleragadva hajamba is.
A hideg szutyoktól borzongva henteredtem a hátamra, így a bal oldalam totálisan a sártavacska áldozatává vált, teljesen eláztatva a ruhám ami nedves rétegként tapadt oldalamra, és már a cipőmbe és a nadrágomba is menthetetlenül becsorgott.
De engem nem éppen ezek a higiéniátlan tényezők kötöttek le.
Miközben a látásom elhomályosultan tudatosította hogy a többiek aggodalmassággal vegyült döbbenettel leszállnak majd talajt fognak, én kínszenvedő nyögéssel felemeltem a kezeim és a hasam jobb féltekére tapasztottam őket, amibe a landolás pillanatában éktelen fájdalom hasított.
Amit nem az esés okozott, én tudtam.
Ujjaimat észrevétlenül becsúsztattam a kissé felcsusszant trikóm alá, és ujjbegyemmel a lüktető bőrön végigsimítva kitapogattam a két, kidudorodó hegecskét, amik forrón nyomódtak a sártól lehűlt markomnak.
Könnyek szöktek a szemembe egyrészt a fájdalom, másrészt az emlékek miatt... ahogy megérzem a szúros szagot, ahogy a méteres fogak pontosan abba a pontba mélyednek, ahogy tudatosul bennem a zsigereimen áthaladó Baziliskus méreg... a saját meleg vérem, amibe percekkel később benne fetrengek... ahogy a halál sötéten a nyakamba liheg...
Remegő kézzel cirógattam a két hártyapuha sebhelyet, a két kis fognyomot... mert van olyan sötét mágiával átitatott, mérgező sérülés, ami még a főnixkönny ellenére is hagy kínzó hegnyomokat... ezt a sajat bőrömön tapasztaltam(om) meg.
Pánikszerűen kapkodni kezdtem a levegőt, két szemhéjámat szorosan egymásnak préselve, ahogy színes filmdiákként lepergett szemem előtt a borzalmas éjszaka minden egyes rémképe ami a kamra négy kígyómintás fala közt lezajlott... de a levegőt mintha egy zsilip zárta volna el a tüdőmtől, a bizsergő légutaim szárazan kapkodtak érte, de nem ért friss levegővétel, és az izmaim is egyre görcsösebben rándultak össze.
A külvilág tompa búra mögött maradt kint, távol tőlem és a múlt félelmeitől.
Újra ott voltam Mardekár katakombáiban, magamra és a belém mart fogakkal maradva...
- Flower? - hallottam meg egy hangot, ami kifejezetten az ijesztő, sötét falú emléken túlról jött. - Flower! Minden rendben? - egyre hangosabban és aggodalmasabban, valóságosabban tombolt körülöttem a barátságos, ismerős hang, ami kifejezetten nem a borzalmas lidércnyomás része volt.
- Megijesztesz Flo! Válaszolj könyörgöm! - tört utat a tudatlanság burkán át magának egy újabb megnyugtató érzéshez köthető hang.
És egy aprócska súly a vállamon, egy meleg tenyér támogató érzése....
Az érintés mintha áramot vezetett volna a testembe, a szemem úgy pattant ki, mint a felpattintott kagyló héja, és hirtelen a tüdőmbe is akkora légtömeg tódult, hogy végre megnyugodva élvezhettem az élet friss ízét.
Fölöttem két aggodalmaskodó arc eltorzult körvonala rajzolódott ki, ahogy a felettem elterülő kékes égboltba beleolvadva a fejemet vizsgálgatják.
George és Fred nézett rám a lehető legijedtebb grimasszal szeplős arcukon, amibe lenőtt, vörös tincsek ingáztak bele.
- Hála az égnek... - túrt a hajába Fred, ezúttal a vállamon pihentetett, támogató tenyér súlya megszűnt. - Azt hittük komolyan megütötted magad és eltört valamid vagy ilyesmi... - szuszogott meg-megremegő hangal a fiú, és menten bűntudat ébredt bennem, ahogy a rám pazarolt felesleges aggodalma elért a tudatomig.
- Komolyan Tökmag... ennyit nem ért volna az a fránya labda... - masszírozta homlokát gondterhelten George, miközben kezét kinyújtotta felém.
Én kábultan kinyúltam markommal, és az izmos felkarra kulcsolva ujjam, hagytam hogy ülőhelyzetbe rántson, közben a másik kezemmel lerántottam a trikó sarkát, mielőtt a visszataszító hegek napvilágra kerültek volna.
- Jól vagyok.... - kezdtem azonnal rekedten kimentegetőzni a túlzott törődés kereszttüzéből, mielőtt bármit is megsejthettek volna, amitől rettegtem. Nagyon is, ezért hamar kifogások után kezdtek kétségbeesetten kapkodni. - Csak... - nyekeregtem nem túl meggyőzően, mégmegszállottabban kutatva érvek után, ahogy a kijelentésemre hitetlenkedve szemöldöküket vonogató ikrek arcát láttam. - Nem minden nap hajt végre az ember ilyen veszélyes mutatványokat... - vigyorogtam telifogasan rájuk, amennyire azt lüktető oldalam hasogató fájdalma engedte.
Ők nem teljesen, de megkönnyebbülésemre kissé lenyugodva hagyták hogy a szájuk sarka felfelé kunkorodjon.
Hirtelen sikerült a hasam lüktetése ellenére még őszintébben elvigyorodnom, ahogy aljas terv villant be lelki látóterem elé.
- Egyébként meg.... - motyogtam huncutan, miközben leejtettem magam mellé a kezem, majd ujjaimat mélyen a ragadós sárba fúrtam, és nagy adagot markoltam fel a koszos szutyokból, majd a frappáns, Flowerről figyelem elterelő kísérlet projektemet megvalósítva kiemeltem a kupacnyi lucskot, és egy ráerős karlendítéssel George mellkasának hajítottam, ami undok cuppanással csattant a pólóján barna foltot hagyva rajta, koszos cseppekkel borítva arcát és lábát sem kímélve egész testét.
Neki döbbenten elkerekedtek a szemei, eltátotta immár nem csak szeplőktől tarka arcát, majd döbbent kiáltást hallatott.
- EZT most miért? - hörrent fel, miközben Ron és Fred égtelen kacajban robbant ki.
- Miattad fetrengek most én is nyakig lucsokba, nem? Miattad kellett megmentenem a labdát... - öltöttem ki a nyelvem, amit azonnal megbántam mert ajkamról egy nagy korty sár a számba csorgott, amit prüszkölve köptem a nadrágomra, de azért mégegyszer belemarkoltam a sárba, és most a fiú farmerjára céloztam, ami csúnyán szétplaccsant a nadrágján.
- De hát... - próbált tiszta felületet találni magán George amibe beletörölhette arcát.
- Ez így igaz! - döbbent rá hirtelen Fred, ő is legörnyedve nagy adagot lapátolva tenyerébe a koszos löttyből. - És csaltál is a játékban! Mindent magadnak köszönhetsz! - nevetett fel, felcsapva kezét, mire végigcsorgott kezén egy adag sár, de azért időben testvéréhez vágta a gombócokat, ami a fiú mellkasán és karján landoltak miután átszelték a dagonya tengert.
- Héj! - emelte azért feloldott hangulatban a tenyereit George maga elé. Kuncogva hátrálni kezdett előlünk.
Én oldalra szegve fejem, fintorogva az orromba is alattomosan becsorgó latyak miatt sokatmondó pillantást váltottam Freddel, majd mindketten könyékig túrtunk a dagonyában, és ocsmány cuppanásokkal hatalmas adag sárgombócokat repítettünk George felé, aki a veszteség elégtételére hivatkozva viszonozta a dobásokat.
Én egyszer Ronhoz is hozzávágtam egyet, hogy ő se maradjon ki a buliból, így öt perc sem telt bele, és az egész hátsóudvar valóságos hadifronttá változott, tíz perc után pedig fel sem ismertük egymást, ki lapul a réteges sárréteg alatt.
Természetesen délután fele Molly akadt ránk, üvöltözve rázva a fakanalát nézve a saras hadakozást.
De tudjátok mit? Totálisan megérte!
Főleg, hogy nem tudnám megbocsátani magamnak, ha kiderülne egy óvatlan pillanatban a sebhelyem létezése.
De nem is ez a lényeg.
A nyár arról szól, hogy csupa boldog percet szerezzünk, és vidám emlékekkel telve, kiheverve a tanév feszültségeit, újult erővel vághassunk neki egy következőnek.
Ezért élünk nemde? Ha nyakig sarasan is, boldog emberként tengetjük a forró nyáriszünet mindennapjait. Hisz ezek vagyunk mi.

                           ******

Kimerülten csavargattam nedves hajam, miközben szórakozottan hallgattam a kád alján kopogó vízcseppeket, amik mind a csurom fürtökből folytak ki.
Szememmel még mindig paranoiásan vizsgálgattam hol a fehér porcelán alját, hol a tükörbe a testem azon részeit amit nem fedett le a szürke, macskamintás hálóruha.
Reméltem nem találok egy aprócska barna foltot egyik vizsgált felületen sem, így is bő két órámba telt mire levakartam a testemről minden rászáradt szutykot, a megkeményedett, csomókba állt hajamat addig sikáltam még újra hajszerű nem lett, és ezek után még suvickolhattam a kád alját a sárrögök miatt és öblögethettem a szivacsot amiből barna víz folyt az udvar mocska miatt. Sem a legfelemelőbb, sem a legpihentetőbb elfoglaltságaim közé sem tartoztak ezek a műveletek, főleg ha azt hittem végre elzárhatom a vizet, és akkor megláttam még egy makacs szutyokfoltot, ami újabb tíz percet vett igénybe az életemből hogy eltávolítsam.
Így valósággal szinte a mennyországban éreztem magam, mikor többszöri átvizsgálás után sem akadtam szennyeződés nyomra, és végre neki láthattam a szokásos esti rutinomnak.
Fogat mostam (persze közbe ádázul vizsgálgattam a fejem minden pontját kosz pettyek után kutatva), a biztonság kedvéért átöblögettem az arcom Molly házikészítésű, aloeverás krémjével hogy magabiztos legyek a dolgomban és abban hogy nem maradt dagonyás felület, aztán hajkefével neki álltam a frissen mosott hajamat megtépni, és erőteljes rántásokkal kitartó harcot folytatni a nedves gubancokkal, ami kétszer olyan nehéz volt mint általában, mert nyáron elhatároztam hogy nem vágatom le a loboncom, és már is hátközépig elnyújtóztak a makacs tincsek.
Miután végeztem, pihegve leraktam a lila hajkefét, aminek sörtéin hatalmas bokrokat alkottak a kitépett, földszínű hajszálak, kivételesen lustának bizonyulva arra hogy letakarítsam őket, mert takarításból aznapra köszönöm szépen, eleget nyertem.
Gondosan ráterítettem a felszerelt törölközőtartóra a bolyhos, fekete anyagot, néhányszor azért megfacsarva hogy ne gyűljön termetes tócsa reggelre a padlóra.
Hanyag kontyot tekertem hosszú tincseimből, amit azzal a mozdulattal a hajgumiba akasztva az ujjam kibontottam, mert nagyon szokatlan volt ez a hajviselet. Ez van. Reggelre bepálik és elázik a párnám. Megesik.
Felnyaláboltam a pipete cuccom, majd kivágtam a szekrényt, és fáradt nyögéssel minden krémes tégelyt beleszórtam.
Aztán egy utolsó lenéző pillantást váltottam gyatra tükörképemmel, és bűntudatosan az ajkamba vájtam fogam, mikor eszembe jutott a nappaliban sorban álló, szárítón lengedező ruhahad, amiért természetesen mi vagyunk a felelősek.
Aztán felidéztem, ahogy az ajtóban Molly sorba állít minket, és rajtam kívűl mindenki fejére nagyot akar koppintani a fakanállal, de eszébe jut hogy akkor saras lesz a megkavargatott leves is, ezért inkább Arthur egy régi túrabakancsát vágta az első emberhez akit célba mért, Fredhez, mondván hogy megint milyen hülyeségbe ráncigáltak engem bele, és hogy megőszül mire kimossa a ruháinkból a koszt.
Erre George, akit a legtöbb sárlabda ért, morcosan fogadta hogy hiába kivételesen nem ők a felelősek, megint én úsztam meg szárazon, de mivel Molly még az én alátámasztásom ellenére is a fiúkat okolta, hozzá vágta hogy már így is olyan a haja mintha pók szőtte volna be, egészen fehér az ősz tincsektől. Erre Molly a fület kapta el, én pedig akkorát tapostam a lábára hogy szerintem pépessé roncsoltam a cipőben.
Ezért leteremtve felkullogtunk, és lelkünkre lett kötve hogy csak akkor jöhetünk le vacsorázni, ha megtisztálkodtunk. Természetesen a fiúk igazi úriember módjára befoglalták az egész fürdőt maguknak, így mire én sorra kerültem, kapásból nyolc óra volt. Körülbelül fél tizenegykor léptem ki a gőztől fülledt mosdó ajtaján. Persze rajtam kivűl már mindenki teli hassal pihegte az igazak álmát, kivéve az ikrek, mert velük ma estére terveztem utána járni apa és anya titokzatos ajándékának. Habár tüntetően korgott a hasam, csak azért sem kanyarodtam a lépcsőház felé, nem akartam Molly idegein táncolni még azzal is hogy csörtetni kezdek a konyhában maradék után.
Ezért levert seregként, csapzottan végig lopakodtam a hálószobák folyosóján, igyekezve átlépni azokat a deszkákat amik makacs nyikorgással reagálnak a rájuk találó talpakra.
Ráfontam ujjam a hűvös kilincsre, és benyitottam a szobámba.
Átszeltem a kicsiny helységet, ráugorva az ágyam ruganyos matracára, átpattanva arra az oldalra ahol az íróasztalom áll, majd lehajoltam, megragadtam alulról a harmadik fiókom kis kallantyúját, és kirántva belekukucskáltam a tartalmába. Ott volt a tizenegyedik születésnapomra kapott bőrhuzalos, fakutyás karkötő, anya és apa arcképével töltött kis szívmedál, és a titokzatos, bíborszínű dobozka, amiben a titokzatos ajándék is lapult.
Kezemet finoman a bársony tapintású, faragványos bizsutartóra tettem, majd hűvös tekintettel kiemeltem, és egy gyors mozdulattal a pizsamám egyik buggyos zsebébe mélyesztettem.
Felegyenesedtem, sarkon perdültem, mire arcba vágott a vizes hajam.
Átsasszéztam rendetlen szobámon, és kioldalogtam a helységből, majd hátra tartva lábfejem beakasztottam az ajtóba, majd egy finom rántással a keretébe csúsztattam.
Mikor hallottam a kilincs kattanását, meglódultam a folyosón.
Ám a fejemen hirtelen keménynek koppant és hátra billent. Egyensúlyomat vesztve tolattam egy kicsit, majd kezemet oldalra kicsapva  megragadtam az ajtó keretet, mielőtt hátrazuttyanhattam volna.
- Bocsi! Bocsi... - hallottam egy Fred hangú valakit szabadkozni. - A frászt hozod rám Blöki...
- Még te beszélsz? - hörrentem fel méltatlankodva, erősen megtolva az ajtó keretet, így visszanyerve a biztos tartásom, megálltam a lábamon. - Majdnem dobtam egy hátast miattad! Nem kéne a sötétben úgy felém barangolni hogy nem adsz semmi jelet! - fújtattam karba font kezekkel.
- Jól van na... - motyogta ezek szerint Fred. - Mehetünk?
Felháborodottan megemeltem az állam.
- Eleve azért indultam el, csak pazarul belém jöttél... - néztem durcásan a szemébe, mikor a látásom hozzá igazodott a sötéthez.
- Inkább TE jöttél ÉNBELÉM... - hangsúlyozta a fejét gúnyosan ingatva Fred, de szája sarkaiban már vigyor bújkált, ami elárulta hogy mostmár csak a hergelésem a cél, nem a vita folytatása.
- Haladnál? - zártam le a gyerekes csetepatét egy lekezelő hesegetéssel, mire fiú kuncogva meglódult előttem.
Elégtételként előre szúrtam ujjammal mint egy dárda, és gonoszan csigolyán böktem a fiút. Nagyot ugrott ijedtében, mire keservesen megnyikkant talpai alatt egy deszka.
- Na ha anya erre kijön, téged mártalak be - vette gyorsabbra lépteit.
- Úgy is nekem fog hinni... - vontam meg lazán a vállam, flegma grimasszal.
- Most az egyszer nyertél... - fordult hátra álla felett tettetett sértéssel, miközben megérkezve a szobájuk elé, előre nyúlva rátekerte ujjait a kilincsre, majd halk nyekergéssel kísérve kitárta az ajtót, és utat engedett nekem. Itt bezzeg előre enged, a fürdő használatát illetően ezt nem volt hajlandó megtenni.
Magabiztosan kihúztam magam, majd öntelt léptekkel odaálltam az ajtókeretbe, és a könyökömmel a gyomrába vágtam, mire ő fulldokolni kezdett.
- Én mindig nyerek. - közöltem féloldalasan rápillantva, és most nem is kellett annyira megemelnem a nyakam, mert a langaléta fiú most kétrét görnyedve tapogatta hasát, arca pár centire volt gúnyos vigyoromtól.
Kuncogva beléptem a szoba közepére, amit két rozoga ágy, egy nagy szekrény és egy Íreknek drukkoló kviddics poszterekkel kitapétázott fal fogott közre, és az egésztől néha hányingere támadhatott az embernek, ahogy a játékosok egyszerre suhantak seprűjükön vagy intettek a szoba lakóinak, ezért az egész fal izgága színmasszává vált, amiben főleg a zöld dominált.
Lent pedig egy hatalmas, gurkót mintázó kerek szőnyeg foglalt helyet, amin már ott ücsörgött George holdfényben fürdő alakja, mellette pedig egy tányéron három nagy szelet meggyes sütemény.
Odaléptem, majd letelepedtem mellé.
George mikor észrevett, kedves mosollyal az arcán intett, amit alig ismertem fel, így hogy nem fedte egy kilónyi sár.
Aztán tenyerét a mellette helyet foglaló tányérra illesztette, és elém tolta a süteményt.
Kérdőn lesandítottam az aranybarnára sült, meggyes csodákra, miközben igyekeztem korrigálni kiszökni vágyó nyálcseppeimet, amiket azonnal felbuzdított az illat és a korgó hasam jelzése.
- Hát ez? - pillantottam fel a fiúra.
- Ez kérlek szépen... - mondta Fred, miközben helyére csúsztatta az ajtót, majd mellém osont, és levágta magát törökülésbe. - Ez az elégtétel amiért te a sikálás miatt lemaradtál a vacsoráról. - emelte meg kezét, majd vidáman hátba paskolt. - Mind a tiéd... - hajolt közelebb cinkos kacsintással, sunyi fénnyel káprázva szemeiben. Tudta mennyire letud venni a lábamról ha nasival próbálkozik. Ezt a kis aljast... és az a sokatmondó kacér vigyor, tudja hogy innentől az ujja köré vagyok csavarva...
Durcásan álltam egy ideig a tekintetét, de végül meglágyulva, elismerően bólintottam egyet, majd letettem kezem, ujjaim közé csíptem a hűvös porcelánt, és közelebb húztam magamhoz a tányért.
- De a lakoma előtt térjünk rá a fontosabb dologra. - szögeztem le, megkomolyítva vonásaim, eltörölve egy röpke rándulással a hálás vigyoromat, mélyen a két fiú tekintetébe fúrva a sajátom.
George persze nem vette a lapot.
Bizonytalan és egy kicsit könyörgő tekintettel kapkodta pillantását köztem és a tányér sütemény között.
- Nem... nem lehetne hogy előbb mégis megeszed? - biccentett az édességek felé.
Kérdőn oldalra billentettem a fejem.
- Nyugi megfogom enni, és nagyon hálás vagyok amiért gondoltatok rám, csak most szeretném ezt megosztani veletek, mert egész nap ez motoszkált a fejemben. - szögeztem le, egy bíztató mosollyal igyekezve alátámasztani hogy tényleg értékelem a gesztust meg minden, csak ez tényleg létfontosságúnak számít. Legalábbis nekem és reméltem hogy megértik.
- Jaaa nem azért - legyintett George. - Tudtam hogy örülni fogsz, csak ha ott van előttem... - itt megakadt majd ujjaival malmozva nagyot nyelt. - Kínzás Flo. Elvárni tőlem hogy komolyan vegyek valamit ha itt van előttem egy tányér édes csoda...
Lekezelő horkantást hallattam.
Szóval erre megy ki a játék.
De mivel már tótágast állt a gyomrom és lyukasra fúrta az oldalam a kíváncsiság hogy mi lapulhat a dobozkában, mi az újabb misztikus kis csecsebecse amit rám hagytak a szüleim, ezért mellőzni tudtam pár finom falatot a mihamarabbi tudás végett.
Először a fehér porcelánon heverő süteményekre majd a hatalmas boci szemekkel figyelő és ajkát bőszen nyalogató fiúra néztem.
- Megeheted. - közöltem diplomatikus tömörséggel.
George szeme úgy csillant fel mint esthajnal csillag az éjszakai égbolton.
- Komolyan mondod? - kérdezte izgatottan, és már emelte is karját a tányér felé, de egy másik kar lendült á az ölem felett, és halk csattanással elütögette George mancsát.
- Ne legyél már ekkora disznó, azt Flowernek hoztuk! - morrant fel mellőlem Fred, gyilkosan összevont szemöldökkel méregetve enyves kezű testvérét. - Ennyit nem tudsz várni?
- Ő ajánlotta fel! - lendítette felém mutató ujját árulkodóan a másik.
- Mert úgy kunyeráltál mint egy girhes kóbor macska! - vágott vissza Fred.
- Nem is kunyeráltam! - hangzott a felelet.
- De igen!
- Nem!
A két jómadár heves vitába kezdett, felettem áthajolva vagdosva egymáshoz a sértéseket, és lassan annyira felerősödött hangnemben veszekedtek, hogy az Odú csöpp folyosói véleményem szerint mind tőlük viszhangzottak. Ahhoz meg nem igen fűlött a fogam hogy az esti kis kiruccanásunknak egy nagyon mérges és nagyon álmos szóval duplán mérges Molly vessen véget, ahogy mályvaszín köntösében berobbanva mindannyiunkat egy taslival parancsolja ágyba.
- Befejeznétek végre? - csattantam fel, lecsapva magam mellé két karom, feltolva magam, így jóval a hadakozó felek fölé magasodva. Megfeszített állkapoccsal meresztettem le rájuk a tekintetem, mint gazdi aki csínytalanságon kapja kedvenceit. - Fontos dolog miatt jöttem ide, nem óvodások szópárbaját felügyelni amíg egy morcos Molly be nem toppan a hangzavar miatt! - prüszköltem idegesen, miközben az ujjaim begye zsibbadni kezdett ahogy görcsösen támaszkodtam rajtuk.
A két fiú mint két leteremtett kisgyerek menten elhallgatott, szorosan becsukták ajkaikat, majd visszasüppedtek a helyükre, bűnbánatosan pislogva rám.
Szeretem őket de még mennyire, és épp ezért tényleg fontos lenne a számomra ha most az egyszer teljes figyelmet áldoznának erre. Most az egyszer. Tényleg nem szívesen osztanám meg mással kedvteltebben ezt, pont ezért most a teljes mentális jelenlétük is fontos számomra.
- Esküszöm igyekszem minél rövidebbre fogni. - enyhültem meg, ahogy a szívemre pottyant annak a súlya, amit megosztani készültem velük. Megértés után kutatva szemeikben, reszketeg kezekkel gyúrkászva a pizsamám doboz miatt kidudorodó szakaszát, görnyedten ülve vártam a reakciójukat. - Kezdhetjük? - markoltam rá a bizsutartó kemény fedelére, de a motívumok vonalait még így is vésődve éreztem az ujjperceim érzékeny végén.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre a két fiú megértően összenézett, majd szemük visszavándorolt rám, és mindketten együttérzően meglágyítva vonásaikat, bólintottak.
Szívem nagyot dobbant. Bármennyire is bugyuta természetük volt, soha nem láttam még annál komolyabbnak őket, ha rólam volt szó.
Ezért elérzékenyült szipogás tört fel belőlem, miközben egy halkan kilehelt köszönömmel letekintettem a zsebemre, majd a ráeső holdfénytől sápadt kézfejemet néztem, ahogy eltűnik benne.
Kezem kitapontotta a dobozka bársonykás falát, aminek kitüremkedő mintája finoman nyomódott az ujjamba.
Finoman elővettem, majd kitártam ujjaim, és hagytam hogy a kis hozomány teljes egészében láthatóvá válljon tenyeremen. Aztán szép lassan szemmagasságba emeltem.
- Ez micsoda? - kérdezte George, aki bizonytalanul, mintha valami veszélyeset mutatnék fel, távolságtartóan hátrahajolva méregette a kis dobozt. - Mi van benne?
- Még... - mukkantam meg halkan. - Még én sem tudom. - emeltem közelebb az arcomhoz, majd felemeltem ujjam és az egyik mintára illesztettem. Finoman végig követtem mutatóujjam percével a szövevényes mintát.
Izgatott remegés futott végig a hátam mentén, miközben szemem felfelcsillanva elkalandozott a bonyolult motívumokat vizsgálgatva, hogy... ez azon ritka ajándékok egyike ami nem apához vagy anyához ÉS apához köt, nem, ez elvileg valami ami most csak kizárólag egy emlék anyám részéről.
Mert rendben, tudjuk hogy az apám Sirius Black, ezen nincs mit ragozni, egy azkabani fogoly a sok közül, de közülük talán a legromlottabb, de anya? Anyáról annyit tudok hogy nagyon hasonlítok rá (legalábbis Remus szentül ezt ismételgeti, szerintem viszont anyához képest elbújhatnék messze a legocsmányabb karikatúrák mögött is, habár a szépségét kompenzálja hogy kihez ment feleségül), de azon kívűl? Hogy hívták? Hány éves volt mikor apámhoz ment? Milyen személyisége volt? Talán annyi tudást hagyott rám, hogy a kedvenc színe a lila és a mélybordó, tekintve a kedvenc ruháját amit elsősként kaptam karácsonyra Remustól.
Hamár ilyen apa ágról sarjadtam, hátha van értelme egy kicsit beleásni abba, hogy milyen ember hordott ki, miféle volt aki életet adott nekem.
Kapásból létezett egyfajta ellenszenv édesanyám iránt, csak is azért mert tudtam hogy kinek fogadott hűséget.
Apám természetesen nem... de anya talán megérdemelne egy esélyt, hogy megpróbáljam megismerni... nem egyszer játszadoztam el a gondolattal eddigi életem során (vagyis abban az egy évben ami arra rá következett hogy megtudtam az igazi szüleim kivoltát) hogy mi van ha anya más volt? Mi van ha ő méltó egy esélyre hogy megpróbáljam megismerni, megérteni a szándékait, mert hátha nyomós oka volt hogy apa mellett kössön ki? Vagy ha ő sem tudta mi lesz ennek a vége, és ő igazából ártatlan, csak... nehéz egy megátalkodott gyilkossal való házasságból kimászni?
Olyan sokszor raktam őt is az általam elítélt személyek listájára, de nem egyszer morfondíroztam el rajta, hogyha megpróbálom megérteni, talán ha megvan bennem egy kis jó szándék, akkor kiderülne hogy nem is örököltem magamba velejéig romlott vért és múltat, ha rájöhetnék hogy nekem is maradt még egy kis halvány szikra egy kis esély arra, hogy legalább félig normális családi hátteret mondhassak magaménak? Jó, tudom olyan édesapával mint ami nekem van, ez több mint lehetetlen, de az én lelkem már akkor nyugodt lehetne, ha tisztában lehetnék azzal hogy az egyik szülöm nem is olyan rossz mint amennyire a körülmények feltüntetik.
Igenis felcsigázott a gondolat hogy egy kicsit jobban beleássak abba, kis lehetett Mrs Black, és a végén hátha ott lyukadok ki, hogy még... még egy halvány kis szeretet is érezhetnék és megnyugvást lelve hívhassam anyámnak.
És ha nem is derülne ki oly sok pozitívum róla, mindenki megérdemel egy második esélyt, nemde? Jó, Sirius Black számomra eltűnt az örök elítélés mély süllyesztőjében, de ez érthető.
De ha esélyt adnék anyának, hátha... kiderülne hogy volt értelme miért hinni benne... és talán... talán egyszer ha találkoznék vele... még alkothatunk is egy boldog családot.
Ennek fényében magabiztosan a két fiúra emeltem tekintetem, szememmel az ő íriszeiket vizsgálgatva feltéve a kérdést hogy készen állnak-e.
Fred azonban vonakodva lesütötte szemeit.
- Biztos vagy benne.... - kezdte nyögve-nyelve, nagyon félénken, amit ettől a nagyszájú, bugyuta majomtól messze több mint furcsa volt hallani. Kérdő fintorba húztam orrom, és oldalra billentettem fejem, jelezve hogy nem értem a kérdést. Fred vállai megemelkedtek ahogy nagy sóhajt hallatott. - Tényleg nem akarnánk így belepofátlankodni abba ami rád és a családodra tartozik.... - itt szégyenlősen elharapta a mondatot, és ujjai közé csípte kockás pizsamájának szélét majd zavartan gyúrkászni és játszadozni kezdett vele.
Az elérzékenyülés mély hasadékot vágott a szívembe.
Remegve kifújtam a levegőt, majd olyan komolysággal néztem a fiú szemébe, hogy magamat is megleptem vele.
- A kulcsszó a család, Fred. - mondtam bölcs hangleejtéssel, a nyomaték kedvéért a magasba emelve a mutató ujjam. - Ne feledd mit mondtam neked ma reggel. - emlékeztettem szigorúan összetett ujjbegyekkel. - A családom része vagytok. Azon belül is akik köztünk szólva a legközelebb állnak hozzám. - mondtam mindkettejükön tárgyilagos és érzelmektől ragyogó szempárral. - Jegyezzétek meg, hogy a család nálam egyet jelent a Weasley szóval. Olyan hogy ŐT vegyem egy kalap alá a család szóval... két olyan ember aki nem volt mellettem ha nehéz volt, nem ők fogták a kezem mikor talpra álltam, nem köt hozzájuk semmilyen boldog emlék... - mondtam elrévedve magam elé, észre sem véve hogy a szemem aljába maró könnyek hada tódul.
Mindkét vállamon egy biztató kéz súlyát éreztem.
Az érintésben pedig minden támogatás és szeretet forrósága ott izzott. Mikor kaptam én ilyet a cellatöltelék apámtól vagy a névtelen anyámról akiről azt sem tudom mi a neve vagy hogy él s létezik még egyáltalán... és ellenkezőleg tőlük mennyit kaptam? Az égen lévő csillagok száma is eltörpül a támasz nagysága mögött, amit ők biztosítanak nekem. Mit ha nem őket nevezzem a jogos családomnak?
Hálás mosolyra rándult a szám sarka, ahogy erőt véve magamon, arcomhoz emeltem tenyerem, majd ráerős mozdulattal kitöröltem a sós cseppeket a szememből. Majd a két fiúnak egyesével egy hálától csöpögő pillantást ajándékozva, és aprót biccentve köszönetem jeleként, végre orrom elé emeltem a titokzatos dobozt, a másik kezemet finoman az ezüst csattocskára érintettem, ami kétszer olyan fényesen ragyogott a rávetülő hold sápadt fátyolában.
Mutató ujjamat beleakasztottam, majd halk kattanással felpöccintettem.
A kis fém engedelmesen kivágódott, így a doboz fedele is résnyire elnyílt.
Keskeny sávban beleláthattam a tartalmába, amiről annyit tudtam megállapítani hogy valami fényes dolog, a többit nem tudtam kiszúrni egy hajszálnyi nyílás segítségével.
Ezért beletoltam ujjam a keletkezett résbe, majd finom mozdulattal megemeltem vele a tetejét, ami minden bizonnyal nem lehetett valami új, mert vékony nyikorgással tárta szemünk elé rejtelmét.
Mikor megláttam a benne heverő valamit, ami vakítóan káprázott az éjszaka opálszín fényében, eltátottam a szám mint a piaci haláru, és csak megbabonázva bambultam a különös kis bizsut.
A doboznak szöszöskés, bársonyos borítása volt, aminek közepén egy hosszú, vaskos tűszerű valami hevert.
Annak végén egy vérpiros rubintból faragott ékkőrózsa, aminek a szirmai ha összevetjük apa gazdagságát és gőgösségét ami puszi pajtások ugyebár, a levelek a parányi szirmok közül smaragdból lettek megmunkálva.
Egy csicsás hajtű volt az, igazi előkelő féle kisugárzással. Olyanféle, amit nem találsz meg minden szedett-vedett ékszerbolt kirakatában.
Ám ez nem volt minden. A szépséges bizsu alatt egy megsárgult, rojtos szélű, viseltes kis pergamen tekercs is bevolt zsúfolva.
Mivel lövésem sem volt róla, mit kéne kezdenem vagy hogyan kéne reagálnom a minden bizonnyal vagyonos ajándékra, reménykedve hogy a fecnin magyarázatra lelek legalább az eredetével kapcsolatban, először azért nyúltak ujjaim.
Vigyázva, hogy ne tegyek kárt a nagy árnak örvendő ajándékban, épp hogy csak súroltam körmömmel a hideg fémecskét, ahogy közé csíptem a pergament, majd óvatosan kihúztam.
Mihelyst ezzel megvoltam, odafigyelő mozdulattal leemeltem a karom, majd finoman a földre tettem a dobozt.
Kitekertem a kis papírt, majd halk és remegő hangon, de azért az ikrek számára érthetően olvasni kezdtem, ami állt rajta:

Szeretett kislányom!

Az ajándék minden bizonnyal később érkezik meg mint ahogy ideje lenne, ezért utólag boldog születésnapot!
A tizenharmadik ünnepnap tudod az én életemben mindig egy sorsfordító nap volt, ezért ennek emlékére különleges ajándékkal készültem neked idén.
A dobozban lévő hajtű édesanyádé.
Azon a napon viselte, amikor feleségül vettem, tehát kérlek, nagyon vigyázz rá, mert életem legfontosabb emléke (vagyis a második legfontosabb a születésed után) van hozzá kötve.
Édesanyád gyönyörű volt. Nemcsak azért mert azt a tűt viselte amit én csináltattam neki. Hanem mert látszott mennyire boldog. El sem hittem hogy valaki tud rám nézni úgy ahogyan ő tette aznap.
Jól jegyezd meg, kétszer láttam életemben igazán virulni.
Egyszer amikor ez volt a hajába tűzve.
Másodszor pedig amikor világra hozott téged, idestova tizenhárom éve.
Becsüld meg kérlek, főleg hogy te is minden bizonnyal ugyanolyan csodálatos leszel benne, mint egykoron ő.
És hogy ez az övé volt, csak még szebbé tesz majd, márha titeket lehet ennél is szebbé tenni.
Viseld szeretettel. Ha nem is az én kedvemért, hanem az édesanyád kedvéért. Hidd el, velem ellentétben, ő megérdemli, hogy megbecsült az emlékét.

Ölel: édesapád

Utóirat: Sok sikert a harmadik roxforti évedhez egyetlenem!

Pár percig csak meredten bambultam a sorokat. Ahogy a végére értem, egyre többször csuklott el a hangom, de ezt az ikrek is valószínűleg észrevették, mert a vállamra rakott kezük mindkettejüknek bátorító szorításba hajlott.
Főleg az utolsó sorok hagytak bennem mély nyomot, mintha valaki tüzes vassal nyomta volna bele a gondolataimba.
Anya megérdemli hogy megbecsüljem az emlékét...
Tehát nem hittem rosszul.
Még ez a megátalkodott gazember is belátja hogy édesanyám megérdemli az esélyt arra, hogy megpróbáljam megismerni és éltetni az emlékeket amik hozzá kapcsolnak.
A reménytől, hogy miszerint még van egy halvány szikra arra, hogy lángot lobbanthassak ami elvezet a teljes megismeréshez, a tényhez hogy van valahol egy anyukám nekem is, aki gonddal világra hozott és aki kiérdemli a tiszteletem és a szeretetem hirtelen megremegett a gyomrom, kontrolálhatatlan tempóval kezdett pumpálni a mellkasomban a szívem és a sorok közt felbukkanó könyörgést látva, ami érte szólt, elérzékenyülten hagytam, hogy egy kövér könnycsepp kibuggyanjon a szememből és forró csermelyt hagyva az arcomon, majd onnan lecseppenve sötét foltot hagyjon a pizsamámon.
A torkomba gombóc keletkezett ami szúrt, és hiába nyeldestem nem akartam eltűnni, csak szorongatott, mint egy láthatatlan vasmarok kapkodó torkom körül.
Mire nagynehezen sikerült összeszednem magam és szólásra nyitni az ajkam, ez a gombóc annyira berekesztett, hogy én is elborzadtam a saját hangomtól.
- Én... - kezdtem reszelős, elfúvó hangon, amivel konkrétan saját magamra is a frászt hoztam. - ez... erre... nem tudok mit mondani... - dadogtam, végül az értelmes beszéd elhatározását végleg feladtam, és csak elérzékenyült félmosollyal mustráltam a holdfényben ragyogó, rózsás, pofás kis ékkövekkel kicicomázott hajtűt.
- Nekem van egy ötletem hogyan adózzunk kellő tisztelettel... - hallottam meg jobbomról egy pajkos hangot, majd egy kézfej úszott be a látóterembe, ami a doboz tartalmáért nyúlt, s mire észbe kaptam, már gyors mozdulattal kis is kapta a helyéről, ahol a bársonyba még sokáig ott volt a tű mintácskája belenyomódva.
Gyorsan felkaptam a fejem, majd azonnal a bizsu lopó Georgera förmedtem.
- Mégis mit képze... - kezdtem volna haragosan fújtatva, de a fiú azonnal leintett.
- Ne mozdulj! - parancsolta, majd láttam ahogy mindkét keze, baljában a kis ékszer, egyre közelebb kúszik az arcomhoz, majd szorgos ujjak emelgetik és kezdik pakolgatni a tincseim.
Aztán hirtelen valami hűvös siklott végig a fejbőröm mentén, majd a kobakom bal féltekén apró rándulással kissé lejjebb huppant a tű, véleményem szerint George nem hozzá értése miatt olyan ferdén állhat most a fürtjeim közt, amennyire csak lehet.
Kuncogva egy mosolyt villantottam a fiú felé.
- Értékelem aaa... az igyekezetet, de... - motyogtam kissé zavartan elnyújtva a szavakat. - Szerintem kissé ferdén raktad bele... - fogalmaztam akkor még finoman, miközben bal kezemmel a hajamhoz nyúlva kitapintottam hogy igazam van, a kis ékszer hetykén lógott a fejem oldalán.
- De még mennyire hogy ferdén! - horkant fel Fred, majd egy kézfej melegét éreztem a halántékomon, ami finoman a másik irányba tolta az arcom, így pont szembe kerültem a szemöldökét ráncoló Freddel, aki menten a tűért nyúlt, majd izgő-mozgó kezét nézegetve a fejem mentén, engedelmesen tűrtem a csiklandozó érzést ahogy az ujjai a hajamba túrnak, néha egy-egy tincsemet odébb pöccintve vagy különböző pontokon megérezve az ékszer fémjének hidegét. - Ne nézzetek rám így és ne nevessetek, sokszor láttam anyut és Ginnyt a haját ilyenekkel bizergálni, nem olyan nehéz ellesni egyet s mást. - morrant fel még komolyabb arccal, majd szorgos szöszmötélessel folytatta a munkát.
Én értetlen grimaszt vágtam.
- Senki sem szólt semmit. - nyugtattam meg, de a fejemet már nem mertem ingatni hozzá, nehogy kárt tegyek a fodrászi mesterműben amit a szénakazal hajamból igyekezett összeeszkábálni.
- De a hülye öcsém most majd megfullad a nevetéstől ha épp nem látnád. - fortyant fel, dühös fújtatásától hátra-hátra csapódtak a tincseim.
Erre felfigyelve kíváncsian George irányába néztem ahonnan valóban furcsa, fojtott hangok jöttek.
A fiú marka szorosan ajkaira voltak tapasztva, jómaga pedig rángó vállakkal hintázott ültében előre-hátra. Feje pirosabb volt mint Molly házi termesztésű erős paprikái, orrlyukai akkorára tágulva mint egy gorillának. Fred nem túlzott.
Mikor George kiszúrta hogy lekezelő pillantással bámulom, fel-felhorkanva mentegetőzni kezdett.
- El-elnézést már, de Fred tisztára mint egy hobbi fodrász... micsoda csajos program! - vihogott. - Esetleg Flo manikűr-pedikűrjét nem vállalod? - nevetett annyira, hogy tompa puffanással eldőlt, ráadásul a fejét is bevágta, mert kezei nevető szájára voltak ragasztva. Úgy kell neki.
- Fogd már be! - szűrte idegesen fogai közt a szavakat Fred, idegességében pedig szúró fájdalom nyilalt fejembe, ahogy kezei idegesebben kezdtek munkálkodni.
De nem akartam mégjobban hergelni, összepréselt ajkakkal tűrtem az éles, kellemetlen meglepetést.
- Na... - horkantott egyet. - Kész is. - hajolt el, majd mintha egy művész lenne aki kész festményét elemezgetné, igazi művelt állcirógatással és fejbillentgetéssel nézte a hajam. Mókás látvány volt, itt már én is erősen ráharaptam belülről a számra, hogy ne kacagjak fel. - Vagyis majdnem... - ráncolta össze szemöldökét, ami így majdnemhogy összeért, miközben ismét felém hajolt, orra szinte az én orrom hegyét súrolta, majd újra ujjak sebes matatását éreztem, ezúttal a homlokomnál, ahonnan hirtelen kiseprődött a vágásra érett, lenőtt fufrum, amihez annyira hozzászoktam már, hogy hirtelen szokatlan lett, hogy mindent jól beláttam.
Viszont az alacsony önértékelésem helyén volt, azonnal a homlokom elé kaptam a tenyerem, és szégyellősen elütögettem Fred mancsát.
- Mit művelsz? - hördültem fel hadonászva, kicsit orrba is legyintve ideiglenes fodrászom.
- Jéééé... - ült fel George, elkerekedett szemekkel. - Szia Flower! De rég nem láttalak!
- Abba lehet hagyni, okkal fésülöm a szemem elé a hajam! - csaptam a vállára, mire nagyot nyikkant. Igen, én is sokat kviddicsezem, nem csak az ő kezük ütése erős.
- De Flo... viccen kívűl. - kocogtatta meg a vállam finoman Fred. - Többször kéne így hordanod a hajad. Komolyan pazarul áll, és az arcodat is jó látni.
Elbizonytalanodva az ikrek szobájának szemközti falára felfüggesztett, ír kviddics csapat drukker matricákkal kidekorált tükör maszatos lapjába bámultam.
Szemügyre vettem az arcom.
A szív formájú szerkezetét, a kerek orrot és a hatalmas szemeket amik mindig csodálkozásra nyíltak.
Tényleg, Fred és George által beállítva tényleg nem olyan vállalhatatlan, de azért tudnék mit vitatkozni ezzel. Biztos csak jófejségből mondják, de amiért ilyen kedvesek voltak, egye fene, legyen nekik ma estére gyereknap, magamon hagyom, és úgy teszek mintha hinnék nekik. Persze apelláta nélkül én sem hagyhattam őket.
- Hordani fogom, ha megígéritek hogy nem vágatjátok le a hajatokat. - fordultam feléjük magabiztos vigyorral, persze azért továbbra is behúzva tartva a nyakam, mert szokatlan volt a világgal úgymond.. teljes arccal szembe nézni. - Mert baromi jól áll. - vezettem végig a pillantásom a lófarkat viselő, ilyen hajviselettel kifejezetten markáns vágású legényeken.
- Áll az alku! - pacsiztak le velem.
Halk csattanással nyomatékosítottuk az egyezséget, habár nekem azonnal bűntudatom támadt ahogy arra gondoltam, én nem feltétlen váltom be az ígéretem, mert szégyellném megmutatni apám jegyeit a világnak. Takarás nélkül szembesíteni az ő fiatalabb vonásait a világgal.
- Na megesszük még ma a sütiket? - vett éles kanyart a témában George, ami azonnal feledtette velem minden kis bütyköt és gondolatot ami a szívemet nyomta, szorította.
Fojtottan felkuncogtunk, Mollyt mi sem akartuk felébreszteni.
Fejemet csóválva újra megállapítottam, hogy mennyire szeretem ezt a két fiút.
Hihetetlen, hogy amikor kell akkor komolyak, amikor meg az kell, instant jókedv adagokká tudnak válni.
Mindig itt vannak nekem, mindig úgy ahogy szükségem van rájuk.
És még megkérdőjelezték, tényleg ennyire megbízom-e bennük!
Hah! A családban csak megbízni lehet, főleg ha ők mint igaz barát is ott vannak mellettem!

******

A másnap reggel kacifántosan indult, mit is ne mondjak. Összefoglalva még furcsábban hangzott egyébként.
Kezdjük ott, hogy még ki sem nyitottam a szemem, már éktelen fájdalom hasított a fejembe.
A szokásos módszerrel először egy kis sávot engedtem be a reggeli napfény vakításából, majd egészen kinyitottam a szemem, és letámasztva a kezem feltoltam magam ülésbe.
A fejem egyik félteke úgy hasogatott, mintha ott szét akarna repedni a fejem.
Aztán mikor erőtlen karlendítéssel odanyúltam, kitapintottam hogy én hülye bennehagytam a hajdíszt egész éjszakára a hajamba, és hab a tortán hogy úgy aludtam el, méghozzá a padlón.
Igen, az ikrek szobájának padlóján, ugyanis az előző este, ami tartalmazott sok nevetést, főleg mikor George annyira felhorkant valamin a kacagástól hogy kijött az orrán a süti morzsa, mókát, és mikor úgy jócskán hajnali háromig elbarmoltuk az időt, egyszer csak azon kaptuk magunkat hogy már háton fekve tart a traccsparti, és mindenki egyre laposabbakat pislog, egyre hosszabb megszakításokkal beszél a nagy ásítások miatt és a nyelvünk is meg-megakadt, végül teljes csönd borult a szobára, ahogy mindannyiunk szépen lassan elbóbiskolt (utólag Fred mesélte hogy ő maradt fent legtovább és ez onnan esett le neki hogy hiába kérdezte menjünk-e le másnap a tóhoz, mindenki fittyet hányt válaszolni, helyett George horkolni én meg szuszogni kezdtem).
Úgyhogy a fejdíszt elfelejtettem kivenni, plusz álmomba a sors ismét viccet űzött belőlem, arra az oldalamra fordultam alvás közbe ahol volt, ezért kellőkképpen nyomta a kobakom az egész éjszaka alatt.
Deee... legalább egy takaró súrlódása törte meg a reggeli csendességet, amit valaki, tippem is akad hogy ki vagy inkább kik rám penderítettek miközben én még a lóbőrt húztam.
Miközben a vaskos dunyha lecsusszant rólam, azon kezdtem morfondírozni, hogy talán a világ megérett a pusztulásra ha az ikrek a történelem során előbb keltek fel mint én.
Ez bizony messze több, mint furcsa.
Éppen ezért, mert hinni sem akartam a bizonyító körülményeknek, miszerint az analóg óra számlapja szerint tényleg annyi az idő amennyi, rajtam Fred ágyáról a takaró a két tróger meg sehol. Valószínűleg Molly is járhatott bent, mert a süteményes tányér eltűnt.
Habár a fiúk egy galleonért sem hajlandóak rendezettek lenni vagy legalább hajlandóak a szennyes edényt kivinni, lehet mégis ők voltak, hisz tudják hogy tasli a jutalom azért ha a szobában eszünk, mert Molly porszívó-koszgyűjtő bűbája nagyon nehezen működik szőnyegeken, mert a morzsák beleragadnak a kis szálakba.
Viszont az még mindig kiakasztó tény volt, hogy a két majom akik dél után is képesek úgy aludni mint egy téli álomba merülő medve, hogy tudnak reggel nyolckor már fent lenni?
El sem akartam hinni, a saját szememmel amíg nem láttam, valami szemfényvesztésre gyanakodtam.
Ezért gyorsan felálltam (a jó öreg megszédülés miatt majdnem felborultam és még Fred takaróját is majdnem félre dobtam.)
Majd óvatósan kiszedtem a hajamból (mínusz hat tincs ami gyönyörű csomóban rátekeredett vagyis gubancolódott szóval ki kellett tépni) majd miután hajszál mentesítettem, gondosan visszahelyeztem a bársony dobozba, majd kiügettem az ajtón, át az én szobámba, és belépve oda beraktam a fiókba gondosan az eddigi ajándékok mellé, majd megmosolyogtam a háton fekvő, hasát az ablakon beszökellő napfény fátyolban süttető Vadócon, aki bojtos farkát csóválva üdvözölt meg mély dorombolással.
Ében a függönytartó tetején turbékolt mélyen aludva, csőrét szárnya alá dugva.
Tűzféreg pedig apró morgásokkal csócsált egy parazsat, ami egy szénné égett játéka martaléka lehetett, maszatos falú kis terráriumában.
Állatmenhelyként funkcionáló szobámból kilépve álmatag léptekkel, szénakazalnál is szénakazalabb hajjal és szememet dörzsölve leslattyogtam a lépcsőn, majd bekanyarodva az étkezőbe szembe találtam magam egy megterített asztallal, közepén egy hatalmas lábasnyi gőzölgő tejbegrízzel és a vigyorogva tányérjukat nyújtó Weasley gyerekekkel, és Mollyval aki szorgos merítéssel szedte az étket. Természetesen volt egy üres hely, tiszta evőeszközzel, használatlanul.
Minden bizonnyal a hétalvó Flowernek fent tartva.
Fred, amint meglátott, játékosan felcsillant a szeme, és kezét felcsapva, ezzel meglökve Ron kezét aki így szét kente az egész állán a tejbegrízt, boldogan integetett.
- Hát megérkezett! - kurjantotta, mire mindenki felém kapta a fejét, még Molly is, aki így a nagyját Ginny kezére nem a tányérjába öntötte a tejes reggeliből, erre a lány vinnyogva egy szalvétába tekerte a kezét.
- Hihetetlen! - trillázott George szívére téve kezét, drámaian ájuldozást színlelve. - Ezt a napot örökre megjegyzem, mikor Flower Black később kelt fel mint a Weasley család bármelyik tagja! - szónokolt gúnyos fennhangon.
Ron a markába kuncogott, majd mosolyát pohara mögé igyekezte elrejteni, de azonnal lesütötte szemeit mikor az én morcos, parancsoló grimaszommal tévedt össze tekintete.
- Hahaha... - vetettem oda durcásan, majd összevont szemöldökkel és karba tett kézzel odatrappoltam az asztalhoz, majd levágtam magam. - Egyébként szólhattatok volna hogy vegyem ki a hajamból azt a brosst! - sziszegtem oda nekik sértetten, mire meglepetten és vétót kántálva maguk elé emelték tenyerük hogy ők ugyan nem felelősek.
Én csak sértett büszkeséggel inkább szorgos ignorálásba kezdtem, majd bűnbánó, szenvedő arccal Mollyra bambultam.
- Ne haragudj hogy nem segítettem a reggeliben meg a megterítésben! - esdekeltem a villámmal babrálva zavaromban.
Molly azonban olyan meleg, szeretetteljes mosolyt villantott mintha hajnal óta fent lennék és az ellenkezőjét tettem volna mint amit állítok.
- Ugyan drágám! - simította meg a fejem búbját ami még jól is esett a dísszel való kellemetlen éjszaka után. - Élvezd csak ki a reggelit, nyár van, nem kell neked még akkor is folyton a lelkesen viselned a család sorsát! - kuncogott angyalian csilingelő nevetéssel, majd nagy adag grízt pottyantott a tányéromra.
Csendben neki is láttam, habár a tömérdek cukros fahéj amit a tetejére hintettem sem tudta eltüntetni a keserű ízt, amit a bűntudat okozott.
Hiába csacsogtak lelkesen a fiúk, nem figyeltem, csak lelkiismerettől túlfűtve fortyogtam magamban, egészen addig, amíg Ron nem szólt hogy az üres tányért csikorgatom a kanállal már rég.
Aztán szórakozottan elmostam a tányérom, majd hatszor is figyelmen kívűl hagytam Fred szólongatását, még egy lengedező kéz be nem úszott a látóterembe, s mint egy kitárt legyező csapkodott előttem.
- Föld Flowernek! - riasztott fel a méla bambulásból a fiú hangja, mire bárgyú mosollyal a szemeibe néztem, és apró biccentéssel úgy tettem mint aki hú de nagyon figyel.
- Igen,igen mondjad! - bátorítottam Fredet, akinek hitetlen grimaszáról lerítt hogy megint megkaptam a komplett idiótáknak járó címet a részéről.
- Már hatodjára teszem fel a kérdést, légy oly szíves válaszolni is most, jó? - beszélt lassan, tagoltan és lajhár módra szótagolva mintha egy agykasztráltal társalogna. Már nyitottam volna az ajkam hogy csípősen vissza szóljak, de ő helyette gyorsan elhadarta mit is akar. - Lemegyünk akkor ma a tóhoz?
Mikor kibökte, azonnal lekonyuló szájsarkakkal összefontam a karom, majd bizonytalanul ingatva a fejem Mollyra sandítottam.
- Ne maradjak itthon segíteni? - kérdeztem inkább magamtól és a kakaófoltos kötényben dudorászó Mollytól, mintsem az ajánlatot tevő fiútól.
Molly azonban olyan huncut vigyorral válaszolt, ami még az ikreket is lepipálta mikor valami marhaságra készültek.
Kecsesen sarkon perdült, majd kihívóan felém bökött a fakanállal, én pedig zavartam néztem a padlóra hulló tejcseppeket.
- Igazából van valami amiben segíthetsz! - kacsintott, cserfes mosolyát puha loknik keretezték. Azonnal "én megmondtam" fejjel Fredre sandítottam, aki mindig kiakad ha a velük való móka helyett inkább Mollynak segítek a ház körül, vagy Arthurnak nyújtok egy segítő kezet a garázs körül sertepetélve. - Van egy túlbuzgó lány a házban. Egész nyáron a sarkamban loholt, ahelyett hogy kiélvezte volna a megérdemelt pihenését. Intézd már el hogy igent mondjon a testvéreinek, mert én most abszolút boldogulok a ház körüli tevés-vevéssel! - csiripelte dallamos hangján, miközben diadalittasan hátat fordított, és beledugta a gőzölgö lábas szájába a fakanalat, majd megkutyulta a tejbegrízt, ugyanis Percy csak most vánszorgott le, és fenhangon nagyobb adagért kezdett követelőzni mint ami maradt. Egyrészt örültem másrész nem, mert ez bár bunkóság, hogy levánszorgunk dél után, és első dolgunk ugráltatni az első embert aki kézen fekszik, de megnyugodtam hogy nem én vagyok az utolsó kelő. Nagy szégyen lenne nekem azok után hányszor oktattam ki az itt lakó ifjakat arról hogy korán kelni igenis fontos.
Így a büszkeségem az egekbe szökött, de azonnal hatalmas csorba esett rajta, mikor szembe találtam magam Fred gúnyos arcával.
- De... - nyögtem utolsó remény szikrámat élesztgetve.
- Na! Engedély megkapva! Köteles vagy velünk jönni! - szegeződött rám dárdaként Fred mutató ujja.
- De... - fordultam kétségbeesve Molly felé.
- Hallottad a fiatalembert! - vonta meg vállát, majd cinkos mosollyal fölém nézett, de ki sem kellett találnom hogy sokatmondó mosolyt vállt a fiával.
- Rendben... - fújtattam a vesztesek kedvtelenségével telve, majd feltrappoltam az emeletre, igyekezve nem mégjobban felhergelni magam azon, hogy Fred utánam kiáltja hogy "amúgy is megígérted".
Nem mintha nem lenne kedvem menni, de most egész nap lubickolhatok a bűntudatban mert Molly nélkülem kell nyelje a házi munka fárasztó tényezőit.
Legalább felmoshattam volna vagy valami....
Idegesen a szobámhoz trappoltam, feltépve az ajtót, majd berontva a szekrényemhez léptem, és beletúrva előhalásztam fekete fürdődresszem, amit egy pofás mugli áruházban kaptam tavaly. Olyan ideges mozdulatokkal téptem le a ruháim és rángattam fel magamra azt, hogy meg is szakadt a pántja, szóval ferdén csúszkált a vállamon és még az oldalam is csiklandozta a megbontott cérna vége. Aminek nem találtam honnan indul, ezért letépni sem tudtam.
Felkaptam rá egy lenge, páva mintás nyári ruhát, majd észbe kapva odamentem Tűzféreg üvegéhez, és belemarkolva a melletti tálkába beszórtam neki egy adag szárított húst. A miniatűr hüllő hálás sziszegéssel vetette rám magát az étekre, füst karikákat eregetve.
A ruháimat egy nagy kupacba hagytam úgy ahogy ki lettek rámolva, Vadóc amúgy is szereti ha így van, mert imád rajtuk mászkálni meg aludni. Nem véletlen van több trikómon és pulóveremen is rojtos rész vagy karom nyom.
Szerencsére mezítláb aludtam a meleg miatt végül, ezért csak belebújtam klaffogós kis papucsomba, majd leslattyogtam a többiekhez, ahol Ginny egy gyönyörű, bokáig érő virágmintás fátyolban várt, hóna alatt egy felfújt strandlabdával, a fiúk meg persze egy szál alsógatyában, még egy kigombolt inget vagy trikót sem méltóztattak felvenni...
Chh... kamasz srácok...
Aztán együttesen kiléptünk a napfürdette kertbe, amit átszeltünk, majd a nyikorgó kapun kilépve belevetettük magunkat az erdőbe, hogy a szűk is Indigó-ösvényen (mi neveztük el így, mert olyan puha rajta a kitaposott föld, és olyan könnyű benne lábnyomot hagyni mint a muglik által kitalált indigó-papír).
Az erdő a vidám csacsogásunktól volt hangos, és ilyen önfeledett, feleszabadult légkörben én sem voltam sokáig morcos.
Mondjuk azért haragudtam magamra, mert elfelejtettem hogy papucsban nem szabad jönni, mert a csalán vérveresre marta a lábszáram, a bokám ha nem negyvenszer, akkor egyszer sem bicsaklott meg az alattomosan lábaink alatt kanyargó gyökerekben, és a kavicsok is huncutan beszabadulva a lenge műanyagba, kicsikarták a talpam.
Ettől függetlenül, na meg a borzalmas reggeli parádémat leszámítva, eddig nem is olyan borzalmas ez a nap.
Persze nem én lennék, ha ezzel nem szóltam volna el magam.

- Ott van! - kiáltottam izgatottan, miközben kezemet előre lendítettem, amint megláttam a zafírkék erdei tó sarkát kikukucskálni egy szikla mögül, egyenest szegezve mutató ujjam a napsugaraktól sziporkázó vízre, amit gyönyörű, busa levelüket szélben ringató páfrányok, bokrok és robosztus, terebélyes lombú fák fogtak közre.
Mögöttem a gallyak és már egy-egy enyhébb szélre harcot feladó levelek ropogása jelezte a többiek érkeztét.
- Aki utoljára ér oda az a záptojás! - rikkantotta Fred, majd a következő amit éreztem, hogy a lobogó ruhám sarkát megtépi a menetszél, az arcom elé pedig nagy barna csomókban lebeg be a hajam, ahogy a fiú hatalmas léptekkel eliramodik mellettem.
Pazar ugrásokkal pattant át a bokrok felett, magas alakja egyre távolodott tőlünk, és egyre közelebb ért a tóhoz.
Persze bennem azonnal felébredt a versenyszellem, és berogyasztottam térdeim, majd téve arra hogy lábamon irritálóan csúszkáló papucs valószínűleg kellőképpen megnehezíti majd a dolgom, de azért egy erőteljes elrugaszkodással kilőttem mint a puskagolyó, és rohanni kezdtem a fiú nyomába.
Viszont azért nekem is be kellett látnom loholó tempóm ellenére, hogy olyan hosszú lábakkal és termettel mint Fred nyilvánvalóan nem érhetem utol, főleg hogy én egy minden egyes kis ágba és gyökérbe beleakadó papuccsal próbálok a nyomában maradni.
Egy nagyobb botlás után, amit csak szélmalomhoz hasonlóan kapálózó karokkal tudtam korrigálni, odaértem a nagy sziklához ami kitakarta a tavat,   majd két ráerős láblendítéssel letudtam magamról a papucsokat, amik apró kis sussanással tűntek el a fűben. Aztán legörnyedve megragadtam a ruhám szegélyét, és felegyenesedve erős karmozdulattal lehántottam magamról, majd a papucsokra dobtam, az pedig szállingózva, színes zuhatagként takarta be az avart.
Utána előre hajoltam, majd megkapaszkodva a szikla kitüremkedéseiben, másztam fel a hűvös kövön.
Ujjaim már sajogtak az erőlködő kapaszkodástól, valósággal zsibbadtak a kezeim, mire felértem a kő tetejére, ahol már igencsak sebesen kezdtem totyogni a pereme felé, ugyanis olyan forró volt, mint a vasaló alja, azt a részt már elérte a nap tűző arany sugara.
Halk tapicskolással rohantam, majd  lesandítottam, merre járhat Fred.
Ő épp egy csipkebokor szerte ágazó, tövises gallyaival igyekezett karcolás mentesen meghadakozni, vicces hajolgatással igyekezett utat vágni magának.
Ezt látva fel buzdulva megsokszoroztam lépteim, majd amikor a forró, szürke monstrum szegélyéhez értem, behajlítottam a lábam.
Talpaim elhagyták a perzselő követ, én pedig hatalmas ív mentén zuhanni kezdtem a tó felé.
A levegőben egy gyors mozdulattal a mellkasomhoz rántottam a térdem, amitől egy kicsit nehezemre esett, de végül sikerült hatalmas levegőt venni a becsapódás előtt.
Karjaimat a lábaim elé fontam, majd egy izgatott sikkantással bombában kezdtem meg a csobbanás elejét.
A kellemes zuhanást azonban alig egy pillanat erejéig élvezhettem csak ki, ugyanis megéreztem lábaimon a hidegséget, amit kisvártatva hatalmas placcsanás hangja követett.
A víz nagy kortyokban csapódott az arcomba, a hátamra, mindenhova ahol csak ért, majd pedig szememet gyorsan becsukva utoljára azt láttam, hogy egy hatalmas, általam keltett hullám végleg elnyelni készül.
Utána egész testem a fejem búbjáig elmerült a hűvös habokban, a fülem pedig már nem hallotta a szél suttogó játékát a lombok közt, a levelek borzolását, a madarak éles csicsergését, az erdő énekét, csak tompa bluggyanásokat, és a buborékok pattogását amik a víz alatt tomboltak a becsapódásom hatására.
Pár pillanatig csak élveztem az arcomat nyaldosó, hideg hullámokat, miközben bőrömön végig siklott pár csiklandozó buborék, én pedig lomhán süllyedtem le a tó alja felé.
Mély vizecske volt, de nem félelmetesen, ugyanis pár másodperc után lassan kinyújtottam a lábam, és a víz alján sorakozó apró sziklák és kavicsok finoman végigsúrolták a talpam, aminek nagyon jól esett a víz és a hideg darabkák érintése a forró szikla után.
Hagytam hogy a lábam teljesen rátapadjon a tó aljzatára, majd kinyitottam a szemem.
A víz annyira tiszta volt, és az én érzékem az animágia miatt olyan éles, hogy tisztán láttam a kékséget amiben lubickoltam, és a sziklákat amik szürke hadseregként vettek körbe.
Pár percig nézegettem őket, hátha megakad szemem valami elhagyatott kagylóhéjon amiből nyakláncot fonhatok vagy ilyesmi, de egy kis nézelődés után kezdtem érezni hogy a tüdőm feszíteni kezd és jelez hogy már hasznát tudná venni egy nagy légvételnek.
Ezért meg lejjebb süllyedtem, majd erőteljesen elrúgtam magam a talajtól, alattam a kis szemcsék pedig koszos kis örvénylésbe kezdtek.
Arcomon végig siklott a hideg víz, még ki nem bukkant a fejem a finom hullámok alól.
Lábaimmal szorgosan taposni kezdtem a vizet hogy ne merüljek el, miközben kezemet a fejemhez emeltem, majd a szememhez tapadt, átnedvesedett fufrumat egy gyors mozdulattal kisepertem a homlokomból.
Aztán erőteljes evezéssel megfordultam, ahol a szikla mellett Fred állt, karjai erőtlenül lógtak teste mellett, őmaga most mereven ácsorgott ellenben azzal hogy pár perce még vadlómódra vágtatott a víz felé, és leesett állal bámult rám.
Mellette George, Ron és Ginny trappolt el röhögve, ikertestvére még szemöldökét fel le mozgatva oldalába is dörgölte könyökét, majd nagy léptekkel a vízhez rohant és belevetette magát. Három nagy ploccsanás, ég felé röpülő vízfüggönyök takarták el előlem Fred döbbent arcát, akivel úgymond saját kardja végzett, mert a versenyt ő szította, mégis az ő kivételével már mindenki nyakig lubickolt a vízben.
Ő pedig percekig csak ácsorgott, miközben én már a második körömet kezdtem erőteljes mellússzással a tó mentén. Hol a víz alá merülve siklottam a hullámzó tükör alatt, hol pedig fejemet kinthagyva mókásan rugdostam a vizet, Ginnyvel kutyaúszást imitálva.
Hajam vizes csomókban tapadt a nyakamra, amikor meg a víz alá merültem, hatalmas sörényként úszott utánam. A karjaim kellemesen elfáradtak a gyors tempózásban, ezért kis pihenőt tartva kiúsztam a tó széléhez, majd kezeimet letapasztva a fűbe feltoltam magam és lábaimat a vízbe lógatva nézegettem a többieket. George épp Frednek kiabált (először azt hittem nekem, mert mint kiderült pont azon a részen másztam ki ahol leesett állal, szoborrá meredve állt a fiú is) hogy ugyan jöjjön már be a vízbe, Ginny és Ron pedig nevetve dobálták egymásnak a strandlabdát, ami színes golyóként repdesett a víz csillogó tükre felett.
Mikor meguntam George unszolását, ahogy a természet vidám hangjaiba belekontárkodva felveri az egész környéket, jobb irányba felbambultam, majd kicsit pislogtam egy adagot, ahogy a nap arany fénye elvakított.
Mikor kikönnyeztem magam, szememet dörzsölve átkozva magam, kissé hátrébb dőlve a mellettem álló fiúra néztem, így a magasan lévő, vörös kobakja pont kitakarta a vakító fényt.
- Meddig akarsz még záptojás maradni? - kérdeztem tőle kuncogva.
Ő ijedten lekapta rám a tekintetét, majd nagyot sóhajtott. Egy nagy lépéssel mellettem termett, majd behajlította lábait, és leült mellém, hosszú lábait a vízbe eresztve, amik legalább egy fél méterrel himbálóztak lejjebb mint az enyémek. Hát igen. Hiába vagyok az átlagnál magasabb, még mindig vannak nálam toronyszabásúbb emberek.
Száját húzva nézegette a meglóbált lábai által keltett örvényt, majd rám pillantott.
- Ajlas kis csaló! - mosolygott féloldalasan, miközben vállát oldalra dőlve az enyémnek koccintotta, de a kviddics miatti hatalmas erő és izom ami a kezén volt, én annyira megtántorodtam hogy majdnem arccal előre a vízbe bucskáztam, csak úgy sikerült megmaradni, hogy belevájtam ujjaim a felázott földbe mellettem.
Magamban sziszegve az arcom elé emeltem a kezem, majd elkezdtem kiszedni a körmöm alá szorult koszt.
- Hát... - fújtattam. - Nem hibáztathatsz amiért nem volt kedvem elnyerni egy romlott étel címét. - öltöttem ki rá a nyelvem, majd feladva a kezemre tapadt mocsokkal való hadakozást, nagyot lökve magamon becsusszantam a vízbe.
Karjaimat magam előtt összeérintve majd kitolva, lomha mellúszással szembe kerültem vele.
Államról ütemesen csöpögött a víz, ahogy fejemet felszegve a kék szemeibe néztem, ami duplán olyan árnyalatú lett ahogy visszatükröződtek benne a zafírszínű hullámok.
- Viszont nem állhatsz itt örökké mint egy sóbálvány, a móka kedvéért tedd félre a sértett büszkeséged. - villantottam rá legmeggyőzöbb vigyorom, miközben a fiú alakja fel le emelkedett, ahogy szorgosan eveztem a lábaimmal. - Vagy legalább az én kedvemért... - nyitottam hatalmasra a szemem, könyörgő álarc mögé rejtve pimasz, rosszban sántikáló félvigyorom. - Hamár első sorban a te kérésed miatt vagyok itt... - forgattam meg a szemem, majd kiemeltem a vízből a kezem, amit csiklandozott a rajta leguruló cseppek sokasága, és barátságosan a fiú felé nyújtottam.
Fred először bizalmatlanul végig mérte a felé tett mancsot, és annyit elárulhatok hogy jogos volt a gyanakvása.
De azért viszonozta a testvéries mosolynak álcázott gonosz vigyoromat, és a tenyerembe helyezte sajátját, ujjait a csuklóm köré kulcsolta.
- Rendben, a sóbálványokkal egyebként sincs túl sok jó emlékünk nemde? - kacsintott nosztalgikusan.
Eddig is az volt a tervem hogy kitolok vele, de az elhatározás duplán megszilárdult bennem, mikor ezt kimondta.
Oké, oké kreatív vicc, fekete humor vágom én. De én, aki tíz percig haldoklott a Titkok Kamrájának kövén a saját vérében fürödve, és saját kezével érintett meg egy élettelen, Baziliskus által hatástalanná tett testet, kicsit érzékeny az ilyen poénokra, főleg hogy az eset óta alig két hónap telt el, és nekem valószínűleg örökre az oldalamon marad a sárgás, két fájó heg.
Úgyhogy bosszúsan összeráncoltam a szemöldököm, majd erősebbre fogtam a szorításom a fiú mancsán, aki erre sejtve hogy valami nincs rendben, döbbenten elkerekítette szemeit.
Majd egy erős rántással magam felé húztam, majd kitértem a fejjel a vízbe placcsanó srác útjából.
- Nem vicces... - motyogtam, habár az esetlen pottyanás látványától csak felfelé görbültek az ajkaim sarkai, és tudtam hogy a fiú valószínűleg nem szándékosan sértett meg.
Pár karcsapással hátrébb eveztem, mert tudtam hogyha Fred felbukkan a víz alól, ez a kis tettem nem marad megtorlatlan.
A fiú zöld nadrágja elmosódottan lebegett a víz alatt, miközben gazdája erőteljes karcsapásokkal igyekezett a felszínre törekedni, a tó tükrén pedig Ron és Ginny kuncogása, és George éktelen hahotája jutott el.
Végül hatalmas szusszanással feltört a víz tetejére, majd pár másodpercnyi szapora levegő kapkodás után felegyenesedett majd ingerült csapkodással és bosszús arccal felém vetette magát.
Én azonban hátra húztam a felsőtestem és hagytam hogy kirobbanjon belőlem a vihogás, és így nehézkesen bár, de elevickéltem a fiú útjából.
Aki mikor látta hogy nem ér utol, ahhoz túl messze eveztem, hirtelen felindulásból megemelte kezét, és akkorát sózott tenyerével a víz tükrére, hogy hatalmas víz fátyol csobbant felém, beterítve az egész arcom, mire fulladozni kezdtem, majd mikor az utolsó cseppet is kiprüszköltem a légcsövemből, azonnali bosszú hadjáratot indítottam.
Megemeltem a kezem, majd olyan nagy fröcskölést csaptam Fredre, hogy a kezem belesajdult.
Ő erre egyensúlyát vesztve dobott egy hátast a vízbe, mert nagyon orrba találta a víz, s mikor újra feljött, a haja olyan szétzilált tincsekben meredt az ég felé, mintha egy vörös sün telepedett volna a fejére.
Mikor megláttam, vészesen megremegtek ajkaim, és pár másodperc múlva már hahotázva csapkodtam a vizet, gyöngyszínű kis cseppeket sózva a levegőbe.
George és Ron úgy nevettek hogy nem lehetett már tudni a víz vagy a könny folyik az arcukon, Ginny pedig ki is úszott a partra, mert a nevetéstől nem bírt rendesen a tükör felett maradni.
Fred megaláztatott fejjel kémlelte körbe a rajta kacagó társaság tagjait, majd mégjobban felingerülve magát megint nagyot suhintott a tó felszínére, csak most a többiek felé.
- Nem ér nevetni! - fújtatta, miközben három csapást is mért a vízre.
Egy nagyobb adag hangos poccsanással George arcába tódult, akinek erre egy tincse állt ki a loboncából, szögegyenesen meredve az ég felé.
Most fordult a kocka, a bagázs többi tagja most őt nevette ki.
Erre természetesen ő háborodott fel, arca lángokban égett. Zavarjának pírját még az arcába loccsantott hideg víz sem hűtötte le, s miközben bal mancsával azt a fürtöt lapogatta kisebb-nagyobb sikerrel, a másikkal most tőle kaphatott a társaság hatalmas víz adagokat az arcába.
Pár perc sem telt bele, és ugyanolyan csatatérré változott a tavacska, mint előző nap a kert, csak épp vízzel és nem sárral, ami mondjuk több szempontból is előnyösebb. Nem lettünk koszosak, s még ezzel jól járunk ha felszárad, a sárról ez nem igazán mondható el, főleg ha a hajadba kövül bele.
A nevetésünk vidáman szánkázott a tó tetején, miközben mindannyiunk csapzottan legyezte a másikra a vizet, és néha azért egy erőteljesebb krahácsolás is felcsendült, mindannyian kellően jól szórakoztunk.
Körülbelül húsz percig csak a vizet hajigáltuk egymásra, egészen addig még Fred felém nem indult hogy megbosszulja azt amikor a hátamra feküdve rúgkapálni kezdtem felé a vizet, ám ekkor figyelmeztetően felé emeltem a tenyerem, megálljt parancsolva.
- Várj! - szóltam rá szigorúan, majd mikor láttam hogy tényleg megállt, leszegtem a fejem, és újra a hófehér csillanás után kezdtem kutatni, amit pár másodperce fedeztek fel a víztükrön vándoroltatott szemeim.
Pár percnyi szorgos vizslatás után ki is szúrtam a ragyogó valamit a tó alján, amit azonnal bemértem, majd nagy lendülettel a víz alá buktam, és nagy karcsapásokkal kotortam magam mögé a vizet, mialatt egyre lejjebb merültem a hűvös habokban.
Kezemet kinyújtottam előre, majd mikor leértem az aljára kiártam ujjaim, és a fehér valami köré kulcsoltam őket.
Finoman lehámoztam a kőről amire rákeményedett, majd az arcom elé emeltem.
Egy gyönyörű fehér kagyló volt az, ami olyan vakító fehéren ragyogott, mintha gyémántból lenne a páncélja.
A körmöm finoman a szájához helyeztem, majd kicsit felfeszítettem. A két héj azonnal elvált egymástól, kecsesen kitárva a tökéletesen szimmetrikus formát. Nem volt benne már maga az állat része, és megörülve, lassan és halálos óvatossággal a lapokra fektettem a hüvelykujjam majd összezártam őket, és mivel fogytán volt a levegőm, leraktam kezem egy laposabb szikla hátára, és erőteljesen fellöktem magam, miközben kifújtam egy nagy adag buborékot, és mosolyogva hagytam hogy a kis levegő gombócok a számból kiszökellve végig csiklandozzák az arcom.
Aztán kibukkantam a víz alól, a hajam nedvessége kicsit hátrafele húzta a fejem, de azért szorgos evezéssel megindultam a part felé, majd kinyújtottam bal kezem és odahúztam magam.
Egy jól látható, sima tetejű kövön akadt meg a pillantásom, annak a tetejére helyeztem a márványfehér kincset.
Úgy is megtalálom ha végeztünk, olyan vakítóan ragyogott meszes pancélja a nap sárga függönyében.
Aztán könyökömet a földnek támasztottam, és ellöktem magam, majd pár tempóval beljebb úsztam.
Körbe hordoztam pillantásom a tó tükrén, de csak Ginnyt és Ront láttam, utóbbi épp a partra rugaszkodott fel, majd hanyatt vágta magát napozni, a másik fél pedig kérdőn mustrálta a tavat, bizonytalan evickéléssel.
Az ikrek pedig sehol.
Gyanakvásom az egekbe szökött, és csiklandozó kezektől és rémisztgető előbukkanásoktól rettegvén a part irányába lökdöstem magam a karommal.
- Hol vannak? - kérdeztem bizonytalanul Ginnyt.
Ő szeme elé belengő, ázott vörös tincsek mögül tanácstalanul rám nézett, majd nagyot rántott vállain.
- Fogalmam sincs. - cincogta ő is tapasztalt rettegéssel a két trógertől. - Még akkor merültek el mikor te feljöttél.
Azonnal lenéztem, hogy felkészülten végig pásztázhassam a tavat, de ekkor két váll koccant a lábamnak, majd egy vörös folt villant fel a talpam környékén, és mire én sikkantva elúszhattam volna tett színhelyétől, már ki is magasodtam a vízből, ahogy George bosszúszomjas kacajjal a vádlim köré kulcsolta erős karját, így esélyem sem volt a szabadulásra, hanem odaláncolva csücsültem fogadott bátyám nyakában.
Haragos morgással csapkodtam a fejét, de ő csak vitt előre és előre a tó közepe felé, ahol Fred várt ránk, nyakában a hozzám hasonlóan csapdába esett Ginnyvel.
Mi ketten kétségbeesett pillantást váltottunk egymással és minden irányba tekeregve próbáltunk szabadulni, egészen addig még a két fiú kórusban el nem kiáltotta magát:
- Vízibunyó! - röhögtek, miközben egyre közelebb vittek minket Ginnyvel egymáshoz.
Persze tudtuk mi a teendő ilyenkor, számtalanszor láttuk már ahogy a Weasley gyerekek ezzel szórakoztatják magukat a vizes kalandjainknál, csak kicsit fura volt magaslati levegőből részt is venni benne, mert mi eddig csak a Bill-Charlie-Ikrek felosztást nézegettük kacagva, mindjárt más volt részt is venni az ingatag csatában.
Viszont nem akartunk ünneprontók lenni, vidáman összekacagtunk, majd erőtlenül dobáltuk karjainkat egymás felé, olyan igazi, durva, egymást csépelő bunyót aminek mindig lila folt és egymás víz alá leteperése lett a vége, olyat mi azért nem akartunk, de egész jól szórakoztunk egymás pöckölgetésével.
Az ikrek először jót szórakoztak a lányos cicaharcon, de Fred végül ráunt, ezért hatalmas lendülettel meglódult felénk.
- Pörgessük fel az eseményeket! - hallatott ördögi kacajt, majd még szorosabban markolt rá húga lábára, és felénk ugrott.
Ginny sikoltásba torzult arca egyre közelebb ért hozzám, még végül védekezően maga elé rakott tenyerei vállon nem csaptak, de a lendület miatt már nem csak én, hanem a tartó emberem is egyensúlyát vesztette, így nem hátrabillentem de az erős karok visszarántottak mint eddig, hanem hátraestem, és a vádlimmal szegény mellkasba rúgott Georgeal egyetemben együtt hátra zúdultunk, a hátamat megannyi apró tűként szúrta a neki vágódott víztükör, miközben szépen, pazarul elmerültem a habokban, arcomat elfedte a hűvös víz, végtagjaim pedig ernyedten lebegtek mellettem, fülem újra a tó morajának halk brummogását fogadta csak be, az én testem pedig ringva süllyedt a mélyen lévő aljára.
Lassan kinyitottam a szemem, miközben éreztem hogy az orromba tóduló víz égtelenül égetni kezdi a belsejét.
A szemem forró könnyekbe lábadt, miközben karjaimmal finoman lapogatni kezdtem a vizet. Szórakozottan nézegettem a számból és orromból kibluggyanó levegőbuborékokat, amik gyors imbolygással csörtettek a felszín felé. Élveztem ahogy a testem a hűvös hullámokon ringva sodródik, miközben a felettem sziporkázva villogó tükörre függesztettem pillantásom. Olyan szép volt, hogy percekig elveszve a zafírkék égboltban ami szaggatottan hullámzott arcom előtt a tó engem elfedő teteje miatt, csak néztem felfelé, teljes bambulásba esve.
Végül a léghiány döbbentett rá arra hogy felkéne mennem a vízfelszínre mielőtt észre sem veszem hogy megfulladok miközben kigyönyörködöm magam.
Ezért megemeltem kezem, majd egy karcsapással a hátam mögé kotortam egy nagy adag vizet, és felbukkantam a víz felszínre.
Pár percig fürge pislogással igyekeztem eltávolítani a pilláimon megülő cseppeket, majd tenyeremet arcomra tapasztottam, előre hajoltam, és erősen meglendítettem nyakam, így az arcomba tapadt loboncom kiröpült onnan.
A súlyától azonban megnyekkent a nyakam, így ahhoz kapva és masszírozva a bagázs többi tagjához fordultam, akik szintén vizet köpdösve vagy zabolázatlan, csombékos hajzatukat igazgatva meredtek vissza rám.
Fred nem épp etikett hű látványt nyújtva kiköpött egy nagy adag vizet, olyan permetes fújtatással hogy még rám is jutott belőle, amit morcos arccal leöblítettem a vállamról és az orromról.
- Idióták... - nyújtottam ki a karom, majd sóztam egyet George vállára, Fred pedig túl messze volt, úgyhogy vizet pöcköltem a szemébe.
Ő dühösen fortyogva kapott oda, majd rám nézett.
- Azért valld be hogy jó ötlet volt! - öltötte ki a nyelvét.
Már nyitottam volna az ajkam hogy valami nagyon csípős visszavágással és szarkasztikus stílussal az ellenkezőjét valljam, amikor arcomra fagyott a gúnyos vigyor, és a szemeim kigúvadva meredtek el a fiú válla felett.
Az állam a tó legaljáig esett le, én pedig éreztem hogy minden egyes eremben meghűl a vér.
Az erdő sűrű, zöld aljnövényzetéből egy kibontakozó, sötét alak rajzolódott ki.
Hatalmas, fekete forma volt, ami mozdulatlanul állt, és csak figyelt minket hosszúkás pofájával.
Négy lábon állt, és egy percig csak döbbenten, torkomra forrt szóval vizslattam, amíg le nem esett, hogy egy robosztus állat az.
Testét fekete szőr borította, hatalmas lompos farka finoman ringott a szélben, óriási mancsaival magabiztosan álldogált, és izmos nyakát kíváncsian nyújtotta felénk.
Én pedig egyenesen belebámultam a hatalmas fenevad acélszürke íriszeibe.
Az a tekintet a lelkemig hatolt, mintha az a hűvös, viharos égbolt színű szempár mindent tudott volna rólam.
És ami a legfurcsább, a bennem élősködőként megmozduló érzés, hogy ezt a szürke szempárt láttam már valahol... olyan ismerős volt, hogy az félelmetesnek hatott.
Lesokkolva bámultam a fekete árnyat, miközben hirtelen nagyon hidegnek éreztem a vizet, minden tagom reszketni kezdett, mintha a víz hirtelen egy tajgai, jeges meder lenne.
Több percbe telt, mire felaléltam a sokkból, és nagy nehezen nyöszörögve megtudtam szólalni.
A lény egyszerre volt nyugtalanító hatással rám, de nem éreztem halál félelmet mikor Isobella hatalmas pitbulljával álltam szemben, és az mély morgással jutalmazta jelenlétem.
A fekete teremtményre először azt mondtam volna hogy farkas. De a kajla fülei és kicsit más szerkezetűbb pofája, szelíden méregető szemei miatt... mintha a saját animágusi formámat láttam volna egy nagyobb kivitelben.
A hatalmas... kutya pedig érdeklődően megbillentette a fejét, mintha érezte volna agyam kétségbeesett zakatolását és a testemből áradó bizonytalanságot.
Az érzés átalakult bennem egy ismeretlen iránti kíváncsisággá. Féltem kissé, de az állat jelzőiben megnyugtató ismerősséget véltem felfedezni. Nem tudtam hányadán állok vele.
Végül elnyitottam azóta valószínűleg ibolya lilára hűlt ajkaimat, miközben remegve előre nyújtottam a mutató ujjam és a lény irányába böktem.
- A-z ott... m-micsoda? - nyekeregtem hullaszínre sápadva, miközben a hátamon versenyt futkosott a hideg, minden szőrszálam vigyázba állítva.
És ekkor nagyon furcsa dolog történt.
Az állat mintha megriadt volna attól hogy rajtam kívűl bárki meglátja, riadtan hátrakapta fejét, majd egy utolsó fájdalmas pillantást vetett rám, és sarkon fordulva hangtalan ugrással eltűnt a bokrok rejtekében, annyira ügyesen, hogy a hangját elnyelte a visító szél és a madarak élénk éneke.
A robosztus teremtmény hűlt helyén csak az árnyék pátyolgatta aljnövényzet maradt, fekete alakját pedig elnyelték a levelek.
Azok a szenvedéssel teli szemek, az a csalódott pillantás olyan hiányt és fájdalmat hagyott a szívemben, mint még soha semmi más.
Csak megbénultan tapogattam a vizet, miközben szaggatottan vettem a levegőt, és próbáltam feldolgozni az imént történt szürreális jelenséget.
- Micsoda? - fordult meg töprengve Ginny, vörös haja dereka nyomában úszkált.
- Én nem látok semmit. - csavarta nyakát a kért irányba Goerge.
- Én sem... - ingatta a fejét Fred. - Mit láttál Flo? - siklott vissza pillantása rám.
Én csak remegő ajkakkal meredtem rájuk, és kétségbeesetten makogtam nekik.
- E-egy... hatalmas f-fekete kutya... - bizonygattam még mindig letargiába esve az állat után maradt rejtélyes ürességet, és a bokrot, amiben eltűnt, és azóta csak egy varjú ücsörgött ágain. Mikor megláttam a többiek hitetlen arcát, még feldúltabban kezdtem hadonászni. - Esküszöm! - nyögtem nem is őket, inkább magamat győzködve.
- Flo... - szólított meg finoman Fred. -  lehet csak benéztél valami kisebb állatot vagy bokrot. - érvelt.
Nem is tudom miért, ugyanis hogy Frednek igaza volt nem volt kizárva, de feldühödve odapirítottam.
- Láttam amit láttam! - fortyantam fel. - Nem hisztek nekem? - támadtam már a többieket is, még mindig szaporán verdeső szívvel.
- Nem erről van szó Tökmag. - érintette meg finoman a vállam George, majd csalódott pillantást váltott Freddel, mikor leráztam a kezét. - De tényleg nincs ott semmi, és ha egy nagy fekete állat lett volna, hallottuk volna azért hogyha elmegy...
Félbeszakítottam (egyébként jogos) érvelését taszító grimasszal feltéve a kezem.
- Jól van, jól van... - vetettem oda sértetten. - Lehet igazatok van... - sóhajtottam. - Kezdek kicsit fázni... - nyögtem oda, félig igazat mondva, mert azóta már hevülté válltam a haragtól. - Én visszamegyek...
Azzal komótos tempóval a partra evickéltem, majd kimásztam a vízből, és a ruhámért indultam.
- Flower... - kiáltott utánam Fred és Ginny is. Ron a túlparton pedig kérdőn méregette a jelenetet.
Visszafordultam.
- Ha kell valami az Odúban megtaláltok... - szögeztem le, majd elfordultam, vizes hajamtól kicsit nehézkesen forgatva a fejem, majd a döbbenettől kicsit ingatag és rogyadozó léptekkel megindultam az ösvényen. A szürke szempár a retinámba égve kísértett végig az úton.
A többiek belátták hogy most jobb ha nem próbálnak meg vissza tartani.

                              ******

Hazaérve komótosan áthágtam a kerten, miközben fittyet hánytam a vérző sebre amit a talpamon ejtett egy éles kő a papucsom felvételének elfelejtése miatt.
Gondolataimba merülve újra és újra felidéztem magamban azokat az érzelemmel teli, lelkem legmélyebb fiókjának legalján lévő sarkába is belátó szempárt.
Szinte belefájdult a fejem, ahogy azon töprengtem, miért is találtam olyan ismerősnek azokat a félelmetes, kerek, fémszürke íriszeket.
A fű eközben finoman cirógatta a lábamat, mialatt az Odú csálén helyére illesztett ajtajához értem.
Rátettem ujjam a hideg rézkilincsre, majd halk kattanással kilöktem az ajtót a keretéből. Az halk nyikordulással kitárult, én pedig beballagtam rajta, majd sarkamat a faszegélybe akasztva berúgtam azt.
A régi analóg óra kattogása ütemes, megszokott ütemet koppintott, a szobában édes rózsa illat terjengett, a kopottas de színes és puha fotelek míves karfával csak arra vártak hogy a rájuk süppedőket meleg ölelésbe vonják, minden tényező megvolt ami az Odút még csodálatosabbá és családiasabbá tette számomra.
Mégsem tudtam lenyugodni.
Idegesen lehajítottam a papucsomat, és már pördültem is sarkon, hogy felslisszoljak a szobámba, amikor hirtelen másodjára dermedtem mozdulatlannál egy helyemben, és hagytam hogy a baljós szorongás ördöghurokként kússzon fel a bokámon, minden egyes porcikámat megborzongtatva, szívemet elfacsarva, agyam elkábítva.
Ugyanis egy ideges hang ütötte meg a fülem, ami megállásra késztetett.
- Hogy mondjuk el neki? - hallottam meg Molly hangját, ami nagyon nem tetszett. Remegett, a szokottnál is vékonyabb, erőtlen és hatalmas szipogások szakították meg.
- Nem tudom drágám - hallottam meg Arthur gondterhelt hangját, ami szintén nem tetszett, miközben valaki idegesen lecsapott az asztalra egy teáscsészét, legalábbis az elválasztó fal mögé bújva így hallatszódott. Nem kenyerem a hallgatózás, de valami arra késztetett, úgy tudok meg a legtöbbet ha nem adom tudtukra hogy itt vagyok... tudom aljas dolog, de valami azt súgta valami nagyon nincs rendben, és engem is érint. - De minél előbb tudtára kell hoznunk...
- De Arthur! - tört ki a zokogás Mollyból, amitől azonnal nekem is könnyek szöktek a szemembe. - Ne legyél ilyen kegyetlen! - rekedt, kétségbeesett hangjától azonnal kényszert éreztem hogy odarohanjak megölelni, de csak sokkoltan, hátamat a falnak vetve meredtem a karcos parkettára előttem, és a liliom mintás szőnyeg egy megrojtosodott sarkára.
- Mégis akkor mit kéne tennünk? - horkant fel Arthur, hangja ízben remegett az idegességtől. - Előbb-utóbb úgy is megtudja! Ez a hír felfogja robbantani a médiát, a csapból is ez folyik majd! Mit akarsz tenni? Élete végéig dugdosod az újságokat előle, közlöd hogy ne olvassa őket többet és megtiltod hogy behozza a postát? - emelte fel a hangját a férfi, szinte láttam magam előtt ahogy tarkóját masszírozza, amit mindig akkor szokott ha az idegein hegedül valami. Legszívesebben rászóltam volna hogy ne beszéljen így, főleg most Mollyval, de csak gusztustalan módon meghunyászkodva tűrtem a szeretett nő egyre erősödő sírását. Nem értettem mi folyik itt, de a tőle való rettegés megbénított.
- Legalább addig várhatnánk amíg megkezdi a tanévet! - rimánkodott zokogástól meg-megakadó hanggal, amitől én is a könnyeimet nyeldesve, remegve tapasztottam tenyerem a falra, ahogy a szoba nagy szaltót vetett előttem és a gyomrom a sötét előérzet miatt meggymagnyira zsugorodott. - Nem akarom így elengedni oda!
- És kitennéd annak hogy tudatlanul, felkészületlenül találja szembe magát majd az előítélettel ami ott fogadja? - csapott az asztalra Arthur a hangok alapján.
- De hát nem Flower a hibás, csak megértik az iskola társai is majd... tudják hogy nem ő tette... - hüppögött a nő elveszve.
Mikor meghallottam a nevem, éreztem hogy minden porcikámból kifut az erő.
Nagyot nyeltem, és rettegve meredtem a semmibe, az első könnycsepp pedig kibuggyant a helyéről, és forró patakként lecsorgott az államon.
MI A FENE FOLYIK ITT?
- Hidd el Molly... - halt el mostmár Arthur hangja is. - Az emberek nem ilyenek. Már hat gyűlölködő levelet kaptunk, csak azért mert mi vagyunk  a gyámja, és a miniszter megfigyelés alá helyezett, távpénzre akarnak küldeni azzal az indokkal hogy potenciális veszélyforrást jelentünk Flower miatt. Az emberi gonoszság mocsok dolog, nem tudod csak úgy figyelmen kívűl hagyni, Molly... tényleg ki akarod tenni felkészületlenül Flowert ennek...?
Itt eltört a bizonyos mécses. A cérna elszakadt, a pohár csurtig telt, és könny formájában patagzott le az arcomon. Szívem bordáimat szaggatva püfölt, mint ami menten ki akar durranni. Szinte fizikai fájdalom volt.
Verejtéktől csúszós tenyeremet a falra tapasztottam, ellöktem magam, majd bal lábamat kifordítva lendületet véve bepördültem a konyhába nyíló boltívbe, ahol már láthatóvá váltam a társalgók számára.
Ökölbe szorult kezekkel a csípőm mellett, feszült vállakkal és merev állkapoccsal amin vízesésként zúdultak le a könnyek, rájuk néztem.
Ők lefagyva, hatalmasra gúvadt szemekkel és halálra rémült habogással nyugtázták a jelenlétem.
- Áhh szia Flower, már is hazajöttetek? - szólalt meg nyájasan Molly, és egy gyors kar lendítéssel letörülte könnyeit, de még a vak is láthatta hogy hazudik, főleg a párbeszéd után aminek fültanúja voltam.
- Mennyit hallottál? - tért a lényegre Arthur, felocsúdva a döbbenetből.
- Na de... - háborodott fel Molly, de a férje szemöldökét ráncolva, komor pillantását le sem véve rólam leintette.
- Mennyit hallottál? - még sose láttam ennyire feldúltnak, ezért kicsit megijedtem, és csak nyögve-nyelve tudtam kibökni.
- Mi az a-amit suli előtt el kell mondanotok? - fontam össze mellkasom előtt karjaim, nem is törődve az a könnyekben úszó, sós, szenvedésbe torzult ábrázatommal.
- Molly... - fordult a nő felé Arthur.
- NEM! - zokogott fel ő, amitől még jobban frászt kapva hátráltam egy lépést, így is nehezemre esett egy helyben megállni és nem rettegve összehúzva magam a padlóra zuhanni.
- Molly, nem tehetünk úgy, mintha nem hallott vagy látott volna semmit! - rivallt rá az asszonyra a férfi, majd a rángó Molly lábaira mutatott. - Add oda neki! - parancsolta, amitől azonnak kapcsoltam és az ölére néztem.
Egy kiterített újság fedte be a nő piros ruhából kikandikáló combjait.
Gyanakodva méregetni kezdtem.
- Nem! - ellenkezett ő, dacos arccal nézve férje szemébe, máskor vidáman ragyogó szeméből most fájdalmas mennyiségben hulltak a szenvedés könnyei.
- Kérlek... - kapcsolódtam be én is a győzködésbe, kérlelően lebiggyesztett ajkakkal és hatalmasra nyílt szemmel bámulva a nő rettegő pilláiba.
Az ő tekintete elsiklott férje mellett, és rajtam állapodott meg, barna szemei mélyen az én tekintetembe fúródtak.
Pár percig mindketten zokogva szemeztünk, majd erőtlenül felé nyújtottam kitárt tenyerem, lesújtó suttogással elkönyörögve újra, hogy "kérlek".
Molly ekkor megtört, és még hangosabban, egyenesen üvöltve zokogva lerakta kezét, majd megmarkolva a lapokat, lerántotta lábáról, és belátva hogy már úgyse tud előttem semmit titokban tartani, férje kezébe nyomta, majd tenyerébe temetve arcát leborult az asztalra, hogy a karcos tölgyfát a bú sós tavával hintse be.
Arthur fáradt, szenvedő arccal kiegyengedte a gyűrődést amit Molly ideges marka okozott, majd kitárva a lapokat, felém nyújtotta azt.
Mutató ujja felülről fogta közre a Reggeli Prófétát, azzal pedig párszor rákoppintva mutatta melyik cikket olvassam el.
Kérdő pillantással tenyeremet a papiros alá simítottam, majd arcom elé emelve azt, belenéztem.
- Sajnálom... - remegett meg Arthur hangja is végszóként, majd felesége hátát simogatva, ő is lelki roncsként zuhant le egy székre.
Nagyon rossz előérzetem lúgként mardosta minden porcikám, majd egy hatalmas sóhaj után leszegtem fejem, és a betűk labirintusába küldtem szemeimet.

                        Rendkívűli!

Sötét napok köszöntenek a varázslótársadalomra.
Utoljára a Sötét Nagyúr terrorja alatt volt ennyire maga alatt a világ.
Idén, augusztus 16.-án megszökött az Azkabanból minden idők második legtébolyultabb és gonoszabb gazembere, Sirius Black, a Sötét Nagyúr elsőszámú csatlósa.
Black szökési körülményei ismeretlenek, a férfinek egyszer csak hűlt helyét találták a cellában, és máig a tartózkodási helye is ismeretlen.
Valószínűleg külső segítségnek köszönhető hogy kiszabadult, ugyanis a varázslók legjobban őrzött zárkájából feljegyezhetően még a legjobbak sem tudtak meglógni véglegesen.
A felhívás most a legfontosabb.
Őrült, de feketemágiában jártas és nagyon veszélyes célszemélyről van szó.
Fontos, hogy a családjuk és a maguk érdekében TELJES figyelmet biztosítsanak a biztonságra.
Este hét után nem tanácsos kimenni, főleg nem egyedül!
Ha gyanúsát lát, azonnali kötelessége értesíteni a hatóságokat!
A minisztérium most is folyamatosan nyomoz Black után, de eddig nem nagyon jutottak az ügyben egyről a kettőre, hisz a körülmények mint azt fentebb említettük, ismeretlenek, és az egyetlen szemtanú is csak annyit tud Verita szérum használata után is, hogy egyik pillanatban Black még ott van a másikban hűlt helye sincs.
Természetesen a legjobb aurórokat állítottuk az ügyre, és minden lehetséges dolgot megteszünk Black kézre kerítése érdekében, de addig is fontos hogy betartsák Cornelius Caramel miniszterelnök úr biztonsági protokollját, amit a 23. oldalon találnak. Bővebben itt olvashatnak az ügyről:....

Felnéztem a lapokból, miután pár szörnyűséges, lélek facsaró pillanatig Sirius Black mozgóképének őrülten a kamerába meredő szürke íriszeivel szemeztem, amik hosszú, ápolatlan fekete hajfüggöny mögül meredtek rám, viaszsárga fénytelen bőre pedig lefogyott arcán kilógó koponyájára simult rá, és cserepes, felszakadt, sebhelyes ajkai ocsmányan kitárva üvöltöttek rám. Maga a kegyetlenség megtestesítője vicsorgott rám.
De nem láttam Arthurék arcát, mert mindent beborított a sós könnyfátyol. Az ismert, biztonságos otthon hirtelen elmosódott, fakó foltokká változott.
Az idő lelassult, nekem pedig a hír a szívembe markolt acélmarkával, s minden boldogságot ami bennem volt, gyökerestül kitépte belőlem.
Egy megtört, üres test lettem.
Az újság finom suhogással kisiklott kezemből, és az utolsó amit felfogtam, hogy a konyhában minden egyes szekrény kivágódik, valami éles hanggal csattan, mintha valaki leejtene egy poharat, szilánkok csilingelése, majd zuhanni kezdek le, a szenvedés sűrű éterébe, ami bekap, élve megrág, és engem, és a szívem millió apró darabját is szétzúzó fájdalommal együtt kiköp.
A térdem nagy koppanással csattant a padlón.
Valaki erőtlenül sikított, ellenkezett.
Abban sem vagyok biztos, hogy kivolt. Talán én.
A lelkem szilánkjai kirepülve sikolyra torzult ajkamon, szétszaggatták minden boldogságom és épen maradt támaszt, amire gondolhattam.

Sirius Black megszökött.

A származásom kísértete visszavonhatatlanul lesújtott rám a sors bárdjával.

Ez életem legkínkeservesebb napja.

Megtörtem...